Ezzel a történettel csaknem egy hónapja tartozom. De végre elkészült:
Az irodalmi dám
Ehhez a vadászathoz önzetlen jóakarók, barátok jóindulata révén jutottam hozzá, jómagamnak a világon semmi érdeme nem volt benne. Csak potyáztam. Ezért kétszeresen is kötelességem megírni a történetet, főként, hogy méltassam benne társaim irányomba történő sorozatos szívességeit.
Az egész a VI. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázattal kezdődött, melyen ihlet és megfelelőnek ítélt régebbi történet hiányában részt sem vettem. De részt vett, és előkelő helyezést ért el rajta Zoli barátom (J. vadász), kiváló írásával, melynek jutalma egy dámtarvad-vadászat lett Gáloscsabus fórumtárs gáláns felajánlásaként.
Későbbi beszélgetéseink, levélváltásaink alkalmával Zoli említette, hogy bár még nem lőtt dámot, és igen szeretne majd elmenni erre a vadászatra, fél, hogy egészségi és főleg családi problémái miatt le kell mondania róla. És, ha így lesz, a lehetőséget szeretné átadni számomra.
Mivel én már régi dámvadász vagyok (egy borjút lőttem Lábodon 2006-ban), élénken tiltakoztam, mondván, hogy inkább ő készüljön, hátha mégis össze tudja hozni. Sajnos Zoli körülményei nemhogy javultak, inkább rosszabbodtak, ahogy telt az idő, egyre kevesebb esélyt látott a vadászatra. Az utóbbi két hónapban aztán nem került szóba a dámozás, én pedig reménykedtem, hogy talán mégis el tud menni valahogy. Sőt, látva hatalmas örömüket a fiával közösen elejtett első vad (a róka) felett, javasoltam, próbáljanak majd együtt elmenni Csabához, egy ilyen vadászat csoda élmény lenne a kisfiúnak!
Erre a felvetésemre nem a szokott emailban jött válasz, hanem a fórumon két privát üzenetben. Az egyikben Zoli jelezte Csaba felé. hogy a vadászati lehetőséget átengedné nekem, ha lehet, mert ő semmiképp nem tud most élni vele, a másik pedig Csaba kedves meghívása volt, hogy vár szeretettel, okvetlen menjek, ha tudok!
Még megpróbáltam Zolit meggyőzni, hátha… Nem sikerült és be kellett látnom, igaza van, jelen helyzetében nem mehet hosszabb útra. Így hát köszönettel elfogadtam a felajánlott lehetőséget és a meghívást, de biztosat még én sem mondhattam Csabának. A vadászatig ugyanis csak pár nap volt hátra és én is befogtam valami vírust Karácsony előtt, ami elég makacsul ragaszkodott hozzám, úgyhogy minden azon múlt, meggyógyulok-e addigra? A másik problémát az autóm elektronikája jelentette. Egy motormosásnak köszönhetően elment az összes töltés benne, és a generátorhoz szükséges alkatrészt ezekben a napokban nem lehetett beszerezni. Ezek miatt csak feltételesen ígérkeztem vasárnapra.
Január másodikán eldőlni látszott a dolog. Kocsim egyáltalán nem indult, autószerelő barátom adott kölcsön akkumulátort, hogy valamennyit mozogni tudjak azért vele. Kérdésemre, hogy az előttem álló 2x80 km-es utat bírja-e esetleg, nemmel felelt. Két akksi így nem elég, legalább három kellene, de neki sincs több. Így tehát felhívtam Csabát, és lemondtam a vadászatot. Sajnálta, ám nem lehetett mit tenni. Gondoltam én, Csaba azonban nem adta fel!
Mikor aznap kora délután a kaposújlaki halastó mellett találkoztunk Ferivel (Boar), ő mindjárt azzal fogadott, hogy Csaba telefonált neki, és őt is meghívta vadászni azzal, hogy engem is hozzon magával! Feltehető, hogy az ilyen mértékű nagylelkűségen meghatódva hibáztam el aztán csaknem az összes récét, hagytam a tófenékben a pénztárcámat, és süllyedtem el csaknem térdig egy kis iszapos érben, legalábbis erre fogom… Feri, Te mire is fogod azt a tűzijátékot? Mert akkor még nem tudtál röhögni rajtam…
Másnaptól aztán a szerencsés események tovább folytatódtak. Mert a hideg lábvíztől sem betegedtem meg, és a pénztárcából kiesett irataim is előkerültek, hála a tógazda kisfiának. A tárca nem lett meg, de egye a fene, pénz nemigen lehetett benne. Sőt, Józsi barátomtól egy aksitöltőt is kaptam kölcsönbe, szóval meg tudtam ígérni Ferinek, hogy vasárnap 11-re ott leszek nála, nem kell értem jönnie.
A hét utolsó napja derült idővel, de viharos, hideg széllel jött el. Pontosan érkeztem Feriékhez, ahol már várta kocsimat az előkészített töltő, ami visszaérkezésünkig nyomta az elhasznált energiát az aksiba. Majd átpakoltam a Terranoba, és indultunk. A jó órás út hamar elmúlt, közben alaposan kibeszélgettük magunkat.
Csabáékhoz érve a bejárati ajtó melletti kiváló kutyaház tetején remegő tacskó keltette fel elsőként a figyelmünket. Állítólag inkább ott fázik, és csak a legnagyobb hidegekben vonul az óljába… Belépve a ház asszonya fogadott bennünket, majd előkerült Csaba, és az előttünk érkezett Hazelwood fórumtárs is.
A rendkívül finom, gondos kezek által készített ebéd előtt, közben és utána is folyt a jó kedélyű beszélgetés, melyet csak néha szakított meg a Csaba laptopjára programot telepíteni szándékozó Feri méltatlankodása, mert nehezen boldogult. Végül elérkezett az indulás ideje.
Két autóval mentünk, Csaba Gábort vitte, mi maradtunk együtt Ferivel az ú autójában. Nagy félkörrel kerültünk át a gyulaji terület határa mellé, homokos talajú területen autóztunk egyre beljebb. Egy ritkás akácosban álldogált is pár dám tarvad, és míg ketten csak bámulták a kocsit, a harmadik lelapított testű vágtában rohant át mögöttünk.
Aztán kiértünk a domb felső részére, balról villanypásztorral bekerített kukoricatarló fogadott, jobbról fás bozót. Majd ez utóbbi helyén rét nyílott, túloldalán befordultak, majd lefelé ereszkedtek az autók. A felénél az előttünk haladó autó megállt, Csaba kiszállt és rám mutatott az ablakon keresztül.
Kiugrottam hát, és miközben öltöztem, készülődtem, vendéglátóm elmondta a tudnivalókat:
- Lép ide, innét látod annak a kunyhónak a tetejét. ez az út a fenyvesen keresztül arra megy, a fenyő végétől cserkészút ereszkedik le hozzá. Egy völgybe fogsz nézni, ami kedvelt átváltó helye a vadnak. Ne aggódj a szél miatt, a tapasztalatok szerint nem okoz gondot, elvág a völgy felett. Lőhetsz gím tarvadat, dám tarvadat, disznót, sakált, rókát. Ha több dám jön, akkor borjút válassz, azzal vagyunk lemaradva. Ha csak magányos tehén mutatkozik, akkor az is lőhető. A völgyben egy automata szóró is van, a leshelytől 90 méterre. Sötétben érted jövünk. Ja, és már most tölts be, a fenyvesben is találkozhatsz vaddal. Nagy kalappal!
Elköszöntem a többiektől, és nekiindultam az útnak. A szél oldalról, majd a fenyvesben, ahol kanyarodott a nyiladék, már hátulról fújt.
Lassan lépkedtem, nézegettem a jobboldali meredek domboldalt, mögötte a távoli sík mezőt. Már amennyire az ágaktól láttam…
Minduntalan a környéken röpködő hollók változatos beszéde hallatszott, más nem. Csak a szél süvöltött.
Megtaláltam a cserkészutat, és hamarosan már a kis leshelyben üldögéltem. Mintha egy palatetős, méretes magasles-kosár lett volna a földre téve a domboldalban, az ajlzatdeszkák nélkül. Jó kis hely volt, és a szelet is nagyrészt fogta a mögöttem levő fenyves. Ez a ragyogó látvány tárult elém:
Az elhelyezkedés után bemértem magam. A völgybéli keskeny rét legtávolabbi pontja sem sokkal volt túl a 200 méteren, úgyhogy amit láttam, azt gyakorlatilag be is tudtam volna lőni.
Jó egy óra hosszat csak a hollók és az apró madarak szórakoztattak. Meg valami furcsa sípolás, mely engem az őzsuta hívó hangjára emlékezetett. Sokáig törtem rajta a fejem, mert ugyebár ezt a lehetőséget ki kellett zárnom… Aztán rájöttem, hogy a túloldali dombon, a szélben hajladozó fenyők adhatják ezt a hangot.
Négy óra után kezdtek mozgolódni az őzek. A szórótól jobbra levő bokrok közül érkeztek hárman, majd egy negyedik is előkerült. De összevissza mászkáltak, ki-be a sűrűbe, és a sötétedés előrehaladtával kezdek folyamatosan legelni a réten. Közben távolabb, észak felé egy lövés is eldörrent, mely után Feri mindjárt hívott is, hogy mihez lehet gratulálni? Sajnos, ki kellett ábrándítsam.
Egyre jobban alkonyodott. Lassan fázni is kezdtem, hiába volt a két nadrág, a meleg kabát. Az őzek szürke csuhája már teljesen beleveszett a rét növényzetének hasonló színe közé. Néha távcsővel megkerestem némelyiket, aztán körbenéztem a széleken, de semmi nem mozdult. Nem is volt csoda, az első napi erős szelet nem szereti a vad, bizonytalan, riadozó, keveset mozgó ilyenkor.
A disznóról lemondtam. Különben sem vágyakoztam rá különösebben, hiszen ez társasági terület, működtetett szóró, és nyilván a tagok rájuk fenik a fogukat. Persze, jó látási viszonyok között egy süldőt nem engedtem volna el, most a sötétben viszont a kocalövés veszélye miatt inkább nem lőnék.
Ismét körbenézek. Pár méterre a szórótól, már kint a füvön, felém fordulva áll egy őz. A feje tar, a teste viszont mintha kicsit nagyobb lenne, és sötétebb! Na-na, ezt meg kellene nézni jobban! Felveszem a puskát, hátha a céltávcsőben okosabb leszek. Most már visszalépett, hátrébb és oldalra, a bokrok előtt áll félig keresztben. Fehér a lába, a hasa, ez dám.
Meg kellene lőni… A teste felső része eléggé beleolvad a háttérbe, a szálkereszt már bizonytalan rajta. Bekapcsolom a világító pontot. Még mindig nem az igazi, így nem lövök. Be is lép a bokrok közé. Jól van, menj!
Nem bánom. Jobb elengedni, mint bizonytalanságban lőni. Különben sem szeretek sötétben, bizonytalan helyzetben semmire rápuskázni.
Azért nézegetek a távcsővel. Látom, hogy már a szóró mögött levő nyílásban áll a fák között. Most meg tudom célozni. Azt viszont lehetetlen eldönteni, hogy van-e ág előtte? Úgyhogy ismét várok. Ha nagy szerencsém van, megteszi azt a félkört, amit az őzek, és kijön a távolabbi bokrok alatt…
Szerencsém van. Alig egy perc, és ott áll a szélben, ahova vártam, teljesen keresztben. Úgy látom, legelni akar. Próbálok célozni. Úgy néz ki, menni fog, még épp elég a fény. Elég, egy cseppel sem több. Kinyitom a biztosítót, előrenyomom a gyorsítót. Mélyet lélegzem, minden akaratomat összeszedve ott tartom a táncolni akaró, parázsló pontot a lapocka mögött – és megérintem a ravaszt…
A becsapódás hangját elkapja a szél, megzavarja a völgy. Valamit hallok, de nem biztos a dolog. A céltávcsőben még ott a dám, úgy látom, lassan tántorgó léptekkel, kissé szétálló hátsó lábakkal tesz néhány lépést az erdő felé. Lőhetnék még, de eszemben sem volt ismételni. Úgy gondolom, hogy a golyó jó helyre ment. Ha pedig elhibáztam, és most csak zavartan téblábol, akkor ő ma ő nyert. Én nem fogom ebben a sötétben farba lőni, hogy hátha sebzett…
Mire ezeket végiggondolom, a dám egy kurta jobbra ugrással eltűnik a fák között. Na, ez mi volt? Hívom is rögtön Ferit, aki nem hallott becsapódást! Azt mondja, szól is Csabának, hogy jöhet értünk, hiszen most már teljesen sötét van. Egyébként ő csak őzet látott.
Várnom kell. Hogy jobban menjen az idő, telefonálok apámnak. Amúgy is izgatottan várja a jelentkezésemet, most megbeszélünk mindent, és még egy most itt dolgozó közös ismerős – egy kiváló hivatásos vadász -, is szóba kerül, aki a beírókönyvben látva nevemet, azt hitte, apám jön vadászni. Azóta már fel is hívta apámat.
A telefonálással eltelik egy kis idő. Aztán hívom Csabát, elmondom neki az esetet, egyben engedélyt kérek, hogy a rálövés helyét megnézhessem. Kérdezi, mikor adtam le a lövést? Majd, hogy bő negyedóra eltelt már, mondja, hogy nyugodtan menjek, nézzek körül. Oda jönnek majd értem, a völgybeli rétre.
Összeszedem a cuccaimat, és óvatosan lebotorkálok a néhol elég meredek, füves domboldalon. A betegség miatt nagyon gyenge vagyok még, vigyázva lépegetek, és lassan leérek. Első dolgom, hogy a hátizsákomat a szóró melletti oszlop tövébe ledobjam, majd így megkönnyebbülve nekilátok megkeresni a leshelyről jól megjegyzett rálövés helyét.
Hiába volt a memorizálás, nem találok semmit. Kissé reményt vesztve keresgélek visszafelé, egyre közelebb a szóróhoz. Még pár méter, már csak egy helyen lehetett – itt volt! Hüvelykujjnyi vastag, folyamatosan csorgó sötétvörös vérpatak kanyarog a fák közé, nagy gond már nem lehet. Megyek pár lépést, aztán előrevilágítok – ott fekszik a dám! Farral van felém, már rég nem él, talán ha 20 métert tudott megtenni a rálövéstől. Oldala közepén a golyó helye, talán belelépett? Vagy – bár nem éreztem – az én kezem mozdult meg? Bármelyik lehet. Ez azért némileg mérsékli a nagy örömet.
Leteszem a puskát is a hátizsák mellé, és megkezdődik a telefonálgatás. Minden illetékest (Csaba, Feri, apám) értesítek, hogy megvan a dám! Majd fényképezés, aztán kihúzom a rét szélére, hogy ott zsigereljek. Ekkor látom, hogy magányos tehénnek hitt zsákmányom magányos volt ugyan, de bikaborjú… Ez nagyon égő, és jól mutatja hozzáértésemet ehhez a vadfajhoz…
Mire végzek a zsigereléssel (új bicskámnak jó a pengéje, de valami kriminális a fűrésze), megérkeznek társaim is. Sajnos Gábor sem jutott lövéshez, látott ugyan egy rudli dámot, de messziről.
A gratulációk (olvasható, mennyire érdemeltem meg) után hosszas töretkeresés kezdődik (amit én törtem magamnak, az elveszett a kihúzáskor), végül kénytelenek voltunk beérni vaddohánnyal.
Beszélgetünk, Feri csinál pár fényképet, majd Csaba megható kürtszóval búcsúztatja az elejtett vadat.
Aztán összeszedelőzködünk, a borjú Feri kocsijába kerül, megveszi a vadásztársaságtól.
Ismét Csabáéknál. Most már sikerül a programot telepíteni. Rövid beszélgetés még, majd elköszönünk, indulunk haza. Hazafelé több alkalommal látunk dámokat, az út mellett nézegetnek vagy épp vonulnak át rajta. Egy szakaszon jég is van az aszfalton, de szerencsére nem okoz gondot.
Autóm szépen indul, és ½ 10 előtt otthon vagyok.
Mint olvashattátok, ez a vadászat kizárólag barátaim jóvoltából jött össze. Nekem volt a legkevesebb közöm hozzá. De a legszerencsésebb talán én vagyok. Nem azért, mert eredményesen vadásztam, hanem azért, mert ilyen barátaim vannak.
Hálásan köszönöm nekik ezt a szép vasárnap délutánt!
