Üdvözletem Uraim!
Régen írtam ide, ha nem bánjátok hozok pár képet egy kis rendhagyó "vadásztörténettel"...
Agancsmatatás
…legalábbis, ahogyan egy jó barátom, nevezi a tavaszi agancskeresgélő megmozdulásokat. Valahogy régebben nem volt meg hozzá az érzékem, se a szerencsém, bár az is hozzátartozik, hogy a területünkön az volt a szarvasok „szokása” – tudja a fene, miért – hogy – bár tarvad, az rengeteg volt egész évben, a bikák valamiért kizárólag bőgés idejére maradtak nálunk, legalább is a komolyabbja. A területnek csak bizonyos sarkain telelt át néhány bikarudli, bár inkább csak csapatocskának nevezném azt a négy-öt fiatal és középkor elején járó bikácskát, akiknek az agancsát keresgéltem tavaszonként több-kevesebb sikerrel…
Aztán három éve hirtelen valami megváltozott, megfordult, és elkezdtek ittmaradozni a bikák. Hogy mi lehet az oka, annak boncolgatásába nem folynék bele, a lényeg, hogy eléggé kézzelfogható helyen – zömében rudas- és lábas erdőben – figyelgettem egy hét fős középkor elején járó bikarudlit -, de valahogy ebben az évben nagyon melléfogtam… ollyannyira, hogy míg én összevissza két agancsot tudtam felvenni tőlük, addig az erdő alatti bekerített legelőn március végén a gyepet szagattó-boronáló traktoros kilencet… Nincs ezen mit szépíteni, azt az évet csúnyán „bebuktam” – csakhogy egy kis mai szlenget is tegyünk a sorok közé – nah, de majd jövőre! Határoztam el, és tettem is érte…
Első dolgom az volt, hogy jobbnál jobb ürügyre – dehogy ürügyre, kőkemény indokra – hivatkozva a január végi terelést áttettem onnan a terület másik sarkára, hisz azt már leinformáltam, hogy a bikáim (még néhány barátjukkal kiegészülve) ismételten ott tartózkodnak, egy egységgel nagyobb aganccsal a fejükön. Aztán pedig február elejétől jött az óvatos tapogatózás – tudtam, hogy hol fekszenek, hova járnak enni, hova inni, térképet rajzolgattam, teljes mértékben belemerültem a témába… Azt elhatároztam, hogy a beállóhelyüket március 10 előtt semmiképpen nem zavarom, addig csak a legelőt (ugye tavalyból tanulva!), valamint etetőhelyüket nézegetem minden reggel. Így is volt, én február közepétől minden pirkadatkor megjelentem a lerakott lucernánál, aztán végigtávcsöveztem a felette levő legelőt… és egyik reggel, dehogy egyik reggel – elnézést – egészen pontosan február 20-án reggel megtörtént (az első) csoda! A lucernánál ott várt két agancs, tőlük száz méterre a legelőn egy harmadik. És ami a legviccesebb az egészben, hogy mind jobb szár, szóval egy azon éjszaka három különböző bika dobta el az agancsát (legalábbis a jobb szárát mindenképp). Az első, amit a széna mellett megláttam egy harmadik agancsú villás 10-esé (február 20-án 3. agancsú!!!), a lucerna tetején egy jó hat kilós 14-es bika, amolyan 6-7 éves forma hagyta a jobbost, a legelőn pedig egy szembevillásnak csúfolt szintén 6 kiló forma bika hagyta ott az egyik díszét. Azt mondanom sem kell, hogy a tavalyi két felvett agancsom közül az egyik a villás 10-esnek volt az előző, a másik pedig a szembevillásnak volt az előző évi csontja. Azért mondtam az elébb, hogy szembevillásnak csúfolt, mert ugyebár a tavalyi (4.) agancsa egy szembevillás jobb szár volt, de idén ő már a szembevillába belehúzott egy harmadik ágat is, így igazából koronás lett, de őt a későbbiekben is szembevillásként fogom emlegetni, nem is kevésszer...
Nah, agancsokkal megrakottan forrongó fejjel érkeztem haza, és elkapott a hév… Hisz, nehogymá’?! Ilyen könnyű agancsot találni, biztos voltam benne, hogy a beálló helyen legalább a maradék három balos agancs ott lesz, így a korábbi elhatározásomat eltaposva (ugyebár a március 10-e) eltapostam, vagyis inkább széttapostam a helyet, a bikákat sikerült világgá zavarnom, azt ugye pedig mondanom sem kell, hogy egy fia agancsot nem vettem fel… Innentől kezdve mentem minden nap az erdőre, szisztematikusan – úgy gondolom – hogy lejártam szinte mindent. 24-én belebotlottam a villás 10-es bal szárába – legalább az meglett – a párjától légvonalban egy jó kilométerre, és két heggyel arréb, és ennyi. Aztán ahogy fogyott a lendület, úgy jött vissza az eszem, pihentettem egy kicsit a helyet, három-négy naponta néztem bele, akkor is csak óvatosan, és a bikák is szépen lassan visszatértek, sőt úgy éreztem, mintha engem is elfogadtak volna egy kicsit, szinte minden alkalommal találkoztam velük, és – bár legtöbbször nem vettek észre – nem költöztek el többé. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a nagyja agancs nélkül bogarászott már, viszont a fiatalabbaknál összejött az, amit a nagyokkal szerettem volna, hogy szinte napról napra tudtam, hogy mikor melyik hagyta el a csontját, és én fel is vettem azokat, így össze-vissza április elejére a 8-10 bikámtól (minden alkalommal úgy volt, hogy vagy hiányzott valaki, vagy egy újabb „tag” csapódott hozzájuk) tíztől több agancsot vettem fel, közöttük három párost, de a legfájóbb mégis az volt, hogy a két legnagyobb agancsának a párja nem lett meg (azóta sem)… Pedig desok’ kilométert letapostam utánuk, próbálva keresni azt a helyet, ahol akkor tartózkodhattak, amikor innen megléptek… De majd jövőre!
Aztán az is eljött. Vagyis ez a mostani tavasz…Ugyebár két tömény agancsozós tavasz (és előtte tizenöt sikertelen próbálkozású) javuló tendenciájú tapasztalataival felvértezve, alig vártam, hogy végre február legyen – bár azt sem bántam volna, hogyha január után egyenesen március lesz. A bikáim bizonyos tagokat elvesztve, de újabbakkal bővülve ismét a jelenlétüket mutatták, mellette a terület távolabbi részén szintén egy 20-30 fős agancsos rudlit fedeztem fel, bár inkább a „megszokott” helyemre koncentráltam, a másik jó lesz majd ritmusváltásnak, néha fordulni egy-egy kört ott is (meg az egyébként is sokkal bonyolultabb hely). Most egy kicsit csaltam is, hisz segítségül hívtam a technikát, csak úgy információgyűjtés gyanánt, február közepén kitettem egy vadkamerát a lucernás-etetőhelyre, hogy pontosítsuk a bikáim kilétét… hát mitnemondjak’!? Amikor másnap reggel végigfutottam a képeket, hát hirtelen igencsak mellbevert a dolog… hogyha nem magam raktam volna ki este, és vettem volna be másnap reggel a masinát, akkor bizonyára azt hittem volna, hogy valaki csúnya tréfát űz velem, ugyanis olyan bikák fotózkodtak az éjszaka, hogy bizony, hogyha a bőgéskori bikáink javát sorba raktuk volna, talán még akkor sem lett volna ilyen a paletta… (Ugyebár még mindig a Bükk északi csücskén vagyunk, így mi a 6-7 kilós bikákat már megsüvegeljük.)
De vegyük csak sorra őket. Az előző évekből kapásból megismerni a képen a villás 10-est, méter feletti agancsot húzott, bizonyára megvan hatkiló. A „szembevillás”-t, aki most vagy jó 12-es, vagy páratlan 14-es, a bal szár koronája nem tiszta teljesen, de bizonyára megvan hat és fél kiló. Van egy bika, tavalyról szintén megvan az agancsa párban, akkor azt mondtam, hogy harmadik agancsa volt, most sem mutat a teste többet öt évestől, de az agancsa…?! Ő is átlépi biztosan a hat kilót, kissé a homlokára hajló felfelé kunkorodó végű szemága (jégág nincs), mélyen tűzött íves középága és szétterülő koronája (talán négyágú?) alapján egyértelműen beazonosítható. Van szintén egy jó koronás 12-es, akit felismerek tavalyról, illetve egy fiatalabb szembevillást, mellettük rengeteg mindenféle ígéretes fiatal koronás. Viszont nincs meg a tavalyi „nagy” bika, ellenben van „helyette”, egy aztamocskoskutyafáját’ fajta nemhiszemel’ bika… Hát hogy is mondjam…?! Mindkét száron lapátos korona, a jobb négy vagy öt ágú, a balban akárhogy is számolom legalább hat ág van (csak a koronáról beszélek), a fejétől több, mint kétszer hosszabb az agancs, szóval biztosan méter feletti, aztán a vastagsága… az meg az elébb elemezgetett „jó” bikákétól mindegyiktől durvább… Szóval mindent összevetve a bika valahol hat és tíz kiló között lehet… Ez a tuti. Ezen belül én azt mondanám, hogy jó eséllyel átlépheti a nyolc kilót… Tehát az három-három és fél kiló száranként… Ekkora agancs nálunk? Tudom, a Dunántúliak most csak mosolyognak ezen, mi is meglövetjük bőgésenként szinte minden évben azt a hét-nyolc-kilenc kilós (vendég) bikánkat, de itt eddig azt mondtam, hogy agancsvetési időszakban egy jó két kiló feletti szár találásáért is elrágnám a saját karomat, nem még egy ilyenért…
De térjünk vissza a jelenbe! Február 16-át írunk, innentől kezdve nincs mese, minden reggel ott kell lennem a lucernánál, az szintén egyértelmű, hogy a kamera is kint lesz minden este, és figyeljük, hogy mikor kiről esik le az agancs… Hihetetlenül belebolondultam a dologba, főleg a nagybika járt az eszemben minden percben szinte, és minden napban azt vártam, hogy mikor telik végre el, és lenne már másnap reggel, amikor a lucernánál ott fog várna a nagy agancs párban összeborulva… de – ugyebár mondanom sem kell – nem így történt. A következő három reggel üres, vagyis dehogy üres, a kamera minden este fotóz, és minden alkalommal fedezek fel újabb bikákat is a képeken… Sőt igazából három különböző bikabrigádot vélek megkülönböztetni. Van a „nagyja”, ők vannak hatan-nyolcan, meg két tíz fő feletti fiatalabb rudli. Aztán eljött a bűvös február 20-a! Ugye tavaly ezen a reggelen találtam ugyanitt három agancsot, és lőn… most is! De nem! Nem a nagybika dobta el legkorábban… a tavaly is ugyanitt, ugyanekkor megtalált villás 10-es bal szára fekszik a lucerna mellett.
Szépsége az egésznek, hogy a kamera lefotózta a bikát hajnali negyed négykor aganccsal a fején, én pedig megtaláltam bő két órával később az egyik agancsát a kamera mellett jó négy-öt méterrel. Nah, de mindegy is, megkezdődött, most már egymástól megkívánják majd a bikáink az agancselvetést, pár napon belül biztos vagyok benne, hogy a többiek is hagynak még itt agancsot… Ismét alig vártam, hogy másnap reggel legyen, aztán nagynehezen csak eljött… és… nem hiszek a szememnek…! Ahogy megyek ki hajnalban, nagyon úgy látom, hogy a lucerna érintetlen… valóban, a kamera egy fia szarvast nem fotózott, és a következő öt napban sem… Azt mondanom sem kell, hogy milyen érzések kerülgetnek… Nem hiszem el! Abban biztos vagyok, hogy visszatérnek nemsoká a bikák, és szinte abban is, hogy a nagyja megint agancs nélkül… De nem szaladjunk még ennyire előre! A harmadik reggelen, amikor nem fényképezett semmit a kamera már nem bírtam ki, beóvatoskodtam az egyik fő váltón a nappali beállóhelyükre… Azt mondanom sem kell, hogy friss nyomnak nyoma sincs, ellenben egy kis öröm az ürömben, hogy megtalálom a villás bikának a jobb szárát az erdő szélétől jó nyolcvan-száz méterre a fő váltón szépen, ahogyan azt illik.
Legalább ez megvan. Azt hozzá kell tenni, hogy óriásit rakott a bika (1,8 kilót pluszt tavalyhoz képest) – ugye a „csúnya selejt” villás 10-es, öt éves korára felrakott összesen 4,5 kilónyi agancsot a fejére, és most is látszik, hogy nagy potenciál van benne, nagyon kíváncsi leszek, hogy idén találkozunk-e vele, de jó lenne meghagyni tíz éves koráig legalább…
Térjünk vissza a jelenbe… szómiszó, a bikáim tisztességesen leléptek, pont amikor nem kellett volna… Aztán kicsit utánajártam a dolgoknak, hát miértne? Az az illető, akit emlegettem, hogy tavalyelőtt felszedte a legelőn az agnacsokat, ő ment egy kört 20-án délelőtt az erdőn (amit én tűzzel-vassal pihentetni próbálok), agancsba szerencsére nem akadt, én egy szót sem szóltam neki a bikákról, aztán meg is állapodtunk abban, hogy nincs még értelme menni, hisz a múltkor is március végén találta az agancsokat. Azt még itt megjegyzem, hogy annak nem látnám értelmét, hogy tiltással, meg feljelentgetéssel fenyegessem, hisz igazából megtehetném, de úgy gondolom, hogy attól ugyanúgy menne, csak ha találna valamit, akkor azt dugdosná előlem… Csak térnének már vissza a bikáim… Eddig azt vártam minden reggel, hogy mikor fog a kamera előtt megjelenni a bikám agancs nélkül, most mondanom sem kell, hogy a fél karomat odaadnám azért, hogy ismét aganccsal a fején fényképezkedjen… és lőn! 26-án reggelre újra szétzilálva a lucerna, és a képeken egy tarfejű bikán kívül mindenki agancsosan írta alá a jelenléti ívet, köztük A Nagy is (őt már csak így, A Nagynak nevezzük mostantól)… A következő néhány reggel szintén hasonlóan alakult, aztán eljött a március másodika. Valhogy megéreztem valamit, vagy nem tudom, de a szokásosnál is rosszabbul aludtam, egész éjszaka mentem volna az etető helyre. Olyannyira, hogy a reggeli szalonkahúzást is kihagytam, aztán a lucernarakat mellett száz méterrel nézegettem az eget pirkadatkor inkább, aztán a húzásidő közepe felé már egyre jobban a föld színére összpontosítok. Jó csípős az idő, van vagy mínusz öt fok, aztán amint a lucerna melletti patakon ugranék át, a gödörparton egy gallycsomó mellett igencsak gyanús ág üti meg a szemem… és igen! Vagyis igen is meg nem is! Agancs! A szembevillásunk jobb szára az (így már három évre visszamenőleg sorba tudom tenni a szárait).
Nagy az öröm, viszont egy pici csalódás is, ugyanúgy, mint az idei eddigi másik két agancsnál… hisz mindig A Nagyot várnám, aztán így egy kicsit csalódás minden egyes megtalált agancs… érdekesség, hogy ez a bika tavalyhoz képest idén tíz nappal tovább hordta az agancsát… illetve az, hogy harmadik agancsán volt jégág kezdemény, a tavalyin nem, idén pedig egy tisztességes jégágat húzott. De, hogy egy bikáról beszélünk, arra a nyakamat rá merném tenni… Az összes többi ág íve, hajlatai, a rózsa, tűzési pontok, minden stimmel…
De menjünk tovább! A kamerát gyorsan végigvallatom… bizony! Több bika is kopasz lett ma reggelre, köztük A Nagy is… Ajhhh… Hirtelen elhalasztom minden mára tervezett dolgomat, irány az erdő! Azért csak ésszel! A beállóhelyet kerülve, szarvasokat nem ugrasztva lejárom a lábam, viszont agancsot nem találok…
Két nap múlva, március 4-én a reggeli üres lucernavallatás után lejárok megint egy jó kört az erdőben, majd amikor már befelé jövök, a legelőnek egy olyan részébe is belátok, ahova lentről nem lehet, és lőn… a csupasz legelőn ott virít egy agancs… legalább háromszáz méterről látom meg távcsővel. Az az idő, amíg odamegyek hozzá… nah, azt nem is tudom, hogy odaadnám-e bármiért is… De nem! Ő sem A Nagy bikáé. Mondjuk, ezt leszűrtem már jó kétszázról is. Az a jégágnélküli szétterülő koronájú bika jobb szára.
Sokáig fényképezgetem minden oldalról mielőtt hozzányúlnék (mint az összes többit), aztán jön a meglepetés. Igen, a súlya. Azt láttam már a kamerás képeken is, hogy ő is igennagyot nőtt tavalyhoz… De ennyit? A tavalyi szárai 1-1,1 kilósok voltak, most több, mint a duplája, 2,3 kiló ez az egy szár. Másnap a párja is megkerül jó három kilométerre és persze, hogy az ellenkező irányból, mint amerre gondoltam volna… A lényeg, hogy meglett, együtt a két agancs 4,5 kiló, szóval valóba ő is 6 kilós lett öt éves korára…
A következő néhány napban napi 20-30 km-eket „futottam” teljesen eredménytelenül. Reggelente ugye mindig a lucernánál kezdtem, onnan pedig egy-egy váltón elindulva próbáltam feltalálni, hogy hol is hagyhatta el A Nagybikám az agancsát, de nagyon nem jött össze, így 9-én arra a dologra fanyalodtam, hogy átbukok a terület déliesebb fekvésű oldalaira, ahol ugyan eddig is fordultam egyet-egyet, de most komolyabban is bele szerettem volna tekinteni, hisz igazából az eddig járt helyektől mindössze egy-két kilométerre vagyunk csak légvonalban… miért ne? És úgy tűnik, hogy itt sem… hat órát gyalogoltam napos déli oldalon, borókásban, fenyvesben, sűrűben… rengeteg bikanyom, fekvés, megugró szarvas, minden… de agancsnak nyoma sincs, legalább egy tavalyit találhatnék... Éppen a kocsi felé fordulván értem egy laposabb részhez, amely felett lejártam az egész oldalt. Itt úgy néz ki a placc, hogy az oldalban levő erdeifenyő elegyes idősebb hegyijuharost a völgy mellett egy olyan száz méter szélesen és nagyjából háromszáz méter hosszan egy harminc éves forma akác elegyes kőrises váltja fel. Aztán feltűnt, hogy a kőriseken teljesen friss hántások vannak, gondoltam fordulok egyet benne… alig lépek párat, majdcsak rátaposok egy agancsra – nah itt az áhított tavalyi agancsom…! De nem. Nem tavalyi, pecsétjét tekintve lehet, hogy ma reggel hagyta el a gazdája, ezt a tejesen fakó, villás agancsot, harmadikos lehet a (volt) gazdája.
Akárhogy is forgatom, agyam nem tudja összekapcsolni a kamerában látott egyik bikával sem, tehát jó helyen járok, de közben mégsem… Nem baj, új erőt adott ez a hirtelen talált csontocska, gondoltam megérdemel mégegy kunkort ez az erdő… Nem hinném, hogy lépek tízet (pedig folyamatosan megállok végighúzni a távcsővel a placcot), amikor ismét egy agancsba akadok.
Ő is friss, amolyan jó másfél kilós, vékony, kis ágú (középág törött is), méteres villás agancs, jó színnel, gyöngyözéssel, igazi lövendő bika (nem selejt!) fejdísze, szintén egy balos. Nah, van itt agancs, legalább kettőnek még lenni kellene a környéken… ilyenfajta gondolatokkal felvértezve húzom végig a távcsövemet a következő megállómnál a látóhatáron, amikor meglátok jó ötven méterről egy ágvéget, és mellette három-négy méterre egy másikat… hirtelen leizzadok, meg a hideg ráz egyszerre, hisz bizonyos, hogy valami párfélébe akadtam… ahogy közeledek egyre jobban rajzolódnak ki az agancsok… nagy lapátos formájú koronák – itt A Nagy – nyilall belém…!
De nem! Mégsem. Ennek nincs jégága, meg a középág is rövidebb, nameg mindkét korona „csak” négyes… De nagy ez is! Eddigi legnagyobb talált agancsaim, és mindjárt párban… így egymás mellett, ahogy mindig is álmodtam. A két korábban talált agancsot leteszem vagy tíz méterrel előttük, és odamegyek a páromhoz… leülök közéjük… nézegetem minden oldalról. Hihetetlen, mintha valaki idetette volna őket… szerintem fél óráig matatok körülöttük, mire hozzányúlok és egymás mellé teszem őket, igazi jó bika… Már kezdek lemondani arról, hogy A Nagynak meglesz az agancsa, de most úgy érzem, hogy azt sem bánom, ez a páros most mindenért kárpótol… Jégág nélküli középkorú 12-es, a két agancs együtt 5,6 kiló (ezt persze csak utólag tudtam meg ilyen pontossággal)…
Azt ugye mondanom sem kell, hogy ez a bika sem szerepelt soha a lucernánál készült képeken… Hirtelen sikeremen felbuzdulva (ugye milyen kapzsi az ember???) majd tíz kilónyi aganccsal a kezemben lejárom ezt a csoda-erdőrészt, még szerencse, hogy nem találtam többet, mert így is majd leszakadt a kezem, mire a kocsihoz cipeltem őket…
Aztán csak nem hagyott nyugodni, másnap ugyanott találtam magam megint, és ismét ráakadtam egy villás bika – 1,8 kilós – bal szárára, sőt harmadnap ugyanitt, ugyanúgy ráléptem az elsőnek megtalált fakó villás párjára is…
ilyenkor ébred rá az ember, hogy mennyire vak. Egy akkora területen, ami alig nagyobb, mint egy focipálya, és azt hinném, hogy legalább ötven méteres körben átlátom, mégis el lehet menni az agancs mellett, akár többször is…
Nade térjünk vissza az eredetileg kerülgetett bikacsapatunkhoz, hisz az már kiderült, hogy – bár jó gondolat volt – mégsem a legjobb irányba bővítettük a keresés körgyűrűjét, hisz A Nagybikánk háromésfélkilós’ agancsait valahol kint eszi a fene… de vajon hol?
Eme fantasztikus költői kérdésre bizony a következő napokban sem kaptam érdemleges választ. Aztán lassan a lucernakamerázás is elmaradt, bár azért minden reggeli szalonkahúzás után arra fordultam, meg azért minden nap fordítottam egy-egy órát a dologra (eredménytelenül), hisz csak akkor van esély a megtalálásra, hogyha kint vagyok…
Aztán 20-21-e körül nem voltam otthon – sikerült meglőnöm életem első, sőt második Szalonkadubléját, de erről majd máshol szólok – 22-én tisztességesen megfáradva, több száz kilométer vezetés és pár igenfárasztó’ nap után bizony már az M3-ason elterveztem, hogy mihelyt hazaérek, én bizony abban a pillanatban neki fogok menni az ágynak, hisz tartozok neki pár együtt töltött perccel… a tervet tett követte, viszont, amint félálom környékén kapálódzok bizony elkap egy olyan érzés, hogy miért fekszek én fényes nappal, amikor agancsozni is lehetne… és hát… tíz perc mulva már a lucernás hely mellett szállok ki a kocsiból és indulok neki a hegynek. Bízva abban, hogy már a fiatalok komolyabb hányada is megkezdhette az agancselvetést, hátha összeakadok valamelyik ismerős csonttal immáron a gazdája nélkül… Aztán ez nem jött össze. Láttam az egyik fiatal csapatot, még mindannyian viszik az agancsot. Már lejártam a lábam, a hatalmasodó fáradtságról nem is beszélve, éppen látom a kocsit (vele együtt a mai agancsozás végét), de gondolok még egyet, a hegy másik oldalára is átszándékszok nézni azon váltó környékére, ahol majd egy hónapja megtaláltam a villás tízesnek a párját, ugyanis a másik fiatal rudli inkább azon az oldalon szokott beváltani… Jó is a felvetés, hisz a váltón látszik, hogy ma reggel is taposták, ellenben agancsot nem hagyott most rajta nekem senki… Ekkor megint kezdhetem vakarni a fejem, mert most már tényleg jó lenne elérni a kocsihoz, és hazamenni végre, de ugyanott, ahol jöttem, az meg elég nagy hülyeség lenne, így egy rétegvonallal feljebb megyek az oldalon, és ott az egyik váltón indulok visszafelé, amikor lenézek magam mellé a régi szekérútra, és ott egy agancs… jó húsz méterre…
De hisz! Ez nem kicsi…! Sőt! Kezdem nem elhinni a látottakat…! Ez a… huuu, a mindenit…! Ez bizony A Nagybika agancsa, pontosabban a jobb szára…! Hát ezt tényleg nem hiszem el… Itt!?? Ez az agancs majdcsak egy hónapja itt fekszik, szerintem legalább tizenötször mentem el mellette olyan erdőben, ahol száz méterről is meglátni az agancsot a földön… hihetetlen, de igaz!
Igazából nem tudom itt leírni azt, hogy mit is éreztem akkor. És nem csak az a hihetetlen, hogy meglett az agancs, hanem az, hogy hol… Mint mondottam egy régi közelítőnyom közepén fekszik, rengeteg jó váltó megy alatta is, meg felette is. Viszont úgy bele van marva a hegyoldalba ez a bizonyos út, hogyha az alatta levő váltókon közlekedtem, akkor a peremétől nem láttam fel hozzá, amikor pedig felette mentem el, akkor a hegy felől levő padlany takarta el a szemem elől… most viszont túl közel mentem felette, és így megláthattam. De milyen is? Hisz a Kedves Olvasó már bizonyára feltette magában a kérdést. Hát nagy. Lapátos ötös korona, a korona minden oldalról igen vastag, a középág feletti rész bizonyára maga van vagy két kiló, de inkább beszéljenek majd a képek. A mérlegen a súlya 3,3 kilót mutatott, szóval viszonylag jól becsültem, hisz minden bizonnyal átlépte volna a nyolc kilót, hogyha terítékre került volna az ősszel, ami szerencsére nem történt meg, hisz akárhogy is nézegetem, nem mondanám idősebbnek hét évestől a delikvensünket… Említettem feljebb, hogy mennyire is telhetetlen tud lenni az ember, amikor belekóstol valami jóba. Hát igen… ugye eddig azt mondtam, hogy csak az egyik szárát találnám meg A Nagynak, az is hihetetlen lenne, hát persze, hogy az, de most újult erővel szabadultam neki a párja felderítésének…
Igyekszem nem pazarolni a betűket feleslegesen: Nem lett meg! Legalábbis nekem… Ugyanis én ezek után – hiába jártam le szinte mindent az elmúlt egy hónapban, újra lejártam azt mondom, hogy egy jó kilométeren belül mindent, eredménytelenül, ellenben jelezték a kémeim, hogy a „kolléga” – aki ugye tavalyelőtt begyűjtötte a csontok nagy részét – talált egy agancsot… igazából meg sem fordult a fejemben, hogy akár ez lehetne, hisz annyi egyéb lehetőség van most. Aztán amikor felkerestem, hogy mutassa már, mit talált, akkor mondja, hogy már nincs nála, mert amikor hozta volna hazafelé a biciklin, akkor megállt mellette egy fekete bmw-s kopasz nepper, és ott a helyszínen megmérték, és adott neki érte húszezer Forintot, pontosabban húszezer-ötszázat… Mennyit? Mekkora volt az az agancs? – vágom oda hirtelen. Hát egy kilenc ágú, 3,4 kilós balos volt a válasz… Hát igazából ekkor hirtelen az életkedv is kiszaladt belőlem… hogy az emberünk mit kapott tőlem, az nemigen tűr nyomdafestéket, ezek után hiába próbáltam utánajárni a „felvásárlónak”, hogy akár jóval többért is visszavegyem tőle (csakhogy a fekete vonal ne szakadjon meg), nem jutottam sehova… Jah, és az agancsot az emberünk, lent a Sajó-parton, a párjától légvonalban is 3-4 kilométerre találta meg…
jf
