… itt állok a szélesparlagi borókásban a kedvenc helyemen. Körbenézek, annyi szép emlék, annyi minden kavarog bennem. Március elseje van, máskor még ilyenkor, itt az ország „tetején” tényleg csak nosztalgiázni járok, de most… Most? Bizony ugyanitt tegnap este már rámrepült egy pisszegő, csodálkoztam is rajta, meg nem is. Csodáltam, mert eme Madarat mindég csodálom, az elsőt meg főleg, aztán mégsem lepett meg igazán, hisz a dátum kivételével minden azt mutatja, hogy bizony már lenni kell Madárnak, és lőn… Szerencsére puska nem volt nálam, így az esélye sem volt meg az esetleges elcsábulásnak…
Hogy ma eljön-e? Meglátjuk hamarosan. Hajnalban egy másik területrészen voltam, ott még nem volt, meg egyébként is olyan piszkos, ködös novemberi idő volt, hogy abba nem igen lett volna való a Szerelmes Szalonka…
De térjünk vissza a jelenbe. Szemerkélő eső, dél-délnyugati szél, igazi márciusnak való idő (nem olyan, mint reggel), a rigók, a sármány, mind énekelnek. Elmúlt fél hat, megtömöm a srétest’, alsó csőbe valami papírhüvelyes angol csoda kerül, - most vettem a fehován, kíváncsi leszek, hogy mit tud -, a felsőbe a jóöreg, mindenttudó’ 3,1-es rc… előveszem a sípom, belepisszegek az estébe. Csak úgy, had’ haljam, hogy hangzik a pisszegés az idei első márciusi alkonyon… És válaszolnak rá! Ez még viccnek is rossz – gondolom, de már korrog is… hú, minden bajom van hirtelen, belefújok én is még egyet a sípomba, aztán majd’ lenyelem, hisz korrogva megjelenik szemben a Madár, oly lassan repül, hogy majd leesik… Kezem automatikusan teszi a dolgát, bár a szememnek majdnem besötétedik, annyira elkap az izgalom… Aztán útjára indul a papírhüvelyes csoda tölteléke… a Szalonkám, meg ahelyett, hogy gombócként a lábam elé esne, széttárja a szárnyait, és a elkezd vitorlázni a hátam mögé… Megvillan az agyamba, hogy „jó lesz”, de kutya nélkül nem reckírozunk, elmenőben az rc teszi a dolgát, a Madaram gombóccá változik, és huppanva ér földet valahol a borókák között.
El sem hiszem! Március elseje van, és Szalonkát lövök… de ne örüljünk még, meg is kell találni! Rohanok oda, lepakolom a puskát, meg a lőszeres táskát a leesés vélt helyére, és keresni kezdek körülötte… Keresem, nem találom. Visszamegyek az állásomhoz, benézem két fa lombjának az irányát, visszamegyek, újra és újra, de semmi… Amint keresgélek, ideges pisszegés felettem, felnézek, három szalonka kergetőzik, legszebb távolságra…
A lámpám merülőben, én meg egyre idegesebb vagyok, folyton a vizslám van az eszembe, hogyha őt itt van, akkor egy lépést nem kellene keresnem, abban biztos vagyok… De nincs itt! Otthon fekszik összegömbölyödve két purgyéval a csecsein… Így kicseszni velem?! Karácsonykor a kertszomszéd németjuhásza szétszaggatta egy éjszakára a kerítést, és kétes estét töltött a vizslámmal… Bíztam benne, hogy nem sikerült nekik a legjobbra, de amikor már bebizonyosodott, hogy mégis, akkor már késő volt…
És most itt vagyok, négykézláb taposom a borókát, a kutyám meg otthon nevelgeti pár napos zabigyerekeit… Kész. A lámpám lemerült, én agyhalott vagyok, irány haza, majd reggel…
Hogy az éjszaka hogy telt, azt gondolom nem kell ecsetelnem, álmodtam össze-vissza, szerencsére a nagyrészükre nem emlékszem, egyetlen nagyon éles álomkép rajzolódik ki bennem, amiben egy nagy kandisznó, meg egy róka civakodik a Szalonkám felett a borókák között… hát nagyon bízok benne, hogy mindez csak álomkép marad, és nem csak néhány tollat fogok találni.
Említettem volt fentebb, hogy a kedvenc helyem az a borókási stand. Este! Ugyanis oly jó helyen van, hogy autóval megközelíteni – főleg sárban – lehetetlen, járható úttól ötven perc hegymenet. Ez tavaszi délutánokon kellemes időtöltés, már-már kirándulás, ellenben hajnalban ez egy erőltetett hegymászássá fajul. De taposom, bent a faluban még eső szitált, aztán, ahogy egyre feljebb érek, úgy keveredik egy-egy hópehely is az eső közé, mígnem fent a borókásban már színtiszta hóesés fogad, sőt, itt már valami lepelféle hó megmaradóban is van, legalábbis a bokrokon, füvön mindenképpen. Lassan akar reggel lenni, éppen megkezdik az első madarak a hajnali torokköszörülést, amikor pisszegés, a hátamtól… fordulok oda, piszegek egyet én is, de már a következő messzebbről jön… ez a Madár most nem hozzám jött. Nem is bánom, csak virradna már rendesen, aztán csak eljön a reggel. Bár még húzásidő is lehetne, de keresni indulok. Benézem mégegyszer az irányt, igen… az a cserfa teteje, meg ez a száraz körte között valahol… odamegyek, itt van a tegnapi jel, amit itt hagytam kiindulónak, nincs még elég világos itt a bokrok a között, így lámpát gyújtok, és a jelölt bokor alatt… Nem hiszem el!!! Ott van a Szalonkám, a jelöléstől másfél méterre! Hogy tegnap este, hogy mehettem el mellette, azzal nem tudok dűlőre jutni, minden esetre most itt van, az idei első, és minden idők (számomra) legkorábbi Madara…
