2014. március 31.
… búcsúzni megyek. Március utolsó napja van, máskor még ilyenkor – vagy ezután – van a java, de ez a tavasz más… Már február huszonhatodikán pisszegő zwicket láttam, azóta szinte folyamatosan volt Madár, meg is lőttem a magam Madarait, ezzel még nem is lenne baj… De hol a hangulat? Megakad a szemem a leánykökörcsinen. Ha nem csodálnám már két hete, akkor lehet, hogy meg sem ismerném, elvirágzott… De nézzük tovább! Itt ez a gyertyán csemete; szinte levélben. Odébb a galagonya a levele teljes, a bimbója is éppen pattan… Körben a kökény hófehér dunnaként öleli az erdőt; itt egy mezei juhar, mellette egy vadrózsabokor, mindkettejüknek többcentis új hajtása van… Felérek a helyemre, Ariel leül elém a megszokott módon, közben éppen alábbhagy a zápor… Ez az illat?!? A virágzó vadcseresznye illata keveredik a –májusi– növekedő fű illatával… Bizony ez már nem március. Mélyeket szippantok a levegőbe, akaratlanul is a szemem nem az eget, hanem a bokrok alját kémleli, nem Szalonkát, hanem őzbakot, disznót keresve… Csoda-e hát, hogy búcsúzni jöttem?!? Búcsúzni, a tavasztól, a Márciustól, amit majd egy évig vártam, és persze búcsúzni A Madártól… Hogy Ő eljön-e? Nem biztos. Ha ösztöneire hallgat, akkor már ma este a Tátra havas csúcsai alatt korrogja körbe az erdőt. Tegnapelőtt még itt volt, kétszer is felém repült korrogva… Ismét egy újabb illatözön lep meg, egy újabb hangulat kap el… Langyos csepergős júniusi este… Szentjánosbogárral, búzatábla illattal… De nem! Erőltetem magam… Kémlelem a horizont és az ég találkozását… Hisz már az sem márciusi… Előttem a gyertyános teteje besűrűsödött, nincs még teljes levélben, de közel sem látni át annyira rajta, mint az ilyenkor lenni szokott. Mellettem a vadkörte is dúsabb lombkoronával van, mint a minap, mögötte a felhők közötti résben előbújik a Szalonkacsillag. Megköszönöm Neki az elmúlt egy hónap szépségeit, örömeit (igen, minden este szoktunk beszélni így március táján), aztán mire végigmondom a gondolataimat, már vissza is bújik a felhők mögé. Sötétedik, hirtelen. Nyugat felől ismét fekete felhők borítanak mindent, de a madarakat mindez nem hatja meg, teljes erőbedobással énekel mindenki. Két alak suhan be felénk, mozdul a balkezem (aha – csak tudom én, hogy miért is vagyok itt), de aztán alább is hagy a mozdulat – kacsák. Hű vizslám csak fél szemmel követi őket, tudja, hogy nem a hápogó népség miatt jöttünk. Úgy néz ki, hogy akire várunk, az nem jön el… Sebaj, így is teljes volt a tavasz. Megtöröm a fegyverem, Ariel már indul is, tudja minden szó nélkül, hogy indulunk haza, kiérünk a tisztás szélébe, a madarak éppen abbahagyják, amikor pisszegés… Visszafordulok – hát csak eljött?! Nem látom, hisz az egyébként is sötét keleti égboltot mégsötétebb felhők borítják, még egy pisszegés messzebbről, és ennyi… Itt volt Ő is! Eljött még búcsúzni, a maga titokzatosságával, rejtelmességével, nem mutatta meg magát, de itt volt… Örömmel, élményekkel teli tarisznyával zárom le a Tavaszt, nézek elébe az akácvirág illatú kakukkszavas május-, szentjánosbogaras június-, tarlószagú július-, récehápogós augusztus-, szarvaslegyes szeptember-, sárguló október-, deres november-, havas december-, csikorgó január- és a böjtölő február adta örömöknek, hisz már csak háromszázharmincnégy nap – és itt a Március!
