Erdélyben vadásztam.
Disznóhajtás Borszéken, 2015. január.
Vadászboltos barátunk már évek óta kapacitált rá, hogy egyszer vegyek részt az általa szervezett disznóhajtáson, Borszék közelében az Ezeréves Határ árnyékában.
Róla annyit érdemes tudni, hogy volt lehetősége és hozzá nagy adag bátorsága megvalósítani gyerekkori dédelgetett álmait és hosszú munkás éveinek gyümölcseként épített Erdélyben egy gyönyörű faházat, egy még gyönyörűbb völgyben, fenyves-erdők árnyékában, csobogó patak mentén.
Aztán úgy hozta az élet, hogy idén januárra összeszerveződött egy kisebb baráti társaság, aminek magam is tagja lehettem, hogy 45. születésnapom alkalmából magamat meglepve, részese lehessek egy erdélyi kalandnak.
A felkínált árak eléggé kedvezőnek mutatkoztak, a szállás-ellátás körülményeit tekintve semmi kétségem sem volt afelől, hogy királyi kiszolgálásban lesz részünk, a jó csapat pedig elővételben biztosította a felhőtlen jókedvet és a jó beszélgetéseket az esti asztal mellett.
Ilyen kilátásokkal már nem tudtam ellenállni a kísértésnek és egy pénteki hajnalon beszálltam az értem érkező barátaim autójába, hogy előbb hármasban, majd Dunaföldvárnál még egy párossal kiegészülve, két autóval leküzdjük az előttünk álló, közel 700 kilométert.
Szalontánál léptünk ki Magyarországról és léptünk be a történelmi Magyarország, számunkra soha nem elidegeníthető részére. Az ellenőrzés gyorsan és igen kulturáltan zajlott, innen is kézcsókom a kedves román vámos hölgynek, aki végre nem hagymaszagúan és goromba pofával léptetett be országába, mint annak előtte azt sok férfitársa tette.
Első megállónk a Királyhágó pihenőjénél volt, ahol műkedvelő szőlész-borász barátunk kinyitott egy üveg rozét és azzal köszöntötte a Napkeltét.
Később megállót tartottunk a marosvásárhelyi reptér tranzitjánál is, mert mindannyiunkat szólított a kötelesség és Misi szerint a büfében igen jó kávét főznek. Igaza volt.
Haladásunkat ezután igen sűrű köd nehezítette, de azért még világosban elértünk Borszékre, ahol Pista barátunk már várt minket, hogy mindenféle rejtekutakon a családi szentélyéhez vezessen minket. Mikor megláttam az addig csak fényképről megcsodált épületet, egyből megértettem, hogy miért lesz párás a szeme minden alkalommal, amikor féltve imádott erdélyi „birtokáról” mesél. Ezt nem lehet elég hűen papíron visszaadni, ezt látni, érezni, tapasztalni kell.
Egy gyors koccintás után elvackoltunk a szobáinkban és Éva asszony már tette is elénk a finom vacsorát. Korábban vendégeskedtem már náluk itthon, de az a trakta amit az ott tartózkodásunk alatt nekünk tartott, az felül múlta minden elképzelésemet.
Közben meglátogatott minket a társaság elnöke és felesége is, aki a vadőre a területnek és igen gyakorlott, sikeres vadásznak mutatták be. Kaptunk egy kis ismertetőt és eligazítást a területről,a vadászat menetéről és az esetleges medvével való találkozás protokolljáról. Ez utóbbi után a csapat kissé magába szállt, mert a medve az a helyiek szerint sem játék. Nem csodáltam volna, ha éjjel mindenki támadó medvék halomba lövéséről álmodott volna. Megkapó és elgondolkodtató a helyiek hozzáállása, kontinensünk csúcsragadozójához. Része a mindennapjaiknak, néha örömüknek és nem ritkán tragédiájuknak is, de elfogadták a vele járó veszélyt és együtt tudnak vele élni. Mondjuk ez abban is megnyilvánult, hogy a vadászház előtt éjjel falopni induló székelyek végig ordítozták a teljes, hallástávolságon belüli szakaszt. Pedig nálunk úgy tartják, hogy aki csendben van, az lopni megy….más körülmények, más szokások.
Vendégeink távozását követően még sokáig beszélgettünk a környékről, a vadászati lehetőségekről és a helyiek vadászati szokásairól. Házigazdánk vegyes érzelmekkel beszélt a helyi sajátosságokról, habár igen régtől fogva és nagyon szívesen vadászik a környéken, de mondott pár dolgot, amivel nehezen tudott eddig megbarátkozni. Abban mi sem találtunk semmi kivetni valót, hogy egy nehéz gazdasági környezetben élő társaság számára a vadhús, első számú értékmérője a vadászat sikerességének. Ha van hús, akkor jó vadászat volt, ha meg nincs, akkor nem. Ez teljességgel elfogadható. Nyugtalanított viszont azon történetek tartalma, amiken át a helyiek vadászati fegyelmére kaptunk némi rálátást. Pista annyit tett még ehhez hozzá, hogy azért szeret a helyiekkel hajtásban közösen vadászni, mert még a fegyelmezetlen elállók is a csendben, szabályszerűen várakozók felé terelik a vadat, csak mindig tisztában kell lenni azzal, hogy merre vannak a szomszédok, mert az néha igen kalandos történet. Nekem, aki már-már betegesen óvatos vagyok, ha hajtásszervezésről, lőállások kijelöléséről van szó, igen mélyen a gondolataim közé lopakodtak ezen intelmek.
Reggel már mindenki a kitűzött reggeliző idő előtt a konyha körül sertepertélt, izgatottan vártuk a vadászatot. Jól belaktunk az elénk tett finomságokból (ez a későbbi hegymenetben meg is bosszulta magát) és mindenki szükség szerint készített magának szendvicseket, amiket majd a hajtások közötti szünetben elfogyaszthat. A hőmérséklet sajnos erősen emelkedett, a pár nappal azelőtti -25 °C-ból nem maradt csak -10 és az is igen gyorsan kopott a nulla felé.
A találkozóra időben érkeztünk, ahol megismerhettük a vadászat többi résztvevőjét is. Helybéliekkel egészült ki a csapat, mert a 6 vadász nagyon kevés lett volna egy tisztességes leálláshoz a hegyek között. Itt nem lehet annyira kiszámítani a vad járását, kellett a 12 puska. Némi papírmunka és az eligazítás után már úton is voltunk az első hajtás felé. A legfontosabb tudnivalókat egy papírból olvasta fel a vadászat vezetője románul, de hozzánk is volt pár szava magyarul, miszerint ezeket mi már biztosan jobban tudjuk, mint ők, ezért nem húzná az időt.
Puska a hátizsákra kötve, mellé a váltó bakancs, benne némi száraz ruha, kézbe a „bergstock” és már lépkedtünk is a felvezetőnk után, neki a legmeredekebb hegynek.
A helyiek mentek előre azzal az utasítással, hogy aki közülünk úgy érzi, hogy már nem bírja az erőltetett hegymenetet az szóljon és egy alkalmas helyen leállítják. Ez a pillanat két társunk számára igen gyorsan eljött, sajnos mindkettőjük futóműve problémás, így ők alul maradtak. Azt még korábban eldöntöttem, hogy amennyire az erőm engedi…és még az után egy kicsit, tartom a lépést a helyiekkel, a minél jobb hely reményében. Olvasott, hallott és eddig hegyi vadászaton szerzett tapasztalataim szerint a legjobb helyek hajtásban a gerinc közelében vannak, ráadásul onnan a legszebb a kilátás és még a Nap is odasüt néha, ami csatakosra izzadva nem egy hátrány a több órás álldogálás ideje alatt. Habár váltásra való ruhák lapultak a feneketlen hátizsákomban, ami pár osztrák hegyi vadászaton már bizonyította létjogosultságát.
Mire elért a végkimerülés, már csak ketten voltunk a csapatból, de előzékenyen tovább engedtem Pistát, én pedig lerogytam egy fenyő tövében, a halkan süppedős tűlevélszőnyegre és igyekeztem ráncba szedni a vérnyomásomat, a pulzusomat és a levegő vételem rendjét. Mikor ez többé-kevésbé sikerült, elrendezgettem a felszerelésemet, kicseréltem lesbakancsra a mászó lábbelimet, betöltöttem és várakoztam a reménybeli vadra.
Alig fél óra múlva valami nagy testű vad elhaladt felettem, de egy szőrszálat sem sikerült belőle meglátnom, annyira sűrű volt a fenyves újulat az oldalban. Újabb fél óra elteltével már a közelből lehetett hallani a hajtók és kutyáik zaját, amikor pedig alattam surrogott az avar, de ismét számomra láthatatlanok maradtak a disznók. Azért tudom, hogy azok menekültek a közelemben, mert kisvártatva lövés dördült alább, majd követte még három, két különböző fegyverből. Aztán megjelentek a hajtók és leereszkedtünk az alsó szomszédokhoz.
Az egyik helybéli sebzett egy kocát, amire István barátunk még korábban tett egy lövést, de egy malacot sikeresen helyben is marasztalt egyúttal. Így volt is minek örülnünk, meg nem is, de beígérték a lelkiismeretes keresést, amit némi kis hó is elősegített, így bíztunk az eredményben. Lefelé kissé könnyebben vettük a hegyoldal akadályait, habár elkélt az erős mogyoróbot segítsége, nehogy túl nagy sebességgel érjünk le az aljba. Kiderült, hogy alább maradt társaink nem láttak- hallottak semmit, a felettünk keringő és halkan beszélgető hollókon kívül.
Az autóknál gyorsan elköltöttük egyszerű ebédünket és már megint hegymenetben találtam magam, egy igen meredek és köves völgy fenekén magasba húzó fahordó úton. A leállás sorrendje újból az előbbi szerint alakult annyi különbséggel, hogy most összeszorított fogakkal feltornáztam magam a legfelső vendég-lőállásig, ahonnan pazar kilátásom nyílott a környező hegyekre. Egy havasi legelő szélén kaptam helyet, egy medvék által erősen leamortizált almafa alatt.
Miközben a leállás történt, utolsó előtti vendégként vendéglátónk kapott egy eléggé nehéz helyet, ahol igen közel az alsó szomszédjához, egy meredek vágásoldalban kellett megvetnie lábát egy derékmagasságú tuskó tövén. Nem igen tetszett neki, ezt próbálta is a hely erők tudtára hozni, de végül morcosan elfoglalta a lőállását. Nekem sem tetszett a hely, de már majdnem szóltam, hogy akkor maradok ott én, ő pedig álljon fölém, de végül nem így alakult. Miközben haladtunk feljebb, két román vadász egyszer csak eltűnt mellőlünk, csak a Jóisten tudja, hogy hová.
Végül a leshelyemen töltött bő fél óra elteltével megláttam az egyiket, amint tőlem 80 méterrel egy hatalmas fenyő törzse mellett fészkelődött. Addig fogalmam sem volt arról, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz. Aztán még vagy két alkalommal helyet változtatott, cseppet sem megnyugtatva engem, mert a hajtás helyet azzal foglalkoztam, hogy az ő helyzetét újból és újból memorizáljam, ha netán lőni kellene, ne csináljak bajt.
A hajtás a zajból ítélve már eléggé közel tartott hozzánk, amikor a kutyák éktelen hangorkánnal elkezdtek valamit felénk terelni. Kézbe fogtam a puskát és elkezdtem szaporán tekintgetni erre-arra, szomszédom pedig izgalmában két fa között őrjáratozva járt-kelt, mint zsidóban a fájdalom. Ekkor vettem észre a másik „eltűnt” helyi vadászt, aki kissé odább egy ember-magasságú fenyves foltban üldögélt, de a disznók közelségére ő is aktivizálta magát és a közelebbi szomszéddal folytatott élénk jelbeszéd közepette szintén elkezdett bolygó hollandi üzemmódra váltani. A legszebb ebben az egészben az volt, hogy mindketten a számomra kiválóan belőhető szakaszban voltak úgy, hogy korábban erről semmit sem tudtam.
Aztán megérkezett egy kisebb konda disznó. Egy nagy koca, négy süldőjével próbált megszökni a hajtókutyák elől, a két szomszéd között, tőlem kb. 100 méterre. De persze nem lőhettem, hiszen hozzájuk közelebb estek, így csak nézője lettem az eseményeknek. De bár ne is láttam volna, ami történt. Megvárták, míg a disznók közéjük kerülnek és mindketten tettek 2-3 lövést, természetesen szigorúan egymás irányában, a köves talajon, hegymenetben lassan futó kondára. Átperdültem az almafa biztonságosabb oldalára és megvártam, míg elhallgatnak a fegyverek. Akkor féle néztem ki és örömmel láttam, hogy mindketten még az élők sorát gyarapítva, izgatottan ordítozva egymásnak, mintegy Activity szereplő, próbálják értékelni a történteket.
De ekkor máris másra figyeltem, mert a meglődözött konda kissé felém véve az irányt, tört a meredeken felfelé, a sűrű fenyvesben. Feljebb az útirányukba esett egy srégen tartó fahordó út, amin úgy gondoltam, hogy át fognak haladni, ezzel talán engem is lövéshez juttatva. Tekintettel a 120-130 méteres leendő lőtávra, csavarintottam egyet a nagyításon felfelé és (mint utóbb kiderült) 10-es állásban vártam az érkező kondát. Gondolom kicsit megálltak pihenni és tájékozódni, mert eltelt vagy fél perc, de nem történt semmi……amikor a látómező alján mozgásra lettem figyelmes. Nocsak, tán nem elkanyarodtak felém…..és abban a pillanatban tudatosult benne, hogy szomszédom a helyét elhagyva úgy gondolta, hogy neki jár még egy lehetőség és felszaladván a hegyoldalon ellenőrzése alá vette a számára nyilván nem ismeretlen utat. Ha azt mondom, hogy meghűlt bennem a vér, akkor eléggé alul dramatizálom a helyzetet. Inkább a jeges rémület és a gutaütés egyvelege a megfelelő kifejezés arra, amit éreztem. A rosseb bánta a disznókat, de egy román börtönben lehúzott vizsgálati fogság és az utána való bukaresti börtönélet kilátásai igen komor képet festettek elém.
Az a szerencsétlen hülye nem is sejtette, hogy milyen veszélyben forgott az élete, még vidáman utána lőtt kettőt a távozó disznóknak, majd a szomszédja fölé ereszkedve ordítozva megbeszélték a történteket. A kutyák zaja közben kissé alább hagyott, majd kisvártatva Pista felől egy gyors dupla hangja visszhangzott. Volt még pár lövés a hajtásból és egy alább az elállók között is, aztán végre kiértek a hajtók is. Nem a legjobb hangulatban ereszkedtem lefelé, nem volt kedvem az érkező helyiekkel sem nagyon szóba elegyedni.
Rossz kedvem egészen addig kitartott, míg meg nem láttam Pista lövéseinek az eredményét. Ez a mákos disznó olyan kant lőtt az előzőleg elutasított helyen, hogy az valami csoda! A kondától lemaradó agyaras hátvédként védelmezte a kondát a román pásztorkutyákkal szemben, majd a hangos előadás miatt letért azok nyomáról és alább keresett egérutat. Vesztére barátunk 338-asa ebben megakasztotta, egy csodálatos élményhez és gyönyörű trófeához jutva ezzel. Bejött, amit előző este mondott a helyi szomszédok viselkedéséről.
Innen már vidáman beszélgetve, nagyokat kurjongatva ereszkedtünk alább társaink irányába. Sajnos lett egy süldő sebzés is, de legalább István előzőleg megsebzett kocája is megkerült egy rázós utánkeresést követően ( a kétszeresen is megsebzett disznó fellökte a keresést végző erdészt, bordáit kissé átrendezve, de szerencsére a csővégről leadott lövés megállította a támadásban, így komolyabb kárt már nem tudott benne tenni) így oldódott a hangulat.
Három disznóból raktunk terítéket és jó hangulatban, élcelődve egymást ugratva tértünk haza, hogy egy fejedelmi vacsora után a kan minden agyarára külön pálinkás poharat ürítve, később sertéit is számba véve múlassuk a gyorsan beköszöntő téli estét a vidáman lobogó kandalló melletti melegben.
Vasárnap reggel némi időt eltöltöttünk azzal, hogy az éjszakai horkoló verseny győztesét megtaláljuk, de nem voltak hiteles tanúk a zsűrizéshez, így kiegyeztünk egy döntetlenben. Éva friss és forró teával, kávéval, forralt borral feltöltötte termoszainkat, elkészültek a hagymás-kacsazsíros kenyerek is ebéd gyanánt (hiába volt mindenféle sonkával és egyéb finomsággal tele az asztal, ez lett a sláger a csapat számára) és nem sokra rá máris ismerősként üdvözölhettük vadásztatóinkat, most egy másik völgyben a találkozó helyen.
Az eligazítás gyorsan lezajlott és kis autózás után, ha lehet még magasabb hegynek támaszthattuk neki mászást segítő botjaink hegyét, mint tegnap.
Hála Istenek jóval kevesebbet reggeliztem és az erős felmelegedés miatt (a tegnapi -10 mára -5-re apadt Napkeltére) a hátizsákom is kevesebb cuccot rejtett, így magam s meglepődtem azon, hogy milyen jól bírtam a gyilkos tempót a helyiekkel. Persze ahogy minden jónak és rossznak, egyszer az én erőmnek is vége szakadt, így utolsó előtti vendégként kértem végre feloldozást a hegymászás terhe alól. Kaptam is kisvártatva egy igen kellemes helyet, ahová már a Nap is beszórta éltető sugarait, amik ráadásul jól meg is melegítettek a dermedt, árnyékos völgyből kimászván.
Ki is használtam az időt (még bő fél óra kellett, míg mindenki a helyére kerül és indul a hajtás) és levetkőztem, majd egy alapos hóval való mosdás és vérkeringést beindító törölközés után száraz ruhába bújva, teljes komfort érzéssel vártam a közeledő hajtókat és reményeim szerint az előttük haladó disznót, farkast, vadmacskát, ahogy a vadász-szerencse majd adja. Képzelgésem nem volt alaptalan, mert egyrészt mászás közben rengeteg friss disznótúrást láttam, de ezen felül még frissnek tűnő farkas nyomok is tarkították a mélyebben fekvő részeken a havat. A helyen igen ígéretesnek tűnt, mellettem egy igazi surranó pályaként mély árok húzódott rétegvonalban, előttem ritkás katlan, itt-ott fenyőkkel, de jó lövést biztosítva arra az esetre, ha jönne valami lőhető vad felém.
Hosszú hajtás volt, több lövés is felverte a kárpáti táj csendjét, de rám egy riadt tapsifülesen kívül más nem jött. Később kiderült, hogy a disznók nem ebben az oldalban vertek tanyát az éjszakai munkájuk után, a lövések rókáknak és egy vadmacskának szóltak, de eredménytelenül.
Lefelé menet az időközben felengedett vékonyka talajrétegen olyant sikerült esnem, hogy ha pontozóbírók láttak volna, könnybe lábadt volna a szemük a gyönyörtől és 9.8-at biztosan megért volna a mutatványom. Talán a fejtartásom miatt levontak volna 0.2 pontot, mert miután a hátizsákra kötött Sauer csöve tarkón vágott, eléggé idétlenül billegett ide-oda, míg valahogy a seggen való szánkázás közben újból magamra találtam. Az egyik helybéli azzal díjazta az előadásomat, hogy az orrom alá nyomta pálinkás butykosát, amiből (szabály ide, szabály oda) derekasat húztam is a nagy ijedtségre való tekintettel.
A völgybe érve igen kelleme illatokat hozott az északi szél, a társaság hölgy tagjaiból verbuválódott kis csapat már főzte a korábban beígért tokányt, amivel majd délután megvendégelnek minket is.
De addig még hátra volt az utolsó fogás, egy rövid ebédszünet után.
Egy árnyas völgy oldalában kanyargó, erősen behavazott úton csetlettünk felfelé a helyünkre. Eddig ez volt a legnehezebb terep, mi vendégek nem is bírtuk sokáig és hamar lemaradoztunk. Ez később jó döntésnek bizonyult.
Mert sem ott alább, sem pedig a hegytető felé nem volt semmilyen mozgás a hajtás alatt. Ekkor voltunk a legközelebb az Ezeréves Határhoz, feltekintve láthattam azokat a hegy-éleket, ahol annyi magyar vér hullott a harcok során. Jó hosszú hajtás lett ez is, bőven volt időm közben elmélkedni a világ nagy igazságtalanságain. Ha van Isten, akkor közben Trianonban pár leszármazott franciát igen elkapott a csuklás.
A második napunk így kézzel fogható zsákmány nélkül maradt, de ez cseppet sem tudta megzavarni a hangulatunkat és a derűs jókedvet a csapatban.
A közös, szabad ég alatti tokányevés közben („mocskostokán” néven futott az igen finom étel, mert belefőzték a vaddisznó belsőséget is) még jókat elbeszélgettünk a helyiekkel, akik eléggé borús képet festettek Erdély jövőjét illetően, de az is látszott rajtuk, hogy ha kell, akár vérükkel is hajlandóak megvédeni identitásukat és földjüket. Evés közben még egy hatalmas vadmacska kandúr is tiszteletét tette a mellettünk lévő hegyoldalban, tőlünk mintegy 300 méterre egerészve, a legkevésbé sem zavartatva magát a nagy zaj miatt. Az elszámolás is gyorsan lezajlott (ugyan volt ami nem egészen úgy lett számolva, mint az előzetes levélben állt, de azon a 20 eurón fejenként kár lett volna cirkuszolni, vagy akár csak mérgelődnünk) és hamarosan már a vadászház kandallójának melegében beszéltük át újból a két nap élményeit.
Hétfőn reggel időben útnak indultunk, mert Misi barátunk lánya a csíkszeredai képviseleten lát el konzuli teendőket és oda terveztünk egy kitérőt, közben megcsodálva a Csíki-medence vidékét is, az ottani hegyekkel és látnivalókkal. Ebédre még belefért egy pacal-csorba egy út menti étteremben, aztán már csak hajtott minket a hazaszeretet, hogy mielőbb letudjuk a 850 km-es utazást.
Közben azért kaptunk egy kis ízelítőt az építészeti kultúra, számomra eddig legízléstelenebb műfajából is. Hunyadon a bádogos cigányok által felépített paloták mellett nehéz hányinger nélkül elautózni.
Csak némi ízelítő a látványból:
A határon újabb meglepetés ért minket, amikor mutatni akartuk a fegyvereinket a magyar rendőrnek, csak legyintett: „Gondolom ugyan azokat a puskákat hozzá haza is, amint amit kivittek….nem?” Igenlő válaszunkra csak intett egy továbbot, jó utat kívánva hazáig.
Régebben akik sokat jártak Románia felé, azoknak évente kellett a kocsijuk futóművével foglalkozniuk, olyan rosszak voltak a kinti utak a mieinkhez mérten. Sajnos ez most sincs másként, csak a szerepek felcserélődtek. Azon vettük észre először, hogy újból magyar földön gurulunk, hogy a Hilux kemény doboza elkezdte verni a kasznit, pedig ezt előtte utoljára még itthon adta elő, a teljes kinti utazás alatt egyetlen egyszer sem fordult elő közúton. Románia határozottan fejlődik, még ha Erdélynek egyes részein úgy is tűnik, megállt az idő. De a boltokban már ugyan azt a nyugati szemetet kapni, mint nálunk és szinte az utolsó esztena falán is ott virít a parabola antenna….
Aki még legalább megközelítő valójában akarja látni az igazi Erdélyt, azt gondolom jobb, ha siet egy kicsit.
Ha a Jóisten is úgy akarja, én még biztosan megyek oda vissza, mert a szívem egy kis szeglete ott maradt az Ezeréves Határ alatti völgyek valamelyikében.
