Hó, hegyek, sokkal több hó és zergék.Régi ismerősként köszöntjük egymást vendéglátóinkkal. A helyszín, mint már annyiszor az ausztriai Salzburgland Pinzgau tartományának kisvárosa, jobban mondva az attól néhány kilométerre található hangulatos hegyi szálloda. November végét írjuk, ehhez mérten itt már javában csípi arcunkat a hideg és térdig járunk a frissen hullott hóban. Apránként megérkeznek barátaink is a közös vacsorára, ami vég nélküli anekdotázásba és igen komoly mennyiségű „Enzianschnaps” elfogyasztásába torkollik. Közben megnézünk egy filmet az ő, nálunk való vadászatáról, amin szénné röhögjük magunkat. Ha valaki csak felületesen ismeri őket mogorva, maguknak való, szikár hegyi embereket lát bennük, pedig csak a kemény életmód tette őket mindennel szemben ellenállóvá. Mivel egy síparadicsom közelében vagyunk, ez a fajta rezisztencia a turisták által importált, határtalan emberi hülyeség ellenében is megvédi őket .
Tele is van síelővel a söröző, sőt az éjszakába nyúlóan, vérre menő bowling csatát folytatunk pár német nyugdíjassal. Ez részint már annak is köszönhető, hogy nem voltunk éppen szomjasak.
Ugyan hárman érkeztünk, de látva a helyi hó- és terepviszonyokat, egyikünk lemond a vadászatról. Elég rossz állapotúak a futóművei, kockázatos lenne számára a másnapi megerőltető mászás.
Így reggel ketten várjuk a kísérőnket, aki kicsit megkésve és szörnyű másnaposan, de csak berobog. Elkésve nem vagyunk, magasra nem kell mennünk, mert a zergék egy része az erdős régió tetején tanyázik. Őket vesszük célba, javában tart már a zergenász. A többivel, akik a hómentes meredek sziklafalakon maradtak télre, úgysem tudnánk mit kezdeni, számunkra ők elérhetetlen távolságban vannak. Akár egy másik bolygón is lehetnének, az sem változtatna a helyzeten.
Az hamar kiderül, hogy maródi társunk jól döntött, amikor elhalasztotta a vadászatát. Másztam én már hegyre nem egyszer, akár tömött hátizsákkal és fegyverrel a hátamon, de ami az adott körülmények között fogadott, arra nem voltam felkészülve. Társam nem első alkalommal járt itt télen, csak mosolygott a kezdeti csetlő-botló küszködésemen a nagy hóban.
A nagy hó itt szó szerint értendő, mert kísérőnk Huber, néhol hónaljig gázolva töri nekünk az utat.
Számtalanszor figyelmeztetve minket, hogy csakis az ő nyomán menjünk, mert itt egy „félrelépés” következménye nem csak a szokásos egyhetes mosolyszünet és ajtócsapkodás .
Mikor úgy három órája egyvégtében küzdünk felfelé, nekem valahogyan mégiscsak sikerül mellélépnem a jó ösvénynek. Egy pillanatig még riadtan kalimpál lábam a porhóban, keresve a nem létező támasztékot, majd hangtalanul elnyel a meredek hegyoldal. Arra emlékszem, hogy mint ha egy váltakozva fehér és sötét alagútban siklottam volna, időnként nekiütődve ennek-annak. Aztán megint napfény és csend. Lassan körülnézve ráeszmélek, hogy a hó alatt visszacsúsztam vagy 30 métert és pont a két fordulóval alantabbi nyomunkban álltam meg a lejtőn. Társam leplezetlen kárörvendéssel nevetgél, Hub aggódva figyeli, ahogyan nagy nehezen felzárkózom. De semmi baj, hajt tovább a szenvedély. Közben igen intenzív havazás kezdődik, ami elől célszerű menedéket keresni.
El is érünk egy gerendakunyhót, ahol bekészítve vár a hatalmas, fekvőkéményes kemence. Pillanatokon belül már pattogva ropog is a vékonyra vágott lucfenyő, barátságosabbra hangolva az amúgy sem zord hangulatú kisházat. Eszünk-iszunk egy kicsit, jól megrakjuk a feneketlen tűzteret, a nagy rézkannában két liternyi olvasztott havat hagyunk a kéményen, majd a felesleges felszerelést hátrahagyva nekiveselkedünk az utolsó, félórás mászásnak.
Így érjük el azt a leskunyhót, ahonnan be lehet látni az egyik szélvédett völgyet, vagy kilométernyi hosszban. Alattunk nyaktörő meredély, tele kisebb-nagyobb fenyves foltokkal, a szemközti oldalon pedig a nyáron virágokkal teli zöld legelő. Most „kissé” másként fest, ha nem láttam volna virágszirmos, mormotafüttyös, áfonyacsipegetős mivoltában, bízisten nekem be nem magyaráznák, hogy milyen arca van az év másik felében.
De ami a legfontosabb, akárhová nézünk, fekete pontok és foltok mozognak. Szóval zerge „űberál”.
Hubi kihúzza azt a böszme nagy spektívjét és mi tudjuk, hogy mostantól szólni sem érdemes, mert megszűnik számára a külvilág. Csak a zergék vannak és ő maga. Közben ugyan magában beszél, de mivel ilyenkor a saját Pinzgauer dialektust motyogja a bajsza alá, nem érdemes odafigyelni, mert egyetlen szavát sem tudnánk beazonosítani .
Végül visszaereszkedik a mi dimenziónkba és hosszasan magyarázza, hogy melyik zerge micsoda és mindegyikről elmondja, amit érdemesnek lát.
Már majdnem el is indulunk lefelé, becserkelni az egyik kiszemelt bakot, amikor nem is olyan messze a szemközti oldalban, kissé alább életre kel egy hókupac. Talán ötszáz méterre tőlünk feláll egy addig láthatatlanra behavazódott zerge, lerázza magáról ideiglenes hermelinpalástját és megindul felfelé a peremen. ha tartja az irányát, pont előttünk kell elhaladnia, legfeljebb 230-260 méterre.
Mivel az első lövés jogát tapasztaltabb társam nagylelkűen átengedte nekem, ezért próbálgatom is a támaszték lehetőségeit a kunyhó elülső ablakában. Izgalmam közben tetőfokára hág, már a hideget sem érzem és a szemembe csapódó, tűként bökdöső hókristályok sem zavarnak. Már csak a zerge létezik, a fegyver és én. Azt is csak a távolból hallom, ahogyan Hub szája folyamatosan be nem állva, imamalomként üzemel: „So a gutta bokk….hmmmmmm sehrrr guatta gemsbok……i moa apiszl kommnoh a síííszn…..” és így tovább…..és tovább….
Aztán amikor az ördögfekete látomás velünk egy vonalba ér, hangosan rá kiált egyet.
Amaz értetlenül megtorpan és forgatja a fejét, mert a sziklákról visszaverődő, ide-oda dőlő hangból nem tudja kibogozni annak irányát. De még mielőtt kigyúlhatna benne a felismerés szikrája, a 7x64-es Steyr-Mannlicher már oda is szól egy gorombát. Reflex-szerűen ismételem a csőbe a következő lőszert, de érzem, hogy nem lesz már rá szükség. Jól láttam, hogy a találattól elemelkedik az eleje és őrült vágtába kezdve, vastag hófüggönyt húzva magával felvág a hegynek.
A lövéstől alólunk eddig láthatatlan zergék kerülnek elő és megzavarodva, tanácstalanul topognak egy ideig, majd ferdén közelítve felénk, a hegyoldal irányába indulnak meg. Barátom már kéri is a fegyvert, mert gyakorlott szeme azonnal kiszúrja a számára kívánatos zsákmányt. Pár szóval egyeztetik Hubival a dolgot de miután ő is egyetértőn bólogat, újból megszólal a puska. A lövés pillanatában összeeső vad pedig kicsit vergődik még, majd lassan eltűnik a hóban a szemünk elől. Az én „bakom” is láthatatlanná válik közben a havazásban, sietnünk kell ha nem akarjuk elveszíteni őket.
Nagy kerülővel jutunk a közelébe „bakomnak”, szerencsére kísérőnk helyismerete parádés és a jeltelen hómezőn is szinte méter pontossággal navigál a hó alatt fekvő vadhoz. Hogy miért tettem idézőjelbe a bak megnevezést? Mert egy vénséges öreg kecske kerül elő a hótakaró alól! Na, Huber szabadkozik is kézzel lábbal, hogy nem is érti, mi tévesztette meg ennyire meg, hogy ez még soha sem fordult elő vele és így tovább. De engem ez egyáltalán nem érdekel, a túlkoros meddő matrónának éppen úgy örülök, mint ha egy lobogó szakállú bak feküdne előttünk. Sajnos a töretátadás itt most lehetetlenség, csak hóból készülhetne, ami nem túl tartós holmi, no meg elő kell kerítenünk társam zsákmányát is a hó alól, amely innen vagy kétszáz méterre rejtőzik.
Meg is indulunk a villámgyors zsigerelés után, elől Hubi a hátizsákba pakolt kecskével, mögötte én, majd barátom zárja a sort. Kísérőnk egyszer csak tanácstalanul topog jobbra-balra lépkedve, majd amikor beérem, együtt szakadunk le azzal az összetömörödött hóperemmel együtt, ami már nem bírta tovább a súlyunkat. Nem esünk túl sokáig és puhára is érkezünk, de máris vagy húsz méter szintkülönbség választ el minket harmadik társunktól. Rövid kupaktanács után a következő döntés születik: barátom visszamegy a nyomunkon a kunyhóig, ott rakja a tüzet addig amíg mi egy nagyobb kerülővel és remélhetően az ő zergéjével megérkezünk hozzá. Ha erre sötétedés előtt egy órányival nem kerülne sor, akkor lemegy a kocsihoz (bölcs előrelátás, hogy a kulcs a házban maradt) és segítséget hív. Na szép kilátások, gondoltam magamban és már láttam magunkat az esti híradóban, mint vezércikk, de Hubi magabiztossága nekem is önbizalmat kölcsönzött.
Tizenöt éve erős voltam, mint a vas, bő húsz kilóval könnyebb is és sokkal sportosabb, mint manapság. Így hát némi kitérővel, de megtaláltuk a második zergét is (szintén egy öreg meddő kecskét, de ezt lövés előtt már megállapították a „szakértők”), majd fél óra múlva együtt fotóztuk a kunyhó előtt, elejtett vadjainkat.
Isteni jól esett közben a forró gyümölcstea, amibe honnan-honnan se’ még egy kis rum is belelocsolódott . Aztán előkerült pár nyelet Marillenschnaps is, így estére kelve igen vidáman értünk le a völgybe.
Valahogyan nem kellett segítség az álomba merüléshez, álmomban pedig gyönyörű havasi legelőkön sétálgattam kék színű encián tengerben és újból találkoztam az öreg kecskével, aki már egyáltalán nem neheztelt rám.
