Egy másik, de számomra nagyon emlékezetes zergevadászat története:
Nyári, meglepetés-zergevadászatEgy kerületvezető hivatásos vadásznak nem igazán adatik meg, hogy hosszas nyaralásokra menjen családjával, ez gyulaji éveim alatt sem volt másként. Az pedig, hogy életem párjával kettesben eltöltsünk valahol idegenben pár napot, az már szinte a sci-fi kategóriát súrolta. Ezért is esett különösen jól egy váratlan meghívás osztrák barátainkhoz. Az üzenet lényege az volt, hogy feleségestől várnak szeretettel ismerőseink egyikének hangulatos hegyi szállodájában és addig maradunk, ameddig jól esik. Szóba került esetleg egy kis horgászat, de nem erőltettem semmit, a kiharcolt 3 teljes nap szabadság szóljon inkább a pihenésről.
Az első napot olyan dolgokkal töltöttük, mint a beszélgetés, hegyek ormának bámulása órákon keresztül, régi emlékek felidézése és újbóli átélése, valamint nagyokat sétáltunk a hangulatos kisvárosban, amire minden oldalról hatalmas hegyek vigyáztak, oldalukon zöld erdősávval, de felső harmadukon zord, számomra mégis ellenállhatatlan csáberővel bíró sziklavilággal.
Második napunkon esőre virradtunk. Nem tűnt hirtelen zápornak, ameddig a szem ellátott sűrű, palaszürke gomolyag borította az eget, a hegyekre való kilátást is szinte nullára csökkentve. Lustálkodtunk kicsit, így éppen csak le nem késtük a reggeliző asztal bontását.
Miközben kávézgattunk, ázott mormotaként betoppant az étterembe Alfréd, a terület idős fővadásza.
Mogorva kültakarója alatt vajszív lapul és olyan nemes lélek, ami akkor érzi jól magát, ha adhat.
Üdvözöltük egymást, majd jól elbeszélgettünk erről-arról, mint akik pár éve nem látták egymást. Mikor indulni készült, csak úgy foghegyről odavetette:
-Ha van kedved, „felszaladhatunk”, le vagyok maradva a nyári zergelövéssel.
Feleségre néztem, aki kellő bölcsességgel fékezte indulatait hiszen pontosan tudta, hogy ezek után ha maradásra bír is (hiszen megígértem neki, hogy nem vadászni megyünk), akkor sem fog tudni velem kezdeni semmit a hátralévő időben. Ekkor jött a felismerés, hogy hiszen semmiféle hegyi vadászatra való ruha sincsen nálam. De azonnal megnyugtattak, hogy adnak mindent, én csak legyek fél óra múlva az udvarban, menetre készen.
Be is gördült a kis Samurai, hátuljából előkerültek a ruház és egy gumicsizma!!! Ráadásul legalább 2 számmal nagyobb, mint a méretem. Visszaszaladtam és az összes készleten lévő zoknit a lábamra erőltetve rápróbáltam a kaucsuk lábbelire. Hááááát…ha nincsen más, akkor ezen ne múljon.
A szálloda 750 méteren található, onnan felautóztunk úgy 1100-ig, közben újból megfogadtam (immár sokadjára), hogy soha többé nem ülök be emellé az őrült mellé! De aztán csak felértünk. Igaz a lefelé tartó út réme ott keringett körülöttem a havasi csókákkal együtt, de akkor az még olyan távolinak tűnt.
Az eső cseppet sem adta alább, így a mászást is vízben tocsogva, jó csúszós sziklákon kezdtük. Az egyből kiderült, hogy a gumicsizma nem első sorban ide van kitalálva. Estem-keltem, csúszkáltam, Alfréd a puskát el is vette tőlem, hogy ha esetleg lezuhannék a meredek falak valamelyikén, legalább az ne károsodjék.
Bőven benne jártunk a kora délutánban, amikor elértük a gyalogfenyves régió felső határvonalát, úgy 1600-1700 méteren. Itt reméltük a találkozót a zömében gidás kecskékkel, hogy a fiatalok közül válogathassuk az ellőni való „kraffl”-t, amiket nem akarnak benne hagyni az amúgy kiváló minőségű állományukban. Kísérőm elmondása alapján a felnőtt bakok jóval felettünk tartózkodnak és csak később, az őszi havazások kényszerítik őket lejjebb.
Alig kezdtük el a cserkelést rétegvonalban, egy kőfolyamon sikeresen, bokatörés nélkül átkelve, mikor az előttünk feltáruló katlan szemközti oldalában megpillantottunk vagy 30 zergét. Hasra vágtuk magunkat, nem törődve az alattunk szivacsként szortyogó moharéteggel és kísérőm hosszas „spekulálásba” kezdett. Egyenként kezdte el végig mustrálni a békésen heverésző csapat tagjait.
Nem kellett sokat várnom, már mondta is, hogy keressem meg balról a hatodikat, ami szerinte egy igen gyenge kondícióban lévő gyerekbak. Rá is akadtam, tényleg még a színe is más volt, mint a többinek. Közben a többi is végig lett mustrálva, de a végén abban maradtunk, hogy ő lesz a kiszemelt áldozatunk.
A távolság nem volt túl nagy, de azért közelebb volt a kétszáz méterhez, mint a százötvenhez. Hátizsák a puska alá, a könyököm alá még egy lapos kő is került, rajta egy tányérnyi mohával, ami kitűnő támasztékot adott. Mint egy belövő padon, olyan biztosan állt a vékony szálkereszt a bakocska nyaka tövén.
Alfréd fogott egy kisebb követ és amennyire tudta, alánk dobta a zergék felé (utána elmondta azért, hogy a vad lentről sejtse a veszélyt és hegynek meneküljön).
Erre mind elkezdett lefelé figyelni, majd fel is keltek szépen sorban. A kiszemelt kis bak az utolsók között tápászkodott fel, de alig sikerült neki kinyújtani a lábait, már csuklott is vissza fekhelyére a nyaklövéstől. Reflex szerűen repetáltam újra és rajta is maradtam, mikor hallom ám kísérőm izgatott hangját, hogy „Die letzte….die letzteeeeee síííííísznnnnn aber schnellllll!!!” kiabálta suttogva a fülembe. Nézem is azonnal az utolsót, hát tényleg egy sánta zerge három lábon igyekszik a többiek után, meg-megállva. A következő rövid pihenőjébe durván szólt bele a puska robbanása és a fiatal kecske visszahanyatlott a meredek falról, majd addig szánkázva, csúszva, pörögve ahol a kis bak hevert.
Barátom a hátamat lapogatta, rajtam pedig elemi erővel kitört a vadászláz. Ilyen élményre, tömény adrenalinra nem voltam felkészülve, olyan gyorsan történt minden.
Megnyugodtam, ráncba szedtem a rekeszizmomat és a szívritmusomat, majd öreg barátomat kímélve, lehúztam mindkét zergét a katlan aljába. A felhőkön átszűrődő kevés fényben gyorsan kattintottam pár képet róluk, majd nekiálltam a zsigerelésnek és a vad hátizsákba pakolásának.
Közben Alfréd azt ecsetelte, hogy nagyon szépek voltak a lövéseim és amilyen hamar reagáltam, de ez mégsem nyúlvadászat, egy napra két zerge bőven elég, stb…stb…
Én persze teljesen egyet értettem vele, ez nem is volt kérdés.
De amikor indultunk nem engedtem, hogy ő vegye a hátára a zsákot. Lefeküdtem mellé, oldalvást belebújtam és úgy felállva a teherrel jeleztem, hogy készen vagyok a visszavonulásra.
Erre felcsillantak a szemei és közölte, hogy van még itt egy oldalági moréna, amin mindig szokott lenni pár zerge, oda nézzünk még be, hátha sikerül még egyet-kettőt elcsípnünk!
A vén huncut korábban attól tartott, hogy neki kell lecipelni a két zergét és azért traktált a „ne legyünk telhetetlenek” című előadással, mert nem lett volna kedve még egy rakományért felcaplatni a hegyre, ha esetleg még sikerül lőnöm párat. De így, hogy magamra vettem a súlyos terhet, mindjárt máshogyan látta a világot
!
De megköszöntem szépen a lehetőséget és megkértem, ballagjunk le a kocsihoz és fejezzük be a vadászatot. Ez a nap és a hegy, ennél többet nem adhatott!
A lefelé vezető gyaloglást a nehéz hátizsák-gumicsizma kombóval nem ecsetelném, mint ahogyan az autós ámokfutást is „föddje örök homály”.
Feleségem, látva kékre-zöldre vert lábamat, pacallá ázott mivoltomat, de hatalmas örömömet és boldogságomat, mosolyogva fogadott és segített örülni.
Ez mindennél fontosabb volt, ezért (és ez sok más alkalommal volt így) őszinte hálával tartozom neki
!
