Vadászatok a nagyvilágban, élmények, történetek, tapasztalatok

Szép Estét!

Remélem, nem probléma, ha ide írom be.
Kellemes kis történet, szívesen olvastam:

1975 december 10. Kenya.
A régi álom beteljesedés felé közeledett.
A nagy Jumbó halkan dorombolt alattunk. A látóhatár egyre világosabb lett.
Még lehetett látni alattunk a kígyózó szavannatüzeket. Mire kivilágosodik a felhők fölé nyúló Kenya hegyet is látjuk. Oda készülünk, annak lábához vadászni.
Hivatásos vadászunk már várt bennünket a nairobi repülőtéren. Gyors útlevél és vámvizsgálat. Csak futólag nézik meg puskáink számát, minden rendben, mehetünk.

Eszaknak fordul a Toyota terepjáró orra. Atszáguldunk a nyüzsgő nagyvároson, és nemsokára elérjük az Egyenlítő vonalát. Aztán a vadászkönyvekből ismert helyiségnevek
következnek; Thika, Nyeri, Nanyuki. Nanyuki után még autózunk vagy 30 kilométert, aztán lehajtunk a jó betonútról. Már a hátunk mögött emelkedik a Mount - Kenya havas csúcsa. Még autózunk vagy egy órát, és megtaláljuk egy völgyben megbúvó sátor táborunkat, ami már készen vár bennünket. Sőt, rövid pihenés és kézmosás után, már a forró leves is az asztalon párolog.
Egész úton ismerkedem a környezettel, emberekkel. Annak ellenére, hogy annyit olvastam róla, így személyesen átélve minden más, tömörebb, izgatóbb. Kellemesen ingerelnek az illatok, szagok, színek amelyek örökre megmaradnak bennem.
A szokásos ebéd utáni szunyókálás most az egyszer elmarad. Kicsomagoljuk dolgainkat, felszerelésünket összeállítjuk, puskáinkat, töltényeinket előkészítjük a következő szép napokra. Mert mondanom sem kell, hogy szépnek ígérkezik a folytatás.
Táborunkból mindenfelé kocsinyomok vezetnek a tüskés, kisebb dombokkal tarkított pusztaságba. Még a sátorajtóból látunk egy jókora csapat oryxot. Vezetőink csak legyintenek; - "Mama, toto"- "Asszonynépség, gyerekekkel"- Az első megérkezés öröme után, bekapjuk a már kész ebédet és egy kis "fegyveres nézelődésre" indulunk, hogy esetleg kipróbáljuk fegyvereinket is.
Alig hagyjuk el a tábort, hosszú feketénk dobol a kocsi tetején.
- "Bwana - szvala" - Impala! -
Társam kiszáll, a bokrok takarásában csúszik-mászik vagy 100 métert. Csattan a lövése és a jó bak eltűnik a magas, száraz fűben.
- "Na, a vacsoránk már megvan!"- nyugtázza hivatásos vadászunk. Társam ottmarad fényképezni, mi tovább indulunk még egy kicsit körülnézni a környező dombokon.
A következő nagyobb emelkedő alján visszahagyjuk a terepjárót. Gyalog másszuk meg a következőt. Legnagyobb meglepetésemre, amint lenézünk a vízmosásba, ott lent egy magányos bivalybika legelt. Nagy a csodálkozás, még hivatásos vadászom és fekete kísérőink sem számítottak erre a meglepetésre. Hamar készen van a haditerv, vadászom csak bólint egyet beleegyezésül.
Jót kerültünk mire szelünk jó lett és sikerült vagy 60 méterre megközelítenünk.
Egyenesen elfelé haladva komótosan legelt. Már vagy 15 percet vártunk, mire lépett egyet jobbra. A szálkereszt az utolsó borda mögött állt meg. - Csak nem elhibázni! - ez jár állandóan a fejemben, miközben jócskán ráz már a vadászláz! - Micsoda alkalom, első nap Afrikában és mindjárt első vadnak a leghőbben áhított kafferbivaly! -
A 8 x 68 S Mauser golyója orra ejtette a nehéz bikát, de újra felpattanva már el is tűnt a bokrok között, megpróbál hegynek futni. Próbál kikapaszkodni a vízmosásból, de fordul vissza, nem bírja! Még mielőtt beugrana a vízmosás alját sűrűn borító nádasba, második lövésem csattan.
Miután a második golyómat elengedtem, annyira feloldódott a feszültség bennem, hogy úgy éreztem magam mintha mindig ezt csináltam volna, annyira megfogott a vadászat hangulata.
A bikám még megy vagy 50 métert, aztán nagy recsegéssel eldől.

Az a bizonyos "halálbőgés" amiről már annyit hallottam és olvastam, szorongatja a torkomat. Még vadászom szája széle is remeg, pedig sokat próbált legény lehet! Ez a búcsúdal az élettől annyira fájdalmas és megrázó, hogy azt leírni nem lehet.(Azóta sem fogott úgy meg ennek a tiszteletreméltó vadnak a búcsúja, mint akkor. Az ilyen élmények úgy látszanak hasonlítanak az első szerelemre: annak az "íze" is a legédesebb volt és mindig emlékszünk rá, amíg élünk!)
Feketéink köveket dobálnak arra a helyre, ahol utoljára hallottuk a bikát. Még a biztonság kedvéért egy fára is felmásznak, onnan bizonyosodnak meg, hogy nem él már a remete.
- "Kufa!"- halott! -
Vállveregetés, kézrázás, fehér fogsorok villogása.
Egy kis szomorúsággal vegyes vadászöröm uralkodik el rajtam amint magunkra hagynak, amíg elmennek a terepjáróért.
- Ilyen egyszerű az egész?! - Ilyen gyorsan bivalyt lőni, amiért annyi éven át epekedtem?!
Gyorsan, kicsit túl gyorsan beteljesült egy rég dédelgetett álom! - Hiszen tegnap még Európa autógázos levegőjét szívtam, ma délután meg már kafferbikát lőttem Afrikában? - Hihetetlen! - Ennyi volna csak az egész? Az álom gyorsan beteljesült, talán túl gyorsan! Simogatom a rücskös homlokpáncélt, a meghatottságtól, örömtől, és a szomorúságtól peregnek a könnyeim. Nagy élmény volt, ami mind a mai napig éltet.

1975 - ben még ezek voltak a nagy álmai egy magyar vadásznak, akinek szinte semmi esélye sem volt, hogy vadászhasson Afrikában, ami aztán azért beteljesült.
Es az első élményeket követték a többiek. De megunni mind a mai napig nem tudtam, és amint az alkalmat és az anyagiakat össze tudom hangolni, ma is ugyan olyan lelkesedéssel megyek utánuk, mint harminc évvel ezelőtt.

A bizalmam biztos talajra talált, hogy a legmegfelelőbb kalibert választottam afrikai útjaimra. Ekkor még komolyan úgy gondoltam. Aztán hamarosan tapasztaltam olyan jelenségeket, amelyek elgondolkoztattak. A napok teltek, a vadászélmények sokasodtak, és lassan belopództak a kétségek, hogy valami nincs rendben a lőtudományommal, vagy talán a puskámmal. A választott kaliberre és a töltényeimre nem is gondoltam. Akkor még!
Aprólékosan próbáltam a kudarcok "miértjére" magyarázatot keresni és kapni.
Ma már elmondhatom, miután több ezer golyós töltényt ellőttem és 120 körüli veszélyes nagyvadat elejtve, ( ennek 80 %-a kafferbivaly ) hogy az akkor alkotott véleményem nagyon elhamarkodott volt.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy az afrikai vadászok (nemhiába) mindig "egy számmal nagyobb" kalibert használtak, mint az az első pillantásra szükséges lenne. A hivatásos vadászok, a legendás hírű "White Hunter"-ok ennél még tovább mentek, és "két-három számmal nagyobb" kalibert sem találtak nevetségesnek.
Mint mindenek, ennek is megvolt a magyarázata, oka: az afrikai vad nagyon szívós, szó szerint "golyót álló"!
Sokak szerint ez arra vezethető vissza, hogy az afrikai vad húsa sokkal rostosabb, szárazabb mint az európai vadé. Ezáltal a becsapódó lövedék hydrodinamikai hatása a test folyadékállományában lényegesen gyengébb, mint azt elvárnánk és megszoktuk az európai vadnál.
A találat pillanatában a modern vadásztöltények lövedékei kb. 1400 m/másodperc gyorsasággal csapódnak a vad testébe. A puhább ólomhegyű lövedékek már a külső izomkötegekben szétfröccsennek, anélkül, hogy elérnék a test életfontosságú szervei. Nem is beszélve, ha egy keményebb csontot, vagy forgót találunk el. Számtalan ilyen szétforgácsolódott lövedék darabjait gyűjtöttem össze.
Megfigyeltem, hogy az RWS lövedékek, minden kaliberben, abban az időben a legpuhábbak voltak. Ez vonatkozik a részleges- és teljesköpenyűekre is.
De ez az állapot az utóbbi időben szerencsére változott; keményebbek lettek!

AFRIKABACILUS POZITÍV és BIVALYMANIA
A címben szereplő mindkét bajom majdnem olyan nyakas és követelődző, mint az évente vissza-visszatérő maláriám!
Igaz, ez az Afrikában összeszedett betegségem évente csak egyszer-kétszer vesz elő és csiklandozza végig csontjaimat, izületeimet. Ilyenkor egy forró vízzel teli fürdőkád és egy kiadós alvás rendbe hoz, már csak halványan emlékeztetve a 30 évvel ezelőtt átélt lázálmas éjszakákra és a kegyetlen didergésekre, számtalan pokróccal letakarva ágyamon, a flótázó akácok alatti sátramban.
Az "Afrikabacilus pozitív", latinul azt jelentheti "A világ legszebb vadászparadicsoma" és a "Bivalymánia" azt, hogy "Soha nincs elegem belőlük" sokkal követelődzőbb.
Ezek nem csak évente1 - 2-szer, hanem állandóan marják, rágják májam és agyam!
Nehéz is nékik ellent állni, hiszen fiatalságom annyi évén át, nap, mint nap járatták velem Afrika kietlen pusztaságait, tüskés félsivatagjait és az esős őserdőit.
A sok szép s felejthetetlen élmény, pillanat, amely az idő múlásával összefolyt számomra egy aranyló patakká, s melynek partjait ma álmatlan éjszakáimon fáradhatatlanul és vágyakozva járom.
Tudom, hogy lesznek olyanok, akik a fenti sorok olvasása közben húzogatják majd a szájuk. Tudom, hogy elfogult és szentimentálisnak hatnak manapság az ilyen megnyilvánulások!
Majd 45 éve vadászom, túl járok a hatvanadik életévemen, mégis, mind a mai napig naiv, kisfiús kíváncsisággal lesem Afrika minden leheletét, mozzanatát, színeit, illatát, tájait, vadjait, két és négylábú lakóit, embereit, színes változatosságát, ellentéteit!
Ebben az ideálok nélküli pénzéhes és csak pénzharácsolást istenítő világban nehéz elhitetni és érvényre juttatni, hogy van egy másfajta értékítélet is.
Es erről beszélni másoknak talán olyasvalami lehet, mintha a süketeknek Mozart melódiáit akarnánk elmesélni. Sajnos nem értik ők sem! Mint ahogy engem sem értenek sokan. Mintha egy más világból jöttem volna, vagy inkább maradtam itt, mutatóba, mutogatni való vén bolondnak.
De ők valószínű sohasem jártak Afrika olyan tájain, ahol még a TERMESZET-et nagybetűvel írják! Sátorban lakhattam, és éjjel-nappal része lehettem ennek a "csodának" ami az óta is maradéktalanul boldoggá tesz!
Számomra az ősi, romlatlan természet a bibliai paradicsomi állapotokat idézi, és ki nem vágyik ezután, a boldogság teljessége után? Igaz ezzel együtt jár, hogy nincs hideg-meleg vizes fürdőszobám, tévém, hűtőszekrényem és a többi civilizációs "vívmányok"! De van tiszta levegő, napfény, szerteszét legelő vadcsapatok, szemet és szívet gyönyörködtető tájak.
Egyszerű és nagyon kedves, romlatlan emberek, akik beleillenek a természetbe.
Mindenki, aki ezt valaha látta, az egy életre Afrika imádó, rosszabb esetben Afrika gyűlölő lesz, de úgy kell neki!
Ezzel ellentétben csak nézzünk bele a mi "civilizált" világunkba: beton és aszfalt,
természetbe nem illő házak, városok. Szenny és piszok, nyomor, elégedetlenség, és csömör attól, amit mi fehér emberek "teremtettünk", mégha arra oly büszkék is vagyunk!
Nem vagyok egyedül! Másokat is kínoz ez a két "afrikai betegség"!
Aki még nem járt ott, azt azért. Minket, akik szerencsésebbek vagyunk, s eltölthettünk esetleg hosszabb időt is Afrikában, talán még jobban hajt a vágy, hogy mihamarabb visszakerüljünk oda, ahol életünk talán legszebb vadászélményeit kaptuk.
Agyunk minden kis recéjébe beleívódott, megkapaszkodott ez a bacilus és mánia. Megváltoztatta egész lényünket s azt az időt ami még visszavan ebből az életből.
Ehhez még hozzájárul a régi afrikai szállóige is, ami hűen kifejezi az érzéseket:
"A háborúban és Afrikában töltött napok duplán számítanak!"

A kafferbivalyok nagy száma és szaporasága miatt nem kell attól félni, hogy a "kihalók" vagy a veszélyeztetettek listájára kerül. Valószínű, hogy az öt afrikai veszélyes nagyvad közül a kafferbivaly marad majd az EGYETLEN!, amelyre sokáig fogunk vadászni! De sajnos a jövő nagyon kétséges, még ha a kafferbivaly oly alkalmazkodó és civilizációt bíró vadfaj is. Manapság az ember által elfoglalt területekkel van a legnagyobb bajt. Mint minden más vad élettere, így a kafferbivalyé is nap, mint nap csökken. Ez a tendencia nemhogy megállna, hanem egyre jobban felgyorsul. Aki még jól akar kafferbivalyra vadászni, az siessen!

Bozóki László naplójából