No meg is találtam:
Emlékezetes vadászélmények közé kívánkozik ez a történet!
Talán az eddigi legemlékezetesebb vadászélményemet éltem át két napja, azon az egy heti esőt követő, tiszta égboltú és mellesleg teliholdtól megvilágított péntek este-éjszaka. Vaddisznóról szól ez is, mint a legtöbb vadászélményem, hiszen a kiszámíthatatlan és mellesleg rafináltan okos, feketeruhás társaság, állandó vadászizgalomban tart. Igyekszem is a családomtól a lehető legkevesebb időt elrabolva a nyomukban járni.
Pénteken is készülődtem kifelé, az ablakon csalogatóan világított be a telihold, Olcsi, a szálkásszőrű tacskóm kérdően állt az alagsori lépcsőfordulóban, kedvesem pedig kezembe nyomta a teával töltött termoszt és waidmannsheilt kívánt.
Ideális előfeltételek, annak ellenére, hogy feleségem sok szerencsét kívánt. Nem hiszek már a babonában, amióta, dacára annak lőttem egy jó bakot, hogy indulás előtt szerencsét kívántak nekem, továbbá széttapostam egy pókot is aznap a gyerekszobában, sőt öregasszonyt is láttam - majdnem el is csaptam a biciglivel elém kanyarodó részeg szipirtyóját….
Mindezek után 21,30-kor elindultam, sokak szerint későn, magam tapasztalatai szerint disznóra – nem éppen beállóhely mellé – éppen időben. Pár perc autózás és még pár perc izgalmas, folyamatos távcsövezés melletti séta után ki is értem.
Mostanság favorizált kedvenc leskelődő helyemre indultam, ahol a bőgést követő hetekben már sikerült lőnöm fél tucat disznót, a nyomok szerint ennek ellenére továbbra is járnak arra szorgalmasan.
Ez a hely egy alátelepült éger szálerdő és egy elhanyagolt, karácsonyfásnak telepített, de kefesűrűvé vált lucfenyves közötti jókora kaszáló, melyet tölgy szálerdő is határol és ahova rendszeresen járnak ki a disznók turkálni. Nem messze van néhány almafa is, melyek nagy része még tele van, időközben aranysárgává érett almával.
„Musanszki”-nek mondják felénk, nem szedi senkinek, pedig kicsit kemény héja ellenére ilyenkor október végén már kitűnő íze van. A disznók, őzek, gímek persze köszönik szépen és valósággal versenyeznek a lehulló gyümölcsért.
Nos, eme kaszáló melletti lesre ültem fel újra, az ablakokat kiszedtem, puskát, távcsövet a helyére tettem kényelmesen elhelyezkedtem és kihallgatóztam az ablak helyén.
Sokszor ültem már ezen a lesen, bőgés alatt és utána is, több kondát figyeltem meg errefelé, reménykedem, hogy sikerül valamelyik csapatot ma is meglátnom. Úgy gondolom, hogy a hűvösre fordult időjárás már meghozta a búgás előszelét és bízom abban, hogy a kondák mozgáskörzetét egyre intenzívebben ellenőrző kanok egyike elém téved, ide, erre a disznóktól intenzíven látogatott helyre.
Egyenlőre, egy suta és egy jól ismert selejt bakon kívül nem látni semmit, pedig a hold jól világít, annak ellenére, hogy vékony felhőtakaró állja az útját.
Az almafa alatt álló bakot így is jól látom, nyáron és szeptemberben is itt tanyázott, állandóan és kórosan köhögő, 4-5 éves ághiányos, igazi erdei bak, füle fölé 2-3 cm-re nyúlik az agancsa, jövőre valószínűleg le fogja spórolni a vezérágakat is.
Jó másfél órás várakozás után, a felénk általában csapadékot hozó főnszél ellenére, a szemben lévő tölgyesből érkező határozott nyikkanásra leszek figyelmes.
Talán közeledik a konda?
Fokozottan figyelem a távcsővel a tölgyes és a rét határát, sőt a tölgyes melletti kis gazos is reményteljesnek tűnik.
Tíz percig semmi sem történik, de ezután sorban telik meg a keresőtávcsövem látómezeje fekete foltokkal. A malacok már jönnek ki a rétre. Néhány erősebb, olyan 30-35 kg-os gömbölyű példány és legalább tíz 10-15 kg körüli, vöröses-világosabb gyengébb darab, minden bizonnyal nyári fialásból.
A malacok turkálni kezdenek és néhány perc múlva megjelenik az erdőszélen két, majd kicsit később egy harmadik árnyék is.
Gyönyörűen kövér és egészséges, mázsa feletti kocáknak bírálom el őket, igazi törzsállomány.
Utánuk nem sokkal, kisebb árnyékok is előtűnnek, szám szerint két darab, melyeket miután a holdsütötte részre érnek, erős süldőkocáknak nézek.
Mellettük 3-4 darab semmilyen korosztályba sem sorolható disznó. Ők a legkisebb kocánál is kisebbek és a legnagyobb malacnál is nagyobbak, ezeket szoktuk „évveszteseknek” nevezni és ha lehet először ellőni a kondából.
Persze általában nőivarúak ők is, de malacot ritkán vezetnek. A konda szépen lassan elözönli a kaszálót, az élelmesebb malacok már az almafák alatt ropogtatnak.
Próbálkozok megcélozni egy „évvesztes” süldőt, de nehezen megy, hol koca takarja, hol malac áll mögötte, nem akar működni.
A konda nyugodt, így leteszem a puskát és keresőn keresztül nézem őket. Malacok szanaszét, a kocák is turkálnak, a hold felhők mögött, így viszonylag biztonságban érzik magukat. Egy általam is lőhetőnek ítélt süldő külön is állt, de mire ráfogtam a puskát ismét az almafa homálya takarta. Meg tudtam célozni, de nagy volt a tömörülés körülötte – mögötte, így inkább vártam még.
Távcsöveztem tovább a rét másik oldalára is, ahol a gazos erdőszél előtt hatalmas fekete árnyékot találtam. Hirtelen az ötlött fel bennem, hogy az egyik koca lépett vissza abba az irányba, de a rét közepén megtaláltam mind a hármat.
Az erdőszélen egy hosszúlábú, a három kocánál láthatóan nagyobb disznó állt.
Marja magas, feje vaskos és csuhája ezüstösen csillog a felhőrésen kivillanó holdfényben.
Be is párásodik a távcsövem a hirtelen jött izgalomtól, kicsit homályosan látom, hogy a disznó földre szegezett orral, féloldalasan elindul az almafák felé. Tudom, hogy kan érkezett a kondához, előtte már hej de sokszor odaképzeltem látványát a holdfényben ragyogó rétre.
Puska után kotorászok magam mögött, elővarázsolom és feltámasztom a les ablakbevágására.
Keresem a nagy feketeséget, nem kell kereső sem, ott áll előttem a rét közepén a hatalmas disznó.
Megcélzom, nagyon biztos vagyok a dolgomban, sőt már látom az agyarát a zöld posztón. A lehető legnagyobb nyugalommal engedem el a lövést…. de már húznám is vissza!! A nyugodtan álló disznó a lövés pillanatában fordult egy nagyot.
Lövésre hatalmas huppanásszerű becsapódás, disznóm fut egy kis kört és ezt követően felpúpozott háttal, de szélsebesen berohan a tölgyes szálerdőbe….
Mindezek alatt, a céltávcsövön, 80 méteren keresztül követtem, máig sem tudom miért nem lőttem ki a láthatóan rosszul eltalált disznóra a másik csövet.
Nem voltam valami vidám. Összepakoltam a lesen és mint erős exdohányos, gondolatban rágyújtottam egy cigarettára.
Nem esett jól, valószínű az igazit sem élveztem volna.
Jó fél óra múlva lekászálódtam a lesről, lecipeltem a tacskót és elindultunk oda, ahol úgy gondolom rálőttem a kanra.
Hosszas lámpázás után megtaláltam a rálövés helyét, de semmi vért. A tacskóm is össze vissza kevert, megzavarta a sok friss disznónyom.
Miután jól láttam a kanom hol jött ki a rétre Olcsit rátettem arra a nyomra és a kutya azon a csapán szépen el is indult, a rálövés után futott kört megtette és el is vezetett oda, ahova a sebzett berohant a szálerdőbe, abban rövidesen elfordult és beváltott a sokat emlegetett lucos karácsonyfásba.
Ez egy elég csúnya terep, ahol csak kúszva, vagy négykézláb mászva lehet haladni. Semmi esetre sem éjszakai lámpás, tacskós után keresésre való.
Vér nem volt!
Megjelöltem a beváltás helyét és úgy döntöttem, hogy reggelre halasztom a keresést.
Úgy tűnt, hogy vége a mai kalandnak, de a java még csak akkor kezdődött. Az autóhoz készülvén a karácsonyfás és a szálas közötti lénián mentem vissza.
Közel ötven méter után a tacskóm igen aktív lesz, nyikkan kettőt és mutatja is a lucosból a tölgyesbe kiváltó friss disznónyomot, mellette a vért.
Sötét húsvér, nem is kevés, csak a megvérzett disznómtól eredhet. A sebzés már közel 2 órája történt, volt idő hogy megbetegedjen, ezért a tacskó két méteres vezetékét kicsit rövidebbre fogva az övemhez rögzítettem, puskát (távcső nélkül) a hónom alatt tartva óvatosan elindultunk a vércsapán.
A nem túl bőséges, de kutyával jól követhető vérnyomon közel hatvan métert haladtunk, amikor kiértünk egy friss, alig kétszobányi vágásra. Ezután felgyorsultak az események.
Előttünk szanaszét fenyőkoronák, bozót, magas gaz….
A vágáson körbevilágítottam, semmi….hirtelen a tacskó nagyot ugrik és tajtékzik a két méterre mellettem lévő luckorona felé.
Odavilágítok, abban a pillanatban kiugrik a disznó, csattogtatja agyarát…..tacskó ráront, amíg a vezeték engedi, disznó vág egyet, valami elröpül, ráfordulok és rálövök a közvetlen előttem szemben álló kanra.
Disznó átugrik a fenyőágakon és lépésben távolodik tőlem. Tacskó rángat, menne utána, én meg megcélzom a srégen mozgó disznót blatt mögött és meghúzom a hátsó ravaszt…..
Semmi! Nem tudom, mi történt….!? Megtöröm a puskát és látom, hogy az előbb lecsúszhattam és már kilőttem a felső csövet..
Összezártam a puskát, hozzáfogtam a Magled-et és még sikerült meglátnom a csalánok között lassan eltűnő disznót!
Ekkor már csak elmenőben, a hátulját láttam és cca. 12 méterről, arra lőttem az alsó csőből egy nehéz TUG-gal. Lövés után a disznó eltűnt.
Lázas utánatöltés….. a nagy keverésben egy töltényt elejtettem - azonnal elnyelte a csizmaszárig érő avar .
Vizsgálom a kutyát, szerencsére nincs baja, lédiglich a bolhanyakörvet csapta le róla a disznó, némi szőr kíséretében.
Rendszereztük a sorainkat a tacskóval és tovább indultunk arra, ahol a disznó állt. Nem találtunk semmi lőjelet.
Talán a vérzés mintha erősebb lenne! Sötét, a lucskos őszi avaron nehezen követhető nyomok.
Felelőtlen disznóvadász kálváriája…..gondolkozok azon, hogy haza kéne menni! Reggel jó fényben többedmagammal visszajönni……
Ugyanakkor láttam könnyelművé vált lövéseim által szerencsétlen disznót szenvedni!!!
Nem, most tovább!!!
A kis vágásból a vérnyom kivezet, át egy régi fahordó úton fel egy kis töltésen, végig a szálasban.
A lámpával előre világítva megyünk tovább a vérnyomon a feltűnően lehiggadt tacskóval.
Világítok néha előre, de a vizes szálas és a sötét avar hidegen tükröződik vissza. Nedves bükkök mindenütt, kicsit jobbra nagy szürke tuskó.
Tuskó??!!
Rávilágítok, ott áll a disznó teljes nagyságban keresztben és pislog. Azonnal rákapom a puskát, odalövök a nagygolyóval, nem találom el, alatta fröcsög a sár, a tacskóm a lövés pillanatban akar kiugrani a disznó felé és majdnem feldönt.
Mire újból lövőhelyzetbe kerülnék már megint nincs mire lőni, a disznó eltűnt. Nyúlok a zsebemben a következő 9,3-as lőszerért, de nincsen. Keresve sem találok, nem is találhatok, hiszen négynél többet nem hordok magammal.
Hármat ellőttem, egy pedig elveszett az avarban (másnap megkerült), lenne ugyan még az 5,6-oshoz néhány teljesen expanzív Ballistik Tip távlövő, dúvadazó csudabogyó nálam, de ezekkel nem fogok egy ilyen fenevad után menni.
Irány haza!
Messze nincsen, kocsival néhány perc és sárosan, véresen be a vadásszobámba, páncélok kinyit, egy marék 9,3-as zsebre, közben kap vizet a tacskó, és már megyünk is vissza.
A töltés oldalán leállok és óvatosan közelítek a legutóbbi lövés helyére. Jól felismerhető a vérnyom, megyek jó 150 métert még, mikor meglátom az előttem fekvő disznót.
Oldalról megközelítve látszik, hogy még él, a hasán fekszik és jár az oldala. Nem tud már felállni. Mögé megyek, hogy ne lásson, és fültövön lövöm.
Tüdejéből a levegő egy utolsó sóhajtásszerű morgással távozik, jobb lábát remegve kinyújta, beteljesül, amit az ösztönei a réten, az oldalába csapó hatalmas ütés után előre bocsátottak.
A szokásosnál is nagyobb tisztelettel vettem birtokba zsákmányomat.
Öt lövésbe került, hogy hozzájussak, melyek közül az első hátracsúszott, puhán és alacsonyan érte, a tüdő legalsó saroklebenyét roncsolta. Nem is vérzett, mivel hiába a nagy kaliber, a lőcsatornát eltorlaszolták a belsőségek.
Az első sebágyból kiugorva elhibáztam, az utánalőtt nagygolyós lövés talált és eltörte a medencecsontot és a hátsó comb forgóját, az elgombásodott TUG-ot a hasüregben találtam meg. Ezzel a találattal még elment több mint 200 métert.
Ezen kívül még az utolsó lövést találtam meg, oda ment ahova szántam, fültőre.
Ez a disznó több volt, mint zsákmány….. ellenfél is!
Minden tiszteletem neki!
