A következő történetet elrettentésnek szánom. Sok dologgal szembesíti az embert, akad benne tanulság bőven.
Reggel hívott telefonon az egyik barátom, hogy a társaságuk területén két sebzett bakot kellene keresni. Mivel dolgoztam, abban maradtunk, hogy ha nem találják meg őket délelőtt, akkor munka után megnézem mindkettőt. Két órával később jött a hír, hogy az egyik bak megkerült, de a másik nem. Sőt nem is bakról van szó, hanem disznóról. Nem is reggel sebezték, hanem még előző este. Béllövéses süldőről van szó. Mindegy, akkor is megyünk délután, annak meg kell lenni – válaszoltam.
Aztán napközben lassan csorogtak az információk. Állítólag egy nagyobb kan a sebzett. Este keresték, béldarabot és sebágyat is találtak, de a disznó elment. Másnap kiderült, hogy még egy kutya is jelen volt ezen az esti keresésen, és egy disznót láttak, jó sok malaccal a keresés közben.
Dél körül, mint mostanában minden nap, elsötétedett az ég, és kiadós felhőszakadás kerekedett. Nem mondom, hogy nagyon örültem neki.
Délutánra aztán az is kiderült, hogy reggel a második körben egy újabb különítmény indult a sebzett kan felderítésére. Még egy elcsavargott tacskót is magukkal vittek a biztonság kedvéért (Soma húga vagy öccse egyébként). Akkor reggel az eső előtt még elég jól követhető volt a vérnyom, és a segítségül hívott tapasztaltabb helyi vadász tudta követni. Nagyjából azonos irányba haladva több sebágyra leltek és hétszáz-nyolcszáz méterre lehettek a rálövéstől, amikor megmozdult a sűrű előttük. Elengedték a tacskót, a kutya hamarosan állított, majd néhány száz méter hajsza után visszafelé haladva elmentek a keresők mellett és távolodni kezdett az ugatás. A hajsza hangját követve a keresők megtettek még két-háromszáz métert, amikor a kutya teljesen elfáradva visszajött hozzájuk. Ekkor kezdett el szakadni az eső, ami a keresés befejezésére kényszerítette őket. A disznóról lemondtak.
Mivel a barátom tudta, hogy még ezek ellenére is hajlandó vagyok keresni, újra felhívott, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk, és megnézzük, mit tehetünk még. Már ő is kíváncsi volt a dologra. Egy bélen lövött disznónak meg kell lennie.
A fent említett információ halmazzal a fejemben érkeztem késő délután a helyszínre. Mivel hosszabb keresésre és hajszára számítottam azt kértem, hogy oda vezessenek, ahol az utolsó sebágyat megtalálták. Onnan biztosan felveszi a csapát Soma. Egy kilométer bolyongás után már láttam, hogy nem nagyon lesz meg a hely, amit persze nem jelöltek meg. Ekkor, mivel nagyon haladt az idő, azt kértem, hogy menjünk a rálövés helyére. Igaz, hogy az legalább plusz egy km vezeték munkával jár, ami sok idő is lehet, de legalább egy biztos pontról indulunk.
Visszafelé haladva egy olajfűz bokor mellett, aztán a kísérő megtalálta azt a váltót, ahol a disznó követve elhaladt reggel. Még sem kellett a rálövésig visszamenni. Soma azonnal szagot fogott. A bokor alatt aztán találtam végre sebágyat. Csodával határos módon pár elmosódott vércsepp is volt benne. Megkezdődött a nem túl kellemes kúszás-mászás. A talaj jól fel volt ázva, így ismét átélhettem a sárban négykézláb kúszás kellemes élményét. Rövidesen fel kellett venni még a bőrkesztyűt is, mert az olajfűz igen hegyes és nagy tüskékkel megáldott rusnya növény. Sikerült is átszúrni a tenyeremet.
Több sebágyat is találtam, de vér persze már nem volt, összesen egy fűszálon lecsorgó vércsepp egy milliméteres foltját találtam meg a fű levelének tövében. Soma tudományos szakértelemmel vizsgálta a szövevényes csapát. Mélyen tartott orral magabiztosan választotta ki a nagy fűben a szerteágazó csapák közül a helyeset. Nagyon szeretem, amikor ilyen nyugodtan, de határozott tempóban megy. Időnként megáll, egy-egy behajló fűszálnál, gallynál, felemelt orral, aprólékosan megszaglássza, és én tudom, hogy ott a disznó végig súrolta a növényt, hátrahagyva a szagát. Háromszáz méter bujkálós bokorkerülgetés után ismét egy nagyobb olajfüzeshez értünk. A bokrok alatt fekvés nyomaira bukkantam. Persze az eső jól eláztatta ezt a helyet is. Itt Soma tovább elidőzött. Újra és újra visszakeresett, mire megtalálta a kivezető csapát. Ötször bújtunk vissza a tüskés bozótba, minden váltót végig jártunk. Gyanítottam, hogy itt engedhették el a kis tacskót reggel. Azért ilyen sok a szag, mert itt forogtak a disznóval. Ezt a kísérő meg is erősítette. Végre aztán kikeveredtünk erről a bonyolult helyről, és mintegy 200 métert haladtunk a combig érő fűben, ill. ritka nádban. A váltó, amin a sebzett haladt egy sűrűbb nádas felé tartott. Állítólag valahol itt fordult vissza a reggeli hajsza során a disznó és a kutya. Ehhez képest egy balra kanyarodó váltón befordulva egy nyárfa tövében sebágyszerű fekvést találtam, majd ugyan abban a pillanatban megláttam Soma előtt a fa túloldalán fekvő kimúlt kocát. A mögöttem jövő kísérő látta az elugró malacokat is. Így lett a hosszú sebzett kan hajszából ötszáz méteres vezetékmunkával megtalált koca. A béllövés igaz volt. A látvány siralmas, döglegyek hada tanyázott a kifordult beleken. A disznó szerintem már reggel is ott feküdt kimúlva, a kis tacskó pedig csak a malacokat hajkurászta.
