Köszönöm a hozzászólásokat.
Végül is csak azért merült fel bennem a kérdés, mert jómagam kis túlzással a költő Zrínyi Miklós óta nem hallottam igazán rosszul végződött vaddisznó attack-ról. Mondjuk képeket láttam kan által súlyosan megvagdalt hátsóról, felsőcombról, de tudomásom szerint (bár tényleg brutálisan néztek ki a vágások) hál' istennek megúszta a delikvens artéria sérülés nélkül és sebészi fércelések után maradéktalanul felépült. Mondjuk itt azért kellett a jókora mázli is. De az ehhez hasonló eset (legalább is tudomásom szerint) igen-igen ritka. Gondoljunk csak bele, éves szinten több mint 100 ezer vaddisznó kerül terítékre, mégsem hallani nagyon sűrűn valódi sérülésekről. Komolyan kíváncsi lennék, előfordul-e egyáltalán akár egy eset is évente, vagy tényleg csak évtizedenként előforduló, kivételes szerencsétlenség lehet egy-egy vaddisznó okozta sérülés.
Említettem, hogy újdonsült vadász lennék, minimális tapasztalattal. Ellenben vagy húsz èvig "vadászinaskodtam" sógorom mellett, nagyvadas területen, hajtottam is sokat, kukoricavetést is őriztem jó pár éjszakán át, úgyhogy ezt-azt azért láthattam, átélhettem vaddisznóval kapcsolatban. Leírok ide belőlük néhányat.
Volt olyan, hogy remegtek a lábaim. Kb 300 méterre a lestől, amin ültünk, kijött egy koca a malacaival az erdőszélre, majd visszaváltott, de időnként egy-egy malac kiszaladt a takarásból, majd vissza. Mivel vészesen sötétedett, a sógor úgy döntött, rájuk cserkelünk az erdőszélen és megpróbál a pecsenyemalacokból egyet terítékre hozni, amivel én élénken egyetértettem. Rájuk mentünk, meg is vártak, viszont csak hallani lehetett őket, hogy ott vannak pár méterre, de az iszonyat sűrű szederindába nem lehetett belátni egyáltalán, meg már jó sötét is volt, pár méterre is alig láttam. Érdekes, valamiért nem mentek el, viszont a koca szagot kapott és mérgesen, hangosan elkezdett morogni pár méterre tőlünk. Ott ált a sógor puskával a kezében, szemeit meresztgetve a sötét, mérgesen morgó bokorra, mögötte meg ott álltam én (puska nélkül
) puszta kézzel, abban a biztos tudatban, hogy pillanatokon belül elevenen felfal egy szörnyű vadállat. Aztán pár perc múlva, szépen, elcsendesedve elzörögtek békésebb tájak felé. Vettem néhány nagyobb lélegzetet, majd megkérdeztem a sógoromat, hogy ő is félt-e az előbbi percekben legalább egy icipicit, mire nevetve mondta, hogy nem. Megjegyzem, ő akkoriban már vagy egy évtizede vadászott.
Második esetnek szemtanúja voltam, közvetlen közelről. Vaddisznóhajtás, kb 70 kilós sebzett kancsit értünk utol a többi hajtóval, láttuk, ahogy nagy nehezen bevonszolja magát előttünk egy sűrű szederidásba. Egy fiatal vadász jött mellettünk, gyöngygolyóra töltött duplacsövűvel. Mit mondjak, nem nagyon akaródzott neki bebújni a disznó után. Erre látom ám, hogy egy köpcös cigánygyerek négykézlábra áll és már megy is be a disznó után. Szerencsétlen jószág hiába csattogtatta a fogait, a romagyerek késsel szabályosan leszúrta és már mehettünk is be a bozótba kihúzni a zsákmányt. Később elmondta, látta, hogy a disznó gerince van ellőve kissé hátul, úgyhogy reménykedett benne, hogy nem nagyon tud mozogni meg a sűrűben megfordulni egykönnyen. Végül is igaza lett, de volt vér a
pucájában, az biztos.
Na mégegy. Egy 60 hektáros kukoricavetést őriztem elszántan a disznóktól. Jó sötét volt már, mikor felmásztam a főhadiszállásomul szolgáló magaslesre megvacsorázni. Velem mászott (szinte segítség nélkül) a velem szolgálatban lévő erdélyi kopóm. Falatozunk, egyszer csak a kutya elkezd befelé a táblába morogni. Világítok a rúdlámpával, hát ott egy süldőméretet alig elkerülő koca vagy hat malaccal, elszántan túrják a vetést. Világítom őket, ordibálok, mintha a világon sem lennék, le sem szarnak. Na menjünk másszunk lefelé, zavarjuk el őket. Mivel a körülöttünk levő táblákon vadásztak is néhányan, ezért a kutyára pórázt raktam (nehogy elmenjen a disznók után és meglője valamelyik sasszemű). Megyünk a disznók felé, a kutya ugat, de azokat látszólag még mindig nem zavarja, hogy nincsenek egyedül. A kopó húzott mint az őrült és hirtelen kicsúszott a kezemből a póráz, az eb meg neki a már csak úgy tíz méterre levő kocának. A koca perdült, szembe a kutyával, de közben felrúgott egy vagy két malacot, a malacok persze visítanak nagyot, mire a disznó azonnal nekemjött. Csak álltam mint a hülye, világìtottam a kocára, az meg jött felém mint az őrült, majd úgy két méterre tőlem nagy ívben elkanyarodott és világgá mentek, nyomukban a hangosan ugató kutyával. Itt megijedni sem volt időm, esküszöm. Visszagondolva egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a disznó nem-e egyszerűen csak összezavarodott és azért kezdett el éppen felém szaladni.
Hát ezek az én félelmetes disznós kalandjaim, egyelőre legalábbis. Amint lesznek náluk borzasztóbbak, ide leírom, megigérem. Már ha túlélem, persze.
