Elkerülhetetlen volt, hogy nálunk is állandó vad legyen...
Évről-évre egyre többet ejtettünk el az akkor még csak váltóvadként előforduló disznóból. 2016-ban már sajnos vadkárt is kellett miatta fizetnünk.
Tavasszal a tejesedő zabon 2 nagy kocát, és hat egyenméretű süldőt számoltam, az aprónépet pedig nem is láthattam, bár lövésemre (egy kansüldő bánta) mindenfelé mozgott a zab az elrohanó kis csíkosoktól.
A kukorica betakarítása után szórókat készítettünk, hogy amennyire lehet, a létszámukat kordában próbáljuk tartani. (Tudom, ez akár kétélű fegyver is lehet, hiszen helyhez kötjük őket.)
Decmber elején megvolt tacskókopóm első bevetése is, ami, bár nem volt klasszikus utánkeresés, mégis ő vezetett ahhoz az addigra már dermedt disznóhoz, ami elvitte a vadásztársam lövését. (Nélküle azt sem tudtuk volna, merre induljunk... pillanatok alatt felvette a szagot a rálövés helyén és már húzott is maga után határozottan.)
Nagyon beindult az én szóróm is. Minden nap eltűnt a kirakott kukorica és a felengedett talajban árulkodó nyomok jól mutatták, itt bizony vaddisznók lakomáznak estéről-estére.
Tegnap este minden ideális volt: jó hold, jó szél, jó idő.
Még világosban kiérek, kényelmesen elhelyezkedem kis földi beülőmbe, megszokásból leellenőrzöm a szelet újra, aztán csak élvezem a nyugalmat: a magam ura vagyok!
Szürkületkor látogatók érkeznek: 2 bak. Az egyik korosabb, még barkában is meglehetősen gyenge, szabályos hatos. A másik még fiatal bakgida. Falatoznak, majd továbbállnak.
Aztán rendre érkezik a többi őz is. Van, hogy egyszerre négyen is ropogtatják a tengerit. Ilyenkor levegőt is alig merek venni, nehogy kiszúrjanak, aztán hangos riasztással riadóztassák a környéket.
Végre teljesen besötétedik, így szabadabban merem kinyújtóztatni üléstől elgémberedett tagjaimat. A lábam is fázni kezd, mondhatni megszokásból. de most egész jól viselem, mert a látvány kárpótol: folyamatos szinte az őzek inváziója. Megkockáztatok egy felállást, persze azonnal felém fordul néhány tekintet, de nem látnak. Szerencsére. Percek múlásával megnyugodva újra enni kezdenek.
Megnézem az órám: lassan fél 9. A szórón két őz van csak. Megint felállok, egyikük felém is néz, de aztán elkapja a fejét és valami távoli nesz felé fordítja, amit pár pillanat múlva már magam is hallok. Lülök azonnal. A suta és gidája komótosan elkocog... ekkor hallom az első komolyabb reccsenést. majd mintha röfögnénk... felveszem a keresőm, belenézek és egy disznó jól kivehető formája körvonalazódik benne. Sietősen érkezik meg a váltóján, aztán csatlakozik hozzá még két másik is. Azonnal táplálkozni kezdenek, csámcsogásuk odahallatszik, bár én meg attól félek, szívverésemet ők hallják meg.
Felveszem a puskát és úgy válogatok közöttük. Kell is ilyenkor ez a kis szünet nekem. Hamarosan megnyugszom, de tovább vizslatom őket. Süldőformák, egyforma méretőek. Kettő folyamatosan takarja egymást. A francba! Szerencsére a harmadik külön áll, és bár félig egy fa takarásában van, teljes oldalát mutatja nekem. A világító szálkereszt biztosan ül rajta, hangtalanul elfordítom a biztosítót... Baááámmm! Azonnal ismétlek és le sem veszem a szemem a fekvő disznóról. Második lövésre nincs már azonban szükség. Ülök még pár percig, csak utána sétálok le hozzá. Megnézem a lövés helyét is: oda ment, ahova céloztam, nyugtázom magamnak.
Telefonálok, hamarosan segítségem érkezik. A kocsim vontatóköltelét a kis, kb 60 kilós kan szájába akasztom, aztán megindulok vele kifelé.
Megadom neki a végtisztességet is:
Hazaérve a ház mellé teszem hűlni, meg persze titkon reménykedem, hogy a bálból utánam valamikor hazaérkező feleségem esetleg majd megijed tőle egy picit...
Reggel korán munkához látok. Tízéves fiam mindenben segít. Nagyon büszke vagyok rá. A két kutya meg megigézetten nézi a mutatványt...
