VadászFórum

 "Vadűzés és erdőzúgás" (http://forum.sg.hu/listazas.php3?azonosito=vadaszforum&id=1207564837)

Ide azt hiszem, érdemes bemásolni... ;)

Az alkonyat szines varázsa.

Kinyújtom a lábam,
cigarettát gyújtok s a füstön át
újra megtalálok egy gyönyörű képet,
és eközben a les falára lépett
egy tépett fénysugár, és ablakát
nyitja a messzeségnek s szalagját
köti az édesen pislogó tócsák csillogó
tükrére, és karátoknak millió
ragyogásával törli homlokát az ég.
Csöndbe mártom a tollamat.
Így nézem én mereven, halkan a
meg-megálló pillanat tarka,
szines varázsát, mely csak a csöndtől
kel életre, s elszakad a földtől.
A magas ég tiszta fényétől.

 :OKO
Ez az csak nyomjad...

Hajrá, már akartam is kérni!  ;D
Van új versed is? De ezt is jó volt olvasni!

Még mindig csak egy régebbi írással jelentkezve (de készül már az új,csak még hiányzik belőle a fűszer):

Düh

Az öreg vadász csak állt dermedten. Senki nem tudta, hogy miért vágta hirtelen a földhöz a kezében lévő szerszámokat. Nem is sejtették milyen indulatok szabadultak el benne egy pillanat alatt. De aki ránézett, az rögtön tudta, hogy ha most elindul, nem szabad elé állni, mert nem áll jót magáért. Mindenki csodálkozott az eseten és senki nem értette, hogy miért öntötte el hirtelen ez a világokat megrázkódtató düh ezt a nyugodt, csöndes kis öreget. Pont őt, aki máskor jóízűen kínálta a maga készítette sonkát, kolbászt, homoki bort –mert neki bizony nem tellett fiatalabb társai által összehordott szarvaskolbászra, kötözött sonkákra, Jagermaisterre, és még ki tudja hány féle-fajta drága ínyencségre, melyekből már csak egy-egynek az ára is felért a kis nyugdíjának jelentős részével. De amilye volt, azt szívesen megosztotta a társaival. Azok mosolyogtak igyekezetén, de mivel tapasztalt, szorgalmas tehát hasznos volt az öreg –ráadásul sok vizet nem zavart a fiatalabbak vitájában- senki egy rossz szóval nem illette. Tisztelték tudását, melyet a természet nagy iskolájában kapargatott össze és mikor nagy ritkán nem tudta befizetni a téli takarmány rá eső részét, mert éppen a gyerekeit segítette ki egy kis pénzmaggal-, hát jobban a zsebükbe nyúltak és a hiányzó részt az öreg tudta nélkül kipótolták. Jól is volt ez így. Mindenki jól érezte magát és mindenki boldog volt. És most tessék: valami hirtelen kihozta a sodrából ezt kis öreget.
Az öregnek könnybe lábadtak a szemei, mert olyan erősen szorította össze kezét, hogy megfájdult a pár éve favágáskor eltört és rosszul összeforrt ujja. Aztán elindult, határozottan, keményen, mint az alföldi szél, melynek semmi nem állja útját, és homokszemek milliárdjait hordja magával őrjöngve. El onnét! Senki se lássa szégyenét –senki se kérdezze titkáról. Eleinte lassan, apró léptekkel, majd egyre határozottabban tört ki a körülötte állók tömegéből. Társadalmi munkán voltak éppen –az etetőket javították, a dagonyákat tisztították egész délelőtt, most pedig a szokásos tisztásukon készültek leülni megebédelni, így mindenki ott volt. Sok ismeretlen arc vette körül, mert nagy munkában voltak, és aki csak tudott hozott segítő kezeket. Egy ilyen ismeretlen fickó okozta az öreg hirtelenjött bánatát is.

Süldő gyerekkora óta járja az erdőt. Iskolából a 8 elemit járta csak ki, többre nem tellett a családi kasszából. Így amit lehetett, megragadott a boldogulásához. Járt kőművesekkel építkezni, kapásokkal napszámba, vagy bérbe szüretelni, dinnyét őrizni, mikor mi jött. Télen az erdőre járt az erdésszel fát vágni. Így lett vadász is. Az erdész beszélte rá még fiatalkorában, hogy menjen hétvégi hajtásokra hajtónak. Jó pénzt kap érte, emberek között is van, és hátha még kap valami vadat is a vadászoktól. Az meg soha nem jött rosszul, mert bizony megesett télen, hogy választaniuk kellett a meleg vagy a jóllakottság között –fát vegyenek-e vagy ételt.
Mivel a munkától soha nem ijedt meg, ügyes is volt, asszonyt is szerencsésen választott, hát sikerült kicsit megszednie magát. Na, dőzsölni akkor sem tudott, de legalább beállhatott a vadászok közé, akiket akkora csodálattal figyelt éveken keresztül. Végezte keményen a munkáját, de a társaságra is jutott erejéből. Segített vadászházat építeni, fácánt szaporítani, vadföldet gondozni, nyulat befogni… igen a nyulak! A kedvencei. A fürge mezeik és a bohókás kiniglik… de szeretett rájuk vadászni! És mellesleg fogyasztani is. Mivel homokon volt a terület nagy része, mezei nyulat nem sokat lőtt életében. Talán évente egyet-kettőt. De kiniglit annál többet! Fiatalabb korában jártak ki görényezni, de igazán szerette söréttel is lőni, mert fürge volt, kiszámíthatatlan, óvatos és rendkívül gyors. De jó is volt régen, mikor még annyi szaladgált belőlük a buckák között, hogy attól kellett félniük, hogy éjjel, lámpa nélkül rálépnek egy-kettőre. Aztán jött a nagy járvány, és öregkorára nyúl nélkül maradt. Nem gondolta volna még az elején, hogy ennyire fog neki hiányozni. A hosszú téli estéken olvasott vadászkönyvekből hallotta, hogy van olyan vadász, aki szinte belebetegszik egy-egy vad óhajtásába, de nem gondolta volna, hogy ez az úri passió őt is elérheti. Persze, amikor csak lehetett panaszkodott ő, hogy eltűntek a kedvencei, de csak úgy csöndesen zsörtölődött… hogy szinte észre sem vette senki. Eltelt szépen pár év. Voltak szép vadászatok és kevésbé szépek is. Nevetett és morgott a többiekkel együtt, az éppen aktuális helyzettől függően, de amit csak lehetett megcsinált. Aztán egyik este az elnök így állított be hozzá:
„Pali bátyám! Jöjjön ki, nézze mit hoztam magának!”
És mikor kibattyogott hozzá az öreg, két jutazsákot kapott le a terepjáró hátuljáról. El sem tudta képzelni mi lehet bennük, és rendesen meg is lepődött, mikor elkezdtek mozogni a zsákok.
„Tudom, Pali bátyámnak most épp nincs nyula, hát üresek ketrecek. Gondoltam töltsük meg őket egy kis élettel. Pali bátyám meg úgyis szereti a kiniglit. Hát hoztam párat.”
Majdnem könnybe lábadt az öreg szeme. Hát valaki mégiscsak figyelt rá! Jó gyerek ez az elnök –szegről-végről rokon is, csak az ő szülei a kondér zsírosabb felére születtek, hát nem tartották a rokonságot.
Bevitték a nyulakat és miután biztonságban tudták őket, egy pohárka bor mellett megbeszélték, hogy mit is lehetne kezdeni a nyulakkal és a leendő szaporulattal. Tervezgettek, hogy egy-két éven belül lesz annyi, hogy kitelepítik őket az erdőre. De csak óvatosan, mert a mai világban sok a rosszakaró és még akkor is feljelentheti őket valaki, ha szereti az üregit vadászni. Segített is az elnök, hordta egész nyáron a kukoricát, este, sötétben, ha valaki meglátta őket, mindig azt mondták, hogy csak újraszövik a rokoni szálakat… emiatt járnak össze annyit. Néha az öreg átment egy-egy koppasztott tyúkkal, kacsával, hogy a látszatát is megadják a dolognak, de ami igazán összehozta őket, az a közös titok volt. A gondolat, hogy valami jót csinálnak szeretett társaságuknak.
Hogy nem így lett, nem sokon múlott. Az elnök kapott egy jó ajánlatot az ország másik felében és elköltözött oda dolgozni. Hiába, no –a pénz nagy úr! De az öreg eldöntötte, hogy csakazértis véghezviszi tervüket. Úgy érezte ennyivel tartozik a másiknak és szó mi szó, már ő is nagyon beleélte magát, hogy újra vadászhat és ehet majd kiniglit. Mivel akkora állomány nem jött össze másfél év alatt, amekkora kellett volna, hát ezt a keveset –vagy 30 darabot- telepítette ki szép apránként egy hét alatt az előzőleg sok munkával kialakított, kipucolt és vesszővel, dróttal szépen körbekerített gazzal körbenőtt kotorékba. Az éj leple alatt hordta ki biciklivel őket, néha hármat is fordult. Óvatosan, mint aki lopni megy, csak ő visszavitt valamit az erdőnek és nem elvett tőle. De a gyarló emberek ezt nem foghatják fel!
Mikor végzett vele tálba takarmányt és vizet tett ki neki, majd egy hétig arra se ment. Attól nem tartott, hogy valaki más észreveszi, mert direkt elhagyott, gazos terület néztek ki még annak idején az összeesküvés színhelyének. Aztán egész nyáron és ősszel járt ki a környékre dúvadazni. Amikor csak tehette lőtte a rókát, szarkát, dolmányost, csak azok rá ne kapjanak féltett kincsinek finom húsára. Csodálkoztak is a többiek, hogy mi lelte, mert korábban bizony nem hajtotta ekkora lendület dúvadak ellen. De ő csak mosolygott a megjegyzéseken és a bajsza alatt motyogott valami értelmesnek tűnő választ.
Egy év. Ennyi telt el azóta, mióta szeretett nyulait kitelepítette, és azok meghálálták gondoskodását. Szépen berendezkedtek a felhagyott kotorékba (még az elnökkel és annak tacsijával szólították fel távozásra a z ott lakókat), szaporodtak, sokasodtak, belakták a környéket. Mivel az elhagyott részt jó pár éve védelmi zónává nyilvánították, attól sem kellett tartania, hogy a téli hajtásokkor lelepleződik. Nem is volt semmi gond, járt ki etetni –direkt bevállalta a védelmi zóna etetését – és órákig nézte a hóban szaladgáló, szénát majszoló kinigliket. Aztán a februári közgyűlésen megszavazták a védelmi rész tilalmának feloldását és egy másikat jelöltek ki. Az öreg már előre kuncogott magában. Mekkorát fognak ezek csodálkozni, ha meglövik az első üregiket! De büszke is lesz magára! Meg is írja majd a volt elnöknek. A nyáron már lesznek annyian pártfogoltjai, hogy nem lesz gond, ha párat elejtenek közülük…

És most tessék. Két hónapja még örült a világnak, korára nem jellemző lelkesedéssel vett részt minden munkán, rendezvényen, és mint egy türelmetlen gyermek várta az őszt, mikor végre beérik a munkája… erre most meséli az egyik vendégmunkás, hogy megvette azt a buckást, mert lovagoltatni akar majd arra. Mivel a közelben vett tanyát, kapóra jött neki az a „senkiföldje” terület. Tetszik neki a hamisítatlan Kiskunsági táj és sok ismerőse van, lovakat tenyészt évek óta, hát kiköltözik tanyára és falusi turizmussal próbálja meg megkeresni a kenyerét... Csak az volt a baj a területtel, hogy sok volt kinigli ott és hát félt, hogy a lovak majd egy üregbe lépnek. Már éppen, válaszolni akart, hogy az üregi nem furkál mindenhova, mint az ürge, nem kell félteni a lovait, mikor összeállt benne a kép: ez a figura volt pár hete nála a vadőrrel, mikor a görényezésről és a kiniglikről kérdezték. Akkor jóhiszeműen látta el őket minden tudásával, mert égett benne az elmúlt évek várakozásának türelmetlensége.
Istenem! –csak ki nem mondja, amit már úgyis tudott.
„De Pali bátyám tanácsaival, Zoli vadőrrel és pár görényes ismerőssel, meg egy-két ásóval kipucoltuk őket. Most már jöhetnek a lovak.”
Az öreg úgy érezte magát, mintha leforrázták volna. Olyan düh öntötte el, hogy szinte felrobbant a benne feszülő erőktől. Markát ökölbe szorítva próbálta visszatartani a szitkokat. Haragudott az egész világra! Az emberekre, a régi idők erdészére, aki rábeszélte egyáltalán a vadászat gondolatára is! Mindenkire! Pusztuljanak előle, mert nem áll jót magáért. És csapot-papot otthagyva elrohant. A többiek meg nem értették, hogy mi lehet a baja. Soha nem látták morogni az öreget, mindig csak motyogott valamit, amit ők elengedtek a fülük mellett.

Az öreg pedig már szinte rohant. Minden erejét beleadta a járásba, csak hogy kidolgozza magából a feszültséget. Elindult a felé a bucka felé, amelyiknél annyi csodás és fáradtságos órát töltött el titokban. Mikor odaért, látta, hogy a nagy boróka töve frissen van felásva. Tudta, hogy mi történt. Megérezte! Tudta és nem tehetett ellene semmit. Mert még csak arra sem méltatták, hogy elmondják miért kérdezgetik a kiniglikről. Ő meg volt olyan bolond, hogy minden elmondott, amit csak tudott a vadászatukról. Leült a boróka tövébe és sírva fakadt. Szétfoszlott egy álom. Nem tudta mennyi ideig ült ott, de már kezdett hűvösödni, mire összeszedte magát. Felállt és szétnézett… és az álla majd leesett a csodálkozástól. Mintha egy fehér vattapamacs pattogna a földön. Jobban megnézi, és már látja is az üregi barnás sziluettjét a hasonló színű fűbe olvadva, majd távolabb még egy pattogó pamacsot pillant meg… „Hát mégis sikerült? –visszaköltöztettelek benneteket.” És a puszta nyugalmát vállára véve elindult hazafelé.

Szia Lajos!

Megint nagyon jó volt olvasni versedet! Fenntartom amit régebben mondtam: ez remekmű! :OKO :OKO :OKO

Gergő! Nagyon szép, gratulálok Neked! :OKO :OKO :OKO

Tisztelt Fórumozók! Fogadjátok szívesen ezt a kis történetet, remélem tetszeni fog, még ha kissé sötét is a hangulata. Két hozzászólásban tudtam csak feltenni...

Barátra találni

A sétálóutcában végigfújt a szél, s ezzel a fuvallatával meghozta a városba a tavasz üzenetét. Nem volt erős szél. Inkább lágy, simogató, mint az anyák keze, és simogatása nyomán az égről eltűntek a szürke felhők, előbújt a tiszta kékség, itt-ott egy-két fehér pamaccsal, a virágok pedig örömmel hajtották fejüket a szellő útjába. Kinyílottak az ablakok, hogy a lakások áporodott bűzét átadják a friss levegőnek, s ezzel együtt a tespedt gondolatokat is útjukra eresszék. Hajnalonként feketerigó fütyült a fák csúcsán, a lágy trillák nyomán visszaköltözött a városba egy kissé a természet.
hangulatot. Az emberek nem vettek tudomást róla, vagy ha észre is vették, ronda gondolatokat forgattak magukban… hajléktalan… csavargó… koldus. Mi tagadás Guszti bácsi ruházata kopott volt, és néhol foghíjas, de tiszta, és ami a legfontosabb: szívének kedves. Nem törődött a kíváncsi pillantásokkal.
Egyszer csak megérezte, hogy nézik. Kinyitotta szemét, és hunyorogva nézett körül, de a mellette lévő hely üres volt, s előtte sem állott senki. Csak vele szemben ült a kopott szőrű kis kutya. Kedvtelve nézegette. Valamikor régen neki is volt ilyen forma ebe, tacskó, amelyik viszont előtte ült, valamilyen másfajta kutya lehet.
A kutya is észrevette, hogy figyelnek rá. Még mindig érezte zsigereiben azt a késztetést, ami arra sarkallta, hogy idejöjjön, ehhez az emberhez, hát közelebb csúszott hozzá. Egészen a repedezett bőrű bakancsokig lépegetett, leült, okos fejét Guszti bácsi fordította, és dióbarna szemei találkoztak az öreg megfáradt, vizes tekintetével.
- Szervusz kis kutya, – simogatta meg a bácsi a durva szőrzetű fejet – hát te kihez tartozol? – kérdezte tőle. Körbehordozta tekintetét, de senkit sem látott, aki a kutyára várt volna.
- Pedig szép kutya vagy, tudod? – mondta neki, miközben ujjaival a lazán lógó fülek mögött kutakodott. – Régen nekem is volt ilyen kutyám, mint te.

A kutya úgy nézett vissza rá, mint aki érti, mit mond az öreg. Egészen megnyugodott. A késztetés már elporladt benne, helyére valami csodálatos nyugalom kúszott, ami azt sugallta neki, hogy a simogató kéz, és a hozzá tartozó ember nem akar rosszat, hanem csak jót, és neki vele kell menni.
Guszti bácsi tovább duruzsolt a szürkeségnek. Megszűnt számára a világ, csak ketten voltak, és újra gyereknek érezte magát. Mégsem maradt hát egyedül… igaz, otthon lánya szeretettel várta mindig, és unokái, veje között is megértő, bensőséges légkör vette körül, ám ez nem tudta pótolni az elveszett régi világot; a susogó fák alatti csendes lakot, melyben leélte egész életét, a szabadságot, melyet akkor érzett, ha körzetét járta. Szeretett otthon lenni, mert az öreg házban, mintha ősei között lett volna, de legjobban szeretett a határban barangolni, figyelni az élet apró rezdüléseit, vagy néma csendben ülni egy öreg fa alatt elmélkedve. Amikor megpattant egy ér a fejében, lányához kellett költöznie, mivel már nem tudta önállóan ellátni magát. Ezt mondták neki. Ő semmi változást nem érzett magán. Kicsit lassabban mentek a dolgok, mint annak előtte, olyan volt az egész, mintha lassított felvételen látna maga körül mindent. De beletörődött a család akaratába, mint mindig, hiszen tudta, hogy szeretik, és a javát akarják. S most itt van ez a kis kutya, akiben talán újra társra lelhet. Hiszen eb a vadász kutya nélkül… mondogatta magában. Mert emberi társak mellett is jó néha egy négylábú barátot maga mellett tudnia.
- Úgy bizony, kis kutya velem jössz mostmár – mondta a feszülten figyelő ebnek – jó helyed lesz, ne félj, majd én gondoskodok rólad. – vakargatta tovább a buksi fejet. – El is indulunk, mert időbe telik ám, mire hazaérünk – duruzsolta, azzal a kopott, zsíros kalapot fejébe nyomva felállt a padról. Csoszogó léptekkel indult meg, és a kutya követte. „Hívni sem kellett, igazán rendes kis jószág.” – gondolta Guszti bácsi, és sűrűn hátranézett, újdonsült pártfogoltja követi e.
De felesleges volt. A kutya ment utána, mintha láthatatlan póráz kötné össze az öreggel, ám megtartott egy bizonyos távolságot, amit lassan-lassan csökkentett. Pár sarok után már Guszti bácsi mellett baktatott, kisvártatva pedig az öregember előtt haladt. Néha ugyan visszanézett, mintha azt kérdezné, jó felé megyünk-e, ilyenkor a bácsi intett, és továbbhaladt.
Amikor pedig Guszti bácsi megállt egy cifra kerítéses ház előtt, a kutya tudta, hogy hazaérkeztek. A kapu nyikorogva nyitott utat a lakás felé, s a kis kutya bátran lépett be az előtte felmagasod új világba. Az előszobába már nem mehetett be, mert az öreg kinn tartotta, de csak addig, amíg lányát fel nem készítette a várható következményekre.

A ház asszonya kissé ingerülten fogadta az új jövevényt, hiszen következetesen tartotta magát ahhoz az elhatározásához, miszerint állatot a lakásba behozni tilos, de mikor apja fáradt szemeibe nézett, ez a keménység elhalt benne.
- Keresek neki egy kosarat – nézett ki az ablakon – a padlásról pedig lehozok pár rossz pokrócot, és egészen úri helye lesz neki. – fordult Guszti bácsi felé, akinek arcáról eltűnt a várakozás, átadva helyét az öröm mosolyának. Szélesre tárta az ajtót.
- Gyere be, na… - szólt az ajtó előtt várakozó ebnek – de rosszalkodni nem szabad, mert akkor lapátra kerülünk!  - fenyegette meg a szürke gombócot, mire az megcsóválta farkát, mintha jelezné, részéről a dolognak akadálya nincsen.
A kosár igazán tökéletes volt, még pokrócok nélkül is, de mikor azok megérkeztek, az volt csak az igazi élvezet. A kis állat jóleső nyöszörgéssel fúrta be magát a puha anyagok mélyére, hogy aztán elnyomja az álom, mint aki kifáradt egy fárasztó nap végén. A bácsi unokái persze megszakították az édes pihenést. Úgy csüngtek rajta, mintha életükben most láttak volna először kutyát, valójában csak arra az élőlényre zúdították összes szeretetüket, aki először lépte át büntetlenül a ház kapuját.
A kutya csodálatos nyugalommal tűrte az apró kezek kutakodását a füle mögött, a hasát vakargató ujjak édes játékát, mégis, az öreg felől áradó nyugalom, és szeretet sokkal többet jelentett számára.
Guszti bácsi mosolyogva nézte unokái játékát. Valamikor ő is ilyen lelkesedéssel viselkedett a kis állatok iránt, de az évek múlásával ez a késztetés lassan kiveszett belőle. Nem is tudta mikor látott utoljára ilyen hűséges állatot. Feltörtek benne a régi emlékek, s eszébe jutott az öreg lemezjátszó a szekrény mélyében. Az unokák közben elrohantak körülülni a vacsoraasztalt, és ő izgatottan válogatott a bakelitkorongok között. Vastag por rakódott a borítókra, de odabent, a selyempapír zizegő lapjai közé csomagolt lemezek szinte újként csillogtak. Döcögve indult meg a tű a barázdák között, de utána magára talált, és apró recsegések között felsírt a régi nóta: „Most van a nap lemenőbe’, kimegyek a temetőbe’…”. Guszti bácsi önfeledten kísérte az énekest. Megmagyarázhatatlan érzések suhantak át rajta, ahogyan végigénekelte a nóta mindkét strófáját. A szám után újabbak következtek, s az öregember újra legénynek érezte magát, lányok után járó, ablakok alatt vallomást éneklő fiatal embernek.
Lánya a konyhában meglökte férje vállát.
- Hallod papát? Milyen régen nem dalolt már! – aggódva nézett a kis szoba felé – Ráadásul nem ilyen lemondó, régi dalokat. Furcsa érzésem van.
- Ugyan szívem, kár aggódni – csókolta meg homlokát férje – a papa is szeretne kicsit szórakozni. Jár neki egy kis boldogság öreg napjaira. – kortyolt  bele a gőzölgő kakaóba.
Nyikorogva nyílt ki az öreg ajtaja, bentről halkan szólt a hegedű.
- Fiam – fordult Guszti bácsi a veje felé – holnap hajnalban, ha megtennéd… - akadt el a szava.
- Tessék mondani papa! – biztatta a vő.
- Ha kivinnél engem ezzel a kis kutyával együtt a szokott helyre… ahol a szalonkákat szoktam figyelni… megköszönném. – mondta, miközben leereszkedett a székre.
- Nagyon szívesen apuka, holnap reggel már elő is áll a hintó. – vidámkodott a férfi, de felesége olyan fanyar képpel nézett rá, hogy rögtön visszaszívta volna, amt mondott.
Guszti bácsi megvacsorázott, majd nyugovóra tért. Elalvás előtt sokáig nézte a kis kutyát, aki hatalmas nyugalommal szuszogott a kosár mélyén, s lábai néha megrándultak, mintha álmában kergetne valamit. A kutya egyenletes lélegzését figyelve a bácsit is lassan elnyomta az álom.
Furcsa álmot látott. Otthon volt, a régi erdőszéli házban, régen holt feleségével, szüleivel, de nem szóltak hozzá, csak nézték, aztán mindenki felállott az asztaltól, s búcsút intve távoztak. Felesége még a küszöbről visszafordult, és hosszan nézte, aztán eltűnt. A következő képben virágos mezőn járt, és őzbakra cserkelt, de mikor belopta a bakot, s célba vette, a puska nem sült el, s a bak kíváncsi tekintettel meredt rá, majd hosszan riasztva elugrott.
Felriadt… odakinn a hajnal pírje úszott, s álmából ébredt a város. „Badarság… - gondolta Guszti bácsi – ez csak egy álom, nem jelent semmit. Viszont jól elaludtam az időt, lassan el is késünk” – s már mászott is ki az ágyból, felöltözött, bevetette fekhelyét, aztán kilépett a konyhába.
A kutya már akkor felébredt, amikor az öreg felült az ágyban, s most árnyként követte. A bácsi könnyű reggelit adott neki, s míg kedvence ezzel volt elfoglalva, felköltötte vejét, s elővette a régi, kopott kalapot.
Fél óra múlva már a város melett elterülő kiserdő sarkán állott, lába mellett pedig engedelmesen ült a kis kutya. Vejétől elköszönt – gyere értem két óra múlva – aztán elővette háromlábú vadásszékét, leszúrta az avarba, majd csendes várakozásba süllyedt. Éjjel könnyű eső permetezte be a tájat, s most, ahogyan a nap kelt, finom párába burkolózott minden.
„Jöhettek madaraim” – mondta magában az öreg, és figyelmesen tekintett az égre, el ne szalasszon akár egy alkalmat is, amikor a hosszú csőrű vándor átszeli az eget, vagy átlendül a kis úton. Gondolatokba merülve gubbasztott a kis ülőkén. A mögötte terülő erdőrészben élesen roppant el egy gally.
Óvatosan fordult arra, s szeméhez emelte a keresőtávcsövet. Őzsuta óvatoskodott a magas fűvel felvert, harmatcseppektől csillogó, alig sejthető útra. Nagy figyelemmel szimatolt körbe, közben egyet-egyet lépett, és megállt az út közepén. Kapkodva falt pár szál füvet, majd az erdő felé tekintgetett. Kisvártatva még két suta állt ki az útra, őket pedig egy barkás agancsú bak követte. Szoborként álltak, s Guszti bácsi megbabonázva nézte őket. Kedvenc vadja volt az őz. Szerette a téli fácán- és nyúlvadászatok hangulatát is, de akkor volt igazán önmaga, ha őzbakra cserkelhetett, vagy várta a szalonkák érkezését. Régi napok… újra nosztalgikus hangulata támadt.
Ekkor korrogás hallatszódott a félhomályba burkolózó erdő fölül, s az út fölött átlibbent egy alig sejthető árnyék, ezzel a mozdulattal el is tűnve az öreg szeme elől. Guszti bácsi csendben megemelte kalapját, és üdvözölte az égi vándort. Van annak már tíz éve is, hogy utolsó szalonkáját felvehette, s nem is hiányzott neki a vadászata. Rengeteg élménnyel gazdagodott a hosszú évek során, s amikor végleg szögre akasztotta fegyvereit leginkább azt sajnálta, hogy nem lehet többé nap mint nap az erdőn. Szerencsére veje megértő volt vele, és amikor Guszti bácsinak kedve támadt, szívesen vitte egy-egy vadlesre.
Alig vette észre, hogy a két óra, amit vejének mondott, letelt. Még látott egy kergetőzve repülő cvikket, de más vad nem jött elé. „Nem számít – gondolta az öregember – csodálatos reggel volt.” A kis kutya végig hangtalanul ült mellette. Néha fellobbant benne az ősi vágy, de ilyenkor fejére simult az öreg keze, és a négylábúban szétáradt a nyugalom. Megnyugtatta az öregúr közelsége, s noha nem volt vadászkutya, úgy ült ott szoborként, hogy ők ketten modellt állhattak volna bármelyik festőnek.
Amikor meghallotta a motorhangot, Guszti bácsi megdícsérte a szürke ebet.
- Jól viselkedtél – suttogta neki – legközelebb is velem jöhetsz, ha te is akarod – mire a kutya visszanézett rá, mintha azt mondaná, felőle még ezer ilyen alkalom is elkövetkezhet.
Az autóban kellemes zene szólt, a vő kérdéseire a bácsi nehezen felelt, majd hosszan hallgatott. A városközpontban megállíttatta az autót, és kiszállt.
- Sétálok egyet – mondta a vejének – ebédre otthon leszek, szólt, majd becsukta az ajtót, és búcsút intett a kezével. Ismét ott áltak a sétálóutca kezdetén ő, és a kis szürke kutya. Vasárnap volt. A reggeli órákban nem mozdult a tömeg, mindenki aludt, vagy éppen a piacon járt. A távolból villamos csikorgott egy kanyarban, de ettől eltekintve az egész környéken szokatlan csend uralkodott.
Guszti bácsi elindult. Lassan haladt, élvezte a felszáradó eső illatát, figyelte, ahogy a napfény tükre millió darabra szóródik szét a kirakatüvegeken, s ahogy a tér virágágyásai között a betévő falat után bújkál a feketerigó. Mennyi különböző élmény, s mennyi illat, látvány, egy helyen összesűrítve! Pár lépéssel ezelőtt a bakancs talpa még rideg betonon taposott, ám a következő pillanatban, már puha föld simul az kopott lábbelik alá, s a virágágyásokban ezer színnel nyújtják fejüket ég felé a virágok. A fű zöldje közé néhány rozsdabarna tavalyi levél kerül, megtörve az egyhangúságot, s az öregúr élvezettel szemlélte ezeket az apró képeket, melyeket a rohanó világban olyan kevesen vesznek észre. Leült egy padra, hogy megpihenjen. Végignézett a téren, aztán pillantása bakancsaira esett. A fűzó rakoncátlanul oldódott ki, úgy hevert a betonon, mint valami vékony, barna kígyó. Előre hajolt, hogy megkösse, s ebben a pillanatban előrebukott, s lefordult a padról.
A vasárnap reggeli óra ellenére sokan verődtek össze körülötte, s egypáran azon a véleményen voltak, hogy a bácsi egyszerűen részeg. Mások megálltak egy futó pillantásra, de mikor látták, hogy csak egy kopott kabátú öregember fekszik a betonon, tovább is siettek. Egyvalakinek jutott mindössze eszébe, hogy feltárcsázza a mentőszolgálatot. Szirénázva érkezett a piros csíkos autó, s a kipattanó mentőtiszt határozott fellépésére a kör kitágult, ám a bámészkodók száma nem csökkent.
Guszti bácsit megvizsgálták, s miután hordágyra helyezték, az öreg vadász eltűnt a mentőautó mélyén. A mentőtiszt, mielőtt magára húzta volna az ajtót, végignézett az embereken, s az ápolóhoz szólt.
- Fel nem tudom fogni, hogy vannak emberek, akik képesek végignézni a másik szenvedését –  mondta, miközben kezéről a kocsi aljára dobta a gumikesztyűket. – Lelkiszegények… - mérte végig a kinn maradottakat, s hangos csattanással behúzta az ajtót.
A kis kutya magára maradt az emberek között. A mentőautó elszirénázott, az esemény elmúlt. Néhányan körbeállták a szürke ebet, s sorsán tanakodtak. Megpróbálták megsimogatni, ám a kutya megoldotta a kérdést: rájuk morgott, és faképnél hagyta őket. Elképedve néztek utána.

Ismeretlen utcák tárultak ki a kutya előtt. Rosszat sejtett, valami rejtetten motoszkált zsigerei között, olyan érzés, amit még soha nem érzett. A kedves ember elszakadt mellőle, aki mellett olyan jó volt lenni, igaz, csak egy napja még, hogy ismeri, de máris hiányzik. Ment a feje után. A kapocs, ami az első perctől fogva összekötötte öket, most még erősebben szorította egymáshoz őket, s a kutya szinte hallotta Guszti bácsi hívó szavát. Bandukolt utcáról utcára, ösztönösen fordult be a sarkokon, noha még soha nem járt arra. Egyszer csak feltárult előtte a klinika épülete. Érezte, hogy megérkezett, körbeszimatolt, de az ismerős illat, hiszen már ismerős volt, az együtt töltött rövid idő ellenére nem hatolt az orrába. Mégis tudta, hogy ide jött, s várnia kell. Hát várt. Összekucorodott, s szemét az egyik ablakra szegezte.
Az intenzív osztály ajtaja előtt Guszti bácsi lányát nyugtatta az ügyeletes orvos.
-  Nyugodjon meg hölgyem, mindent elkövetünk. Súlyos agyvérzés érte az édesapját, de még el kell végeznünk a vizsgálatokat… nem, egyenlőre nem jöhet be, megtesszük, ami tőlünk telik, addig talán foglaljon helyet. – intett a folyosón sorakozó műanyag székek felé. A hölgy megköszönte a tájékoztatást, de nem tudott leülni, fel – s alá járkált a folyosón, percenként az órájára pillantva, szívében jeges nyugtalansággal.
Guszti bácsi a körülötte zajló eseményekből mit sem sejtett. Ernyedten feküdt az ágy ölelésében, s leengedett pillái között erőtlenül küzdötte át magát a fény. Egyfajta meghatározhatatlan állapotba süllyedt, a körülötte lévő gépek hangját inkább csak gondolta, mint hallotta, s a föléje magasodó orvosokból csak elmosódott árnyakat látott. Nem is vette észre, hogy telik az idő. Úgy érezte, mintha mindig is itt feküdt volna. Sűrű köd úszott szeme elé, s mikor megpróbálta elhessegetni, keze ellenszegült a parancsnak. Soha nem történt még ilyen. Aztán már a ködöt sem látta. Egy más világban járt. A forgó alakzatok között egy fényes anyag örvénylett, aztán beszippantva mindent, mint egy hatalmas robbanás szertehullott, különféle, soha nem látott valamiket dobva ki magából.
Azt sem vette észre, mikor lánya mellé lépett. Akkor már az est sötétítette feketére az ablakokat, s odakinn hunyorogva pislákoltak a csillagok, de benn, a neonlámpák vibráló fénye alatt megállt az idő. Egy halvány szorítást érzett kezén, szeretett volna szólni de nem tudott. Szemei előtt csak az a csodálatos örvény forgolódott, melyből egymás után váltak ki az alakzatok. Majd a csodás formák után felismerhetőek következtek. Régen volt használati tárgyai kavarogtak előtte, kusza összevisszaságban, s ebből az összevisszaságból néha egy számára különösen kedves tárgy vált ki, de abban a pillanatban vissza is hullott a többi közé. Ezután szerettei képe tűnt fel előtte, lánya, veje, unokái képe vonult el a csukott szemhéjak alatt, s megrándult belé a keze.

Ebben a pillanatban a forgás megállt. A feketeségbe egy erdő részlete kúszott, melyben élesen látott mindent, s az előző rohanásnak, kuszaságnak nyoma sem volt. Megnyugodott… valami ismeretlen érzés áradt el testében, ahogyan a fák között járt. Félhomályban úszott a fák alja, csúcsukon pedig olyan világosság ragyogott, melyhez foghatót soha nem látott. Mégis, ebben a furcsa erdőben megszámlálhatatlan vad mozgott. Büszke tartású szarvasbikák, kecses termetű őzbakok, mogorva vadkanok tűntek fel a fák között, majd váltak köddé egymás után, s mialatt a föld közelében így váltották egymást az alakok, a mélyen szántott fatörzsek között madarak cikáztak, ezerféle színben, s ezernyi dallal. Leült. A megnyugvás szétáradt benne, s ekkor a távolban feltűnt egy hosszú szárnyú madár, mely feléje tartott, szárnyai mögött egy sejtelmes árnnyal, mely lehajolt érte, s maga mögé emelte.
Lánya testét az ágy mellett megrázta a zokogás.
De ekkor a sötét kertben a kis kutya mellett felmagasodott egy megfoghatatlan sejtés, s tisztán hallotta fejében az ismerős hangot: „Hát eljöttem… ha akarod, indulhatunk.” A szürke eb felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, s lassan poroszkálva megindult, ki a kapun, neki az ismeretlennek, a görbe utcáknak, messzi tájaknak, és nem félt, mert érezte, hogy öreg barátját örök társként rendelte mellé a Teremtő.

Nagyon szép Tomek! Van vénád! O0 O0 O0

Jó, továbbmegyek, nagyon jó!
Az elejéből a nyomda ördögei kiloptak egyet-mást, de hozzáképzeltük.
Vadászlapos kérdésedre ha tudok valamit, válaszolok.

Bakker, ez nagyon jóóóóó! :OKO :OKO :OKO

Ügyes!-nagyon Jó! :WA

Jó volt olvasni! :OKO

Köszönöm Nektek!  :MEGH
Girgesz, te meg tedd bele a fűszert, és lássuk a medvét!  ;)

Nagyon tetszik! :OKO :OKO :OKO

Nem csókolt meg a múzsa... a történet egy része megvan már,de még nem érzem jónak. Valami hiányzik belőle. De talán a hétvégén kijutok 21-2 órára pecázni és akkor... Na, majd igyekszem! :WA

Addig is-hátha valaki még nem olvasta.

Találkozások

 

Esteledik… a nappal mozgó és nyüzsgő állatok hadának jó része már fázósan kuporodik össze vackán, csak egy-két rigó fújja Napbúcsúztató-dalának utolsó strófáit. A földre telepedő szürkeség kezdi magába fogadni a tájat. A nappal magába szívott melegtől Tavasz-illatot lélegez a föld és az öreg fenyvesek árnyékában meghúzódó hófoltok megadva magukat a természet törvényeinek, végleg elbúcsúznak az elmúlt hónapoktól, melyek fagyos markukban tartották a Duna-Tisza közi tájat. A rigók is befejezik dalukat és nyugovóra térnek. Ekkor hallatszik egy halk „Pssztff-pszi”. Igen! –megérkezett az első szalonka. A fiatal vadász figyelmesen hallgatja és mikor megpillantja a szürkület határán suhanó árnyat kalapját megemelve köszönti a vándort, majd meggyorsítja lépteit. A délutáni szép idő őt is előcsalogatta a falak közül és kotorék-nézőben járta az erdőket, de a sötéttel érkező tavaszi hűvös, mely bekúszik a kabát résein, jelzik, hogy ilyenkor még bizony kellemesebb otthon ülni és olvasgatni egy bőséges vacsora után. Siet is haza, mert otthon már várja a finom, fokhagymás pácban érlelt, fütölt-főtt sonka, a főtt tojás, amit édesanyja készített el már délután és a friss retek, melyet a kerti fóliasátorban nevelget a család már pár hete.

 

Az öreg kan róka most kezd el ébredezni. Előző éjjel sikerült elemelnie egy óvatlan tyúkot az egyik közeli kis tanyáról, majd a rókavár felé menet belebotlott egy süldő nyúlba is, amit megint csak sikerült elkapnia. Szegény jószág úgy megijedt a szinte rálépő rókától, hogy nem ugrott el elég gyorsan és a rókának sikerült elkapnia. Ebbe csak úgy tessék-lássék beleharapott, a maradékot meg elvitte a várba.

Ásít egy nagyot, nyújtózkodik, majd közelebb húzza magához a néhai nyúl maradványait és jóízűen megreggelizik. Miután végzett a lakomával megszaglássza a nyúl helyét és elindul éjszakai portyájára. Nem siet, komótosan sétál, célt keresve hallgatózik. A többi róka kitér útjából. Ő a környék ura. A januári nász idején könnyűszerrel verte vissza a fiatalabbak támadását, asszonyt is talált magának, de mikor pár hete egy dörrenés rázta meg a közeli erdőt és hajnalban nem tért vissza a vadászatról, már tudta, hogy nem kell rá várnia és ebben az évben már nem kell a rókafiak nevelésével bajlódnia. Most megáll és hallgatózik. Fél fülét forgatja –a másikat pár éve lőtte el egy vadász, mikor a kotorékból kiugró róka két füle közé lőtt. Fájt ugyan neki, de örült, hogy élve megúszta. Azóta már teljesen hozzászokott, hogy az egyik fülét nem használhatja radarként. Na persze ez nem azt jelenti, hogy arra a fülére ne hallana, csak nem segít neki még jobban befogni az éjszaka neszeit. Hall valami neszezést a közeli turjánból, de nem tulajdonítja értékelhetőnek. Csak egy őz mocorog a sásban. Tovább sétál, majd hirtelen nagyot ugrik és hopp! Már el is kapta az előtte átszaladó egeret. Két harapás és már el is tűnt. Továbbmegy, elér egy akácost. Nem akaródzik neki bemenni. Most inkább az erdő melletti gazos legelőt böngészné át, hátha talál benne egy óvatlan tapsifülest, vagy pár egeret. Hirtelen megáll és idegesen borzolódik fel hátán a szőr. Félreismerhetetlen szag csapja meg orrát. Egy borz! Valószínű, hogy az akácosban található tuskósorba építette várát és ő is most indul lakoma után. A róka gyorsan elfordul jobbra és egy hang nélkül tűnik el a legelő mellett elterülő turjánban. Pár éve egy dög mellett összeverekedett egy ilyen morcos figurával és nem sokon múlt, hogy az ki nem nyomta a szuszt belőle. Azóta elég csak a szagát megéreznie, azonnal más útvonalat keres, nehogy megismétlődjön az akkori eset. Gyorsan átvág a turjánon, és pont mikor kiér a túloldalon hallja meg a falu széle felől érkező kakaskukorékolást. Ez a hang jó emlékeket idéz fel benne, hát elindul a hang irányába.  Azt nem tudja, hogy a kakas azért eregette a hangját, mert véletlen kizárták az ólból a délutáni kapirgálás után, és miután ezt észrevette, ösztönösen keresett magának egy magasabb pontot az udvaron és miután kiszemelte a farakásból kiálló ágat, hát felült rá éjszakára. Ez a pont volt viszont a helyi kandúr kedvenc leskelődő helye is, mivel a farakás alatt népes egércsalád élte mindennapjait. Miután a macska látta, hogy foglalt a helye, megpróbálta visszaszerezni, de az erős ellenállás hatására meggondolta magát és inkább nyugton hagyta a szemétdomb királyát. Amit aztán az egy ijedt kukorékolással nyugtázott. Ezt a hangot hallotta meg a róka, és ezt mérte be érzékeny fülével, mint az estebédhez való elengedhetetlen hozzávalót.

Nem sok idő kell hozzá, hogy a faluszéli turjánostól ideérjen a ravaszdi. A kerítés mellett megáll és szaglászik. Veszélyt nem érez, de a szagok kavalkádja idegesíti. Érzi a melegedő föld nehéz páráját, a ólban lévő disznók trágyabűzét, az udvaron elhelyezett ketrecekben lévő nyulakat, kutya- és macskaszagot és igen! A tyúkok illatát. Fel-alá járkál a kerítés mentén, gyenge pontot keres, de az erős lécek között nem talál rést. Idegesen felnéz és észreveszi, hogy az egyik ponton alacsonyabb deszkákkal van kipótolva a kerítés. Nehezen hozza meg a döntést, de az erdő felé mozduló levegő újból a képébe vágja az étvágygerjesztő illatokat, tehát ugrik. Csak egy tompa puffanást lehet hallani földet éréskor. Lelapul, hallgatózik, szimatol, de mivel sem az orra, sem éles szemei nem mutatnak semmi változást az udvarban, hát óvatosan elindul, hogy megkeresse a vacsoráját. Nem kell sokat keresgélnie, gyorsan észreveszi a kakast a farakásból kilógó gombolyag formájában. Elindul a rakás irányába, körbejárja azt, keresi a pontot, hogy hol kaphatná el leggyorsabban és legkönnyebben a tollas jószágot, mire talál egy részt, ahol felmászhat a rakásra. El is indul, figyelmesen lépked egyik fadarabról a másikra, de az egyik megbillen a lába alatt és a többi fán hangosan pattogva legurul. A szürke árny megáll és hallgatózik. Izmai teljesen megfeszülnek az idegességtől és hogy bármelyik pillanatban elugorhasson, amint veszélyt érez. Félelme beigazolódik. Az udvar elejéből hangosan csaholva fut hátra a farakás irányába egy izmos tacskó-keverék.

A róka egy pillanat alatt leugrik a farakásról és már szaladna is a kerítéshez, de a nagy ijedtségben nem találja kijáratot. Fut a kerítés mentén, de a kerítésre felfutó szőlőtől nem veszi észre, hogy hol alacsonyabb az akadály. A háta mögött egyre hangosabban hallja ősi ellenségének a kutyának csaholását. Egyszer csak megérzi, hogy az beérte. Megáll, szembefordul vele és mivel nincs mit tenni, nekiugrik. Összeakaszkodnak és bizony kemény ellenfélnek bizonyul a másik. Nem olyan kis termetű, mint a fajtatiszta rokonai, ráadásul erős, izmos alkatú. Forognak, tépik egymást, fogást keresnek a másik nyakán, hogy ha már nem sikerült a találkozást elkerülni, legalább valamelyik győztesként kerüljön ki a viadalból. A róka az életét félti, a kutyát pedig a büszke tulajdonos haragja hajtja, mint amikor illetéktelen dézsmálja gyümölcsöst és a gazda nyakon csípi a tolvajt. Nem bírnak egymással, mindkettő gyakorlott verekedő a maga nemében. Hirtelen világosság támad az udvaron. Egy férfi hangja hallatszik, a kutyát szólítja. A hangoskodásra jött ki, aztán mikor hallja, hogy fog a kutya gyorsan elindul hátra. A megváltozott helyzetben hirtelen csend támad. A róka ijedten dermed meg, a kutya meg nem tudja, hogy most mit csináljon: szaladjon oda gazdájához, vagy folytassa a harcot. Az utóbbi mellett dönt, de mire visszanéz ellenfelére látja, hogy az már iszkol elfele, és a lámpafényben megtalálja a szabadságot jelentő két deszkát. Mire a kurtalábú tacskó utolérné már át is vetődik rajta és a zajjal nem törődve próbál minél messzebb kerülni a veszélyes udvartól. Amíg él nem felejti el, hogy ide nem szabad jönnie, mert ezt az udvart erősen védik…

 Jó ideig szalad, mire megnyugszik. Megáll, forgatja fülét, de nem hall semmi veszélyre utaló hangot. Kicsit kifújja magát, aztán elindul egy kukoricatarlóra. A késő őszi betakarításnál szétszóródott szemekre még mostanában is rájárnak az egerek, nyulak. Hátha sikerül egyet nyakon csípni belőlük. 

 

A tacskó, miután látta, hogy ellenfele meglógott, odaszaladt leesett állú gazdájához. Az, mint aki most ébredt lenéz rá és méreggel vegyes büszkeséggel lehajol és megveregeti a kutya fejét:

    - Jól van kiskutyám! Ügyes vagy! Elhajtottad azt a nyavalyást. Ügyes! ...Gyere te, házőrzők gyöngye! Hadd nézzelek meg jobban!

És meg-megállva, megsimogatja a kutyát, majd behívja a házba, hogy megnézze, nem sérült-e meg. A kutya emlékezetébe pedig ösztönösen beégett, hogy a félfülű frakkossal van még elszámolnivalója…

Mikor beérnek, előjön a szobájából a fiatal vadász is.

- Mi történt apu?

- Mi történt volna? Bejött az udvarba egy róka, a kutyád meg összeverekedett vele. Jó nagy volt, nem biztos, hogy győztesként kerül ki, ha nem lépek közbe. Felkapcsoltam a lámpát, mire a róka átugrott a kerítésen. Ott, ahol tavaly a két korhadt deszkát kicseréltük. Jó lesz odatenni valamit, hogy többet ne jöjjön be.

- De hát eddig nem próbálkozott semmi? –hogy jutott került az a fránya róka elő?

- Én nem tudom, de holnap szétnézhetnél, hátha találsz kotorékot a közelben. Ha már vadászol, jó lenne, ha nem a mi jószágainkat dézsmálnák meg.

- De nincs kutyám. Mivel menjek akkor kotorékozni? És kit hívjak?

- Itt van Béni. Tacskó és ma megérezte, milyen rókával összeakaszkodni. Hátha hasznát vennéd. Fiatal is, erős is, egy próbát megér. Meg elkérheted a haverodék foxiját. Az dolgozik kotorékban rendszeresen. Amúgy meg van elég haverod, úgysem bírtok az erőtökkel, egy kis ásás nem fog ártani.

- Rendben, akkor holnap délelőtt szétnézünk. Na, mentem vissza aludni.

 

Másnap reggel három, erőtől, fiatalságtól és a tavasztól feltüzelt férfi indult el az erdők irányába. Pórázon vezettek egy foxit, mellettük pedig ott ugrándozott vidáman a barna tacskó-keverék.

-         Tegnap voltam kint, tettem egy nagy kört. Találtam két lakott kotorékot, nézzük meg a távolabbit, az ígéretesebbnek tűnik.

Miután mindenki nyugtázta, elindultak az adott irányba. Fél óra séta elég volt, hogy elérjék a telepített fenyves szélét, innét már látszódott a homokba vájt kotorék. Odamentek hozzá:

-         Látjátok? Friss nyomok. Bénit engedjük előre. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinál. Aztán ha fog, beengedjük a foxit is. Kölcsönkutya, nem szeretném, ha baja esne. Na, gyere Béni, keresd! Ez az! Keresd!

Hárman biztatták a kutyát. Az meg odament a bejárathoz, és amint megérezte az ismerős szagot, feltámadt benne a harag. Mint a villám, úgy tűnt el a bejáratban…

 

Gyorsan haladt a tágas járatban. Ahogy egyre előrébb tört, úgy sötétedett a környezete, de ösztönei és az orra vitték tovább. Előre-csak előre! Egyre erősödött a rókaszag. Már jó ideje kúszott, mire hirtelen kitágult a járat. Átható bűz fogta meg orrát. Próbált szaglászni, de bent lévő állatmaradványok bomlása és a nemrég itt tartózkodó róka szaga egybefolyt. Aztán észrevett egy lyukat az egyik oldalon. Odament és ott már csak a róka szagát érezte. Feltámadt benne a tegnap esti harag. Ismerős volt a szag. Mint akit puskából lőttek ki, úgy vágódott az üregbe, amely egy kis ideig lejtett, aztán emelkedett. Kanyar jött, aztán fény vágott a szemébe. Elindult felé, majd nem értette, hogy jutott ki a felszínre. A gazdája mögött jött ki, a homokbucka túloldalán. Megrázta magát, hogy megszabaduljon a nedves homoktól, ami a szőre közé került, majd mielőtt a gazdája odaért volna, visszament a lyukba. Hajtotta a vadászat láza és az ősi harag, melyet az ösztönei tápláltak.

Ahogy ment egyre lejjebb, megcsapta az orrát a róka szaga. Megállt, megpróbált tájékozódni. Egyszer csak észrevett egy szűk lyukat a kanyarral szemben. Hogy nem vette ezt először észre? Odakúszott, beszagolt és már tudta, hogy arra haladt tovább az ellenfele. Elindult utána…

 

Az öreg kan, miután hajnalban jóllakott egérből a kukoricatarlón, visszament a fenyves melletti várába. Nem felejtette el az éjszakai kalandot, amely rosszabbul is végződhetett volna, de a teli gyomor kellemesen elhomályosította az emléket. Kényelmesen összegömbölyödött a rókavár tágas üregében és álomba szenderült. Emberi hangokra ébredt, és ösztönei valami nagyon nem jót súgtak. Figyelmesen felült és hallgatózott. Aztán megütötte a fülét a súrlódó hang. Tudta, hogy ellenség jön felé. Azonnal eltűnt a vészkijáratban,  gyorsan haladt, tudta a járást, ő ásta az egész várat. Már majdnem kiért, mikor meghallotta az egyik ember hangját.

-         Figyeljetek! –itt jön! Jön a róka!!!

-         Csendesebben! –így  nem fog kiugrani.

Nem értette, hogy mit beszélnek, de visszafordult. Volt a várnak még egy járata. Azt is vészkijáratnak szánta, de még nem fejezte be. Úgy érezte, hogy talán ott elbújhat, vagy ha elkezd ásni, akkor még kijuthat. Elérte a járat végét és eszeveszett ásásba kezdett. Kapart ahogy tudott. Érezte, hogy most az élete múlhat ezen. Néha meg-megállt, hallgatózott. Egyik ilyen alkalommal meghallotta, hogy nem messze tőle már a kutya is dolgozik. Megállt, megfordult és felkészült a viadalra. Az nem is sokáig váratott magára. Először a kutya orra tűnt elő, majd az egész feje. Ellenfele is megérezte, hogy itt harc lesz, ezért elkezdte kitágítani a lyukat, közben pedig hangosan ugatott.

 

Fent az emberek fejüket a földre hajtva hallgatóztak, hogy honnét hallatszik a kutya ugatás, majd ahol a legjobban hallatszott, elkezdtek ásni.

 

A tacskó már átfért a lyukon, de megállt és csak ugatott tovább feszítve a róka amúgy is pattanásig feszült idegeit. Nem mert egyikük sem kezdeni, mert túl szűk volt a járat. A róka érezte, hogy ásnia kellene tovább, de nem mert hátat fordítani ellenfelének, a kutya pedig nem érezte magát biztonságban a föld alatt. Aztán egyszerre mindketten meghallották a dobogást…

 

Fent már körülbelül egy méter mélyen jártak a fiatalok. Néha hallgatóztak, de egyre biztosabbak lettek benne, hogy jó helyen ásnak, mert a csaholás erősödött. Egyszerre egy gyökérbe botlottak. Nosza, elő a fejszét! – és nekiálltak átvágni az akadályt…

 

Ahogy meghallották a fenti hangokat, megmozdult bennük valami. A kutya érezte, hogy gazdái közelednek, bátorsága a kiásott centiméterekkel együtt nőtt, a róka meg érezte, hogy valamit tennie kell, mert most igazán nagy bajban van. Szinte egyszerre roppant egymásnak a két ellenfél. Hangos verekedés alakult ki. Forogni nem tudtak a járatban csak megpróbáltak minél jobb fogást találni a másikon-közben mély sebeket ejtettek egymáson.

 

Fent is hallani lehetett a tusát.

-         Józsi, engedd be a foxit! – Béni már fogja, de nem bír vele. Adjunk neki segítséget. Mi meg igyekezzünk az ásással. Már nem kell sok, hogy elérjük őket. Csak óvatosan, rájuk ne szakadjon a föld!

 

A tapasztalt foxi az orra és a füle után haladva gyorsan megtalálta a verekedőket. Azonban a járat olyan szűk volt, hogy nem fért sehogy sem a rókához. Elkezdett ő is ugatni, ha már harcolni nem tud, valahogy le kell vezetni a feszültséget.

A róka megijedt az újabb hangra. Egy pillanatra elengedte a keveréket és megpróbált megfordulni, hogy valami kiutat keressen, de ez a pillanat elég volt az izmos tacskónak, hogy elkapja a nyakát. Rámart a kétségbeesett ravaszdi torkára és eldőlt a csata. A róka megpróbálta lerázni ellenfelét, de a bilincsek jól zártak és többé nem engedtek. Lassan kezdett elülni a csata zaja. A vörösbundás rúgott még párat, majd ahogy az Élet kezdte elhagyni megnyugodott… Már nem fájt nem a harapás, már nem érezte ahogy a tacskó elkezdi rázni, vonni. Majd szép lassan megtört sokat látott szemeiben a fény. Egy királlyal kevesebb uralkodik a környéken.

 

Ekkor hirtelen világosság támadt a járatban. Az emberek elértek idáig. Kitágították a lyukat, és kiemelték a tacskót. Hát nem nyújtott szép látványt szegény állat. Fején két helyen hosszú és mély seb húzódott, ez egyik füléről pedig lehúzta a bőrt a róka. De boldogan nyalta képen gazdáját. Érezte, hogy a tegnap esti rendezetlen ügy lezárult, hogy most valami nagyon nagyot tett és hogy szép jövő elé néz.

 

Az egyik fiú megfogta a foxit és újra megkötötte. Aztán mivel az ő jussa volt, a tacskó gazdája kiemelte a rókát is. Szép, egészséges kan róka volt. Csak az egyik füle hiányzott.

-         Te Józsi, ez nem az a róka, amit két éve ez a foxi ugrasztott ki koslatáskor és apud megkeresztelte egy fül-lövéssel?

-         De bizony, hogy az! A mindenit, hogy mennyire vágyott rá azóta is! Azt mondta, hogy addig jár ki, míg azt meg nem lövi.

-         Hát akkor most már szögre akaszthatja a puskáját.

Kicsit még élcelődtek egymással, aztán nekiláttak beásni a gödröt. Hazaindulás előtt még körbeállták és tisztelettel vegyes örömmel, az ásástól fáradtan nézték a legyőzött vadat, majd pár perc után kutyástól, rókástul, szerszámokat összeszedve hazaindultak. Nem hagytak hátra mást, csak egy földkupacot, de lassan azt is be fogja nőni a fű.

És a hátuk mögött elkezdett fütyülni egy fekete rigó…

Tomek, Girgesz!
Nagyon jók!

Nagyon szép Gergő! :OKO :OKO :OKO

Szép volt Gergő! :OKO

 Gergő! :OKO
Csak így tovább!

Gergő, másodszorra is azt mondom, hogy élvezetes írás!  :ELjEn

Aki olvasta az írásom, attól kérdezném, hogy nem sötét egy kissé hangulat? Ennek ellenére élvezhető?
Köszönöm!

Én bevallom rosszkedvű lettem tőle egy kicsit, de ez aztán abszolúte nem fokmérője egy irodalmi alkotásnak. Nekem gyerekkori Barátom az egyik, többszörös Filmszemle-díjazott, nemzetközi elismertségnek örvendő filmrendezőnk, aki azt mondta egyszer: "Az a jó film, amelyik olyan kellemesen el tudja b(szúrni) az egész napodat."

Azt hiszem ha mondjuk Dosztojevszkij, vagy József Attila a happy end szellemében írta volna át a művei végét, talán elfelejtettük volna Őket.

A novellád úgy jó ahogy van!

Kicsit... de néha nem baj, ha az ember elgondolkodik ilyeneken. Nekem nagyon tetszett!

Én igen elfanyalodtam tőle, de nem minden lehet rózsaszín, és ez így jó ahogy van :WA

Köszönöm az észrevételeket!  :TAPS
Készül a következő is, ha eljutok odáig, és nem kapok idegbajt a vizsgák miatt...  :St :L

Szia Tamás !

A legfontosabb az, hogy írásod érzelmeket váltson ki az olvasóból.
Az, hogy ez az érzelem szomorúság, dűh, derű vagy nevetés, már másodlagos kérdés.
Ja, és lehetőleg olyan érzelemet, amit megírásakor kiváltatni szerettél volna.
Amelyik mű (próza, vers, zene, film, színdarab, stb.) nem vált ki, vagy a szerző céljától eltérő érzelmet vált ki a "fogyasztóból", az mindkét fél számára felesleges időpocsékolás.
Az élet nem csak móka és kacagás, ha olyan élethelyzetet kívánsz megírni, amiben az elmúlás tragédiáját tárod elénk, akkor szomorúságnak kell átjönnie a sorokon. Ha sikerül vele szomorúvá tenned bennünket (itt sikerült!), akkor jó munkát végeztél. Ha csak vállat vonnánk, vagy jót nevetnénk rajta, no akkor szúrtál volna el valamit.

Megint olyan szépen írtad le a dolgokat Lajos! :OKO

Lajos!
Köszönöm ezt a részletes, és kiterjedt választ!
És köszönöm a Vadászlapos dolgot is!  :WA

Tomek, Girgesz!
Gratulálok, nagyon jó írások! :OKO :OKO

Sziasztok!

Kicsit leült ennek a topiknak a forgalma, gondoltam, felteszem (kissé kijavítgatva) az első írásomat, ami még a régi fórum rókás kaladjai között jelent meg. Hátha valaki nem olvasta...


"2001. januárjának eleje. Borult, párás, de nem túl hideg téli délelőtt. Az eget teljesen beborítják az összefüggő szürke felhők, még esélyt sem adnak az amúgy is alacsonyan járó Napnak, hogy fénye áttörjön rajtuk. Az állandó irányú, mérsékelt déli szél meg-meglebbenti a nádszálak zászlós tetejét, de ennél többre nem futja a tudományából.
Mindenre rányomja bélyegét ez a szomorkás időjárás. Csak a vadludak kis csapatai járják szórványosan az égi utakat. Az éjszakát a Balatonon töltötték és most táplálék után néznek valami tarlón vagy üde zöld vetésen.
A többi nappali állat, legyen az emlős vagy madár, keveset mozogva, a legkisebb feltűnés nélkül keresgéli táplálékát, lehetőleg egy-egy védelmet nyújtó hely közelében.
Még a máskor oly nagyszájú, szinte állandóan hangoskodó szajkók is csendben, csaknem láthatatlanul ugrálnak a bokrok között, alig lehet észrevenni őket.

A hatalmas, ereje teljében levő kan róka kényelmesen heverészik az öreg bodza tövében, ami közvetlenül a nád szélében áll. Kétoldalt szántó szegélyezi azt a pár száz méter hosszú, nedves talajú nádast, amelynek közepén kis, épphogy csörgedező vízfolyás, szélein pedig meglehetősen sűrű bozótos húzódik. Ebben szeret tanyázni a ravasz.
Éjjel jóllakott, a helye biztonságos, tehát zavartalanul pihenhet, és pihen is, mert erőt kell gyűjteni a szerelemre. Ösztönei már érzik, hogy napokon belül elkezdődik a nász, akkor csak az lesz a fontos, minden más mellékes. Az éjszakában izgalomtól lázas torkok vakogják majd a Hold felé izzó vágyaikat, és ha többen összetalálkoznak, a karcsú, hajlékony testű, parázsló szemű rókahölgyek kegyeiért folyik a küzdelem. A harc tétje roppant nagy, a győztes családot alapíthat.

A hely mindenesetre régóta megvan hozzá, bízvást hozhat asszonyt. Jó területet harcolt ki magának annakidején, élelem mindig található, búvóhely rengeteg, egyetlen ellensége, vadász itt alig jár, mi kell még a rókának?

A nyugodtan, összegömbölyödve szunyókáló ravaszdi álmában is őrködő, finoman billegő fülét most valami távoli, ritkán hallott zaj üti meg. Emberek beszélnek.
Erre már kinyitja szemeit, felemeli a fejét, figyel. Igen, délről hozza a hangokat a gyenge szellő. Felül, és arra felé fordul. Finom orrát szélirányba emeli, és nem is kell túlságosan szimatolnia, rögvest megcsapja az emberbűz. Vadászok jönnek, érezni lehet a velük levő kutyák szagát is.
Na, akkor most alighanem odébb kell állni egy házzal…
Még szerencse, hogy ilyen ostobák, sem csendben nem tudnak maradni, sem annyi eszük nincs, hogy legalább a szelet figyelembe vegyék. Nevetségesen egyszerű lesz előlük kitérni. Akármelyik kölyök is simán megtenné ezt, nemhogy ő, aki professzornak számít a cselezésben, ravaszkodásban!
Igaz, hátszéllel kell mennie, így csodálatos orrának nem sok hasznát veszi, de a terep kitűnő, végig takarásban osonhat, aztán meg ott van éles szeme és a hallását bárki megirigyelhetné. Alaposan kösse fel a nadrágot, aki meg akarja lepni!

Egy kiadós, unott ásítás - ami megmutatja tökéletes, hibátlan fogsorát, és van benne valami lekicsinylése is a közeledő veszedelemnek – aztán sarkon fordul. Elindul északi irányba, lassan, kényelmesen. Most látszik csak igazán, milyen pompás példány. Teljes testhossza csaknem másfél méter, bundája tömött, hibátlan, bár kissé világos, inkább sárgás-szürkés, mintsem kimondottan vörös. Dús vitorlája büszkén úszik utána.

Még messze vannak a kutyák, jóllehet csörtetésük ide hallatszik, a róka tudja, a távolság elégséges. Mire ezek végigérnek a nádason, ő árkon-bokron túl lesz. Még csak különösen sietnie sem kell. Annyi itt a sűrűség, bozót, hogy észrevétlenül osonhat bármeddig. Ha véget ér ez a nád, pár lépés, és kezdődik a másik, a harmadik. Nincs semmi vész.

Egy széles, kitaposott váltóra áll rá, és kényelmesen poroszkálni kezd, de aztán megugrik, mert mögötte, a távolban tompán dörren egy lövés. Rögtön utána szajkók kiabálnak felháborodva, ugyanis egyik társukat próbálta leszólítani valamelyik vadász.
Recsegve, rikácsolva jelezgetnek egymásnak, alacsonyan, takarásban, bokortól bokorig húznak előre. Tarka bóbitájuk riadtan mered az égnek, fürkésző, bizalmatlan tekintettel nézelődnek minden irányba. Amilyen nagy legények, ha egy kis énekesmadár fészkét kell kifosztani, olyan ijedtek most, amikor a bőrükre megy a játék. Jelenleg egyszerre menekülnének és lapulnának is, eléggé határozatlanok. Nem szívesen hagyják el a biztonságot jelentő bodzákat, kökényeket. A nagyobb távú repüléssel meglehetősen hadilábon állnak, ha csak lehet, elkerülik.

A váltó a kis ér mellett fut, párhuzamosan a vízzel. Ahol véget ér, mindössze egy keskeny úton kell átmenni és a következő sűrű szélében folytatódik. Ismeri a róka, ahogy más a tenyerét. Számtalanszor járt már erre.
Egyenesen megy majd tovább, arra úgy el lehet tűnni, hogy soha nem találják meg. Ismét kicselezi az ügyetlen embereket és veszélyes, de ostoba négylábú szolgáikat.

Nádszál meg nem libben, száraz gallyacska meg nem reccsen, a jól kijárt ösvényen szürke szellemként suhan a hatalmas róka…

Pár pillanat és ki is lép az útra. Nem kémlel körül – felesleges, hiszen itt soha nem érte meglepetés -, hanem változatlan tempóval, egyenesen a túloldali nád felé tart, de mielőtt elérné, hirtelen megtorpan. Oldalra néz, mert a szeme sarkából észrevette, hogy ott valami nem olyan, mint volt, mint amit megszokott. És a látványtól egy rövid másodpercre földbe gyökerezik a lába.

Egy vadász áll talán 25 méterre tőle, mozdulatlanul. Lábánál zömök, koromfekete kutya ül. Mindketten őt nézik. Mintha maga a Végzet öltött volna alakot… Ráadásul furcsa, jeges karom markol a gerincébe, amitől égnek áll minden szál szőr a hátán és eszébe villan, hogy ez már a közelítő Halál első szorítása…

A kék szempár alatt a duplapuska két fekete torka is rá van szegezve. És az a nagy fekete kutya, annak a tekintete pontosan megmutatja, mi vár rá…

Tapasztalt, rutinos jószág a kutya. Meg nem mozdul, csak testének finom remegése árulja el, hogy pattanásig húzódnak idegei, azok a híres-neves, talán egyenesen drótkötélből font idegek, amelyeknek köszönhetően fajtája világhírű lett. Várja a lövés felszabadító dörrenését, ami majd véget vet ennek a hihetetlen feszültségnek. Mert lesz lövés, biztosan lesz, ezt tökéletesen tudja, azonnal megérezte gazdája hangtalan, óvatos mozdulataiból, visszafojtott lélegzetvételéből és a leheletfinoman kinyitott biztosító halk pattanásából. Idestova hat éve vadásznak együtt, hát még szép, hogy tisztában van a helyzettel!

Ma, úgy látszik, ilyen szerencsés nap van. Reggel az a vadász, aki mindig jókedvű, már az első bozótos átmozgatásánál megcsípett egy ilyen vörös bolhafészket. Kicsi, tavalyi süldő volt, alig nagyobb, mint egy jó kandúr, a szajkóra töltött apró sörét duplázása is végleg felborította.
Aztán a következő hajtásban a gazdi is leemelt két szajkót, lehetett keresni és apportírozni, amit ez a fekete kutya annyira tud, és oly nagyon szeret.
És még nincs vége a vadászatnak, előttük az újabb zsákmány. Ez most már biztos - hiszen a gazdi idejekorán észrevette a settenkedő ravaszt -, csak szólaljon meg végre az a puska!
A többi aztán majd az ő dolga, ám a lövés előtt nem mozdulhat.

 A zsákmányára lecsapni készülő ragadozó magabiztossága és könyörtelensége van a fekete kutya nagy barna szemében – abban a pillanatban, amikor a préda már semmiképpen sem menekülhet -, és ezt méri fel egyetlen rövid szemvillanás alatt a hatalmas kan róka. Hányszor, de hányszor gyulladtak már fel az ő ferde vágású szemében is ezek a fények! De úgy látszik, most megfordult a kocka…
A nagy róka viszont nem az a legény, aki csak úgy, könnyedén feladja. Ráadásul rendkívül jól vág az esze. Egy tavalyi süldő talán még bámészkodna valameddig, értékes időt veszítve azzal, hogy nem tud hamarjában tisztába jönni a helyzettel, de itt erről szó sincs. Azonnal, a másodperc tört része alatt reagál.
Teste megrándul, hogy a következő szempillantásban cikázó villámmá változva tűnjön el a túloldali bokrok között, ekkor azonban a vadász begörbíti mutatóujját…

Még látta a Merkel jobb csövének sárgásfehér felvillanását, ugyanakkor iszonyú erő csapott a nyakába, vállába, vágta őt földhöz, és hallotta a hatalmas dörrenést, olyan közelről, mint eddig soha életében.
Miközben elsötétedett előtte a világ, a labrador zömök termetét meghazudtoló fürgeséggel termett ott, és a torkánál elkapva, alaposan megrázta az utolsókat  rúgó rókát. Ám ebből a koma már semmit sem érzett…"

 

Péter Komám!

Sokáig csend volt ebben a topicban.... sajnos... de most azt kell mondjam. ez vihar előtti csend volt, mert ez az írás kimagasló írás, amit nagyon köszönöm, hogy megosztottál velünk!

 :OKO :OKO :OKO :OKO :OKO

Még mindig jó! Áthozhatnád a többit is.

Péter, nagyon jól tetted, hogy itt is olvasható lett az írásod!  :ELjEn  :TAPSol
Végre ebben a topicban is van hozzászólás, tényleg nagyon leült.
Írj még nekünk sok ilyen szépet!  :)

Meg Te is! Eszméletlen jók az írásaid!

Köszönöm Nektek!

A helyzet az, hogy azért átnézem még az írásaimat, melyiket lehetne kicsit még feljavítani. Ssokan olvastátok őket, nem biztos, hogy szerencsés ugyanazokat újból felrakni...

Ez még most is jó! :TAPSol

Keresgéltem némi, a honlaphoz méltó írások után és ezt a régi írásomat is megtaláltam (lehet, hogy ismerős néhányatoknak):

Novemberi élmény

19 órakor azzal a tudattal zártam be az irodám ajtaját, hogy elkéstem az esti lest. Reggel még bíztam, hogy hátha, világosban hazaérek, de integrált rendszer-projekt, átfogó Apeh ellenőrzés, meg a „normál” ügyek, bizony máshogy hozták. Ez van, a szakmámhoz hozzátartozik.
Amikor a kocsiba beszálltam és a félhold rám vigyorgott elhatároztam, hogy mégis kimegyek.
Tudom, hogy sokak szerint, sötétben indulni, elítélendően csúnya dolog, hiszen a klasszikus értelemben vett vadászidőt ez sérti, én mégis úgy gondolom, hogy ha nincs más lehetőség igenis el lehet indulni  - persze disznóra –  bőven sötétben is. Vannak olyan búvóhelyek ahol a disznó nem is indul el a napnyugtát követő három órán belül.  Minden esetre, fél óra alatt kocsival hazaértem, és az ajtóban kedvesem fogad, sápadtan és ijedten!
- Hirtelen azt hittem a babánkkal van baj, de hál istennek nem, más komoly esemény történt. Vérzik az Olcsi lába!  Olcsi a családhoz tartozik és hivatalosan szálkásszőrű tacskó.
- Táska le, megnéz, és valóban… a vadászszoba padlóján véres tappancsnyomok, a nyomok által határolt terület középen áll a sérült. Mégpedig, három lábon, és úgy néz, ahogy csak egy sérült (vagy sértett) tacskó tud nézni. Miután megnézem a lábát, és megállapítom, hogy sima kis vágás, nem hosszú, nem is mély; a beteg bemászik a kosarába. Teszi ezt úgy, mint aki máris a másvilág korlátján kényszerülne áthágni. Hatalmas hasát alig bírja beemelni… Ezirányú kérdő pillantásomra –kötszerrel és hintőporral felszerelt – Kedvesem azonnal szabadkozik, hogy csak fájdalomfalatokat kapott a kutya, meg a vérveszteség ellen egy keveset, és az ijedtség miatt .....Szóval majdnem biztos, hogy nevezett,  tekintélyes potrohba, cirka a fél hűtő –közte a nekem szánt vacsora felvágott része –belevándorolt.
Minden esetre akadt még harapnivaló nekem is, amit hamar bekaptam, és öltözni kezdtem. Miközben vadászgúnyába bújtam, hallani véltem némi mocorgást a kosár irányából, és amikor a páncél kulcsával kezdtem el zörögni, hirtelen körülöttem ugrált egy makkegészségesnek tűnő, igen vidám, szálkásszőrű tacskó. Mégpedig szemlátomást négy lábon. Mindig tudtam, hogy a vadászatnak gyógyító hatása van, de hogy ennyire….

Ezek után hamar elindultunk és tízperces terepjárózás után – ahol a száraz időnek köszönhetően az öszkerékmeghajtást be sem kellett kapcsolni – meg is érkeztünk. Tervem szerint egy régi traktorút oldalán álló ülőkét foglaltunk el, nem messze egy dagonyától. Ez a hely egy évtizedes távváltó mellett található, ahol a disznók és szarvasok a hegyről a mezőgazdasági területekre váltanak ki. Jobbra egy szálas tölgyes, azon túl 500 méterre már a kukoricaföldek. Az ülőkémtől balra akácos csík, rét, patak, a patakon túl, pedig vegyes szálas. Innen várom a disznókat. Az ülőke nem ma készült, de még elég masszív, a tacskó mellettem ül egy pokrócon, és miután nincs friss illat a levegőben, és én is nyugton vagyok, hamar elnyomja a „ fél hűtő”.  Megtöltöm a puskát. A kisgolyós csőbe egy kemény Sierrát tolok, ez malacra, rókára meg pláne elég; az alsó csőbe pedig babonából egy TUG kerül. Hátha jön egy jó kis kan, mint ugyanitt, pontosan hét hónappal ezelőtt. Akkor is egy TUG-ot töltöttem be az általában használt osztott köpenyes lőszer helyett.
Lőttem is egy kancsit, amolyan hároméves formát. Ennek ellenére, tapasztalatom szerint 9,3-as kaliberben a TUG nagyon erős.  Talán bőgő bikára meg nagy kanra…. de mikor?! Minden esetre van egy csomagom, ugyanoda lövi a fegyver, mint az osztott köpenyest, tehát próbálom elhasználni. 
- A létrán közben nem történt semmi. Célozni próbáltam, jól lehetne lőni, ha lenne mire.
Hátradőltem ezen a rozoga ülőkén és ott, akkor valahogy nagyon jól éreztem magam. A mindennapos gondok háttérbe szorultak, sőt eltűntek, helyettük jött a rothadó fűzfalevél csak ilyenkor érezhető fanyar illata, a csalafinta őszi pára, az egyenként lehulló levél zizzenése, és a félhold szórt fénye. Olyan melankolikus, igazi novemberi este-éjszaka, ahol nem agyal az ember, hanem élvezi a pillanatot. Legalábbis én élvezem! Jó volt ott leselkedni, harcolni az elalvás ellen és lebegni. Közben némi riadalmat szolgált egy őz, mely a szemközti oldalban kezdett el riasztani. Keményen és elszántan. Próbáltam kitalálni bak-e vagy suta? Vannak olyan vadásztársak, akik biztosra mondjak, hogy suta riaszt, vagy három éves bak. Bizony nekem fogalmam sincs! Riaszt, hát riasszon! Fene tudja miféle, remélem disznótól riadt meg és azok errefelé jönnek.
- Sajnos semmi sem jön. Néha jobbról a szálasból hallani némi motoszkálást, de nem tudom eldönteni, hogy egér, pele, vagy egy számmal nagyobb és: nyest.
Az egér is úgy szalad ebben a friss avarban, hogy hinné az ember vadkan jön.
Közben nyikkan valami, gondolom most jönnek a disznók. Kagylózok a szó szoros értelmében, hiszen a kezemet a fülkagylóim mögé téve, azokat befeszítve hallgatózom. Ezt a technikát a régiektől tanultam, egyszerű, de hatékony. Sajna nem disznó visít, rövidesen már hallom a vonuló vadlibacsapatot, ahogy jön végig a völgyön. Nem tudom mi verte őket errefelé, hiszen köd nincs, ragyog a hold, ilyenkor a Fertő akár több ezer méter magasról is látható.  Mint mindig ilyenkor, lesem ám a libákat, tágra nyílt szemmel, bár pontosan tudom, hogy ha éjjel 20-30 méternél magasabban repülnek, nem igen látni – de hátha. Nem látom őket persze most sem, cserébe viszont hosszasan nézek, immár távcsővel egy, dél felé igyekvő nagy repülőgépet. Magasan van, a felszálló fényei már nem villognak, de látni, hogy négymotoros. Nem Bécsből jön, akkor még alacsonyabban lenne, de az biztos, hogy nem is a szomszédban van a célja. Ezen a légifolyosón a nagy gépek a Távol Keletre mennek. Feltűnik milyen jól látni a kondenzcsíkokat, nem csoda, hogy a háború idején, a holdfényes éjszakákon az éjszakai vadászok uralták az eget.
A földön bezzeg nem történik semmi, eltekintve egy lövés hangjától, mely az osztrák szomszédok irányából jön. Rögtön még egy is elcsattan! Úgy látszik megállt a rudli az erdőszélen…. Fel is bosszantom magamat egyből. A sógorok kíméletlenül kihasználják a holdfényt, szorgalmasak nagyon és meg is lövik a lelövési tervük többszörösét. Holdfény nélkül is! Nem irigykedek, de bánt, hogy azt a kevés maradék szarvvasunkat válogatás nélkül lemészárolják. Sok pici terület egymás elől igyekszik ellőni mindent és arra vár, hogy a kifogyhatatlan magyar erdőből jön az utánpótlás. Az idei bőgés már megmutatta, hogy nálunk is elfogyott, nincs utánpótlás, aus, nix. Disznónál ugyanez. Októberben egy üzleti vacsora felfokozott hangulatában súgta meg egy szakmai partner – aki egy ilyen határterület vadászbérlője is – hogy már a 100. disznónál tartanak. 500 hektáron, a hivatalos 12 +25 vadkár miatti pótterv mellett! Ez van, nem vagyunk egyformák. Nem is idegesítem magam!

Közben messziről hallom, hogy a község felé, az utolsó busz teljes gázzal – gondolom utas nélkül – igyekszik a falu előtti,  nagyobb emelkedőt leküzdeni. A sofőr bizonyára még nyitva szeretné találni a kocsmát.
Menni kéne nekem is hazafelé, bár egy öreg vadásztársunk – isten nyugosztalja – szerint, a komoly disznó megvárja az utolsó buszt, és akkor indul a kukoricavacsora felé.
- 10 percet még várok, határozom el! Csendben figyelünk az időközben felébredt barátommal, de semmi vadra utaló jel nincs. Feltámad egy kis szellő, szemből fúj és valamiféle iszapszagot hoz, legalábbis úgy érzem. A dagonya üres azt látom, de végigfut az agyamon, hogy esetleg a patakban dagonyáztak a disznók és azok közelednek. Olcsim viszont nagyon nyugodt, ha lenne szélirányban valami, már halkan nyüszítene és remegne. Ő jobban tudja, nem is jön semmi. Közben a 10 percből a szokásos fél óra lett, összepakolok és lemászok a létrán. A kocsihoz gyorsan odaérünk, még gyorsabban vagyunk otthon. A vadászszobám sarokpadján ülve pedig újra átgondolom a történteket.
Nem lőttem, sőt nem is láttam semmit, mégis gyönyörű estém volt.
Úgy gondolom, nem kell mindehhez semmiféle pénz, státusz, és hatalom. Elég észrevenni azt, ami szép, és azt, amit csak akkor lehet látni, ha észre is szeretnénk venni…
Ezt kívánom vadásztársaimnak!
Üdvözlettel: Horrido

Horrido Komám! Köszönöm! És nem csak a jókívánságot!

 :OKO :OKO :OKO

Nagyon jó volt! Örülök, hogy olvashattam!

Peti! Ez csodálatos! Az utolsó mondatokig nem lehetett tudni, mi lesz az eredmény, és a ragadozó, vagy a vadász "nyer"... Különösen tetszett a mondat: "A hatalmas, ereje teljében levő kan róka kényelmesen heverészik az öreg bodza tövében, ami közvetlenül a nád szélében áll." - jól mutatja az ellentétet, hogy míg minden négylábú és szárnyas "a legkisebb feltűnés nélkül keresgéli táplálékát, lehetőleg egy-egy védelmet nyújtó hely közelében", addig a róka, melynek ébersége, fittsége az élet kulcsa, nem lapulhat, nem szürkülhet bele a téli mindennapokba...

Nagyon jó, ha van még, tedd fel bátran!  O0 O0 O0

 :OKO :OKO :OKO

Nagyon jó!

Igazi Horrido élmény!
Köszönjük!  :TAPS :ELjEn :ELjEn

Horrido, fitess még egy kicsit a fiókban!!
 :OKO :OKO

Kedves Fórumtársak, remélem tetszeni fog.
Nem volt célom megbántani senkit vele, kikívánkozott pár gondolat, amiről benne írtam.

Két tiszamenti bak

Narancsvörös színű gömb kúszott lassan a fák csúcsa fölé, hogy szertenézzen a tájon, mely felett a Tisza párája lebegett. Hajnalodott. Madárdal szólt a távoli ártérből, de csak alig sejthetően lehetett hallani, s az erdőcsíkra is finom párakabátot gombolt a természet jóságos keze.
Kuthi Gáspár egy romladozó tanya falán ült. Alacsony volt ez a fal, s a vályogtéglák rései között itt is, ott is, mint egy fenyegető rém bujkált a gyom. Se közel, se távol nem volt egy épület sem, s amerre az ember széttekintett, egy fa sem nyújtózkodott az ég felé. Egyedül az omladozó ház körül állt őrt néhány óriás, talán hogy védjék az udvart a nyári nap tűző melege ellen, de másutt csak a zölden hullámzó gabonát lehetett látni.
Amott lent a Tisza kanyargott keresztül a tájon, és a töltés, mint valami óriási kígyó, úgy kanyargott a földek között. Majdnem a horizonton nagy hasa van annak a kígyónak: az ott a Szakadás. Ott törte át már nem egyszer a folyó az őrzésére rendelt védvonalat, hogy mint egy őrült vadállat zubogva, tajtékot vetve elárasszon mindent, ami az útjába került.
„Hej, szép tanya, ide jutottál!” – gondolta Kuthi, miközben egyik lábát a falra emelte, s karjaival körülfonta. Végigtekintett az udvaron, melyben elszáradt gyomok óriásait zörgette a szél, de a földön már serkedt az új nemzedék. Nem is olyan régen még egyetlen fűszál sem volt a kis területen, tyúkok, kacsák, libák serege gondoskodott róla. Az istállóban tehén bőgött, ló rázta meg a kötőféket, ha egy szemtelen egér a jászolban motozott, s az épület végéhez csapott ólban disznók követelték maguknak mindennap a betevőt. Most az istálló helyén csak porladó földkupac van, mely minden évben kevesebb lesz, lemossa az eső, elhordja a szél, s lassan kikopik az emlékezetből, akárcsak az ember, aki a hajlékot felépítette. A kutat Gáspár töltötte fel, nehogy egy gyerek, vagy akárki más belezuhanjon. Az első adag építési törmelék hangosan csobbant, mint egy kiáltás, aztán lassan elhaltak a víz fodrai, s csak port lehelt fel magából a mélység. A kútgyűrűt, a kútágassal együtt meghagyta Gáspár, mintegy mementóként. A ház falai még állnak, kivehetők a szobák vonalai, melyben szerelmek szövődtek, gyermekek tették első lépéseiket, első botlásaikat, falaik láttak ezer intrikát, ezer megbocsájtást, simogatást, ütést, mindent, amit egy ember megtesz rövid földi útján bölcsőtől a sírig, s mégis, a nagytiszteletű, komoly falak megtörten emelkednek a táj fölé. A mozdíthatót elhordták, az ablakokat viszont nem tudták, vagy nem akarták kiemelni. Beverték hát őket, hogy másé se legyenek, s az üvegcserepeken, mintha a tanya könnyei lennének, néha megcsillan a napsugár. Úgy áll ott az épület a semmi közepén, mint a régi kor egy utolsó maradéka, melyet széttaposott egy rohanó világ kegyetlen irama.
Gáspár elfordította fejét. Ismerte Simon bácsit, gyermekkora óta, s fájt neki látni, hogy mi történt öreg barátja kedves otthonával. A bokrok felé tekintett. „Igazán jöhetne már, a legjobb időből csúszunk ki” – dohogott magában, ahogy a félrevonult vendégvadászt várta.
-Entschuldigung! – zörrent meg a bokros, s a külföldi jáger szabadkozva fordult Gáspár felé, hogy megvárakoztatta.
- Nem tesz semmit – válaszolta Gáspár németül, s közben arra gondolt, ha két napja valaki azt mondja neki, hogy vendégvadászt fog kísérni, hát kineveti. Ki bizony… soha életében nem vadásztatott, vadőri végzettsége ellenére, s ahogy a mellette gyalogló embert nézte, elmosolyodott. „Német vadász” – vigyorgott magában, s az elnökre gondolt, amikor felkérte a feladatra, s bejelentette a német érkezését. Gáspár rohant haza a találkozó után, s nem sokkal azután, hogy megtudta a hírt, már német nyelvkönyvek lapjai zörögtek a kezei között, s a régen megszerzett tudás lassan felötlött benne. A melléknévragozás gyötrelmei még most is megizzasztották, de aztán megnyugodva vette tudomásul, hogy nem hiába koptatta régen az iskola padjait. A szavakat is átismételte, egyedül a szórend felett nem tudott napirendre térni, túl régóta nem beszélte ahhoz a nyelvet, hogy agya átálljon az új gondolkodásra. Izgatottan várta a vendéget. Amíg a kerítésnek támaszkodott, és az útja végén lévő napot figyelte, átgondolta a feladatát, s az elnök szavai jutottak eszébe. „Meg kell lőni a bakot… vasút… területhatár… nagy bak… óriási bevétel… nem szabad elszalasztani… nekem nem.” Mondatfoszlányok voltak csak, s fejét csóválta, ahogy a szavak egésszé álltak össze benne. Úgy beszélt Lajos a bakról, mintha nem is élőlény volna, vad, amit tisztelni kell, és szeretni, hanem csak egy árucikk, amit leakaszt az ember a kampóról, megnézi a fülén függő árcédulát, aztán mondja a vevőnek: ennyit és ennyit kapok. Előre látta, ahogy Lajos a kezét dörzsölgeti, s a terítéken fekvő bakra ügyet sem vet.

Aztán megérkezett a vendég, s mikor a terepjáró megállt, a felvert por pedig továbblibbent, cirkalmas körmondatban köszöntötte a férfit. Izgult, remegett a gyomra, hogy fel ne süljön a külföldi vendég, de próbálta nem mutatni. A férfi elmosolyodott, és bemutatkozott. Gáspár az első szavak kiejtése hallatán hegyezni kezdte fülét, s mikor a férfi a bemutatkozásban országa említéséhez ért, teljesen megnyugodott. Dán volt, s épp olyan apró hibákkal beszélte a németet, mint Gáspár. Nem kellett a nyelv miatt izgulnia. Újra Lajos jutott eszébe… ennyire figyel a részletekre. Német, vagy dán, mindegy, csak valaki elejtse az általa kinézett bakot. Felsóhajtott.
A dán vadász rápillantott a sóhajtásra, és érdeklődő tekintettel méregette kísérőjét. Gáspár legyintett.
- Semmi nem történt, csak elgondolkodtam. – mondta, majd megállt, és körbenézett a tájon. A dán követte példáját, és kis távcsövével ő is végigfutatta tekintetét a hajnali rónán. Izgatottan lökte oldalba Gáspár oldalát, s kezével finoman a töltés alatt húzódó alacsony erdősáv felé mutatott. Kuthi is arra fordult. Hosszan figyelte a harmatos gabonában mozgó bakot, aztán lehűtötte a dán lelkesedését.
- Nem ez az, amelyiket keressük – mondta, miközben megtörölte a kereső lencséit – ez fiatal bak, még van pár éve. A miénk ettől jóval nagyobb, kissé lejjebb tanyázik. – s intett a dánnak, hogy szálljanak be a terepjáróba, folytassák megkezdett útjukat. A férfi bólintott, halkan kinyitotta a kocsi ajtaját, s az anyósülésre ült.
Gáspár beindította a motort. A csendbe élesen vágott bele a dízelmotor mély röffenése. Gáspár szerette volna, ha egyáltalán nincs hangja a motornak, de sajnos ez nem így volt. A fiatal bak felkapta fejét a távoli zajra, de nem ugrott el, csak kíváncsian figyelt. A dán vadász szeméhez emelt távcsővel figyelte, s izgalmában szája szélét nyalogatta. Kuthi finom mosollyal ajkán figyelte vendégét.
Lassan indultak neki a földútnak. Hatalmas gödrök között billegett az autó, melyeknek alján még fényes-feketén csillogott a három nappal ezelőtti zivatarból maradt sár. A nap már átlendítette magát a fák csúcsain, s most rájuk könyökölve pihent meg egy ideig, hogy fényében megfürdesse a didergő tájat. Széles rónaság terült a két vadász elé. Az ember úgy érezte, hogy ha kinyújtja kezét, megsimogathatja azt a fát a horizonton, s mikor ujjaival a levegőben matat csupán, akkor döbben rá, hogy a távolság óriási. Sehol egy erdő, csupán foltokban egy-egy kisebb facsoport, mindenhol mezőgazdasági táblák zöldellnek, s a tekintetnek csak a Tisza töltése szab gátat. Néhol egy-egy magasles magasodik az ég felé, s öntözőcsatornák garmada szabdalja szét a földet. Most a csatornákból finom pára szállt fel, amihez a Tisza is hozzáadta a maga részét, s ketten összeölelkezve, mint a szerelmesek, lágy fehér csíkként lebegtek a föld felett.
Az autó néha nagyot zökkent, amikor a kerék egy gödör aljába huppant, de Gáspár tudta, hogy ez az utolsó zökkenések egyike volt, mert a keresztút után jól karbantartott földút következik, valóságos sztráda a mostanihoz képest, s örömmel látta, hogy mire ezeket elgondolta, már a simára döngölt úton futnak az autóval. Végre figyelhet másra is, nem csak a traktorok nyomán támadt gödrökre. Leállította az autót az út szélére, és intett a mellette ülő vadásznak, hogy szálljon ki.
Nem szeretett kocsiból vadászni. Céllövöldében érezte magát, s nem szívesen akasztotta az így ejtett vad trófeáját a falra. Barkácsolni is csak télen szeretett, ha esett a hó, s a szán talpai halkan siklottak tova, ilyenkor úgy érezte, mintha lebegne a föld felett. De legjobban szeretett cserkelni, számára ez volt az igazi vadászat, egyenlő esélyekkel indulni egy olyan ellenfél ellen, akinek érzékei százszor jobbak az övénél, s ha sikerül a vad eszén túljárnia, az volt számára az igazi vadászboldogság. Még magához vette a hátsó ülésen fekvő spektívet, aztán halkan benyomta az autó ajtaját. A dán mellé lépett, és a fülébe súgta.
- Megtöltheti a fegyvert. Szépen lassan elindulunk a csatorna partján, egészen addig a kiserdőig – mutatott a távolban feketéllő fák felé – s ott várunk egy kicsit, hátha jön a bak, mert erre szokott mozogni. Jöjjön szorosan mellettem, mert van itt egy elhagyott akna, amin nincs tető, nem szeretném, ha beleesne. – s azzal el is indult. A vendég megfogadta a tanácsot, megtöltötte a puskát, s a vállára akasztva a fegyvert Gáspár nyomába szegődött.
Egy darabig a földúton haladtak, aztán ahogy elérték a csatornát jobb kéz felé fordultak bele a lábszármagas harmatos fűbe. Bizony hideg volt, s egy kissé lehűtötte a tomboló vadászszenvedélyt mindkét férfiban, de idővel megszokták a lábukhoz tapadó hideg nadrágszárak érintését. Lassan haladtak. A fű halkan nyílt szét lábaik előtt, s talpuk alatt néha halkan elroppant egy gally. Messze, majdnem a horizonton egy traktor bukdácsolt a hantok között, s szemre nem is messze tőle három őz mozgott. Gáspár megállt, s szeme elé emelte a spektívet. A nagy nagyítású távcső ide-oda táncolt kezében, de közelre varázsolta a távolban legelésző őzeket. Pár pillantás után le is engedte a csillagvizsgálónak is beillő alkalmatosságot. Suta volt, két tavalyi gidájával.
Továbbindultak. A csatornában néha lágyan fodrozódott a víz, bizonyára hal suhant benne tova, legalábbis Gáspár így gondolta, amikor egy óriási kecskebéka ugrott el léptei zajára, s hangos csobbanással vetette magát a vízbe. A dán vadász összerezzent a zajra, ami váratlanul érte. Gáspár visszafordult, hogy vendége lépteinek zaja megszűnt, s látta, ahogyan a férfi a vizet fenyegeti.
Lassan, lassan közelebb jött hozzájuk az erdő. A csatorna elkanyarodott a facsoport sarkánál, s Gáspár el is hagyta a partot, belelábalt a méregzöld gabonába. A kiserdő túlsó sarkához szeretett volna jutni, egy hordozható magasles állt ott, arra gondolt felülni egy kis ideig, hátha megjön a bak, ha pedig nem jönne, mennek is tovább.
Maga elé engedte a vendéget, s amíg a férfi a létrán lépdelt körbenézett. A les előtt elterülő nagy táblán nem mozdult semmi, csak egy fácán szedegetett a gabonában, a mellette lévő beművelt, de még üresen álló földön pedig egy nyúl baktatott. Gáspár továbbvitte tekintetét, s az megakadt a nem messze lévő gazosban mozgó szürkésbarna folton. Szeméhez kapta a spektívet, nekitámasztotta a létrának, s keze megremegett. Ott csipegetett a keresett bak a magas fűszálak között.
Pár mozdulat múlva a lesen volt, s izgatott szuszogására a dán kérdő tekintete volt a válasz, aki éppen elhelyezkedett a padon. Gáspár átnyújtotta neki a messzelátót, és a gazos felé intett, miközben arcán széles mosoly terült el. A vendégvadász beirányozta a távcsövet, de valamit már sejthetett, mert kapkodó mozdulataiban elfojtott izgalom lappangott. Amikor belenézett a távcsőbe nem akart hinni a szemének. Ott vonult szinte előtte a lefestett bak, jóval a füle fölé magasodó vastag agancsszáraival, s kapkodva harapott egyet-egyet a magasra nőtt növényekből, közben pedig gyanakodva kémlelt szét a tájon. Visszanyújtotta kísérőjének a spektívet, s a puska után nyúlt. Gáspár megfogta a kezét.
- Várjunk egy kicsit – suttogta a szavakat – a kiserdő felé tart, nemsokára kiér abból a nagy gazból. Félek, hogy valami megüti a golyót… bízzon bennem, nem fog csalódni.
A vendég finoman biccentett fejével. A puskát a korlátra emelte, s közben intett Kuthinak, hogy nem akar lőni, csak a céltávcsövön keresztül figyeli a bakot. Az izgalom körbelengte a magaslest. Hol volt már a hideg harmattól átitatott nadrágszár! Ha a vadászláz fűteni tudna, mindkét emberen tüzet fogott volna a ruha... Gáspár gyomra is remegett az izgalomtól, ahogy az őz mozdulatait kémlelte. Magában imádkozott Dianához, hogy a bak tényleg a kiserdő felé induljon, s ne süljön fel a vendég előtt.

Diana pedig kegyes volt hódolóihoz. A bak hosszú óráknak tűnő percek után végre kilépett a tiszta területre, s tovább lépdelt az erdő irányába. Gáspár szájába vette az ujját, és a vadra füttyentett. A bak meglepődött a hirtelen zajtól, s megmerevedett, bal lába a levegőben függött, a másik hárommal a földön állt, s nem tudta eldönteni, elugorjon, vagy ne. Kíváncsian pislogott a fütty irányába.
A dán vadász már akkor élesítette a fegyvert, amikor az őz a gaz széléhez közeledett. A szálkereszt folyton a bak válla, és nyaka között libegett, s a fegyver nyakát markoló vadász próbált úrrá lenni szíve zakatolásán, és tüdeje zihálásán. Az őz közben átért a búzába, de mozgott, s a vadász nem szeretett volna lőni, amíg a vad meg nem állt, s még Gáspár sem adta meg az engedélyt a lövésre. Aztán felharsant a fütty, s a kísérő is bólintott a fejével, miközben izgalmában a les korlátját markolászta. A vendég ráültette a figyelő bak vállára a szálkeresztet, lassan begörbítette mutatóujját.
A golyó átröpítette a vadat a másvilágra, s a földön maradt porhüvelyt a harmatos búzába lökte. A dán ismét csőre töltötte a fegyvert, s a fekvő bakot figyelte, de Gáspár már a vállát veregette, ő már látta, hogy a bak jó találattal rogyott tűzben. A vendégből felszabadult a magába fojtott izgalom. Hangosan fújtatott, mint egy gőzmozdony, de Kuthi Gáspár is csak nehezen tudta megállni, hogy le ne ugorjon a lesről.
- Gratulálok a szép lövéshez! – mondta, majd intett a lejárat felé. – Ne is várjunk tovább, nézzük meg a bakot. Maga elé engedte a vendéget, s aztán ő is utána mászott. Úgy lépdeltek el a les alól, mint a részegek, részegen a gondolattól, hogy sikeres volt a vadászat. A dán is legyűrte kezdeti gátlásait, s Gáspár vállát veregette, miközben dán szavakkal keverten mondta el mindazt, amit el szeretett volna mondani. Gáspár nem nagyon értette, mit is szeretne vendége, de mosolyogva bólogatott, amikor a vendég egy-egy mondata után rápillantott.
A következő lépteik pedig a csillogó ravatalon fekvő bakhoz vitte őket. Mindketten szó nélkül emelték le kalapjukat, s csak álltak, miközben elmondhatatlan gondolatok suhantak keresztül rajtuk. A csodálatos agancs látványa beléjük fojtott minden szót, így Gáspár némán nyújtotta gratulációra a kezét, s a dán vadász is némán fogadta azt el, majd miután kezet ráztak, némán is borultak össze egymás hátát veregetni.
Csak ezután térdeltek le a bak mellé, s aki messziről nézte volna őket azt hihette volna, hogy egy elfeledett hit követői borulnak le imádkozni zsákmányuk elé. A két vadász szédülten markolászta, s méregette az agancsot. Mintha a Jóisten minden hajnali harmatcseppet csonttá változtatott volna, úgy sorakoztak a gyöngyök végig az agancson.
Gáspár ellépdelt a kiserdőig, s egy ágacskával tért vissza, melyet megmártott a vad vérében, s kalapján az elejtő felé nyújtotta.
- Waidmanssheil! – adta át a töretet, amit a dán vadász boldogan tűzött kalapja mellé. Őszinte öröm fénye csillogott az arcán, s ez az öröm túlélte a zsigerelés, a beszállítás, a vég nélküli gratulációk perceit is, s akkor is ezzel az örömmel arcán látták vendéglátói az udvaron, amikor a bak agancsának tömegét mérték meg.
Gáspár a vadászház teraszára vivő lépcsőkön ült, s Lajost figyelte. Az elnök nem tudott németül, s kézzel, lábbal magyarázott a vendégvadásznak, aki nyugalommal hallgatta az előtte hadonászó embert. Lajos látta, hogy a dán nem érti, mit is akar mondani, ezért csalódottan fordult el a férfitól, s az asztalon fekvő agancs mellé lépett. Gáspár összehúzott szemekkel méregette, s mikor az elnök zsebébe nyúlt, majd elfordult a többiektől, mellé lépdelt. Megfogta az elnök karját.
- Mit csinálsz Lajos? – kérdezte tőle, mire az elnök összerezzent.
- Ne ordíts az Isten szerelmére! – tekintett körbe, majd cinkos kacsintással fordult Gáspár felé. – Idenézz. – mondta, miközben szétnyitotta tenyerét, amelyben egy fenekező ólom feketedett. Gáspár megkövülten meredt az előtte állóra. Mindent el tudott volna képzelni, de ezt nem.
- Valahogy ide kellene betenni ezt a vackot – suttogta Gáspárnak, miközben az orrjáraton próbálta felerőszakolni az ólomdarabot. Kuthi ledöbbent a tett láttán, és nem cselekedett. A dán vadász mentette meg a helyzetet.
- Was ist los? – kérdezte, s a felekre nézett, mert látta, hogy Gáspár elfehéredik, miközben az elnökkel beszél. Lajos, mint akit áram csapott meg, rejtette vissza zsebébe az ólomdarabot, s fordult a vendég felé, miközben Gáspár vállát veregette:
- Na, mondj már valamit, mert észrevette. – s félőn várta a következő perceket.
- Dehogy vette észre, - pillantott rá Gáspár – de add ide azt az ólmot, ha kérhetem. – nyújtotta a kezét, s mikor a hideg fém belecsúszott, csak akkor fordult a vendéghez, hogy megnyugtassa.

Az esemény elmúlt. A dán vadász eltávozott, s Gáspár egy bak elejtésének jogát kapta meg az elnöktől 200 gramm agancssúlyig. A hír hatására elöntötte az öröm. Hát végre meglőheti azt az öreg selejtbakot, amely után már két szezonban leselkedett eredménytelenül, s amelyiknek olyan érdekes agancsa van, amelyiknek csodájára járnának a vadászok, ha sikerülne terítékre hoznia. Mint egy görcsbe rándul kéz ujjai, úgy magasodott fején az agancs, s szinte fészket alkotott a bak fején. Izgatottan várta az alkalmat.
Eltelt az április, és sorban mind az utána következő hónapok, Gáspár pedig csak üzekedéskor tudott komolyabban foglalkozni az öreg bakkal. Igaz, már a vége felé jártak a szerelmes hetek, de Gáspárt ez nem zavarta. Titokban örült is, hogy őznász idején járhat az öreg után, az évszak szépsége, és a hangulat, ami a vadászatot körbeveszi ilyenkor, szinte simogatta a lelkét. Ezt a simogatást érezte akkor is, amikor az autót leállította egy árokparton, s körbenézett. Estébe hajlott az idő, s a ledőlt búzatáblák felett még vibrált a levegő. A vastag rendek lehelték magukból a hőt, s a szalmafolyamok felett egerészölyvek szitáltak, vagy éppen lebegtek, mintha odaszegezték volna őket az éghez. Aztán lecsaptak, mikor pedig fellendültek, már karmaik között lógott egy vigyázatlan rágcsáló.
Gáspár elindult. Úgy gondolta, körbecserkészi szegény Simon bácsi romladozó tanyáját, aztán végigmegy a dűlőúton a Szakadásig, onnan pedig egy kerülővel visszajön az autóig, ha nem sikerül találkoznia az öreg bakkal. A szél játszott az út porával, amit lépteivel felkavart, s amikor a tanya mellé ért, bakancsára már rajzolni lehetett volna a rárakódott vastag rétegen. Óvatosan betekintett a régi udvarra, mert látta már itt néhányszor a bakot, de a hullámzó füvön kívül nem látott semmit. Nekidőlt az eperfának, és elnézett a töltés irányába. Eszébe jutott gyerekkora, amikor egy-egy barangolása során megpihent itt, és öreg barátja kútban hűtött dinnyével kínálta, amit olyan jó volt majszolni a nagy melegben, miközben ráborult az eperfa hűvöse… elmúlt a szép világ, elmúlt a gyermekkor, s elmúlt a kedves ember is. Elhessegette magától a kellemetlen gondolatokat.
Körbecserkészte még a tanyát, hátha a másik oldalon áll valami, de nem látott semmit. A táj kihaltnak látszott, pedig nem is olyan régen még szalmabálák között futkározó őzeket lehetett látni itt is, ott is, s néha a puska szava zárta le örökre egy lovag szemét.
Gáspár bízott benne, hogy az öreg „fészkes” még él. Hírt nem hallott róla, hogy meglőtték volna, ha csak a szomszédban nem, mert a terület határa közel volt. Reménykedve talpalt a töltés felé. A zöld szalag egyre közelebb jött, s közben néha megállt körbenézni, de eddig csak két nyulat látott, meg egy magasban kerengő gólyát. Az őzek eltűntek. A csatornában egy teknősbéka birkózott valami vízből kimeredő fadarabbal, arra szeretett volna felmászni, hogy napozhasson, de nem ment neki. Mikor már majdnem felért, megcsúszott, s halk buggyanással tűnt el a víz alatt. Pár pillanat után lustán újra felbukkant, hogy megpróbálkozzon, de csak harmadik próbálkozásra tudta karmos lábait úgy a fába akasztani, hogy felmászhasson a fa tetejére. „Úgy pózol ott, mint a vizek királya” – gondolta Gáspár, s tovább indult.
Felkapaszkodott a töltésre, s a túloldalon leballagott a vízpartra. A néha vad folyó most csendesen hömpölygött tova, a nagy kanyarban felgyorsult, zubogó örvényeket vetett, de közepén csak lassan úszott tova egy szétkorhadt fa törzse. Kuthi elgondolkodva figyelte a vizet. Egészen addig, amíg egy szúnyog homlokon nem csípte, ez egyből kizökkentette a romantikus gondolatokból, s még egy pillantást vetve a Tiszára visszaballagott a töltés koronájára.
Lecsúsztatta válláról a hátizsákot, és leült, hogy kicsit kifújja magát, amikor balról vörös folt mozdult, és Gáspár szíve kihagyott egy két taktust. Óvatosan a puska után nyúlt, a hátizsákot kissé beljebb tette az úttól, s elindult. Az út két oldalán majdnem derékig érő fű magasodott, így ha lehajolt nem látta az előtte csipegető őzet, ha pedig felegyenesedik, akkor az őz láthatja meg őt. Guggolva próbált közelebb férkőzni a vadhoz, s pár lépés után megállt, térdeire ereszkedett, majd kilesett a fű mögül. Távolról a túloldalon üzemelő strand zaja hallatszódott, de az őzet ez nem zavarta. Farral állott Gáspár felé, úgy csipegetett. Gáspár csalódottan látta, hogy messze van még, így hát tovább csúszott. A vádlijába már görcs állott a kuporgástól, de rendületlenül mászott tovább, puskáját maga előtt ölelte át egyik karjával, másikban a keresőt tartotta, s azzal kémlelt ki a fű takarásából. Az őz eltűnt.
Lassan magasodott fel, hogy jobban körülnézzen, de nem látta a vadat. Háromszor is végignézte az erdő alját, mégsem ütötte meg a szemét a jól ismert vörös szín. Reménykedett, hogy ott van még valahol az őz, talán a magas fűben elfeküdt, és azért nem látja, hát tovább csúszott, de óvatosabban, mint eddig, hiszen nem tudta merre is van az őz. „Még egy méter” – gondolta, aztán felnéz. „Még fél méter” – mondogatta magában, s a következő pillanatban lába megállt a levegőben. A bak ott állt a töltés tetején. Gáspár óvatosan befejezte a megkezdett mozdulatot, s óvatosan szeme elé emelte a távcsövet. Öreg bak volt, visszarakott aganccsal, melyeken csak apró dudorokként nőttek már az ágak, s kíváncsian figyelt Gáspár felé. „Csak ne riasszon” – hajtogatta magában a vadász, miközben igyekezett nem mozdulni, hadd vonuljon el nyugodtan a vad, hiszen nem őt kereste. Lassan leült, s a távcsőben tovább kísérte a bakot. Az nem tudott mit kezdeni Gáspárral, hiszen a vadász szele jó volt, s ahogy ott ült a fű szélén egészen beleolvadt a környezetbe. A bak néhányszor még kinyújtotta nyakát, aztán átlépdelt az úton, és leereszkedett a túloldalon.

Gáspár fellélegzett. Visszaosont a hátizsákig, s leült, hogy kicsit megpihentesse lábait. Kibontott egy szelet csokoládét, és élvezte a táj szépségét, a szabadságot, a vadászatot, minden apró pillanatot. Ismét gondolataiba mélyedt.
A közelben futó vasút felől, mint egy sikoltás hallatszott egy mozdony kürtje. Gáspár felkapta fejét, és arra fordult. Mintha valami alig sejthető puffanás hallatszódott volna a kürtszó után, de most már csak a távolba robogó vonat zaját hallotta, aztán az is elhalt, s csak a mögötte magasodó erdő susogása hatolt füleibe.
Összegyűrte a csokoládé papírját, és a hátizsák mélyére süllyesztette. A kalapot tarkójára lökte, hogy az esti szellőben megfürdesse homlokát, a puskát vállára akasztotta, aztán elindult. Zsebre tette kezét, ekkor tapintotta meg az őzhívó sípot. El is felejtette, hogy magával hozta, annyira szórakozottan indult el. Talán még beugrana pár bak, gondolta, s visszatette zsebébe a hívót, ez a hely nem volt alkalmas, hogy az őzekkel beszélgessen. Volt egy bevált helye nem is messzire, a vasúti töltésen túl egy kisebb erdőfolt, közvetlen előtte pedig kukoricaföld, here, és a két tábla között bokros árok, ott szeretett igazán hívni, oda igyekezett most is.
Csendesen haladt, s közben tervezgette magában a hívást. Melyik bokor alá is kellene behúzódnia, s ha ott nem jár sikerrel, merre haladjon tovább. Már a vasúti töltés kavicsai csörögtek lábai alatt, és készült átkelni a sínek között, amikor úgy érezte, hogy el kell néznie a kanyar felé. A töltés oldalán véres-vörös csomó feküdt.
Gáspár szívét jeges rémület szorította össze. Leugrott a fűbe, és rohant, ahogy csak tudott a kanyar felé, ahol azt a dolgot látta. Majdnem felbukott egy száraz fatörzsben, de visszanyerte egyensúlyát, s futott tovább, mire végül odaért a tetem mellé. Letaglózva roskadt mellé.
A töltés mellett, a kavics meg a fű határán ott feküdt az öreg „fészkes” bak. Oda dobta le a rohanó villanybika, miután felöklelte, s a száguldó vastömeg nem hagyott esélyt a vadnak. Ezért dudált a vonat, gondolta Ákos, s a puskát, meg a hátizsákot lerakva közelebb mászott a bakhoz. Megfogta a fejét, szinte csak az maradt épen az egész állatból. Valószínűleg át akart kelni a síneken, s elugrása közben csapta el a vonat. Hátsó része cafatokban lógott le, s Gáspár szomorúan nézegette. Simogatta az ősz pofát, a fényesen fekete orrot, miközben arra gondolt, hogy a gázolást jelenteni kell a társaságnak.
Ekkor valami felkiáltott benne. Nem! Ezeknek? Lajosnak, akire a fenekező ólmos trükkje óta nem tudott úgy tekinteni, mint annak előtte. Hát nem! Ez után a bak után járt már lassan két éves, s most csak úgy mondjon le róla, adja oda Lajosnak, hogy azután dicsekedhessen vele, amikor már a vadászház falán lógna, mintha ő ejtette volna el? Ennyire már ismerte. Nem tudta mit tegyen. Tisztán érezte, hogy haza sem viheti a bakot, mert annyira barátai is ismerték a bakot, hogy felismerjék a falon. Tanácstalanul babrálta az agancs rózsáit.
Aztán eszébe jutott. A bakot behúzta egy bokor alá, vállára vette a hátizsákot, puskát, s ugyancsak kilépett a messze parkoló autója felé. Jó időbe tellett, mire elérte a rá várakozó terepjárót. Izgatottságában alig talált bele az ajtó zárjába, de végül sikerült, s a hátsó ülésre dobta a zsákot, zárta tokba a puskát, majd elrobogott a falu felé.
Otthon ásót vett elő, fényképezőgépet akasztott nyakába, puha rongyot keresett, s egy locsolókannába meleg vizet töltött. Nem is pakolta ki a puskát, az ásót, meg a locsolót betette a padlóra, s feleségének egy szót sem szólva kihajtott az udvarból.
A bokros mellett leparkolta az autót, elővette az ásót, a locsolókannát, kezébe fogta a rongyot, és a bakot rejtő bokor mellé lépdelt. A bokor ágai között már legyek dongtak, mikor Gáspár kihúzta a bakot a gazból. A rongyot megmártotta a vízben, és óvatosan, mintha törékeny érték volna, lemosta az agancsra száradt vért. Sokáig mosdatta a bakot, mintha minden bánatát ki szerette volna magából adni, s belesimogatni abba a sokat áhított agancsba. Mikor végzett, a bakot a napra húzta, hogy száradjon meg, s addig gödröt ásott a bokrok között. Megszállottan dolgozott. Lassan mélyült a sír, s mire elérte a kívánt mélységet, Gáspár jóleső fáradtságot érzett. Az ásót a kihantolt földbe szúrta, s visszasétált a bakhoz. Leveles gallyból ravatalt készített a baknak, vadvirágot keresett, s azt is a levelek közé szórta. Egy marék füvet tépett, amit a vad szájába adott utolsó falatként. Aztán csak fényképezett. Nem is tudta hányszor exponált már, mégis megállás nélkül készítette egymás után a felvételeket. Mikor úgy érezte, hogy elkészült, lágyan megfogta a bak földi maradványait, s a bokrok között mélyülő gödörhöz vitte. Óvatosan engedte a sötét föld ölelésébe. A ravatalhoz használt virágokat a bak testére szórta, s még egy pillantást vetett a vadra.
Aztán megmarkolta az ásó nyelét, először csak óvatosan, majd egyre vadabbul hantolta be az öreg bak sírját. Keserű volt a szája, s keserű a hangulata is. A nyughely környékét aztán olyanra mesterkélte, mintha semmi nem történt volna ott.
Kifújta magát, s sokáig állt ott levett kalappal. Mikor már félhomályba kúszott a bokros, visszament a ravatalhoz, s az ásó nyelére támaszkodva elmerengett. Egy vaddal, s egy csodával újra kevesebb lett a területen, de legalább az a csoda most csak az övé, csak ő tudja mi történt vele. Eltekintett a töltés felé. Akkor bukott a nap a fák koronái alá. S utolsó sugarai megcsillantak a Gáspár szeme sarkából kibuggyanó könnycseppen.

Szerintem jó lett!

Szerintem is jó volt. Olyan valóság szaga van.

Tomek!

Köszönöm! Ez gyönyörű volt... :bari

Tomek!  :OKO :OKO :OKO

Neked írni kell!

Mindenkinek köszönöm!  :KK

Mi köszönjük!

Nagyon jó írás! Gratulálok!

Tomek,
az idei középfokú magyar érettségi novellaelemzésének egy idegbeteg, komor, teljesen depressziós író novellája volt az alapja.
A fickónak nem jegyeztem meg a nevét(...), de annyi átjött az életrajzából, hogy valami erdélyi elmeotthon ápoltjaként fejezte be az életét.
Amikor olvastam az művedet, a tizedik sor után az jutott eszembe, hogy a tizenéves generációt miért nem a Te írásaiddal traktálják?

Köszönöm, nagyon jó volt olvasni.

Örülök, hogy tetszett.
Ha a tizenéves generáció hetente akármilyen irodalmi művet elolvasna, az már nagy szó lenne...

Tomek koma!
Ebben megint csak hatalmas igazságok vannak!!! :OKO :OKO

Tomek... :OKO
Ennyi...

Nagyon szép volt Tamás, gratulálok! :OKO :OKO :OKO

Figyelemre méltó írás!
Az elporló tanya körüli gondolatokat nagyon jól fogalmaztad meg, feltódult bennem egy friss élmény, éppen tegnap szorult össze a szívem, hasonló látvány kapcsán.
Jó a párhuzam az elő és élettelen értékek értelmetlen pusztulása között.
Írj, minél többet!

Naplopó, mást téma.
Az este megingott saját irodalmi izlésembe vetett hitem.
Olvastátok a Vadászlapban Tinca írását? Lehet, hogy én vagyok teljesen kificamodott, de (annak ellenére, hogy nagyon jó tollú embernek tartom) igencsak középszerűnek éreztem. Fél tucatnyi, ennél sokkal tartalmasabb novellájával találkoztam odaát, nem értem, miért pont ezt közölték le.

Köszönöm!

Tinca novelláját olvastam, nekem tetszett. Tény, hogy vannak jobb novellái is, de nem írhat mindenki mindig ugyanazon a színvonalon. Szerintem a nyereményét lőtte meg, az lett megírva. Persze, ez csak saját vélemény.

Ne legyen kihalt a topic.
Egy leselkedés élményei sorokba foglalva, cím nélkül, hétvégére.

Eljött végre a nap. Az elmúlt hetek hétvégéit uraló esőfelhők elvonultak, átadták helyüket a perzselően tűző égi pásztornak. Alkalmas idő kínálkozott egy kis vadmegfigyelésre, persze csak lehetőségeinkhez mérten: délután és találomra.
Először aszfaltúton surrog a bicikli gumiköpenye, aztán homok simul a kerekek alá, de ezt az apró részecskékké változott óriási sziklákból lemorzsolódott tüneményt hamarosan sziklakemény talaj váltja fel. Tűz a nap, távolban szürkegulya képe vibrál a horizont felett, mellette gémeskút ágasa mered az ég felé, bal kéz felé ott fehérlik a nádtetős istálló, mögöttük pedig csak puszta, rónaság, és délibáb…
Hatalmas esők jártak ezen a tájon nem is olyan régen, jégeső, forgószél, de ezeknek most nyoma sem látszik. Egy-egy traktor nyomának alján még vékony sárrétegen csillog a napsugár, de másutt csak por, szárazon zizegő fű, és hullámzó árpa- és búzaerdő.
Lassan haladunk. Jobbra is, balra is nézelődöm, de nem mozdul semmi. Az árpatáblák néhol már szőkébe hajlanak, itt-ott még zölden csillognak, ám abban a búzatáblában még minden igazán zöld. Csak itt, a széle felől barnállik egy aprócska folt. Tekerünk tovább. Szemem a foltot figyeli, mely lassan megmozdul, és eltűnik. Megállítom a biciklit, és pisszentek öcsémnek, aki mit sem sejtve teker előttem. Ő is megáll. Előszedem a távcsövet a tokból, persze a tépőzár hangja ordításnak tűnik a csendben. Hányszor megfogadtam már, hogy amint elindulunk, a nyakamba akasztom… de semmi gond, a búzában rejtőzködő vad nem ugrott el a hangra. Szelünk jó, s én kezemben tartott messzelátóval nézek szét a búzaerdő felett. A titokzatos rejtőzködő nem mozdul. Öcsém kérdő tekintetére a kezemmel intek, csak nyugodtan álljon, előbb-utóbb jelet kapunk. Íme, ahogy ezeket elgondoltam, elsuttogtam, meg is látok két fület. Fül fölött pedig egy szép barnára fent, tompa ágvégű, hatos agancsot. Fiatal bak fekszik a búzában. Valamire gyanakodhat, mert csak néha üti fel a fejét, körbetekint, egyet-egyet csippent, aztán visszasüllyed a növények közé. Átadom öcsémnek a távcsövet, hadd nézze meg ő is, s közben elsuttogom neki, hogy mit láttam, mit figyeljen. Bólogat. Szeméhez emeli a keresőt, s látom, hogy észrevette a bakot. Érdeklődve figyeli. Kezünk között hol ide, hol oda vándorol a távcső, a bak pedig mintha megunta volna a bemutatót. Nem ugrik el, de nem mutatkozik többé. Látjuk, hogy hol mozognak a búzakalászok, ám hiába várunk, nem látjuk meg a felemelkedő fejet.

Nyakamba akasztom a messzelátót, és újra nyeregbe szállunk. Az út kifut a fiatalos erdő széléhez, itt jobbra fordulunk, és végig az erdő alatt tekerünk tovább. Az erdőbe ékelődő új telepítésű nyáras mellett tudok egy magaslest az öregerdő sarkánál, oda igyekezünk. Jobbról vékony erdősáv kíséri a földeket, balról a vékony fák törzsei között sejtelemesen bujkál a fény, s a magasra nőtt aljnövényzet olyan puhának, lágynak tetszik, akár egy vastag dunyha. Az úton, ahol árnyékot borítanak az akácok a föld fölé a mélyebb gépnyomokban még csillog a piszkosszürke víz. A bicikli kereke néha felkap a nyom szélére, aztán hangos csattanással vágódik a pocsolya mélyére, s vastag sárréteggel megrakodottan tör elő újra. Nem lesz ez így jó. Ilyen hangzavar mellett akár énekelhetnénk is, vagy fegyvert sütögethetnénk az ég felé. Intek öcsémnek, leszállunk, s az út szélén lévő vékony száraz sávban toljuk tovább a kerékpárokat. Itt is, ott is belógó akácfa ágak között bújunk át, bizony ezekkel nem lenne jó találkozni a nyeregben ülve: némelyiken centiméteres tövisek meredeznek.
Lassan elfogy a lombsátor, s az út szárazzá válik, s ami ritkaság, sima, és gödörtől mentes. Egészen jólesik rajta a tekerés. Néhány perc után előtűnik az erdő sarkán őrt álló magasles. Feltekintek rá, nincs e rajta valaki, de üresen áll. A bicikliket átemeljünk az utat szegélyező árkon, majd meglábaljuk a les körül növő majdnem derékmagas gazt. Egyet lépünk csupán, s egyszer roppan el lábunk alatt a magasra sarjadt száraz fű, amikor az előttünk lévő bokrosból hangos reccsenéssel ugrik el valami. Ennek bizony jó idegei voltak. Ott jöttünk el mellette, ott is tanácskoztuk meg nem túl hangosan, hogy felüljünk e a lesre, s mégis kivárt addig, amíg szinte ráléptünk. Bizonyára őz volt, s ezzel az elugrással bizonyára el is rontotta leselkedésünket. No, de legalább annyira tapintatos volt, hogy nem riasztott. Talán jön még ki valami az elénk elterülő táblára.
Öcsémnek elsuttogom, hogy a létra fokainak szélére lépjen, mert ott nehezebben törik, ha korhadt lenne egy-egy léc, aztán elindulok. Odafenn vastag deszka fogad ülőke gyanánt. Letelepszem, a kereső táskáját az egyik tartórúdra akasztom, aztán öcsém is mellém kuporodik. Körbenézek.
Előttünk nagy búzatábla, s mögötte sűrűn járt közút. A tábla felénk lejt, néhol rajta foltokban nád nő, balról csemetekert, jobbról már felsarjadt fiatal nyáras. Mögöttünk pedig hűvösen ásít az öreg tölgyerdő. Nem mozdul semmi. Forrón tűz a nap, szerencsére a les árnyékban áll, különben rövid idő alatt kellemetlenné válhatna az egy helyben, fejfedő nélküli ülés.
Várunk. Múlnak a percek, mögülünk madárdal kanyarog a fák között, s az úton hangos surranással futnak tova az autók kerekei. Nem nagyon bízom benne, hogy ebben a napsütötte órában valami is kiváltana a széles táblára, de az ördög nem alszik. Hátha… minden neszre élénkebben figyel a fül, minden mozdulatra élénkebben ugrik oda a szem, de nem mozdul semmi. Csak egy vadkacsa kel fel a búzában növő egyik nádfoltból, s nehézkes repülés után hangosan csobban az előttünk mélyedő árok vizébe. Nagy hanggal szűri át csőrén a vizet, élvezettel fürdik. A csemetekert felől asszonyok lármája hallatszik, s öcsémre nézek: menjünk tovább. Itt nem jártunk szerencsével.

Lekászálódunk a magasból, s újra kezet fogunk a bicikli kormányával. Újból csak toljuk, mert dagonyának is beillő sárfoltok terülnek szét az erdő alján. Mindegyik érintetlen. Hiába, nincs erre vaddisznó, az őz meg nem dagonyázik. Pedig egy-két fekete csuhás erdeinek szerezne néhány boldog percet az itt elterülő sártenger egyike. Alig tudunk száraz lábbal átvergődni közöttük.
Az egyik nyom mélyén fodrozódik a víz, odatekintek, kisujjamnál is vékonyabb fiatal vízisikló töri meg a víz tükrét, s aztán kikapaszkodva belőle eltűnik a fűtengerben. Haladunk tovább. Ha fel tudunk ülni a nyeregbe, pedálozunk, ha nem, akkor toljuk a drótszamarat. Inkább toljuk, mint tekerjük, de lassan fogy az út, s már kikanyarodunk az erdőt körbefutó útra. Itt is dagonyáknak való pocsolyák csillognak az árnyékban, s néha a cipő is beléjük csusszan. Nem baj, majd a nap kiszárítja, gondolom, úgyis vége az útnak nemsokára.
Fogy a lombsátor. Már néhol itt is, ott is, előkéklik az ég, s a mellettünk futó repcetábla mögött feltűnik a szomszéd falu házainak pirosló teteje, mögöttük az őrt álló templomtoronnyal, aztán újra az árkot szegélyező akáccsík takarja el a kilátást. Árkok mindenfelé… néha, ha sokáig kitart bennük a víz, még hal is terem bennük, s ha leül az ember a partjukra, órákon keresztül lehet nézni az átlátszó vízben cikázó halak játékát. Forró nyarakon csak száraz nádat, sást zörget bennük a szél, de egy-egy eső után kizöldül bennük az élet.
Keresztúthoz értünk. Jobb kéz felé a falu felé tart az út, szembe pedig a gazdaság épületei után levisz a Tiszához. Balra fordulunk. Jobb kéz felől hatalmas, parlagon maradt földdarab, fölötte vibrál a levegő a hőségtől. Rossz az út, de lehet rajta haladni, és sorra futnak el mellettünk a fák. A távolban öntözőrendszer fut el a föld felett, s a magasban ölyv kering prédára lesve.
Az erdő fái körül előzöldül egy vetés. A biciklit tolva, óvatosan lesünk ki a fák sarkánál. Az erdőbe ékelt kis földdarabon kukorica nő, de gaz is van közte rendesen, hirtelen nem is lehet eldönteni miből is van több: kukoricából e, vagy a gazból. A túloldalon magasodó erdő alját fürkészem. Nem is hiába. A fák alatti árnyékban vörösesbarna folt mozdul. Ott a bak, gondolom, s belenézek a távcsőbe. Farral felém csipeget a vad, pillantás a tükrére: suta falatozgat a kukoricaföld végében. El-eltűnik a bokrok mögött, aztán feltűnik, mintha az árnnyal együtt mozogna. Néha már azt hiszem, beváltott az erdőbe, de nem, elfelé halad tőlünk, kihasználja a takarást, ahol csak lehet. Sokáig figyeljük. A zsengébb hajtásokat keresheti, mert sokat lépeget, de ritkán harap. Már az úttal párhuzamos fákkal halad.
Hirtelen megugrik, mint a ló, amelyiknek farára csapnak. Légy csíphette meg? Nem tudom. Párat ugrik még, aztán eltűnik a vékony törzsű akácok között. Tovább toljuk a biciklit. Lassan elfogy mellőlünk a tábla, s ahogy visszatekintek a földdarab másik felére, magasles szürkül felém. Ez jó helynek ígérkezik, eléggé rejtett is, és a nap sem tűz rá annyira, mint ahol nem sokkal ezelőtt leselkedtünk. Másszunk fel rá…
Néhány perc múlva már el is helyezkdeünk a deszkán. Előttünk keresztben, mint egy polc terül el egy deszka, hasznos megoldás, távcső, fényképezőként szolgáló telefon, meg a les padlóján talált bagolyköpet kerül rá. Igazán érdekes helyen akadtam a leletre. Felnézek az ég felé, de nem lóg be faág a padló fölé, az éjjeli vadász valószínűleg a padról öklendezhette fel áldozata maradványait. Érdeklődve forgatom ujjaim között a leletet. Szőrszálak alkotják fő tömegét, s a szürke tömegben fehéren csillognak az apró csontok. Egy karom, egy aprócska combcsont, a legtökéletesebb macerálás sem tisztítaná le jobban. Minden apró részlete kivehető, sajnálom is, hogy nincsen nálam nagyító, mert ebben a pillanatban felülkerekedik bennem az orvostanhallgató, szeretném megvizsgálni közelebbről is a csont felépítését. Félreteszem hát a köpetet, s lecserélem a távcsőre.
Körbenézek, de csak a növényeket zöldjét látom. Nekidőlök a les oldalának, és élvezem a csendet, a nyugalmat. Erdőillat száll a fák közül… becsukom a szemem, a hegyek között érzem magam. Ott éreztem utoljára ezt az illatot. Fölém borul az erdő árnyéka, nyugat felől kellemes szellő lengedez, és hűsíti a hőségbe fulladt tájat.

Nem is veszem észre, hogy múlik az idő. Öcsém a les tartórúdján masírozó hangyákkal hadakozik, és zöld szárnyfedelű bogár repül be közénk szétnézni. A csöndben úgy hallattszik, mint egy apró repülőgép. Köröz párat, aztán tovalibben.
Újra távcsövezek. A tábla közepében lapuló nyulat veszek észre. Ugyan, mit vehetett észre? Nem mozdul semmi, mégis olyan mozdulatlanul ül, mintha három róka forgolódna körülötte. Fülét a hátára lapítja, szeme, bajsza se rebben. Mire gyanakodhat? A lesnek nincs teteje, talán minket vett észre, de jobban gyanakodom a gyepsáv szélébe fektetett biciklikre, amelyeknek küllői úgy vicsorognak a napfényben, akár egy óriási száj. Hiba volt őket oda tenni… már nem mászom le megigazítani őket, örülök, ha elmúlt jövetelünk zaja. A nyúl nem mozdul. Csodálom, hogy ennyi ideig kibírja mozdulatlanul. Pedig ott, az erdő alján húzódó árnyékos csíkban két kollegája is bukdácsol a rögök közt, csatlakozhatna ő is nyugodtan. Nem teszi.
Öcsém meglök, és balra mutat. Elfordítom fejem: az öregerdőtől néma csendben válik el egy őz teste. Óvatosan felemelem a távcsövet, belesandítok, fiatal bak ez is, akárcsak társa az előbb a búzában. Lassan ballag a kukoricaföldre, majd kényesen válogatni kezd. Harap kettőt, aztán felnéz, lép egyet, megint harap. Egyáltalán nem gyanakszik. Fején füle fölé alig magasodó hatos agancs. Jobb oldalát mutatja még mindig, mikor átadom öcsémnek a messzelátót. Érdeklődve nézi. A bak közben szembefordul velünk, s a les felé közeledik. Ha tartja az irány, karnyújtásnyira előttünk fog elhaladni. Gondolataim az otthon heverő fényképezőgép felé szállnak… persze megint nincs itt. Hiába is lenne, két exponálás után úgyis lemerülne az akkumulátora. Marad a telefon. Vigyázva próbálok pár darab képet készíteni, mikor öcsém int, hogy cseréljünk. Újra kezembe veszem a keresőt, és a bakot figyelem. Egészen közelre rántják a lencsék. Derékmagasra serkent gyom mellett ál, ahhoz dörzsöli fejét, aztán visszanéz az erdőbe. Ekkor látom meg bal szemét. Mintha nem is a bak testéhez tartozna, úgy imbolyog a föld felett az a szürkésfehér, élettelennek tűnő göb. Vak szegény. Szemem az agancsszárakra vándorol, ebből a szögből látszik, hogy a két szár eltérő, az egyik villás, a másik hatos, s még vastagságban sem egyeznek. Egyből szálkeresztet képzelek a lencsék elé, keresem az alkalmas helyet, ahol meglőhetném. Gyarló gondolatok… így fizetnél a páholyból végignézett előadásért?
Közben a bakocska közelít. Egyáltalán nem adja jelét fogyatékosságának. Kicsit talán sűrűn kapja fel fejét, de nem ideges. Kíváncsivá tesz. Vajon tudatában van, hogy nem lát bal szemére? Bizonyára nem… Már lassan lesünk elé ér. Lépeget, csipeget. Öcsém szorgalmasan készíti a felvételeket, mikor a bak megpillantja a fű közé döntött bicikliket. Megmerevedik.

Érdekes pillanatok következnek. A bak megnyúlik, akár a vadra húzó vizsla. Fejét előre, hátra billegeti keskeny nyakán, érdeklődik a fűszálak között megbúvó csillogó valami iránt. Közelebb nem mer hozzá menni, inkább enyhe félkört vág, a távcsövön keresztül látom remegő orrát, ahogy keresi a szelet, de az jó, nem fog megérezni semmit. Egyet lép, újra csak megnyúlik, de most nem billegeti a fejét, inkább csak bámul, rá van írva a tanácstalanság. Szinte látom a fejében zakatoló fogaskerekeket, ahogyan próbálja beilleszteni tapasztalatai közé a fű között fénylő valamit. Nem megy neki. Megnyúlva folytatja útját, egyre szűkebb kört vág, talán mégis győz rajta a kíváncsiság? Mintha felénk tartana… úgy szedi a lábát, akár egy bécsi lovasiskolában betanított paripa.
Nem kell már a távcső, szabad szemmel is tökéletesen látni mindent. Négy méterre ha van a bak tőlünk. Óvatosan, de annál biztosabban közelít az erdő fái felé. Lassan eltakarja előlem egy benyúló ág zöldje… még egy lépés… nem látom többé. Szellemlábon érkezett, úgy is távozott. Egy ág nem roppant, egy levél nem zörrent meg léptei nyomán. Szép volt. Most veszem csak észre, hogy szívem szaporábban ver, mint kellene. Mi lenne ez? Vadászláz? Vagy az ismeretlenbe való betekintés öröme? Talán mindkettő.
Múlnak tovább a percek. Nyulam még mindig ugyanott lapul, mint mikor legutoljára megnéztem. Kezdek gyanakodni, nem e ki van tömve. Ez mégiscsak lehetetlen, hogy ennyi ideig ott guggoljon.
Vijjogás hasít a levegőbe. Más mint az ölyvek számomra füttyentésre hasonlító sikítása, puszták szava lengedez benne, kolomp hangja zörög le az égből, árvalányhaj libben, s pásztortűz mellett szóló furulya énekel… Hatalmas madár ír le égi nyolcasokat jobbra tőlünk. Csak nem? A távcsőben aztán kirajzolódik a hatalmas csőr, az óriási szárnyak, s a jellegzetes minta. Rétisas kering felettünk. Ritka látvány, talán épp olyan ritka, mint maga a madár. Ha nem láttunk volna egész nap egy egeret sem, már ezért megérte volna otthonról elindulni. Öcsémnek nyújtom a keresőt, és elsuttogom neki, mire gondolok, s azt is, hogy nézze meg jól, mert ez egyszer tényleg sast van szerencséje látni. Az ő feje is követi a madár szárnyalását. Én közben a kukoricában csemegéző nyulakat figyelem. Ezen a kis darab földön legalább hat darab van belőlük, amit szabad szemmel látok, de nem gyanakszanak. A legnagyobb nyugalommal ugranak arrébb egy ízletesnek tűnő falatért. Felnézek a sasra, de változatlan magasságban, majdnem ugyanazon a pályán kering. Ha éhes lenne, akkor szép vadászatot látnánk az előttünk elterülő kukoricában. De éles szemével bizonyára felfedezett minket, főleg öcsémet, aki narancssárga pólóban indult el, hiába rimánkodtam neki: legalább szürkét vegyen magára. Kilométerekre virít…
A sas megunja az égi parádét. Ellendül felettünk, s eltűnik. Múlik a nap, rövidül az árnyék. A nyugati égbolton felhők tolják fel habos-fodros fejüket a fák fölé, s a fehéren csillogó előörs mögött fenyegető szürkén tornyosul a derékhad. Szedelőzködni kezdünk. Szép délután volt. Emlékekbe mélyen belevésődő, nyugalmat adó, elgondolkodtató. Több ilyen kellene.
Zümmög a kerékpár gumiköpenye. Hazafelé zümmög, aztán elfullad az udvar porában, ahol fecske csivitel, s a tyúkok unott kárálással készülődnek az esti pihenőre. Odakinn éli tovább életét az erdő. A hatalmas asztalról ma pottyant nekünk néhány morzsa, ízét még most is érzem a számban. Köszönöm.

Nagyon szép!!!! :OKO :OKO :OKO

A hétvége termése.
Remélem tetszeni fog.

Egy marék fűrészpor

Csend terpeszkedett szét a szobában, csak a falióra ütemes kattogása hallatszódott, ahogyan minden másodperccel kevesebb lett a várakozás. Az öreg bútorok kissé dohos szagot párállottak magukból, de ez nem volt kellemetlen, sőt a dohánylevelek fanyar, édeskés illatával keveredve csodálatos bukét kölcsönöztek a helyiségnek. Félhomály volt. A tárgyak körvonalai csak sejtelmesen látszódtak, de a sarokban álló fegyverszekrény üvegein meg-megcsillant a nap sugara.
A szekrény előtt egy nyúlánk kamasz álmodozott. Törökülésben ült, karjait összekeresztezte combjai fölött, s előrehajolva úgy látszódott a rossz világításban, mintha egy szobor helyezkedne el ott a fegyverek előtt. Néha hintázott egyet ültében, s kezével végigsimította az üveget, mely mögött ott állott álmai netovábbja: a golyós puska. Nem érhette el, de szemével olyan szeretettel simogatta, mint ahogy talán majd kedvesét sem fogja. Istenem, ha az az üveg eltűnhetne… s a kezébe vehetné, akkor nem is kívánna semmi mást. Méregetné kezében a súlyát, célozna vele, simogatná, becézgetné, mint anya a gyermekét. Aztán vállára akasztaná, s a kertek alatt osonva el is érne tán odáig, ahol az öreg bak szokott átváltani a földekről nappali búvóhelye felé, nem messze kedvenc fájától. Semmibe sem tartana felemelni azt a puskát, s akkor övé lenne igazán az a bak, mert szép bak ám az! Neki különösen szép. Másnak lehet, hogy nem tetszene, de neki az az őz a bakok bakja, az Egyetlen, az örök. Hej, milyen agancsa van annak! Talán nem is lehet agancsnak nevezni azt a két csenevész, vékony ágat, ami az öreg fején nő. Amikor először meglátta, tompa kábulattal kísérte tekintetével, ahogyan a tarlón végiglépegetett. Apja egyik kedves vendégének szánta, de a férfi azt mondta rá: „Csúnya kis bak ez, kérlek… keressünk másikat.” S nevetett teli szájjal, hogy megcsillant fogain a napsugár. Ő is ott ült akkor a szekéren, s ahogy ezeket meghallotta, úgy érezte forró tűz önti el arcát, keményen megmarkolta a padot, amin ült, mert kedve lett volna megütni azt az embert. Gyilkos tekintettel méregette. Azóta úgy fél, remeg az ő bakjáért, mint egy eszelős. Lesi, kémleli hajnalban, alkonyatkor, mikor csak tudja, s minden reggel úgy kel fel, hogy jaj, Istenem, csak a bakom éljen még, meg ne lőjék. Majd megnyugvással látja, ahogy az öreg a szokott időben átlépdel a kis réten át a bokrosba.
Nézi hát a puskát. Végigfalja tekintetével minden porcikáját, agyát, závárzatát, ravaszát, előagyát, csövét, aztán csak bámulja úgy egészében. Észre sem veszi magát, hogy homlokával már a hideg üvegnek támaszkodik, s lehelete apró cseppekben csapódik oda az üveglapra. Nem törődik semmivel. Egyedül van a szobában, apja a jószág körül forgolódik, egyhamar nem kerül be a házba, álmodozhat szabadon. Valahogyan ki kellene onnan venni azt a puskát. Csak ez körül forog agyának minden fogaskereke, s ahogy lázasan gondolkodik, jobb kezének mutatóujjával az ezerszer átkozott zárat babrálgatja. De jó is lenne varázslónak lenni… idehívni a kulcsot, mit a kulcsot, kivarázsolni a fegyvert onnan rabságból, s vinni ki a mezőre, várni a bakot, meglőni, markolászni a csodálatos agancsot. Eljátszik a gondolattal. Talán még azt is érzi, ahogyan a hűvös szél simogatja homlokát. De valami mindig visszarántja a keserű valóságba. Nem lehet, rázza a fejét, s ül tovább, csaknem átöleli a szekrényt.

Egyszerre csak megelevenedik. Eszébe jut egy történet, amit múlt nyáron olvasott egy ponyvaregényben, ahol a betörő, gittel, vagy gyurmával, tudja is már ő hogy mivel, másolta le a lakás kulcsát, ahonnan rabolni szándékozott. Ez kell hát neki! Gitt, gyurma, akármi, még puhára rágott kenyérbél is megteszi, meg a kulcs kell, s kész a lenyomat. Ő bizony kireszeli, akármeddig is tart, akkor pedig szabad a vásár, kezében lesz a puska, töltény, s kezében lesz az öreg bak is. Megrészegedett a gondolattól. Még egy utolsó pillantást vetett a rabságba zárt puskára, s a tespedt vágyakozást egyszerre a cselekvés gyorsan múló percei követték.
Tudta, hogy valahol, régi iskolai felszerelései között kallódik egy csomag gyurma, azt kereste. Már a kis vászonzsákot is nehezen találta meg: a padláson akadt rá, a kémény mögött hevert, s vastag por rakódott rá az évek alatt. Nem is tudja mikor használta utoljára. Talán hetedik osztályban? Azóta kezébe sem vette, a mostani iskolában nem foglalkoztak ilyen tantárgyakkal. Izgatottan bogozta ki a zsák száját lezáró csomót. Beletúrt a sötéten ásító batyuba.
Vízfesték, összeszáradt szőrű ecsetek kerültek elő, s igen, ez az! Fóliába csavartan, kissé kiszáradva, de még mindig megtartva formáját ott szürkült a gyurmagolyó. Párszor átgyúrta, élvezte, ahogy ujjai között átalakul a gömb alak, kígyókat formázott, aztán újra egybeolvasztotta őket, s egy rozsdás vasdarabbal még a mintavételt is megpróbálta. Tökéletesen sikerült, a puha anyagban ott maradt az ácskapocs testének negatív lenyomata, még a finoman futó erezet is látható volt benne. Az öröm hullámai öntötték el a kamaszt. Mégis sikerülhet a terv. A zsákba újra visszarámolta az előkotort tárgyakat, s visszatette a kémény mögé. A gyurmát zsebre vágta, majd lemászott a padlásról.
Az udvaron hunyorogva vágott át a hirtelen támadt fénytől, s benyitott a műhelybe, ahol forgácsolt vas, és fáradt olaj szaga lebegett a levegőben, amiről nagyapja jutott eszébe. Éjt nappallá téve dolgozott itt az öreg lakatos, aki fáradhatatlan munkával rendezte be a műhelyt, s a fiú hálásan gondolt rá. Két éve ment el: minden, amit élete és munkája során felhalmozott itt maradt a műhelyben. Gépek, műszerek, fogók, reszelők, vésők egész hada, de aminek talán a fiú legjobban örült az a falon lógó nyers kulcsok sora volt. Ahogy végigtekintett a félhomályban fürdő helyiségen úgy érezte, sikerülni fog. Csak ez lebegett szeme előtt. Izgatottan várta az estét, s amint meghallotta apja horkolását a kulcscsomó keresésére indult. Nem félt, hogy apja felébred, jó alvó volt, s ha valami miatt fel is kellett kelteni, csak nagy sokára nyitotta ki szemeit.
Felvillantotta az apró zseblámpát, s a fénycsóvával lassan átnézte a szobát. Kutakodott az asztalon, áttúrta a fiókokat, beletekintett az üveges szekrény polcán álló kis ládába is, de abban csak varrótűk, gyűszűk hevertek kusza összevisszaságban, részvéttelenül verve vissza a rájuk hulló ezüstös fényt. A kamasz tovább keresett, s nem is hiába. A szögön lógó munkáskabát belső zsebében végre a kulcscsomóra tapintott. Remegő kézzel nyomta a ragadós gyurmába a fegyverszekrény tollas kulcsát. Elégedetten szemlélte a képlékeny masszában mélyedő nyomatot. A kulcsot visszasüllyesztette a zseb mélyére, a gyurmadarabot biztos helyre tette, s a jól végzett munka örömével aludni tért.
Ettől kezdve délutánonként vagy esténként a műhelyben töltötte szabad óráit, ha apja az erdőt járta, vagy más elfoglaltságai miatt távol volt otthonról. A reszelő apránként, de annál biztosabban marta bele magát a hideg fémbe, s lassan kezdett kialakulni a kulcs tollainak alakja, ám a kész kulcs még messze volt. Szurtos volt az alkalom szülte lakatos arca, az izzadságot törlő kéz nyomán szürke csíkok születtek a gyermekiből felnőtté váló arcon, s egy egy nap végére húrokként feszítette izmait az izomláz. De a munka haladt, s ez volt a lényeg.
Ha valami csodálatos kéz fellebbentette volna előtte a jövő fátylát, vajon folytatta volna-e a munkát? Nem tudni. A lelkesedése talán még a realitás talajáról is elemelte.
Aztán felvirradt a várva várt nap is. A kulcs tollaiból már csak milliméterek voltak hátra, úgy érezte, mintha a reszelő is jobban vájná magát előre, s mire a templom tornyában hatot kondult a harang, már a kész kulcsot tartotta zsibbadt ujjai között.
Rohant a szobába, ahogyan tudott. Izgatottan illesztette a zárba művét, s kicsit félve fordította el. Enyhe ellenállást érzett, kicsit erősebben forgatta meg, mire még mindig nehezen ugyan, de engedett a zár, s halk nyikorgással feltárult előtte a szentély. Csak ült meredten, el sem hitte, hogy sikerült végre. Óvatosan nyúlt a golyós felé, de még szinte ki sem vette, még át sem ölelhette, megnyikordult a kiskapu sarokvasa, és apja léptei kopogtak a járdán. Sietve tette vissza a puskát, zárta be a szekrényt, de a kulcsot zsebébe süllyesztette, majd titkos rejtekhelyére tette, várva a napot, amikor végre övé lesz az öreg bak.
Nehezen múlt az idő. Minden óra ólomlábakon vánszorgott most már számára, zsebét szinte égette a lopva kireszelt kulcs, s a csigalassan múló órák napokká összesűrűsödve odaültek a vállára, hogy társává szegődjenek a várakozásban. Kellemetlen társaság volt, ám ezt a nehézséget minden alkalommal enyhítette kissé az öröm, mikor karjaiban tarthatja vágyai tárgyát.

Nem is akarta elhinni apja szavait, aki egy estén bejelentette, hogy másnap hajnalban a szomszéd falu vásárába megy. A kamasz remegő izgalommal hallgatta apját, s még lefekvés előtt is a mondatok hatása alatt volt. Nem is tudott elaludni. Állandóan forgolódott, gombóccá gyűrte maga alatt a pokrócot, s a kényszerű várakozás miatt enyhe hányingere támadt. Negyed óránként felvillantotta zseblámpáját a  falon kattogó órára, de a mutatók részvétlen lassan kattogtak csak előre. Ha néha elszunnyadt egy percre, furcsa, kavargó álomképeket látott maga előtt: egészen megszédült tőlük. Arcát belefúrta a párnába, s hallgatta saját szuszogását, szíve zakatolását, szeme előtt már látta az öreg bakot, amikor kilép a harmatos útra, és a fegyver csövét, amint a célgömb a vad vállára mutat, ám ahogy eddig eljutott, újra kényszert érzett, hogy az órára pillantson.
Megváltásnak érezte a halk motoszkálást, amellyel apja felébredt. Nem is szólt hozzá, összehúzta magát az ágyon, s úgy mutatta, mintha aludna, de leengedett pillái alól feszülten figyelte a félhomályban öltözködő férfit. Amikor meghallotta a kiskapu nyikordulását, egyszerre megélénkült. Gyorsan magára kapkodta ruháit, s a kerítéshez osont, hogy utánanézzen apjának. Az éppen akkor tűnt el az út kanyarulatában. A kamasz úgy érezte, eljött a cselekvés ideje.
Előkotorta a kulcsot, ami még mindig nehezen ugyan, de nyitotta a szekrényt. Most már nem gyönyörködött a fegyverben, sietve kapta ki a tartórudak közül, markolt fel néhány golyót és zárta vissza az üveges ajtókat. Vállára akasztotta a puskát, átvágott az udvaron, a műhelyben még magához vett egy tekercs spárgát, aztán keresztülgyalogolt a kerten, s átlendítette magát az alacsony kerítésen. Meglapult a tövében, mint a nyúl, remegő szívvel kémlelt körbe, hogy valaki meglátta-e, ám a hajnali félhomályban úszó poros utcában nem mozdult senki és semmi. Kissé megnyugodott, de szíve zakatolásán nem tudott úrrá lenni. Árnyként keresztezte az utat, majd a szélső házak után ráállt a mező szélén kanyargó keskeny ösvényre. Arról nem is kell majd letérnie egészen a régi présházig, ott éles kanyart vesz az ösvény, s átvág a hegyen, de neki másfelé van dolga. A présháznál megállt, hallgatta egy kicsit az ébredő erdő hangjait. Aztán eszébe jutott, miért is van úton. Egyszerre kizökkent a madárdal nyújtotta örömökből, megigazította vállán a fegyver szíját, s ráállt a kökényen keresztül vivő vadváltóra. Talán tíz percig ha bújkált a bokrok között, aztán lassan tisztulni kezdett előtte a tér, egyre világosabb lett körülötte minden, míg végül kibújhatott az apró rétre. A rét túloldalán ott magasodott az öreg tölgyfa, melyen oly sokszor leste már meg az öreget. A bokrok szélén ballagott el a fáig, melynek két méter magasan elágazó villáját már simára koptatta a régóta tartó leselkedés.
Kibújt a puska szíjának öleléséből, s a földre fektette a fegyvert. Ahogy a felette szétágazó ágakra nézett, megvakarta fejét. Hogyan kellene oda a puskát felvinni? Szórakozottságában, s izgatottságában kétségbeesetten gondolkodott… aztán eszébe jutott a zsebében tekergő spárgagomolyag. Előhalászta, majd a zsinórt átbújtatta a puskaszíj alatt, és megcsomózta. Az egyszerű kis hurkot azután meghúzta, hogy az felcsúszott a csatig, ezáltal a puska egyenesen és biztosan függött rajta, mint hal a horgon. Elégedetten szemlélte. Jó darab madzagot legörgetett a gomolyagról, aztán megkapaszkodott a legalsó ágban, s felhúzta magát. Onnan már gyerekjáték volt felhágni a villásan elágazó ágak között kialakult kis mélyedésig. Elhelyezkedett, feszesre húzta a zsinórt, aztán lassan, vigyázva felhúzta maga után a puskát. Imbolyogva emelkedett a fegyver, s néhányszor meg is akadt az ágakban, ám ennek ellenére nemsokára kezében tarthatta.
Kapkodva töltötte meg, hiszen nem volt biztos benne, hogy az öreg bak már nem e átváltott a réten, akkor pedig hiába volt a munka, a cselezés. Ahogy megtöltötte a golyóst, tenyerére fűrészpor tapadt. Ámulva nézte, hol tenyerelhetett bele? Beletúrt zsebébe, megnézte a töltényeket, hát azoknak a hüvelyére tapadt a vékony porréteg. Gondolkodott, vajon hogyan kerülhetett oda, de nem tudott magának választ adni. Csak nézte meredten a töltényeket.
Közben a nap lassan emelkedett égi útján, de még nem lehetett tisztán látni, inkább csak sejthetően szürkültek a bokrok a rét szélén. Ha zörgött az avar, vagy mozdult egy ág, izzadó tenyérrel markolta meg a fegyver nyakát a fán leselkedő kis orvvadász, de csalódnia kellett minduntalan: vagy egy táplálék után kutató feketerigó csalta meg érzékeit, vagy más énekesmadár lendült a bokrok közé. Még egy hazatérő rókát is sikerült meglesnie. Izgatottan várt az igazi pillanatra.
Érzékei élesre állítódtak, s úgy gubbasztott az ágak között, akár egy zsákmányára leső vadmacska. Álmosítóan zümmögött a lomb között a szél, s az átvirasztott éjszaka hatását lassan érezni kezdte. Feje nagyot bólintott néha, ekkor ijedten kapaszkodott meg egy kiálló vastagabb ágban, mert félt, hogy a töltött puskával együtt leesik a fáról, azt pedig nem szerette volna.
Egy ilyen bóbiskolás közben hallotta meg a közeledő léptek neszét. Óvatosan emelte fel a fegyvert, s kereste vele az irányt, amerről a vadat várta. Zsigereiben érezte, hogy a hőn áhított öreg bak fog kilépni a hajnali rétre. Keze remegett, s a puskacső óvatos, bizonytalan táncot lejtett, mintha a vadászat szentjei kapkodták volna ki egymás kezéből, melyikük segedelmével is induljon útjának a golyó. Próbálta fékezni öntudatlanul kóválygó karjait, de csak kevés sikerrel. Mintha a teste önállósította volna magát. Szíve zakatolt, olyannyira, hogy attól félt, meghallja a vad, s orrán át úgy fújta a levegőt, akár egy gőzgép. Hunyorogva függesztette tekintetét a csipkebokor mellett mozgó satnya kis tölgycsemetére. Mutatóujját a ravaszon tartotta, hegyével finoman simogatta hideg fémet, hüvelykujját pedig az elzáróra támasztotta, mikor a bak kilépett a tisztásra. Fejét büszkén, magasan tartotta, s körülkémlelt a bokrok között támadt kis szabad területen, aztán csippentett egyet a zsenge fűből.
A faágon ülő fiú örömmel, s egy kis sajnálattal nézte. Most már tényleg az övé lesz… azzal élesítette a fegyvert, mutatóujját pedig lassan, mintha félne, hogy fájdalmat okoz neki, rágörbítette a ravaszra. Éles csettenés hallatszott csupán az egetverő dörrenés helyett. A bak felkapta fejét, s egy hosszú ugrással eltűnt a bokrok között, a kamasz pedig elnyúlt képpel nézett utána. Szeme az imádott, a hőn áhított puskára villant, már egyáltalán nem volt szeretet tárgya, dühös volt rá, hogy éppen most mondott csütörtököt. Vagy mégsem?
Éppen csak elgondolhatta ezt, mikor a fa alatt megzörrent a tavalyi avar, s egy gyanúsan ismerős köhhentést hallott. Apja állt a fa alatt. A fiúban egyszerre összeállt a kép, s szeméről lehullott a hályog. Megtévesztés volt hát az egész! Félt most már lemászni a földre, sziszegve gondolt a nagyon is valószínű nyaklevesekre. Aztán mégis jobb belátásra tért, ahogyan felhúzta a puskát le is engedte, majd ő is utána mászott. Megtörten hallgatta apja feddő szavait, aki tudott mindenről. Már a kulcson felfedezte a gyurma maradékát, látta a satupad mellett csillogó friss fém forgácsot, s úgy helyezte el a puskát a szekrényben, hogy tudja, ha fia kivenné onnan. Fűrészport töltött hát a hüvelyekbe puskapor helyett, s várta a pillanatot, amikor eljöhet a lecke ideje… s a lecke bevált. Nem volt dühös fiára. Élénken élt még benne a kép egy vásott kölökről, aki ellopta az erdész puskáját, hogy azzal nyulat lőjön a lucernásban. Amikor erre gondolt, és fiára nézett, mintha magát látta volna. Kézen fogta hát a gyereket, vállára akasztotta a puskát, s békességben megtértek az otthon ölelésébe.

                                                                                                           ***
Lágyan csattant a viaszos kártyalap, ahogyan az asztalra vágták. Erő volt a mozdulatban, s ettől az erőtől megbillent a borosüveg, megugrott a sültes tál, megremegett a bútor, mert Lóczai Kázmér nyerésben volt. Már az előbbi húzásnál látta, hogy övé a parti, de ahogy meglátta a lapot, elöntötte az öröm, s kivágta, ami a kezében volt.
- Huszonegy! – kiáltotta, s felnevetett. – Harmadszor, öcsém! Mondd, hogy csak szerencse, és nem tudás! Ehhez már érzék kell. – csapta össze tenyereit, majd miután összedörzsölte őket, cigaretta után kotort az ing zsebében. Zizegett a papír, ahogyan kihalászta  füstölnivalót, majd fellobbant a láng, s felizzott a dohánylevél, hogy azután füstöt leheljen ki magából.
- Még egy kört! – harsogta vörös fejjel, s végigtekintett az asztaltársaságon. Akkor már az asztalnál ült a böllér, a sógor, a szomszédok, ellustulva az egész napos jövés-menéstől, telítve a zsír és a húsok szagával. Hajnal óta talpon voltak, s mit sem kívántak többet, mint puha ágyat, csendes nyugalommal. De ez az átkozott Kázmér még cigányt is hozatott, folyt a bor, a sör, s a nagyra méretezett mulatozásban lassan elolvadt a disznó fele. Az asszonyok a kálya körül darvadoztak, csak akkor pillantottak fel néha, amikor harsány kurjantások hallatszottak az asztal felől, jelezve, hogy Kázmér ismét nyert. Halkan szólt a hegedű, mert a cigány feltette a hangfogót, s csak finoman futtatta végig ujjait a húrokon, de úgy, hogy aki a zenére figyelt, azon finom borzongás futott végig a nóta hangjaira. Az asztalnál ülők már hazaindultak volna. De nem lehetett megsérteni a házigazdát, mikor annyi finomságot tömött beléjük egész nap, s most is olyan fesztelenül kínál mindenkit, mintha örökké tartana a disznótor, s nem fogyna el semmi. Jó ember ez a Kázmér, gondolták, csak kicsit nagy a vére… hónapokig szerényen él, hanem aztán egyszer belé bújik az ördög, s ki sem jön onnan jópár napig, akár még egy hétig sem. Most is ott ficánkolhat benne, mert igazán jó kedve támadt, hogy ötödjére is ő nyert. Senkinek sem akaródzott már a játék. Az asszonyok fáradt arccal pillantottak férjük felé, akik finoman bólintottak feléjük, hogy észrevették, de nem tudnak mit tenni. Ám Kázmér szemét nem kerülték el sem a pillantások, sem a bólintások.
- Innen ugyan haza nem mentek, amíg éltek! – kurjantotta, s azzal az asztalra vágta a borospoharat.
– Hé, füstös, az apád irgalmát, ne nyekeregtesd ott azt a száraz fát, mert kettétöröm a hátadon – szólt a muzsikushoz vigyorogva – hanem állj ki ide középre, aztán csárdást húzz nekem, de frisset ám! – azzal megkapta a cigány karját, s kipenderítette a szoba közepére. – Azt húzd, hogy „Lányok, lányok, lányok a faluba’…” – énekelte, s már meg is kapott egy asszonyt a kucóból, aztán rákezdte a táncot.
- Táncoljatok tik is! – intett az asztalnál kókadozók felé – ne mondjátok, hogy rossz vendéglátótok voltam!
Nem volt mit tenni. Fel kellett állni, s unottan lötyögni, mert bizony aki nem állt fel, azt Kázmér vitte táncba. Bizony, táncolt az egész ház. Még a nagyra nőtt fiatalember is megmozdult, aki addig a kemencepadkára húzódott, s ott tette a szépet egy menyecskének. Kázmér büszkén nézte.
- Az én fiam, – mondta a táncosának – hej, kutya egy rossz gyerek volt ám, de már kinőtte. Ez kilopta a szekrényemből a puskát, hogy őzre lövöldözzön vele. De kinőtte már! Ki bizony! Olyan vadász lett belőle, hogy csak na! – s elégedett pillantásokkal méregette az ajtó mellett csendesen ringatózó párt.
A mulatság csak hajnalfelé kezdett csitulni, mikorra már többen az asztalra borulva hortyogtak. A házigazda unottan méregette a vendégeit.
- Ej, gyenge egy társaság, – legyintett, miközben a cigány markába olvasta a bérét. Körbenézett a szobában, ahol csodálatos rendetlenség volt, itt is, ott is kimerülve aludt egy egy pár, de ahogy elhalgatott a nótaszó, hát egyre másra nyitogatták fel fáradt pilláikat, kapkodták magukra a kabátot, s sűrű hálákodások között elsiettek.
- Na, magunk maradtunk, édes egy barátom! – fordult a ház ura egy testes ember felé, aki egy széken bóbiskolt, és ahogy Kázmér szólt, felriadt.
- Csakhogy elmentek, már széthasadt a fejem ettől a lármától. – nyekeregte, mert beszédnek nem lehetett nevezni azokat az elkent, fáradt szófoszlányokat, amik elhagyták ajkát.
- Ugyan már! – rázta meg vállát Kázmér – Fiatal vagy te még. Meg se árt egy ilyen kis tivornya. Na, eredj aludni, mert holnap ki kell lőnünk azt a selejt tehenet, amiért idejöttél. Hétre itt a szánkó értünk, addig én is ledőlök egy kicsit szundítani. – mondta, aztán mikor barátja elvonult, ő is végigterült az ágyon, s álomba merült.
Bizony, ugyancsak rövidre sikerült az éjszaka. Úgy érezte, hogy éppen csak lehunyta szemeit, mikor már csörömpölt a vekker, mint egy csapás, s kirántotta az álom édesen ölelő karjaiból. De ha már ilyen veszettül lármázik az átkozott szerkezet, ne tegye hiába, gondolta, s kikászálódott a paplan alól. Hűvös volt már a szobában, s kissé meg is borzongott, amikor bőre megérezte a hideget. Hunyorgott még egy kicsit ott az ágy szélén ülve, aztán átkopogott a szomszéd szobába, hogy felkeltse barátját.
- Kelj fel, hé, hasadra süt a nap! – dörömbölt az ajtón – Vagy talán ezért jöttél? Aludni a sírban is lehet!
- Jövök már – hallatszódott az ajtón túlról – csak felöltöznék, ha megengeded.
- Na, azt még szabad. – nevetett fel Kázmér, azzal a konyhába indult, hogy kávét főzzön a barkácsolás fagyos perceire. Ám még bele sem kezdhetett, mikor felnyerített egy ló, s a nyerítésben ráismert Pali bácsi Csillagjának hangjára. „Az irgalmát” – gondolta – „Már itt van az öreg, én pedig még össze sem készültem. Ehh, ördög vigye azt a kávét, gyerünk!” Azzal kisietett az útra, ahol az öreg kocsis már előszedte a pokrócokat, hogy betakarja velük a ficánkoló lovakat.
-Egy perc, Pali bácsi, és itt vagyunk. Kissé elmulattuk tegnap az időt, aztán most nehezen indult a nap.
- Jól van, fiam – intett az öreg kocsis – de igyekezzetek, nem szeretném, ha megfáznának a csikóim. – s megsimogatta a rudas fejét.
Kázmér sietve kapkodta magára ruháit. Vastagon öltözködött, de fejébe kucsma helyett kalapot nyomott. Majd kiszellőzik a feje az erdőben, gondolta, s szólt Ivánnak, hogy ne vacakoljon annyit, mert az öreg mérges lesz, annak pedig nem lesz jó vége. Elővette a puskát, kotorászott a töltények között, de nem talált egyet sem. Végre a polc alatt, egészen a sarokban meglátott három darab kallódó lőszert. Hogy kerülhettek ezek ide? Nem ért rá most ezen gondolkodni. Zsebre vágta őket, aztán Ivánt maga elé terelve kilépett az ajtón, s bezárta. A kulcsot a tetőgerenda alá tette, ha véletlen hazajönne a gyerek, be tudjon menni.

Szuszogva kapaszkodtak fel a szánkó hátuljába.
- Adjon Isten jó reggelt Pali bácsi – üdvözölte Iván a kocsist, mire az megbiccentette a fejét, s megindította a szánkót, csak azután fordult hátra, hogy viszonozza a köszönést.
- Na, mester úr, merre menjünk, mit lövünk ma? – kérdezte Kázmértól, miközben a síkról bekanyarodtak a dombok közé.
- Kerüljünk el Pali bátyám az alsókúti erdő felé, oda szeret beállni a rudli. Ha ott nem járunk szerencsével, végigmegyünk a dombhajlatban, és visszafordulunk a csatári szélnek. Ott biztosan találunk valamit, ha meg nem, magára bízom, merre kerülünk.
Az öreg kocsis bólintott, s felhajtotta a bundája gallérját, majd gyönyörködve figyelte lovait, akinek léptei nyomán ezüstös csillogóan pergett a hó.
A két vadász csendesen gubbasztott a háta mögött. Még ott zsibogott bennünk a tegnap esti tűz, ami kihunyt már, csak itt-ott parázslott, s most ezt a parazsat is kioltotta a bágyadtan pislákoló nap, s a fehéren ásító táj hidege. Csend volt. Csak a lovak puha trappolása hallattszott, a szántalpak csendesen úsztak a hóban, s a sima utazásban álmosító lassúsággal haladtak tova a távoli fák. Bizony, el is bóbiskoltak néha, és akkor ébredtek újra fel, ha prüszkölt valamelyik ló, vagy hídon kopogtak át a patkók. Az alsókúti erdő széle feketedett már előttük, amikor Iván megtöltötte a puskát. Félrelódította kabátja szélét, hogy elővegye a lőszereket, s Kázmér szeme megakadt az oldalán függő hatalmas tőrön.
- Ezt a gyilkot, ugyan minek hordod magaddal? Hisz’ lehúzza a derekad! – mondta.
- Nono, ez mindig nálam van, sosem tudhatom mikor kell! – válaszolta Iván, miközben egymás után tűntek el a lőszerek a tárban.
Finoman, egyetlen zökkenés nélkül indult meg újra a szán. Mostmár nem kocogtak a csikók, csak lassú lépésben haladtak előre, ahogy egyre közelebb jöttek hozzájuk a fák, a két barát pedig felemelkedett a pokrócok közül, s figyelemmel néztek a szürke törzsű, kopasz fák közé. Végighaladtak az erdő szélén, aztán Pali bácsi hátrafordult.
- Kerüljük meg, vagy induljunk a csatári szélnek? – kérdezte.
- Kerüljünk, ha már itt vagyunk. – intett Kázmér, s megveregette Iván vállát, aki izgatottan tekintett rá, elszállt már belőle a bágyadt lustaság.
Nemsokára az erdő sarkánál voltak, onnan már nem sokáig tartott megkerülni az erdőt, indulhattak volna csatári szél felé, ha a távolban szarvasrudli nem vonul át előttük az úton. Nem siettek, nyugodtan sorjáztak át a nyiladékon, csak egyik-másik kíváncsi tehén bámulta meg a szánkót, de aztán megukkal sodorták őket a többiek. Kázmér hosszan távcsövezte őket.
- Ezek megállnak a túloldalban. – jelentette ki, s előrehajolt a kocsihoz. – Lassan csorogjunk előre Pali bácsi, s az égett fánál álljunk meg, onnan megnézzük őket.
Az öreg bólintott. Halkan indult meg a szán, s lassan, de biztosan közelített a furcsán álló égett törzsű fa felé. Annak tövében aztán megállt. A két vadász szeméhez kapta a távcsöveket. Ott forgolódott előttük a rudli úgy hatvan-hetvenméternyire. Vegyes társaság volt, fiatal bikák, s tavalyi, idei borjaikat vezető tehenek. Kázmér kinézett egy borzas szőrú borjút, és hasonlóan gyenge testű anyját, de rosszul álltak, valamelyik állat mindig takarta őket, vagy mögöttük állt.
Iván már régóta tartotta a nehéz fegyvert, amikor egy zörgő csontú öreg tehén vált el a csapattól, s megállt, bámulni a fa alatt álló szánt. Ivánt meghúzta a ravaszt. A lovak megrándultak egy kissé a dörrenéstől, de nem ugrottak meg, s Kázmér távcsövével kísérte a dübörögve meginduló rudlit, s mögötte a sántikálva menekülő tehenet.
- Rosszul találtad el – szólt Ivánnak, aztán az öreghez fordult. – Gyerünk eléjük a keresztnyiladékon, aztán hátrazökkent az ülésbe, olyan gyorsan indították meg a szánkót a kapáló lovak. Suhantak mellettük a fák. Fogyott a távolság, s már egyik másik szarvas előbarnállott a fák közül, aztán láthatóvá is vált, ahogyan egymás után átváltottak a nyiladékon. A két vadász számolta őket.
- Amott jön! – intett a fák a között közeledő tehén felé Kázmér, mire Iván odakapta a fegyvert, s tüzelt. Hangos csattanással forgácsolta szét a golyó egy fiatal fa törzsét. Mire ismételt volna, a tehén eltűnt az erdő szélén növő bokrok között.
- Előre, a Kövesárok mellett még elérhetjük őket! – szólt Kázmér a kocsisnak, de inkább Ivánnak mondta, mert Pali bácsi úgyis tudta, merre kell vezetnie a szánt, hogy utolérjék a menekülő rudlit.

Előbb értek oda a szarvasoknál. Már messziről feltűnt a bicegő tehén, s ezúttal Iván nem hibázott, biztos lövéssel váltotta meg szenvedésétől a vadat. Következő lövésével még egy gyenge borjat döntött a hóba. A rudli elporzott.
A három férfi halkan beszélgetve közelítették meg az elesett vadat. Előbb a bikaborjút szemlélték meg, aztán a tehenet: előbbinek jó kamralövése volt, utóbbi láblövéssel vánszorgott idáig, aztán lapocka mögött érte el a golyó. Kázmér átnyújtotta a töretet, s kis ideig elgondolkodva álltak a két szarvas mellett. A zsigerelés gyorsan megvolt, s a szarvasok hamarosan a szánkó hátulján utaztak tovább.
Iván most már csak szemlélődött. Meglőtték a tehenet, ráadásul még egy borjú is esett, igazán szép vadásznap volt. A nap közben magasabbra hágott az égen, s erőre kapva elkergette maga elől a fátyolosan úszó felhőket. Ragyogásban fürdött a táj, s a zúzmarától csillogó ágak lassan levetették fehér kabátjukat. Már a Kiáltónál jártak, amikor Pali bácsi megállította a szánkót, és hátrafordulva suttogta:
- Amott közelít valami a fák között jobbkéz felől, csak csendesen készülődjenek, magányos kannak nézem. – s ahogy ezeket elmondta, lapulva figyelte a szálerdőben közeledő vadat. Csakugyan az volt, magányos kan, megkésett fekete csuhás lovag, aki kinn felejtkezett nappalra is, éjszakai körútja után. Vagy tán a kocák kegyei után járt? Búgás felé közeledett az idő… Iván izgatottan nézte.
- Lődd meg! – lehelte neki Kázmér, s a disznó közben egyre közelebb ért hozzájuk, ahogy közeledett, egyre nagyobbat mutatott. Iván nem szólt semmit, csak halkan felemelte a puskát. A kan közeledett. Az út széléhez érve megdermedt: észrevette a szánkót. Pillanatig sem tartott talán, amíg ott állt, aztán elrugaszkodott, és hosszú ugrásokkal kezdett menekülni. Hóból vont maga köré porfelhőt. Mikor az út széle felé járt, akkor csattant el Iván lövése. A kan meglassult, de tovább rohant. Iván új golyót rántott volna a csőbe, de a kihulló üres hüvelyt nem követte másik.
- Ó, én tökkelütött. – kesergett – most jut eszembe, csak öt golyót hoztam magammal, nem készültem ilyen esetekre. És savanyú képpel nézett Kázmérra.
- Hát itt a puskám, vidd el ezt – mondta, miközben megtöltötte a fegyvert, s átadta Ivánnak. – Ebben még van három golyó.
- Köszönöm! Már indulok is, nem szeretném ha elszalasztanám ezt a kant. – s azzal ki is pattant a szánból.
- No, csak vigyázz vele, ne kapkodd el a dolgot – intette Kázmér – várj meg engem is. Kibontotta magát ismét a pokrócokból, és ki akart szállni, de lába beakadt az ülés alá, s kizuhant a szánból, bokája fájdalmas reccsenéssel szorult teste alá.
- Összetörted magad? – aggodalmaskodott Iván, s barátjához lépett.
- Semmi ez, csak meghúzódott – legyintett Kázmér – eredj, majd tipegek utánad.
Iván elindult a vérnyomon, de Kázmér csak támaszkodott a szán oldalának, bokáját tapogatva. Mégis meg kellene nézni, mi történt, gondolta, s bakancsát bogozva nekilátott, hogy megszemlélje a sérülést. Sokáig tartott, mire a hidegben ellustult ujjaival ki tudta oldani a csomót, és lehúzta lábáról a lábbelit. Bizony, bokája megduzzadva, és enyhe pirossággal nézett vissza rá.
- Pali bácsi, egy korty pálinkát, ha kérhetnék – fordult a kocsis felé, aki semmit nem szólt, csak a bak alól előhúzta a butykost, s a férfinek nyújtotta.
- Egészségedre.
- Nem inni kell, bedörzsölöm vele a lábam, hátha kihúzná belőle a fájást. – és nekilátott, hogy bokáját masszíroza.
Ebben a pillanatban nem is nagyon messziről, de kivehetően hallatszott egy ordítás. Nem is emberi, szinte már állati kiáltás, arról, amerre Iván távozott. Rögtön utána sivított egy disznó, és ezután mintha elvágták volna, halálos csend telepedett az erdőre.
Kázmér elhajította a pálinkás butykost, és úgy ahogy volt, futott a vérnyomon, egyik lába bakancs nélkül, de nem törődött vele. Rohant, ha rohanásnak lehet nevezni azt a bukdácsoló futást, amivel előrehaladt. Fejében egymást kergették a vadabbnál vadabb gondolatok, szívébe félelem fészkelte be magát, s nem is tudta mi várhat rá. Pali bácsi mögötte lemaradva követte.
Aztán egyszer csak feltárult előtte a véres tragédia színhelye. A hó széttúrva, a kis tisztás bal oldalán hevert a kan, oldalából kimeredt a tőr nyele, még hörögve szedte néha a levegőt, de Kázmér most nem vele törődött, hanem Ivánnal, aki szánalmasan kitekeredve feküdt nem messze a vaddisznótól. Kezéből kihullva a puska, s ágyékától egészen föl, ki volt hasítva. Remegő pillákkal nézett Kázmérra.
- A puska… - suttogta – aztán kezén remegés futott végig, s lehunyta szemeit.
Kázmér eszelősen kapott a hóban heverő fegyver után. Először nem is sikerült neki kierőszakolnia a golyót a tárból, ujjai alig akartak engedelmeskedni a parancsnak, mire végre kezében tarthatta a golyót. Könnyes szemekkel forgatta. Végül belé hasított a felismerés. Fogával tépte ki a golyót a hüvelyből, s tenyerére szórta tartalmát.
Mire Pali bácsi a tisztás szélére sántikált, és fújtatva megállt a bokrok szélén a kan már elcsendesedett. Kázmér furcsán meghajolva térdelt Iván mellett, úgy tetszett mintha imádkozna. Az öreg mellé lépett. Kezét Kázmér vállára helyezte, s csak állt némán, megrendülten. A férfi nem szólt semmit, csak kinyitotta tenyerét, melyben fűrészpor sárgállott, s hagyta, hogy elkapkodja belőle a szél a forgácsot, s vigye, ki tudja merre…

Hát Tomek, mit is mondhatnék.... zseniális! HA valamibe belekötöttem volna első olvasatra, az EGYETLEN (!) szó, az télen "elporzó" rudli...

De aztán rájöttem, hogy az is ideillik... második olvasatra.... merthogy már kétszer elolvastam ma reggel!


 :OKO :OKO :OKO :OKO :OKO :OKO

Gratulálok az írásodhoz Tomek! :OKO

Ha elfogadsz tőlem egy ötletet, leírnám. Ha nem ide, hanem a honlap kultúra rovatába tennéd fel a történeteket, akkor aki újra akarja olvasni, ott könnyebben meg tudná tenni. Az olyan, mint egy könyvtár. Ebben a topikban hamar átlapozzák, és sok idő visszakeresgélni.

Nagyon jó volt Tomek! :OKO
Írj még sok hasonlót nekünk.
Köszönjük! :WA

Zoli!

Ne légy önző...., aki erre jár az is elolvashatja... :T :WA

Tomek!

Gratula! :OKO

Steve!
Aki erre jár, az is beletartozik a nekünk fogalmába! :WA

Ez nekem is eszembe jutott...,de már csak akkor amikor elküldtem... :) :WA

 :nyes :nyes :nyes

Szia Tamás!

A cím nélküli lelkesedés jó, a fűrészporos nagyon jó.
Annyit fűznék hozzá, hogy a disznóölés, a szánkós barkácsolás decemberi-januári időpontot sejtet. Ilyenkor már nem közeledik a búgás. A mű értékén ez ugyan morzsányit sem változtat, de megkíméled magadat a hozzám hasonló szőrszálhasogató alkalmi kritikusok macerálásától.

Ez bizony igaz...

Na, de népi hagyomány szerint az első disznóvágó nap András napjára esik, az pedig november utolsó napja. Ekkor már lehet hó is, akár barkácsolni is lehet. Erre gondoltam, amikor beleírtam. De csak egy törlés, és már kinn is van belőle.  :)

Tomek!Ezek nagyon jók! :OKO

Az nem baj, ha egy történet két helyen is olvasható, itt, meg a kultúra rovatban is. Itt a frissessége a jó, ott meg, hogy bármikor elővehető.

Mindenkinek köszönöm az elismerő szavakat, és az észrevételeket.  :MEGH :KK

Igaz nem az,a mit már hetek óta nem tudok befejezni, de remélem azért tetszeni fog a legújabb írásom. A hibákért elnézést, de kb. egy perce fejeztem be :nyes

VÁNDOROK

Régóta járta már a világot. Öreg volt és pont vénségére kellett elhagynia a vidéket, ahol felnőtt, ahol ifjúságát töltötte és ahol leszármazottjai most is élnek. Ők kergették el az ő erdejéből. Őzbak volt, valaha fajtájának éke, mely egy eldugott kis erdőt és a mellette elterülő, ember nem járta rétet koronázta.  Hatalmas agancsait büszkén és magasan hordta, miközben végigjárta birodalmát. Régen fejüket lesunyva kotródtak el előle a fiatalabb bakok, de az idő eljárt felette is. A sors kegyetlen tréfájából ő még mindig az erdőket járta, holott a vele egykorúak már mind elhullottak a környék erdeiből.
Áll. Nézi a kis eret, mely előtte folyik, s melyhez az út pora vonzotta, hogy szomját oltsa. Nézi a vizet és érzi megint azt a reggelt. Akkor is egy kis patakhoz igyekezett, mely a hegyekből sietett az alföldi folyó felé, miközben hűs vizet hozott az ő kis erdejébe. Óvatosan kilépett a bokrok közül, bár ez az óvatosság inkább ösztönös volt, mint szándékos. Veszéllyel már rég nem találkozott, ellenfelei még mindig nem voltak… hát mitől tartson ő, a liget királya? Lehajolt, hogy igyon, és ekkor belemart valami a jobb lábába, majd hallotta az éles durranást is, mely a reggel békéjét szétszakította. Elugrott és teljes erejéből futott a biztonságot jelentő sűrű felé. Bevágott a bokrok közé és meg sem állt addig, amíg csak el nem érte az erdő legsűrűbb kökényesét. Elfáradt. Elfeküdt, miközben szemügyre vette a sebet. Vérzett, de nem volt vészes. Tudta mozgatni a lábát, a terhelést is bírta, de fájt...
Ettől a naptól kezdve megváltozott az élete. Sebe először begyulladt, ő meg lábra sem bírt állni a láztól. Lefogyott, elvesztette magabiztosságát és mire felépült véget ért a párzás ideje. Ez volt az első év, mikor nem sikerült párt találnia, de a lényeg, hogy megúszta. Felépült, de lába még sokszor fájt. Aztán jött a tél, mely kemény volt, de a tapasztalatai segítették, hogy túlélje. Lefogyva, csapzottan élvezte az igazi tavasz első sugarait és ekkor még nem tudta, hogy soha többet nem látja ezt a vidéket. Miközben feküdt az erdő szélén és kérődzött a reggeli legelészés után, egy fiatal bak lépett ki a tisztás túloldalán ég felé igyekvő bodzabokrok közül. Egyből felpattant, mert nem bírta elviselni azt a pimasz, fiatalos lendületet, ahogy a másik bak megjelent az ő területén. Amaz persze észrevette és hangos riasztással adta tudtára, hogy nem szándékozik eltakarodni a tisztásról. Egy darabig méregették egymást, de minden egyes perccel egy-egy lépéssel közelebb kerültek egymáshoz. Az ő idegei adták fel először. Megugrott a másik felé, majd pár lépésre tőle srégan felágaskodott, hogy addigra letisztított agancsával a legideálisabb pózban próbálja a másikat megszúrni.  Amaz nem volt felkészülve ilyen taktikákra, így teljesen meglepte ez a mozdulat. Kitért az öreg elől, de nem futott el. Ahogy ő megint az első lábára nehezedett a következő támadáshoz, a fiatal bak oldalról nekiugrott és ezzel eldől a csata. No nem azért, mert megsérült volna, vagy akkora ütést kapott… nem! Csak az ütés pont azt az átkozott sebhelyet érte. Azonnal belenyilallott a fájdalom és lába szinte tehetetlen koloncként viselkedett ezek után. Persze nem tudta már az évek során összegyűjtött harci tapasztalatait használni. Csak arra volt elég ez a kincs, hogy újabb seb nélkül elhagyhassa a csata helyszínét, melyen a fiatal bak hangos ugatással és ágzörgetéssel adta a környék tudtára, hogy ő az erdő új királya.

Hát így kezdődött az ő vándorlása. Akkor elhagyta a jól ismert vidéket, mert a sok erős bak között nem tudott helyet kivívni magának fájó lábával, mellyel örült, ha járni tudott, nemhogy harcolni. Újabb és újabb vidékek tűntek fel előtte és tűntek el mögötte, ahogy a helyi lovagok mind messzebb és messzebb üldözték otthonától. Végül odáig jutott, hogy már kerülte a többi bakot. Magabiztossága megtört a sok vesztes viadalban, és noha lába már megint nem fájt, nem mert újra kiállni egy csatára. Nem érezte magát elég erősnek hozzá. Eltökélte, hogy keres egy nyugodt helyet, és ott megerősödik. Aztán visszaveszi birodalmát… és nem vette észre, hogy ha egy tócsába néz, onnét már egy szürkülő homlokú, vastag nyakú harcos néz rá vissza. Igaz, fegyvere még most is irigylésre méltó, de hát egyre kevesebbet mozog, ha nem muszáj.
Itt most jó volt neki. A környéken szinte alig van bak. Igaz a csinos sutákból is hiány van, de ne válogasson, aki új helyre költözött. Napok óta járta ezt a vidéket, felfedezte magának az ültetett akácosokat, a köztük meghúzódó szántókat, melyeken könnyű volt járni a laza homok miatt és a dús füvű legelőket, melyek nagy ritkán felváltották az erdők között megbúvó felsértett hátú földet. Megtalálta ezt a kis erecskét is és berendezkedett az egyik, az eret körbenövő kökényesbe. Újra erősnek kezdte érezni magát, és nem vette észre, hogy az erősödő napsütésben messziről néha megcsillan valami az erdő szélén.   

Dühös volt!- hetek óta dolgozik rendületlenül, felügyeli a papírmunkát, éjjel szánt, nappal vet, szabadidejében a társaság adósságának ledolgozásán fáradozik, alvás helyett pedig az otthoni munkákat végzi… és ilyen fricskát kapni az orra alá! Nincs igazság ezen a földön! Szíve egész végig zakatol, ahogy a Duna-Tisza közének buckái között kanyargó, zötyögős úton hazafele száguldva hazafelé tart. Mérgében eldönti, hogy otthagyja az egész bagázst az újonnan kinevezett senkiházival és az őt mellőző főnökökkel együtt. Otthagyja az őt kinevető, alá kirendelt csapatot is, hadd nevessenek az ő keserűségén! Hát ezért fáradt már hónapok, évek óta? Ezért hagyta, hogy a szeme előtt hulljon szét a családja? Felesége nem bírta a sok egyedüllétet és hazaköltözött idős szüleihez. Gyerekei pedig az ő példáját követték és több időt szenteltek munkájuknak, mint a családjuknak. Hazaért. Hangosan dörren az ajtó amit teljes erejéből vágott be maga után, mintha ezzel ki tudná zárni szívéből a megaláztatottságot, mely a cégnél érte és a dühöt, melyet amiatt érzett, hogy hiába volt minden erőfeszítése, mégsem őt nevezték ki a megüresedett vezetői posztra. Ösztönösen öltözött, mint az elmúlt egy-két évben olyan sokszor, mikor pihenés helyett az erdőben keresett megnyugvást a hétköznapok nyűge elől. Vette tarisznyáját, megtöltötte ennivalóval, hátizsákjába eltett két üveg tiszta vizet egy marék sörétet és egy doboz lőszert, majd vállára vette puskáit. Mérges volt és idegességében nem is gondolkodott. Csak el innét. Itthagyni a sok, magától elszállt, ellenséges embert! Ha egy évig sem kerül elő, hát ő azt sem bánja, csak el innét… Mikor kilépett a ház ajtaján, bezárta azt, majd a kulcsot mérgében teljes erőből elhajította. Beszállt a kocsiba és porfelhőt hagyva maga után elviharzott a ház elől álló autóval. Ment, ment, nem törődve semmivel, majd hirtelen lefékezve félrehúzódott az út szélére. Eszébe jutott, hogy látott ő mostanában egy bakot –nem fogja itt hagyni ennek a csürhének. Úgyis elmegy, hát vigyen magával legalább egy szép emléket erről a helyről.
Lezárta autóját és semmivel sem törődve beváltott az erdőbe.
Sétált a jól ismert fák között, hallgatta a madárfüttyöt, mely mindig megnyugtatta, de most nem jutottak el szívéig a tavasz hangjai. Csak ment előre, néha meg megállt, hallgatózott, majd mikor kiért az erdő szélére elővette a távcsövét. Körbekémlelte a szántót, majd a szántó mögötti kis rétet is szemügyre vette. Sokszor állt itt mostanában és figyelte azt az érdekes bakot. Nem volt idevaló, mert az itteni bakok bár nagy testűek, nem díszíti ilyen korona a fejüket, mint ennek a sántikáló baknak. Hányszor eltöprengett már rajta, hogy hogyan fogja ezt a bakot meglövetni a fiával…  Ő is vadászott, akárcsak az apja, de mivel mindkettőjük a munka megszálottja volt, manapság már ritkán jutottak ki együtt az erdőbe… és ekkor meglátta azt a vöröses színt, melyet annyiszor megfigyelt már ezen a tavaszon. A kis rét túlsó végén volt. Lassan haladt előre a kis nevenincs ér felé, mely azon kevés tölgyesek egyikén rohant keresztül, mely túlélte az elmúlt évszázadok viszontagságait és még most is itt adja az árnyékot a homokbuckák között.
Szinte azonnal elragadta a vadászláz. Már kész is volt a tervvel, hogy merről közelíti meg a helyet, ahol a bak inni szokott –mert minden bizonnyal most is oda tart. Lassan haladt az erdő szélén, megkerülve az egész szántót. Óvatosan lépdel egyik fától a másikig, nehogy a tisztáson legelésző bak észrevegye. Aztán mikor a bak legelészés közben egyre közelebb került a tölgyeshez ő is felgyorsított kicsit. Egy pillanat… és a bak már el is tűnt az évszázados fák alatti sűrű bozótban. Ekkor már szinte futott, csak nehogy elveszítse most ezt a bakot szem elől. Mit törődött ő már a munkájával! Vadász volt megint, akit csak a zsákmány, a vadászat izgalma éltet és mozgat. Odaért a tölgyeshez, nagyjából 100-150 méterre volt attól a helytől,ahol a bakot elnyelte a bozót. A bak képzeletbeli útjával párhuzamosan haladt most. Léptei óvatosak voltak már megint, és szinte hallotta a szívdobbanásait úgy izgult. Élvezte ezt az izgalmat –hányszor, de hányszor tette le puskáját remegő kézzel az elejtett vad mellé úgy, hogy az izgalomtól szinte magáról sem tudott. Igaz sokszor volt, hogy nem lőtt semmit, de ez az érzés… ez mindenért kárpótolta.
Ekkor meglátta a bakot. Tényleg ott állt a víz partján, de kicsit közelebb volt, mint gondolta. Szerencsére a bak a vizet nézte, nem hallotta meg jöttét. Odaosont a fához, és a puska távcsövében újra megcsodálta ezt a fejedelmi élőlényt.

A bak csak nézte a vizet és érezte, hogy nyeri vissza magabiztosságát. Nézte a vizet és nem moccant. Hirtelen valami fura érzése támadt. Szétnézett, de nem látott semmi veszélyeset. Újra lenézett a vízre és mintha egy fekete árnyat látott volna leszállni a hátára… közelebb lépett a vízhez, belenézett a víztükörbe és az őszülő fej mellett egy hollót látott volna a vízben. Az elmúlás madarát egy elmúlásra ítélt élőlény mellet… és összecsuklott. Nem érzett, nem halott semmit, csak egyszerűen kicsúsztak alóla lábai és az egykori király elszállt a hollóval együtt… egy könnycsepp gördült elő a megtört szemekből.

Megvan! –ez volt az első, amit érzett, miután eldördült a puskája és szíve akkorát dobbant, hogy szinte megfájdult. Odarohant a bakhoz és örömtől könnyes szemmel tapogatta végig a csodálatos agancsot, az ősz üstököt. Majd felállt és a közeli bokorról letört egy ágat. Kettétörte. Az egyik felet az őz szájába tette, a másikat pedig megmártotta a sebben, majd a kalapjába tűzte és visszaült a bak mellé. Csak nézte, nézte, szemével százszor is végigsimogatta az agancsot…

És megcsörrent a telefonja a zsebében. Először nem akarta elhinni, de aztán rájött, hogy mérgében és a nagy siettségben elfelejtette kivenni a zsebéből a mobilját. Elővette hát és csodálkozva látta, hogy a felesége küldött neki üzenetet. Idegesen, az előbbi izgalmaktól remegő kézzel a kezében olvasta: "Hallottam mi történt...Várlak haza drága!" Eltette a telefont -hát mégis érdekel valakit, hogy mi van vele? Odalépett a vízhez, hogy lemossa kezéről a rászáradt vért. A víz fölé hajolt és megdermedt. Most vette csak észre, hogy őszül és hirtelen ellepte a nyugalom. Nem tudta mitől, de úgy érezte, hogy valami elkezdődött benne. Rádöbbent, hogy mennyien várnak rá most is és hirtelen elkezdtek nagyon hiányozni neki a szerettei. Egy pillanat alatt elfelejtette, hogy nemrég még el akarta hagyni ezt a környéket. Lemosta kezét, odalépett a bakhoz, megkötötte lábait, majd a nyakába emelte a tehetetlen súlyt és versenyt fütyülve a rigókkal elindult hazafelé…

De jó!! Teccik, ügyesen írsz!

Az örökség

Kavarogva száll az évszázados por. Belepte a régi vályogház minden szegletét, s lassan kúszik a szomszéd porták felé.
Az emberek poros arcára barázdákat szánt az izzadság.
Rekkenő a hőség.

A cserepet, hajnalban már leszedték, most a tető bontását végzik.
Dolgoznak a szekercék serényen. A rozsdás szögek nyikorogva hagyják el a betonkeményre száradt gerendákat.
 János gyors, gépies mozdulattal feszíti le a cserépléceket. Sietni kell. Őszre itt a második gyerek, és az új ház még sehol.

Szerette ezt a házat, nagyszülei házát, s most, hogy bontani kezdték, szomorúság költözött szívébe.
 Emlékek kötik ide melyek, mint filmkockák kavarognak most fejében.
 Itt, ezen a padláson látott először bagolyfiókát, ide dugta el, apja elöl az első csúzliját, s ide menekült akkor is, ha rossz fát tett a tűzre, és tartott az atyai harag pofonokban mérhető következményeitől.
Éppen itt áll a szoba fölött, ott, hol a két széles nagy ágy volt, a zizegő szalmazsákokkal. Szemben a három politúrozott szekrény, melyek mindig recsegtek, pattogtak magukban.
 Ott balra, az ablak mellet volt az ingaóra, melynek kattogásától esténként alig tudott elaludni. Az óra alatt a fiókos szekrény, tetején a két sárgaréz gyertyatartóval..
Jobbra a konyha, a kicsiny, tornácra néző ablakkal alatta a téglából rakott tűzhely. A sarokban a zöldre festett konyhaszekrény, s a repedezett faragott láda.  A konyha közepén volt a mindig billegő asztal, s a két hokedli.
A szoba ajtaja mellett a mosdótál, s vele szembeni sarokban a nagy, fehérre meszelt kemence. Itt sütötte minden pénteken nagyanyja a kenyeret. Még ma is érzi szájában a kerek kenyér, s a frissen fejt tej ízét.
Szinte látja,a szoba sarkában ülő Nagyanyját, ahogy térdig érő haját fésüli, összefonja, s kontyba csavarja feje tetején. Hallja. ahogy Nagyapja becsoszog az ajtón, kezében a pintes üveg, benne azzal a sápadt savanyú borral melyre Apja nevetve mondta,   „az öreg guggolós bora”
Sok napot töltött itt. Átszaladt a szomszéd utcából, ha öröm, vagy bánat érte, ha egyszerűen látni akarta az öregeket, és hallgatni, az Öreg meséit, ki éjszakába nyúlóan tudott beszélni, a Dunáról, halakról, az erdőről, vadról, és vadászatról.
 Mindig csodálta, mennyit tud az Öreg minderről, holott tudta, soha nem vadászott.
 Ilyenkor még egy - egy pohár bor is lecsúszott a torkán, Nagyapja legnagyobb örömére.

Később, mikor már szükség volt a segítségére, munkából jövet ide érkezett előbb, és mindig késő este ment csak haza.
Hol kertet ásott, hol fát vágott, leszedte a gyümölcsöt, vizet húzott a mosáshoz, kerítést javított, vagy végezte a javításokat a ház körül.
Itt ismerte meg Zsókát is, aki Pestről jött, látogatóba a szomszédba. A karcsú, hosszú fekete hajú lány egyből megigézte. Késő estig beszélgettek a kapu előtt.
Aztán Zsóka egyre többet jött, míg végleg itt maradt.

Nem volt nagy esküvő, csak amolyan szűk családi.
A hangulat sem volt az igazi, hiányzott a két Öreg nagyon.
Két év alatt mindketten elmentek.
János rendbe tette az öreg házat, és itt laktak hat évet, de mára, kevés lett az egy szoba. Ha meg már úgy is építeni kell, hát készít egy új házat.
Szépül a város is, hát, ne az ő háza legyen a legöregebb.

Húúúúú!    Jajdul fel János, ahogy a rozsdás vascső a lábára esik. A koszorú mellől esett le, és a vékony cipő nem fogta fel az ütést,
Mérgesen dobja az udvarra, s hiába kap rögtön a repülő vas után, már késő. A cső belefúródik az udvaron tornyosuló sóderrakásba.
Gyorsan kúszik le a létrán, s kihúzza a kavicsból.
Forgatja, nézegeti a rozsdaette levente puska csövét, és egyre világosabbá válik fejében a régi Karácsonyok fácán leveseinek, nyúlpörköltjeinek eredete.
Jó, hogy nem látta senki, gondolja, s a csövet lábához szorítva indul autója felé.
A puskacső eltűnik az autó csomagtartójában.





Ropog a két napja levágott nád torzsája a gumicsizma alatt. Igazán lejjebb engedhette volna azt a kaszát Pista bácsi! Jó boka fölé érnek a levágott szármaradékok. Még jó hogy a csizmát nem vágják ki.

A nagy fűzfához igyekszem, a két csatorna találkozásához.
Tegnap beszorítottam egy deszkát a két vastag ág közé, oda ahol a törzs kétfelé oszlik. Kényelmes ugyan nem lesz, de a célnak megfelel. A cél pedig annak a sutának az elejtése, amelyiket kaszálás közben látott az öreg.
 Közvetlenül a traktor elől kelt fel, a jobb első lába el van törve, bal combján pedig seb van - mesélte tegnap a vadőrnek.


Innen a fáról belátom a Vakcsatorna mindkét partját, a Főcsatorna felém eső oldalát, és a túlparton lévő kaszáló nagy részét. Megmozdulni ugyan alig tudok, de ezt a két órát azért kibírom, sötétig.
 Ha kibírom! Amióta a Nap behúzódott a nyárfaerdő lombja közé, a szúnyogok támadást intéztek ellenem. A kezemet, arcomat ugyan bekentem riasztóval, de tehetetlen mozdulatságomat kihasználva izzadt hátamat csipkedik.
 Mit csipkedik? Harapják!
Egy ideig megpróbálom hátamat a fa ágához dörzsölve megszabadulni kínzóimtól, de igen kevés sikerrel.
Biztos vagyok benne, hogy a világ összes szúnyogja itt, rendez nyaranta világtalálkozót Makádon.
Jobb helyet tán nem is találhatnának, mint ezt a két Duna-ág által határolt szigetet, holtágaival, csatornáival, tocsogóival. Ez a százötven hektáros nádas pedig, amelyiknek a szélén most ülök, a legjobb szállóhelyük. Napközben hűsölhetnek a nádas árnyékában, este pedig irány az ilyen meggondolatlan vadászok háta.

Balról autózúgás hallatszik.
Megismerem János szürke kopott Skodáját, ahogy felém közeledik a legelő szélén. Mögöttem halad el pár méterre, látom a kocsiban ülők arcát is. János vezet, mellette apja Pista bácsi, hátul az öreg felesége, egy fiúcska, és egy számomra ismeretlen kövér nő.
Tőlem úgy hatvan méterre a deszkából eszkábált bodegánál megállnak. Valamikor birgéket tartottak itt, a mára már szétkorhadt karámban. A bodega pedig szállásul szolgált a juhásznak, de évek óta csak az öreg használja, ha későn végez a kaszálással, és nincs kedve hazazötyögni a traktorral.
Nézem a kocsiból kiszálló családot.
Az öreg a lakattal bíbelődik, és hallom, ahogy a láncot kihúzza a deszkák közül. A gyerek a labdáért kiabál, János a kocsi ajtait csapkodja, a két asszony pedig szünet nélkül fecseg.
Ahogy arcát meglátom, megismerem Zsókát is.
Uramatyám! Hát jól meghízott! Talán átugrani is könnyebb, mint körbejárni.
Látom, ahogy János elindul, az enyémmel párhuzamos csatorna partján, de pár lépés után elrejti alakját  a nádas.

Én is szedelőzködök. Mára itt a vadászatnak vége!
Most érzem csak igazán, mennyire összecsíptek a szúnyogok. Már a karom, arcom is viszket, hátamról nem is beszélve.
Megnyújtom lépteimet, hogy mielőbb elérjem a jó fél kilométerre hagyott autómat, és menedéket találjak szúnyogmentes belsejében.
Éles, ostorszerű csattanás söpör végig a nádason, s János felől egy fácántyúk repül át fejem felett.
 Kispuska! –ismerem fel a lövés hangját.
Ó, hogy az a …sziszegem fogaim között a káromkodást..
Hát!  János is?
A csatornán nem tudok átkelni, derékig ér a víz, és tele van békalencsével.
Marad a kerülő.
Szinte futok az autó fejé.
Ahogy a nádas takarásából kilépek, egy őzfejet látok meg a gazból kiemelkedni, közvetlenül autóm irányában.
Suta. Nyugtázom, de, ügyet sem vetek rá, sietek a már csak harminc méterre lévő autóhoz.
Pár lépést teszek, a suta feláll, s nehézkesen, bicegve elindul a nád felé.
Tisztán látom combján a sebet, de lábát takarja a gaz.
Ahogy a kocsi vonalát elhagyja, nyaktövön lövöm.
Zsigerelés nélkül teszem a csomagtartóba, s indulok a karámhoz.
Mire a deszkabódéhoz érek, a társaságnak se híre, se hamva. A felkavart por jelzi, hogy igen csak gyorsan távoztak.



- Még mindig mérgelődsz? - kérdezi Pali barátom, miközben segít hűtőbe akasztani a már „tisztába” tett Őzet.
- Hogy a fészkes fenébe ne mérgelődnék! Nem láttad ezt a szegény sutát, ahogy a nyüvek ették? Mit szenvedhetett ez alatt a pár nap alatt. És, hogy pont János! Mindenkire gondoltam volna, de rá nem.
- Úgy sem tehetsz már semmit!- hallom barátom lemondó hangját
- Neeeeeem? Akkor gyere csak velem!


Fél óra múlva, már a ráckevei ház kapuján nyomom a csengőt.
Jó időbe telik, mire a kerti lámpa fényében megjelenik Pista bácsi papucsos, gatyás alakja.
- Mi ilyen sürgős? – kérdezi.
- Jánost keresem! – mondom, még a köszönést is elfeledve.
- Elmentek, meglocsolni a koszorút a házon, aztán meg moziba. De talán segíthetek, ha már ilyen sürgős.
- Segíthet! Azért a puskáért jöttem, amivel este a kunyhónál János lőtt!
- Nincs itt semmilyen puska - válaszolja, de látszik arcán a meglepetés. Az én fiam nem szokott lövöldözni, nincs annak puskája! Miről beszélnek?

Na, most vagyok bajban! Mit is mondjak? Talán, hogy ott ültem a fán, vagy, hogy hallottam a lövést? És mivel bizonyítom?
Palinak volt igaza, ide sem kellett volna jönni.
Forr bennem az indulat,.
Menjünk, mondom, s ahogy a kocsi felé fordulok, szemem megakad a kalaptartón lévő fényképezőgépen!
- Végül is mehetünk egyből a rendőrségre is! – mondom most már magabiztosan.  Lefényképeztem magukat a kunyhónál, és Jánost, ahogy a puskával a kezében bemegy a nádba. De kellett, hogy hallják az én lövésemet is.
- Az öreg nem szól, megfordul, és csak kezével int, hogy kövessük.
Ahogy a nyári konyhához érünk, kifakad.
- Mondtam ennek a büdös kölyöknek, hogy baj lesz! Soha nem hallgat rám. Mindig a nagyapját emlegeti, hogy az sem bukott le soha. Nem érti, hogy azok más idők voltak. Akkoriban, a háború után, még a vadőrök is szemet hunytak egy-egy fácán vagy nyúl miatt.
A konyhaszekrény mögül kihúzza a puskát, és felém nyújtja.
Még hogy puska! Ez maga az életveszély!
A rozsdás csőhöz, fűrésszel kinagyolt tus van drótozva. A zárdugattyút egy kézzel reszelt vasdarab pótolja, melynek rugója egy vastag gumicsík, ütőszege egy félre reszelt szög. A sátorvas nélküli „ravasz” egy szintén szögből hajlítgatott valami.
Ahogy a gumit leveszem, a dugattyúval együtt földre esik egy ki nem lőtt töltény is.
- Állat ez a János! - Szalad ki számon a gondolat. Nem fél, hogy megtalálja a gyerek, vagy elsül a kocsiban menet közben?
A konyha kövére dobom a fegyvert, és kimegyek az udvarra. Pali barátom arcán is a döbbenet ül.

Az öreg szalad utánam. Kezében a puska, és szinte könyörög.
- Ne jelentsék fel! Rendes gyerek az egyébként, csak hát annak a bolond nagyapjának a vérit örökölte. Meg, hát gyün az a gyerek is! Mi lesz velük, ha Janival baj lesz? Vigyék innen ezt a vacakot, ne is találja meg többet, csak ne bántsák!- mondja egy szuszra.
A puskát kiveszem a kezéből, és elindulok a kapu felé.
- János reggel jöjjön a vadászházhoz! – mondom vissza sem nézve.



Az udvaron reggelizem, mikor a szürke Skoda megérkezik.
- Hát János?- kérdezem a kocsiból kikecmergő öreget.
- Nem tudott jönni, dolgozik. Meg, szégyenli igen a dolgot.
Nem is bánom! Még olyat találnék mondani Neki, hogy magam is megbánnám!
- Akkor vagdossa darabokra maga, - mondom, a fészerben a satu mellett heverő puskára, és fűrészre mutatva.
Már harsog a fűrész, mikor meggondolom magam.
- Ne vágja szét, Pista bácsi! Inkább furkálja ki a csövet alul, úgy két centinként. - mondom. Így legalább ki tudom tenni Gyuri  Barátom múzeumában elrettentő példának.

Mire az öreg végez a fúrással, én is megreggelizem.
Hozzon már két poharat –kéri, miközben egy csatos üveget tesz az asztalra.
Tölt a poharakba, és csak annyit mond: Köszönöm.
Több szó ne essék róla!- mondom, koccintás közben. és számhoz emelem a poharat.
A seszínű savanyú bor íze szétfut a számban. Iszonyatos!  Ha lecsöppenne, még a beton is pezsegne tőle!
Elnevetem magam.
Na szép kis örökséget hagyott magukra az Apja!
Jánosra a tiltott puskát, Magára meg ennek a savanyú bornak a receptjét.
Igaz! Sóhajtja.  Már a ház sincs meg.
Tényleg csak ez a kettő maradt!, no meg az emlékek.

A király


Magányos szürke nyár áll a csatorna partján. Nem volt mindig egyedül, sokadmagával ültették ide hajdanán. Társai már régen kidőltek mellőle. Volt melyet a vihar csavart ki tövestől, de legtöbbjüket az a nagybajuszú öregember fektette le, aki valamilyen teknőről beszélt a társának. Úgy négy levélhullásnyi ideje, hogy őt is méregette, de aztán elment, azóta nem jött többet. A nyárfa ugyan ezekből semmit nem értett, úgy, ahogy azt sem értette, miért szögez most deszkákat ágai közé az a zöld ruhás, zöld kalapos ember, aki eddig csak megpihenni járt árnyékába.

Május derekán is pihenni ült a nyárfa tövébe, amikor egy őzbak bicegett ki a nádasból a lucernára. Megigézve nézte az öreg bakot.
Közel hetven éve élt itt, négy évtizede járta az erdőt, ismert minden őzet szinte név szerint is, de ilyet még sohasem látott. Az agancstőn ülő lecsurgó rózsákból vastag hosszú szárak nyúltak magasan a fülek fölé. A szemágak a fül magasságában kezdődnek, és majdnem elérik a szár magasságát. A bal szárról egy vastag ág nyúlik a nyak irányába, a jobb szár tövéből pedig egy másik villás szár hajlik keresztbe, majdnem a szemek elé.
Sötét színével, gazdag gyöngyözésével is kitűnik az itteni világos agancsú bakok közül, de agancssúlyával mindenképpen. Igazi királyi vad. Vagy talán maga a Király!







 Az őzek királya! Megöregedett, és a trónkövetelők elűzték. Már nem bírta a küzdelmet.. Annak nyoma lehet az oldalán az a nagy forradás is, mely a jobb lapockától a bordák végéig húzódik
Talán, a tavalyi nász idején csúfította el egy új bajnok, és ide menekült.
Télen jött át a folyó jegén. - gondolta.
Itt még ilyen bak nem termett. De a környező területeken sem. 

Aznap éjjel nem tudott aludni. Álmatlanul hánykolódott az ágyban, egyre csak a Király járt az eszében. Egy ilyen agancs a szobája falán igazi büszkesége lenne vadászéletének!

Mire megvirradt döntött. Meglövi a bakot! Ez neki jár!
Itt született, itt élt, itt dolgozott egész életében. Több mint negyven évig őrizte, védte a vadat, dolgozott sárban, hóban becsülettel, de őt soha sem becsülték. Ő, csak egyszerűen a „vadőr” maradt. Volt olyan tagja a társaságnak, aki még a nevét sem tudta.
Lövetett vagy félezer bakot, hozott a társaságnak vagyonnyi pénzt, de még jutalmat sem kapott soha.
Kapott ugyan két kilövési lehetőséget a negyvennégy év alatt. Egyet, amikor ötven éves lett, egyet pedig akkor, amikor kimentette az elnök kutyáját a beszakadt jégből. Voltak vagy húszan, mégsem akadt senki, aki érte ment volna.
Szégyenszemre hatvan évesen neki kellett hason csúsznia a jégen, hogy szegény párát kihúzza.




Az elsőt meglőtte. Egy száznyolcvan grammos selejt bakot. Ez az egy agancs díszíti ma is a szobája falát. Volt ugyan vagy harminc, amit az évtizedek alatt talált az erdőn, de azt egy határozatra hivatkozva elvitték a vadászházba. Onnan meg szép lassan elkopott.

Azt a másodikat nem fogadta el.


Mikor nyugdíjba vonult, szó volt még egy bak kilövéséről, meg valami pénzről is, de azok feledésbe merültek. A bakot már amúgy sem tudta volna meglőni. Egészsége megromlott, az orvos nem írta alá a papírjait, így a fegyvereit le kellett adnia.
A pletykák szóltak arról is, hogy valaki besegített a fegyverek bevonásában, mikor kérte felvételét a társaságba.
Úgy hírlett, kellett a hely a vadászmester keresztgyerekének.
Ő lett az új hivatásos vadász,- nem vadőr!- és egyből fel is vették tagnak.

 Pár nap múlva az asszony elutazott a lányékhoz. Jobb is így! Legalább egy hétig nem kell magyarázkodnia, hogy már megint hova csavarog. Az asszony úgy is csak kitalál mindent, hogy otthon tartsa, de hát őt hajtja a vére. Ha teheti, kijár a területre. Van, hogy a hajnal már kint találja, s csak ebédre ballag haza. Vagy még arra sem.
Alig várta, hogy a busz elhagyja a falu határát, gyorsan szerszámokat rakott a kopott hátizsákba, a kaszát a kerékpárra kötözte, és irány a terület.




Nem kaszálni készült, azt csak megtévesztés miatt vitte magával. 
Jó órába telt mire elérte a nyárfát. A fa melletti bodzabokor takarásában munkához látott.
Három ácskapcsot ütött a fa törzsébe, mellyen felkapaszkodva már elérte az alsó ágakat. Nehézkesen felmászott, és széles deszkát erősített a vastag ágak közé. Mikor ráült, érezte, hogy nem valami kényelmes, messze elmaradt az eddig készítettektől, de a célnak megfelelt. Gondosan lenyesegette a belógó ágakat, ügyelve arra, hogy ne legyen feltűnő.
Mikor végzett a munkával, gondosan összeszedte a levágott gallyakat, és a nádba dobta. Körbejárta a fát, és megnyugodva látta, sem a feljárót, sem az ülőkét nem láthatja meg senki. Bár ki is vehetné észre? Ez a terület legtávolabbi része, messze a vadászháztól, és még messzebb a vadőri lakástól.

 Különben is, az a nyikhaj (ahogy utódját nevezte) amúgy is csak motorral jár, arról meg úgy sem láthat semmit. Más meg amúgy sem jár erre.

Napokig elkerülte a nyárfát. Nem akarta, hogy bárkinek is szemet szúrjon, mit ólálkodik arra, és a király nyugalmát sem akarta mozgásával zavarni.

Éjjel arra ébredt, hogy az eső dobol a ház tetején. Ennél jobb időt nem is kívánhatott volna. A ragadós szürke agyagban nem igazán szeretnek a vadászok kijárni, a vadőr meg ilyenkor nem motorozik. Gyalog meg nem megy az sehova.




Gyorsan öltözködött. Végigtapogatta a zsebeket, minden a helyén. A hátizsákban is minden rendben. Azaz az egyik zsebe üres. Ott hordta évtizedekig a szolgálati naplót, és az iratokat, de mióta ezek már nincsenek, nem rak bele semmit.
A kis műhelyből előkerült a deszkák mögé rejtett vegyes csövű 222 – es is. Még hat évvel ezelőtt egy osztrák vendég hagyta itt, mikor a vadászatot megszakítva azonnal haza kellett mennie. Két nap múlva jött volna vissza és nem akarta hurcolászni a határon. Bécs előtt autóbalesetben meghalt, a fegyver meg itt maradt.

Várta, hogy a család jelentkezik érte, de nem jött senki, később pedig, szólni sem mert senkinek. Már az is szabálytalan volt, hogy itt maradt megőrzésre. Időnként gondosan leolajozta, és rongyba tekerve visszatette a deszkák mögé.
Sokszor elhatározta, hogy darabokra vágja, és a Dunába dobja, de mindig megsajnálta. Hátha jelentkezik még érte valaki! - nyugtatgatta magát ilyenkor.

Még sűrűn esett az eső, amikor a kaput becsukta maga mögött. Az utcán nem járt senki. Akik a városban dolgoztak elmentek már a hajnali busszal, a többiek pedig mit is keresnének sötétben az utcán.
Óvatosan megigazította a köpeny alá rejtett szétszedett puskát, a kalapot mélyen a szemébe húzta és elindult a keskeny utcán kifelé a faluból.





Mire a fához ért, csurom víz volt a háta. Nem az esőtől, hanem az izgalomtól. Tartott a lebukás veszélyétől. Nem követett el még soha törvénytelen dolgot, így hát izgult nagyon.
Gyakorlott szeme rögtön felismerte, hogy a fa környékén nem járt senki.
Csendben felmászott a fára, s ahogy elfoglalta helyét rátelepedett a nyugalom. Körülötte susogtak a levelek, kalapjára csepegett az eső, és sehol egy teremtett lélek, amíg a szem ellát. Mert lassan pirkadt, látni lehetett már a nádas mögött a Duna gátját is. Őt pedig amúgy sem láthatná senki itt a lomb takarásában. Ez az ő igazi világa.

Hátát a vastag ágnak támasztotta, és hallgatta a lehulló esőcseppek egyhangú zörgését.

Talán kissé elszunyókált, mert ahogy kinyitotta a szemét már egészen világos volt. Ahogy a nád felé fordult nem hitt a szemének.
A várt bak, a király, ott legelt mellette talán negyven méterre. Az sem fordult még elő, hogy ő elaludjon a lesen, és nem vegye észre a kiváltó vadat.
Remegő kézzel kereste a fegyver biztosítóját, de nem találta. Hosszú másodpercekbe telt, mire rájött, ez nem a régi megszokott ZKK.
Lassan emelte vállhoz a puskát, de lőni nem tudott. A szálkereszt csak táncolt, sehogy sem akart megnyugodni az őz nyakán. Többször beszívta, majd kiengedte a levegőt, mire útjára merte engedni a golyót.
A Király tűzben rogyott!




Úgy fél órát várakozott, mire lemert mászni a fáról. Levett kalappal ment a bakhoz. Egy darabig csak állt mellette, majd kabátja zsebéből két vékony tujafenyő ágat húzott elő. Mindig azt vitt magával, ha őzre kísért vendéget, és ez most neki is kijár.

 Letérdelt, az egyik ágacskát a bak szájába tette, a másikat megvérezve a kalapjára tűzte. Azaz, csak akarta, mert észbe kapott. Ezt most nem lehet! –motyogta magában, s egyből szomorú lett. Milyen jó is lenne végigmenni a falu utcáján, kalapján a törettel, és büszkén dicsekedni, az itt még sosem látott, hatalmas trófeával! De hát ezt nem lehet! A töretet a kalap belsején lévő bőr mögé tűzte, és szomorúan a fejébe nyomta.

Mit tettem? Hogyan vetemedtem idáig?  Ez nem is én vagyok!
Most mit tegyek? Hová tegyem az őzet? És mi lesz, ha valaki meglátta, vagy megtalálja. Már látta magát, ahogy a rendőrök kísérik végig a falun.
Szerette volna meg nem történté tenni az egészet!.
Sötétebbnél sötétebb gondolatok nehezedtek rá.
Az őzet a nyakába véve begyalogolt a nádasba. Mikor kijött, csak a levágott fej volt a kezében. Gyorsan a hátizsákba rejtette, körülnézett, nincsen e árulkodó jel, és szinte futva ment a kerékpárhoz.
El innen! El mihamarabb!






Délután nekilátott lefőzni a fejet. Minél tovább bíbelődött vele annál több keserűséget érzett a szájában.
Késő éjszaka lett mire végzett, mégsem bírt elaludni.
Mit tettél Öreg? Mit tettél?  - egyre csak ezt hajtogatta valami belső hang.

Reggel kopogtatott a falu széli ház ajtaján. A vadászmester nyitott ajtót.
- Jó reggelt János bácsi! Jöjjön be! Mi szél hozta erre?
- Nem megyek be Zoltán, csak ezt hoztam, nyújtotta át a szatyorba csomagolt trófeát. 

Tegnap, mikor elállt az eső, a térképes fához mentem kaszálni. Ott találtam a bakot.

- Nem volt rajta lövés nyoma?
- Nem. A hús már használhatatlan volt, de a fejet lefőztem.       Csak fehéríteni kell.
- Ez nem is őz! Ez szarvas! De kár érte!
 Még soha nem láttam ekkora bakot! –álmélkodott a vadászmester.
- Nagy kár! –mormogta az öreg
- Hát ritka egy becsületes ember maga János! Más ezt eltette volna szó nélkül!

Becsületes. –sóhajtotta az öreg alig hallhatóan, és könnyek szöktek a szemébe, ahogy elfordulva elköszönt.

A hatodik



Napok óta esik az eső.  Még ha csak esne, de szakad, ahogy az égi csapon kifér.
Ennél az időnél, már csak az élőnyúl befogásokra rendszeresített, orkánszerű szél hozta havas esőt útálom jobban.
Nézem a fűtött szoba ablakából, és szinte érzem, ahogy a nyirkos hideg alattomosan bekúszik a ruhám alá. Brrrrr.
Na! A mai szalonkázásnak megint lőttek.

Nem tudom, talán a gőzölgő tyúkhúsleves illata, vagy a délelőtt folyamán magamban elmormogott fohászok hatására lágyult e meg az égiek szíve, de tény, hogy ebéd alatt az ég tisztulni kezdett, és mintha az eső is alább hagyott volna.
Alig múlt el délután két óra, és az eső elállt.
Kimegyünk! – mondom fiam szobájába lépve.
Meglepetten látom fotelra kikészített vadászruháját, és falhoz támasztott légpuskáját. Ismer! Már tudta, hogy megyünk. Tudja, ha vadászatról van szó, eshet bármi, fújhat szél, bennem mindig győz a mehetnék!
Puskádat ne hozd. Most nem olyan helyre megyünk, ahol tudod használni! – mondom, és megyek öltözni.
 
Mire a beíró füzethez érünk, már a Nap is ki-kikukucskál a felhők közül. Még igencsak lusta lehet, mert minduntalan visszahúzza fejét felhőpárnái közé. Végül mégis győz kíváncsisága.
A felhőket egyre messzebb tolja magától, úgy leselkedik a Földre. Van is mit néznie!  A téli szürkeséget lassacskán felváltják az élet színei. Már zöldül a vetés, a fű az erdő alján, s a bokrok tövében itt-ott már megjelent a hóvirág. A föld még alig pár napja, hogy fagyott volt, s mégis utat tört benne az élet.
Honnan ez az iszonyatos életerő!

Az Őrkényi út szélén, az öreg nyárfa kidőlt törzsén üldögélek. Előttem az úton egy feketerigó fürdik a pocsolyában. Ráhasal a vízre, szárnyaival szórja magára a vizet, majd pipaszár lábát kinyújtva úgy rázza le magáról, majd szétesik.
És kezdi elölről!
Nem hiszem, hogy normális!
Nem volt neki elég az égi áldásból?  Kényszerfürdőzhetett majdnem egy hétig!
Lassan zsebem felé nyúlok a fényképezőgépért, de észreveszi mozdulatomat, és hangosan méltatlankodva elrepül.

Szívom magamba az ébredő természet illatát. Szinte harapni lehet a levegőt, melyben keveredik a föld, az enyésző avar szaga, az előttem húzódó fenyves és a tavasz oly jellegzetes illataival.
A fenyőágakon, mint megannyi apró gyöngyszem csillog a napfényben a sok kis vízcsepp. Ha festményen látnám, talán, giccsnek mondanám.
Van egyáltalán olyan művész, ki ezt a látványt le tudja festeni? Nem igen hinném! Természet mestert nem lehet felülmúlni!
És a madarak! Ők, az erdők kis ingyen dalnokai, kik most kiáltják világgá szívük túláradó szerelmét.
Van itt minden! A pityegéstől a nyekergésig, a füttytől a trillázásig, a csicsergéstől a recsegésig. Vadász a talpán, aki mindezt szét tudja válogatni, hát, még ha a hangok gazdáját is meg tudja határozni. De kalapot emelek annak a zenésznek is, aki ezt lekottázza!

Zörgés jobbra! Lassan fordítom arra a fejemet.
Tőlem alig két méterre egy feketerigó vív ádáz küzdelmet egy kisebb kígyónak beillő földigilisztával. Húzza, rángatja a férget, de az, tíz „körömmel” kapaszkodik járatába, Végül sikerül kicibálnia szerencsétlent, a földből, és kezdetét veszi az igazi hadd el hadd! Rázza, cibálja, még a földhöz is odacsapja, mire nehezen, de lenyeli.
Hogy nem fulladt meg?
 És már rugdossa is újból szanaszét a lehullott tavalyi leveleket, új zsákmányt keresve.

Szürkül.
 Krisztián fiam is visszaért a fenyvesbéli sétájáról.
Kezében kalapja, benne görbe faágak, tobozok, és minden féle, amit csak talált.
Atyaúristen! Ezt mind haza akarja hozni?
Szavam sem lehet. Végül is én fertőztem meg!
Felállok.
Alattomosan átnedvesedett nadrágom hidegen tapad combomhoz.  Észre sem vettem eddig, hogy átázott
A nap is felvette már narancsszín köntösét, és nyugovóra készül a Murár fái között. Mire átsétálunk megszokott szalonkázó helyemre, már teljesen lecsúszik a látóhatárról.
Az elmúl években, jó néhány estét töltöttem itt e csenevész kis bokor mellett, várva, messzi vidékek hosszú csőrű hírnököt. Nekem Ők jelentik a Tavasz kezdetét.
A bokor öt letört ágán öt töltényhüvely hirdeti sikeres találkozásunkat. Persze ezek a találkozások csak az én szemszögemből sikeresek! A szalonkáknak nem hiszem, hogy nagy örömet jelentene az ilyen találkozás.
Az aranyszínű hüvely a tavalyi, az a két kék a tavaly előtti szalonkák elejtésében volt tettestársam. A többinek színét már a nap kiszívta, csillogó fémrésze elrozsdásodott. Már azt sem tudom melyik, melyik évben került ide.
Mert csak a nem vadászok gondolhatják, hogy minden évben sikerül szalonkát lőni, és mindem évben kerül egy, vagy több új töltényhüvely a bokorra. Hihetik, hogy az ember csak fogja a puskáját, kisétál az erdőbe, és lövi halomra a szalonkát.
Hát nem így van ez. De nem ám!
Van, hogy én késem le a találkozást, van, hogy ő nem jön. Aztán meg, én várom itt, de Ő távolabb repül el, még meg sem láthatom. Ilyenkor rendre rám pisszeg, korrog, hogy azért tudjam, most is itt volt a közelemben.
Előfordul olyan is, hogy egy rigót küld maga előtt. Mikor az előfutárra felkapott fegyvert s csalódottan leengedtem, akkor repült el fejem mellett kalapomat majd leverve. Aztán meg van úgy, hogy találkozunk, de vagy én vagyok túl lassú, vagy Ő túl gyors, mert eltalálni nem tudom.


Esteledik.
Az erdőre rátelepedett a sötét csend. A madarak már elhallgattak, elkotródtak a színpadról. Mert az mégsem járja, hogy zajongjanak, lábatlankodjanak, mikor a királynő kezdi esti sétáját. Tudják az illemet!
Mert, hogy elindult már azt jelzi a bal oldalamról jövő cippegés!
Arra fordulok, de nem látom.
Itt van! – hallom fiam hangját.
S ahogy visszafordítom fejemet, már felettem vitorlázik át.
Hátrafordulva, kapásból lövök, mielőtt egybeolvadna az erdő sötét hátterével. A felvillanó torkolattűz élesen hasít a sötétségbe, a lövés hangját visszaveri a Murár erdő. A szomszéd területről is gyors duplázás hangja hallatszik.
Kotorászva zsebemben a lámpa után, elindulok a lövésem irányába.  Nem láttam leesni, de hogy „megvan” azt érzem!  Hogy eltaláltam, valahogyan a zsigereimben érzem.
Lámpám fényétől a vízcseppek, mint megannyi apró erdei manó picinyke lámpása, csillognak a sötétben.
De ott, ott mintha valami pirosabban csillogna.
És tényleg!
Szalonkám fekszik ott, élettelenül az avaron. Feje egy lehullott ágon nyugszik. Szemében csillant az a piros fény! Még ilyet sem láttam soha!
Óvatosan emelem fel, mint a vékony üvegből készült karácsonyfadíszt. Kalapomra fektetve simogatom, kiigazítom megtört tollait.
Gratulálok! –szól fiam.
Megszorítom felém nyújtott kezét, s megölelem. 
Ő vette észre, Neki köszönhetem!
Együtt örülünk a pillanatok alatt átélt vadászsikernek.

A bokor ágára ismét egy újabb, aranyszínű, kilőtt hüvely került.
A hatodik.

Gondolom ezt a három írásomat már többen is ismeritek.
( Az újszülöttnek minden vicc új! )
Megigérem, ha legyőzöm a lustaságomat, és gépre viszem a többit, azokat is felteszem.:nyes

Nagyon jók!-és nekem újdonság volt mindhárom. :TAPSol

Köszi Sábi! Hízik ám az ember mája, ha dicsérik :nyes :nyes :nyes

Girgesz! Jó írás!  Tetszett!  :ELjEn
Egy észrevétel: szerintem kissé emberi vonásokat adtál a baknak, azzal, ahogyan pl. ahogy megszemléli a sebét...
De ezt ne vedd kukacoskodásnak.

Erdőjáró, már a másik fórumon is olvastam őket, de ott nem szóltam hozzá, most viszont megteszem, nagyon tetszettek, különösen "A király".  :ELjEn

Nagyon jó volt olvasni az írásaitokat! :OKO
Csak így tovább!
Attila, végy erőt magadon és szakíts egy kis időt, hogy gépre tedd a többi írásod is! :OKO

Direkt volt. Mint az Ősz című írásomban (a gportal.hu/girgesz-en megtalálod, ha még nem olvastad)

Nagyon jó! A többi is.  :WA
Kérünk még, ha lehet.

 :OKO

Nagyon köszönjük Fiúk! :OKO :OKO :OKO

Sziasztok!

Girgesz kérésére, egy kis récézés. Irodalmi értéke elég csekély, de talán nem lesz unalmas.

Tocsogókon


A ’90-es évek közepétől nyílt lehetőségem arra – ha megfelelően esős volt a nyár vége, ősz eleje -, hogy a mezőgazdasági területeken, a kisebb-nagyobb mélyedésekben hetekig megmaradó pocsolyákon récézhessek.
Fogalmam sincs, hogy előtte miért nem sikerült ez, de alighanem azért, mert javarészt hajnalonta jártam ki, illetve nem ismertem ezeket a tocsogókat.
Aztán egy-két eredményes vadászat után, hamar rákaptam az ízére. Íme élményeimből egy kis csokor:

Erős szélben tartunk apuval egy kis vízálláshoz, ami az erdőhöz vezető földesút északi oldalán van, közvetlenül az árok mellett. Körülötte búzatarló. A víz már régebb óta áll itt, elég csapadékos volt a nyár. Néhány napja egyébként őzbak ügyben jártunk erre, akkor láttuk, hogy a tocsogóban és a szélein az üde zöld gabonahajtások között elég szép számmal van récetoll. Ez általában azt jelenti, hogy a hápogó népség rendszeresen megfordul errefelé. Vártuk is az augusztus 15.-ét, a mai napot!
Lassan döcög a drapp Níva. Korán kijöttünk már a területre, őzet kerestünk a környéken. Leselkedtünk is egy árok partján sokáig, itt tudtunk egy öreg bakot, de ma nem mutatkozott. Amikor már indultunk volna, a hátunk mögött szaladt el egy jó selejtbak. Sajnos semmi esélyünk nem volt, rossz széllel, takarás és támaszték nélkül csak a nyálunk csorgott kívánatos, mindkét oldalon szemághiányos agancsa után.
Most tehát irány récézni. Meglepetésünkre autó jön velünk szembe, felismerjük, két vadásztárs. Pár szót beszélünk, ők arrafelé mennek, ahonnét eljöttünk, ott az erdő alatt is van víz, ráadásul körülötte borsótarló. Lefitymálják az általunk felkeresni szándékozott tocsogót, mondván, kevés a toll. Mindegy, ha már itt vagyunk, megpróbáljuk.
Jóval odébb állítjuk le a kocsit, kényelmesen kipakoljuk a sörétes puskákat és egyéb cuccokat, aztán ráérősen sétálunk az úton. Borult az ég, csúnyán fúj az északi szél, nem valami kellemes ez a nyárvégi este!
Már csak alig 70-80méterre vagyunk a célunktól, amikor váratlanul népes récecsapat jelenik meg az út felett és egyenesen felénk húznak. Hirtelen nem tudunk mást tenni, mint leguggolunk, és reménykedünk, hogy tartják az irányt. Szerencsénk van, úgy jönnek, mintha zsinóron húznánk őket. Ráadásul alacsonyan…
Aztán egyszerre ugrunk fel és szinte ugyanabban a pillanatban dörren a két Merkel, a kis húszas, meg a „viharágyú”. Azt még látom, hogy a célbavett madaram megbicsaklik, de a csapat a szelet kihasználva szétvágódik és nagy a kavarodás. Pár pillanatig nem is tudok összejönni semelyikkel sem (miközben valami puffan előttünk a porban), aztán a lőhatáron még éppen eléri a bal cső az egyik menekülőt. Megbillen, és egyre lejjebb süllyedve ereszkedik a víz felé. Mellőlünk kilő Lotti, apu temperamentumos ír szettere és szemét az ereszkedő récén tartva, szélsebesen vágtat utána.
Körülnézünk. Két réce hever előttünk az úton, mindkettőnk jobb csöve talált, aztán apu hibázott a ballal, az én második récémet pedig már hozza is Lotti. Hát, ez érdekes kezdés volt, már megérte kijönni.
Behúzódunk az útmenti árokba, a magas fűbe. Közvetlen előttünk a tocsogó, vize lágyan fodrozódik a szélben.
Várunk, reménykedünk. A társak lövéseire is kíváncsiak lennénk, de a nagy távolság és az ellenszél miatt nem hallhatjuk, mit is művelnek, bejött-e a számításuk. És réce sem jön felénk, egyetlen darab sem. Egyre sötétedik, már csak nyugat felé lehetne lőni, ha történetesen erre vetődne valami eltévedt kacsa. A hazamenetelt fontolgatjuk, már-már pakolnánk össze, amikor a hátunk mögül suhogás hallatszik és a fejünk felett zúg el 2 réce. Belecsobbannak a vízbe.
Sürgősen átköltözünk a pocsolya keleti oldalára, a tarlóra. Igaz, takarásunk nincs, de olyan sötét van már, hogy ez nem számít. Szerencsére a nyugati égbolton felszakadoztak a felhők, abba az irányba még egy darabig lehet lőni, de máshol már túlságosan rossz a háttér. Guggolunk, mert így többet látni, bár a lövéshez szükséges egyensúly nem valami tökéletes. Megindul az igazi húzás. Kettesével, vagy néhány fős kis csapatokban, egymás után érkeznek a récék. Általában csak az út felett vesszük észre őket (mind délről, a borsóföld felől jön), aztán szinte megállnak a levegőben néhány pillanatra a pocsolya felett. Apunak ilyenkor kellene lőnie, de rendre lemarad, többnyire már csak a víz felé csapódókra tüzel. Én a felemelkedőket próbálom szedegetni, valamivel nagyobb sikerrel, sőt egy double is összejön.
Közben Lotti cirkuszol, heves vérmérséklete nehezen tűri, hogy megkötve, tehetetlenül nézze, amint potyognak a récék. Ha pedig apu elengedi, felkapja a zsákmányt, boldogan szaladgál vele a tocsogóban, elriasztva ezzel az éppen közeledő madarakat. Bosszankodunk rajta eleget, de a folyamatosan érkező récék elfeledtetik a haragot. Aztán a teljes sötétség véget vet a rövid, de annál feledhetetlenebb vadászatnak.
Összeszedjük a zsákmányt, 11 tőkés réce kettőnk eredménye. Igen meg vagyunk elégedve… Két-három nap múlva megint idejöttünk, akkor 6 récét vettünk fel.

Rendkívül kellemes, napsütéses októberi délután. Szabolccsal a terület délnyugati határa közelében forgolódunk a kocsival. Korán van még, azt akarjuk eldönteni, hogy mit érdemes estére csinálni. Hoztam golyós és sörétes puskát is, úgyhogy nem esünk zavarba, de leginkább récézni szeretnék. Ajándékozáshoz sürgős szükségem lenne 2-3 szép tőkésre…
Legelőször egy friss vetést nézünk meg, abban néhány helyen meg szokott állni a víz. Valóban, a nyugati oldalán, közvetlenül a bozótossal benőtt árok mellett jó kis tócsa van, benne és körülötte rengeteg toll! Ezek szerint ide jár a környék minden kacsája!
Gyorsan felhívom aput, bőven van még idő, kiérhet, ha akar. Nem lelkesedik túlságosan, még meglátja. Na, jó, mi biztosan itt töltjük az estét.
Elmegyünk beírni, aztán még egy kicsit autózunk a környéken, hátha látunk valamit. Legurulunk egészen a határszélig, és visszafelé jövet látjuk, hogy az egyik hatalmas kanadai nyárra felhőnyi szürkevarjú száll be. Elő a sörétest!
Alig 2 hónapja van nálam a Toz bock, ideje elkezdeni a tesztelését, azért is hoztam őt magammal.
Szerencsénk van, megvárja a kocsit a csapat. Csak akkor kezdenek eszmélni, amikor kiszállok. Elkapkodom az első lövést, de aztán a másikat már jobban megcélzom és a lőhatáron töri el a varjút a sörét. Nem rossz…
Szép kényelmesen legurulunk megfelelő távolságra a tocsogóhoz, kipakoljuk a két puskát, hátizsákot, lámpát, Bellát, majd rövid gyaloglás után bekuporodunk az árokpartra. Elég faramuci a helyzet, ugyanis kelet felé kell nézni, és ugye ott lesz legelőször sötét. A nyugati égbolt világosságát most nem tudom kihasználni.
Várunk, várakozunk, közben halkan latolgatjuk az esélyeket. A rendkívüli mennyiségű toll arra enged következtetni, hogy kitűnő húzásban lesz majd részünk. Csak jól menjen a lövés!

Lassan lemegy a Nap, egyre erősebbé válik a szürkület, eljön a húzás ideje.
Bezzeg réce egy darab sem jön! Egész este semmi nem fordul a közelünkbe, de a távolban is alig látunk egy-két darabot és egyre butább ábrázattal bámuljuk egymást. Mi a fene van itt?

Csalódottan ücsörgünk, a teljes sötétségig kivárunk, de hiába. Récének nyoma sincs. Mégsem akaródzik felkelni, csak várakozunk, találgatjuk, mi okozhatta ezt a teljes sikertelenséget?
Aztán hirtelen meglátom a víztükör világosságában, hogy a pocsolya túlpartján valami megy. Biccentek Szabolcsnak, hogy világítson oda, közben imádkozom, nehogy disznó legyen, mert a golyós két méterrel mögénk van támasztva, hang nélkül elérni lehetetlen.
Az éles fényben egy közepes róka bámul felénk. Nagyjából egyformán bambák vagyunk mindketten, ő nem menekül, csak vacillál, én nem lövök, mert ezerrel kergetőznek a fejemben a gondolatok.
- Itt a róka… erre nem számítottam … lőni kellene… az alsó csőben 10-es, a felsőben 11-es sörét van… nincs messze… vajon a bock mit tud most… mindjárt elmegy… a francba, miért nem 8-ast tettem bele… hova célozzak…?
Tisztára meg vagyok keveredve, mintha az elsőre emelném a puskát.
A róka is tétovázik, menne is, nem is. Belelép a lövésbe, hátracsúszik a sörétraj. Egy pillanatra megroskad, aztán megpördül, balra indul és akkor a szó szoros értelmében fellöki a felső cső. Döbbenten nézem, ez minden várakozásomat felülmúlja.

Elégedetten bújunk ki rejtekhelyünkről, Bella is izgatottan szimatolja a komát. Bepakolunk a kocsiba, a sörétest tokba tesszük, de a golyóst még nem. Amíg kidöcögünk a területről, nem árt, ha kéznél van.
Messze előttünk az úton valami van, ragyog a szeme a reflektor fényében. Kis testű állat, róka lehet, vagy borz. Nem vár meg bennünket, eltűnik valamerre. Szabolcs bőszen forgatja a lámpát, de nem tudja felfedezni. Amikor nagyjából odaérünk, ahol lehetett, még a kocsiból is ki akar szállni, hogy a jobbra levő mezőt megnézze. Nem akarom kedvét szegni, megállok, bár biztosan tudom, hogy már rég világgá ment, akármi is volt.
Szabolcs kiszáll, a fény végigsiklik a vetésen, egyre hátrébb, mögénk világít már, aztán az útra és váratlanul:
- Itt van mögöttünk! Itt jön az úton!
Nem akarok hinni a fülemnek, de azért kikecmergek a puskával együtt. Alig 30-40 lépésnyire jön a róka a nyomunkban, mintha a világon sem lennénk. Meg is áll, kersztbefordul.
A nehéz Sierra-mag nagyot csattanva vágódik a bordái közé, összeesik, feláll, támolyog, inkább borul, mint ugrik a túloldali kukoricába. Egy pillanatra bevillan, hogy most kereshetjük, de aztán eszembe jut, hogy Bella majd megoldja. De már szól is Szabolcs, hogy a róka visszabukfencezett az árokba.
Szóval egy kitűnőnek ígérkező, igazán nagy reményekkel kecsegtető récevadászat helyett egy szürkét és két rókát csíptem el. Nem elégedetlenkedtem…


1997-ben dél-délnyugat felé jelentősen bővült a területünk, ugyanakkor szétválás miatt az északi rész „elment”. Ezt nem is nagyon bántuk, régóta nem volt összhang a társaság két fele között.
Az új „birtok” felfedezése izgalmas meglepetéseket tartogatott. Többek között egy hatalmas mezőgazdasági területet, ahova a szomszédos nagyvadas erdőből özönlöttek a disznók és szarvas is szép számmal fordult meg itt.
Egyik nagyon csapadékos évben a környéken nagyvad után járkálva többször hallottunk erős récehápogást a mező közepéről, ahol a domborzati viszonyok következtében egy mélyedés volt. A hangokból ítélve rengeteg réce lehetett itt. Elhatároztuk apuval, hogy egyik este megnézzük őket:

Borult, szeles októberi délután a tábla nyugati szélében levő ritkás akácligetben áll meg a drapp Níva. Kipakolunk, és gyalog sétálunk be a ma reggel is hallott hangok irányába. Hatalmas, csaknem félhektárnyi területen borítja víz a talajt a mélyedésben, és mivel ez már – köszönhetően a csapadékos nyárnak - hónapok óta így van, magas gaz nőtt a szélén, de sok helyen a pocsolyában is. Eszményi helye a récéknek, mégis, érkezésünkkor egyetlen darab sincs itt. Úgy látszik, csak éjszakára jönnek ide pancsolni a távolabbi tavakról.
Van időnk nyugodtan felmérni a terepet és kényelmesen elhelyezkedni. Nagyjából egyvonalban, egymástól 30-40 méterre állunk be a gazba a keleti oldalon. Lepakolom a hátizsákot, rá a pulóvert, előszedem a tartalék töltényekkel teli dobozt (ha az övből elfogyna), Dorkát is lefektetem, aztán csendben nézelődünk.
Lassan telnek a percek, egy darabig semmi nem történik, de aztán valami azt súgja, nézzek a fejem fölé.
Az élénk északi szélben egy jó csapatnyi szürkevarjú „áll” a levegőben, szinte pontosan felettem. Biztos éjszakázni indultak már az erdőbe. Érdekes, de úgy tűnik, nem ismernek fel. Mindegy, ezen könnyen segíthetünk!
Jól fent vannak, úgyhogy a bal cső kap szót. Egy szempillantás, aztán a megcélzott madár szárnya kifordul, suhogva zúg lefelé, társai ész nélkül vágódnak a szélrózsa minden irányába. Nagyot puffan a dolmányos a földön, örömmel fektetem hátizsákom mellé. Mindig elégedettséggel tölt el, ha sikerül leszólítanom akár csak egyet is a fajtájából.
Lassan, de biztosan egyre sötétül az eddig is szürke égbolt…
- Ssssszsssssssssss!- a hátam mögül. Megpördülök, de már előttem van, mire a puskát felkapom, bőven elkéstem. És már el is tűnt a távolban.
Magányos csörgőréce légi parádéjához volt szerencsém. Amúgy is villámgyors röptét most a szél is segíti, úgy száguldozik a pocsolya környékén, mint a veszedelem.
Mindig más irányból jön, mit várom és percekig bolondot csinál belőlem. Sőt, társai is csatlakoznak, immár vagy hárman süvítenek körülöttünk egészen alacsonyan.
Lesem a kínálkozó alkalmat, és amikor egyikük keresztben húz el a víz felett, végre össze tudok jönni vele. A kicsi madár hangos csobbanással esik a túlpart közelébe. Dorkát egyenlőre nem engedem el, majd a vége felé.
Még pár perc, és a rohamosan közeledő alkonyattal megérkeznek a tőkés récék is…
Olyan húzás veszi kezdetét, ami csak a legszebb álmokban létezhet. Minden pillanatban van réce a levegőben, vagy a tocsogó körül keringenek vagy csak áthúznak felettünk. Jönnek egyesével a magányos kóborlók, jönnek néhány fős társaságok és egész nagy csapatok is. Közöttük cikáznak a kis csörgők. Sistergő, zúgó szárnnyal csapnak a vízre az érkezők, lomhán emelkednek a magasba a lövésektől riadtak, tanácstalanul forgolódnak a meglepettek, néha összekapott szárnnyal zuhannak az eltaláltak.
Sokszor kerülök a bőség zavarába, azt sem tudom, hova lőjek, és csak a sikertelen duplázás után látom, hogy lett volna jóval kedvezőbb lehetőség is.
Ahogy sötétedik, úgy ritkulnak a lövések. Dorka lelkesen csobog a mély vízben, egyre-másra hozza a zsákmányt, de a magas gaz miatt elég nehezen boldogul. Megyek én is segíteni neki, végül már combközépig gázolok a szerencsére elég langyos pocsolyában.

Érzésem szerint így is elvesztettünk néhány récét, de másnap már nem volt lehetőségem utánkeresni. A húzás ideje alatt látott récék számát minimum 2-300 db-ra becsültük.
Egy hét múlva, pedig közben nem piszkáltuk őket, mindössze egyetlen kis csapat érkezett a vízre…


Ismét egy ragyogó, október elejei délután. Szabolccsal kettesben egy, az idén még senki által nem vadászott tocsogó meglátogatását tervezzük. Apu nem jön, mert az erdei utak a sok eső miatt bizonytalanok.
Én viszont inkább kutyagolok egy csomót, de kihasználom a jónak ígérkező lehetőséget.
Beírás után a falu végén, hatalmas kanadai nyár alatt állítom le az öreg Skodát. Itt jó helyen lesz, a közeli szárító őrének szeme előtt.
Nekiállunk kipakolni. Puska, töltényöv, póráz, toporzékoló Bella, hátizsák, keresőtávcső, csizma, pulóverek estére. Minden megvan, indulunk.
Először egy kukoricás szélén kelünk át (itt figyelni kell, mert tocsogó is van és a közeli bokrokban szajkó is lehet), aztán kiérünk egy hatalmas tarlóra, aminek az északi oldalán húzódik az út. Ezen aztán megyünk vagy negyedórát, egészen a régi dögkútig, ahol is kiérünk egy másik, elnyújtott téglalap alakú tarlóra. Ezt keletről, délről és délnyugatról már erdő határolja, és közepén egy kisebb kocka alakú erdőfolt van. A nyugati oldalon akácsor húzódik, most ennek a szélében baktatunk tovább dél felé. A fasor túloldalán még lábon áll a kukorica, és ennek a sarkában, egy mélyedésben áll a víz.
Ideális hely récének és vadásznak egyaránt. Ide igyekszünk, bár most már nem kell annyira sietni, időben vagyunk.
A lenyugvó, bágyadt októberi Nap utolsó sugarai kellemesen cirógatják az arcomat. Magasleshez érünk, és mivel még belefér, felmászunk körülnézni.  A nagy, füves tarló üres, de a túlsó erdőszélben nagy róka üldögél.
A terepviszonyok felettébb kedvezőek. Leteszem a töltényövet, két, direkt erre a célra eltett vastagabb söréttel töltött patront csúsztatok a Merkelbe, aztán óvatosan lecsúszom a lesről. Pár lépést teszek oldalra, és máris eltakar a tábla közepén levő erdőfolt.
Most pedig futás, le a kis erdőcske sarkáig! Innét alig 150 lépésre lehet a róka, még mindig ott ül, ahol az előbb. Lehúzódom a gazba és cincogok párszor. Óvatosan felnézek, semmi, eltűnt a koma.
Tanácstalanul tekintek vissza Szabolcsra, de ilyen messziről nem látom, mit jelez.
Még cincogok egy-két verset.
Hirtelen észreveszem a rókát, talán 20 méterre sincs előttem a gazban. Figyel, még nem lát, de valami gyanús neki.
Nagyon óvatosan emelem a puskát. Elég nehéz ilyen összegörnyedt helyzetből, takaráson keresztül lőni, de más lehetőség nincs.
Elesik a róka, aztán mégis felkel, és nehézkes, lassú futással akar menekülni keresztben előttem. Felpattanok és a bal csővel bukfencre lövöm.
Hatalmas, középkorú kan. Bundája még nem tökéletes, de vétek lenne otthagyni. Összemarkolom a lábait és felviszem az útra. Ott kinyújtóztatom, a húzás végéig talán kimennek belőle a bolhák…
Innét már nincs messze a tocsogó. Örömmel állapítom meg, hogy nagyszerűek az adottságok, a kukoricában áll a víz. Kitűnő takarásunk van. Csak réce és megfelelő lőtudás is legyen!

Magányos gácsér érkezik elsőként, akár valami előőrs, vagy felderítő. Nyugatról ereszkedik be, mintha le akarna szállni, azonban a víz felett, még elég magasan rákapcsol és keresztben húz kifelé. Talán csak terepszemlét tartott, de az is lehet, hogy észrevett bennünket, még elég világos van. A Merkel dupla csőtorkolata ott úszik előtte (ilyenkor sosem látom a célgömböt) és amikor sikerül felvennem a tempót, kilobban a jobb cső.
A réce bukfencet vág a levegőben (valószínűleg kissé elément a lövés zöme) és súlyos csattanással zuhan a kukoricába.
Bella tombol, azonnal menne, de nem engedem. Alig bírom visszafogni, úgy rángatja a pórázt.
Na, az első lövés bejött, és bár lehetett volna kissé jobb is, de számomra akkor is sokat számít. Ha sikerül az elején elkapnom a fonalat, akkor minden rendben van, de ha nem, akkor néha igen csúnya hibázásokat produkálok. Álmomban se jöjjenek elő!
Ma este jó napot sikerül kifognom minden szempontból. Alaposan kiszedem a vámot a beérkező csapatokból, aztán amikor teljesen besötétedett, eleresztem Bellát.
Figyeljük, honnét hozza a récét, mert tudjuk, melyik merre van. Persze kutyám azért megnehezíti a dolgot, mert képes az egyiket félúton letenni, és hozni egy másikat. De aztán szépen összeszedi mindet, még a pocsolyán túl esett sebzettet is meghozza.
Rendben, itt van a 7 tőkés, övemből pedig 11 db Armusa hiányzik. Ez elég jó, bár az is igaz, hogy szépen jöttek a récék.
Hát akkor irány haza. Megegyezünk, hogy Szabolcs az aggatóval a récéket hozza, én meg majd a rókát.

Szépen összehurkolom a lábait a pórázzal, és kényelmesen vállra veszem. Elég súlyos, de így kényelmes szállítani, és nagyon örülök, hogy milyen okosan kitaláltam.
Jókedvem 5 percig tart. Akkor aztán elkezdek viszketni. Először nem értem a dolgot, de hamar kiderül a disznóság, átvettem a róka bolháit.
Ettől kezdve a hátralevő 2 kilométeren kézben cipelhetem a komát. Feje lelóg a földig, ezért emelni kell, de úgy meg nagyon fárasztó.

Mindenesetre kellemes megkönnyebbülés volt elérni a kocsit.

Csak néhány, az átlagnál valamivel érdekesebb, eredményesebb élményemet osztottam meg Veletek. Volt még sok, ilyen is, olyan is. Persze, sokkal nagyobb örömmel számolok be a sikeres esetekről, mint az olyanokról, ahol még az eget is elhibáztam... ;D

Peti, nagyon jó volt olvasni írásod! :OKO

Péter, köszönjük! Végre egy kis vadászat, ha csak olvasva is.  :vad :vad

Péter! Köszönöm! :OKO :OKO :OKO

Péter!
Ez jó volt,köszönöm! :WA

"Persze, sokkal nagyobb örömmel számolok be a sikeres esetekről, mint az olyanokról, ahol még az eget is elhibáztam..."

 :nyes :nyes

Tavaly az utolsó napon, nagy nehezen egy órával hamarabb tudttam lelépni a munkából...Azután futás ki a tarlóra, cimbimmel.
Erős-hideg szél, befelé menet már felkeltettünk két récét, amik szépen ránkfórdúltak 1-1 lövés és Brúnó szépen hozta a kettő gácsért.
Utánna ketten 23 patront lőtünk el, és bakker nem bírtunk felvenni kacsát, a végén már nekifutásból lőtünk, de akkor is semmi.
Mikor vége volt a húzásnak lógó orral mentem Peti felé, de gyorsan kitört a röhögés mikor megtuttam, hogy Ő sem lőt semmit, pedig volt háború...
 :nyes :nyes :nyes

Köszönöm Nektek! :WA

Hoppsz! Ezt csak most vettem észre!Nagyon jó lett!Köszönöm!

 :WA

Szép!

Nyári éj

Felfordult a Göncöl
rozzant vén szekere,
tótágast áll neki
rúdja és kereke.

Az Ökörhajcsár is
subát dob vállára,
s betereli nyáját
az égi karámba.

Sötét haját az éj
úrnője lebontja,
csillagos fátyolát
arca elé vonja.

Elcsendesedett már
falu és a város,
a Föld fele alszik,
csak fele világos.

Eljött az órája
a sok tolvaj népnek,
kik surranva járnak
és a fénytől félnek.

Pocok és egér had
a termést dézsmálja,
de a lakomának
rettegés az ára!

Halál jár utánuk
bársonypuha szárnnyal.
pecsenye lesz sokból
fent a bagoly-várban,
vagy ínyenc falata
macskának, rókának.
Rókának, macskának,
vagy ezek fiának.

Az erdei vad is
rejtekét elhagyja,
a mező termését,
éretlen aratja.
de éberség vibrál
minden kis ízükben.
A legkisebb neszre
testük összerezzen.
Vékony szálacskán függ
mindegyiknek léte,
ezért siet mindig
az éjszakák népe.

Mivel nagyon rövid
egy nyári éjszaka,
a puszta életre
éppen hogy csak futja.

Addig nem mozoghat
az éjszakák népe,
míg Vénusz nem ragyog
a nyugati égre.
Mire meg a hajnal
csodaszép virága
sugárkelyhét a rét
harmatára tárja,
rejtekhelyükre kell
újra elvonulni,
hosszú, forró napban
éjszakára várni.

Mégis legtöbb lény a
nyári éjt kedveli,
mikor a sötét az
alkonyt már elnyeli.
ilyenkor alszik az
idős ember mélyen,
ha egy szúnyog vérét
nem csapolja éppen.

Bezzeg a fiatal
erőtől duzzadva
áldozatát hordja
vénusz oltárára.
azután haza tér
rövid szundításra,
erőt gyűjteni a
holnapi munkára.

Titkukat az álom
őrködi, vigyázza,
és a csillagos ég
fénylő kupolája.

Horrido!

 :ELjEn

Horrido!

Ez jó volt! :OKO

Ez biz' tetszett!  :ELjEn

És Kee mikor örvendeztet meg minket valami olvasnivalóval? :-[

Nagyon jó!

No, Kedves Mindenki!

 Ha minden jól megy, megpróbálkozom az én kis folytatásos "családregényemmel"... :-)
 Vannak benne természetesen igazi személyek, igazi történetek, de egy kicsit fel fogom dobni a storyt ... :-)
 A kitalált figurák története, a véletlen egybeesésnek köszönhetően akár igaz is lehet, de ez csak tényleg a véletlen műve...
 Ha valakit zavar, kérlek benneteket, jelezzétek, természetesen azonnal más irányba viszem el a történetét... :-)

1.

 A Kübelwagen megállt, a Sperr-diffi reccsent egyet, de hát ezt mindig így csinálta, mióta Verkman átvette a parancsnoki kocsit Prantnertől.

Szerencsétlen Prantner... Az őrnagy sosem értette, hogy miért olyan fancsali a képe. Panaszkodott folyton, hogy fáj a gyomra... Volt, hogy engedélyt kért megállni, berohant az erdőbe, pár perc múlva előkerült a száját törölgetve.
- Mi a bánatos fészkes fenét csinált, Prantner !? - kérdezte az őrnagy, ingerülten.
- Jelentem, én hánytam... Mondta, megszégyenülve.
- Na, idefigyeljen, ha még egyszer megtudom, hogy este többet ivott a kelleténél és engem kell másnap furikáznia, megfenyíttetem!! Megértette!!- üvöltött az őrnagy.
- Taposson bele, mert már piszkosul elkéstünk a megbeszélésről!! - noszogatta a felettese.
Prantner érezte, hogy megkönnyebbült, de a gyomra továbbra is fájt. Elhatározta, mihelyt visszaérnek a szállásukra, kérni fogja, hogy elmehessen orvoshoz. Másnap így is tett, az őrnagy nagy nehezen elengedte, miután sikerült egy másik katonát találnia, akinek volt jogosítványa.
Aztán 4 nap múlva, Prantnernek csak a halálhírét hallották... A hastífusz nagy úr volt '44 nyarán, Somogyban...

- Verkman, magának kellene egy sofőr-kiképzés, mert tönkre fogja tenni a század egyetlen, még ép kocsiját! Úgy vezet, hogy az ember néha azt hiszi, hogy vallatni viszik! Mi a maga szakmája!? -kérdezte ingerülten az őrnagy.
- Jelentem, otthon dolgoztam, a családi földeken, dohányt termeltünk és aztán leadtuk. Van még egy kisebb erdőnk is, akác mind, ácsolati anyagnak és tűzifának tartjuk. Állatok is vannak, no és a faluban nekem volt először jogosítványom. - mondta némi kajánsággal.
Az őrnagy úgy csinált, mintha nem is érdekelné, ezért erélyesen rászólt: - Még mindig ebben a szaros bádogban ülök, kinyitná végre az ajtót!!
Verkman odasietett a Kübelwagen jobb hátsó ajtaja mellé és kinyitotta. Az őrnagy kilépett a kocsiból, ment úgy 2-3 métert, aztán hányaveti módon odaszólt: - Legalább 4 órát maradok itt Nagyatádon, ha gondolja, menjen haza, látogassa meg a családját, de legkésőbb fél 5-re itt legyen!
- Jelentem alássan, köszönöm, már itt sem vagyok, hozok az őrnagy úrnak egy kis hazait is!! - kiáltott fel, aztán már csak a porfelhő maradt utána, olyan gyorsan elszelelt.
Az őrnagy magában méltatlankodott... - Mondom, hogy tönkre teszi, egyszer úgyis tönkre teszi....

Christoph Drinhaus a Wehrmacht őrnagya, szikár, vékony, viszonylag jóképű, de katonai értelemben már kiégett ember volt. Először a francia fronton teljesített szolgálatot, aztán a keleti frontra került, ahol megkapta a vaskeresztet is. Krimszkajanál már érezte, nem sok esélyük van, de a katona-mentalitása vitte tovább. Senki nem tudja, hogyan került a magyar frontra, sokan feltételezték, hogy visszavonulás közben keveredhetett ide, mikor Jugoszlávia felől megjöttek a menekülő németek... Iskoláiban megtanulta a porosz fegyelmet, ezt meg is követelte, akár vas, vagy vak volt. Jómaga kelet-porosz, beszélik, komoly földekkel bír a családja odahaza, olyan is kering róla, hogy őrgrófi ranggal ajándékozta meg a kelet-porosz választófejedelem a felmenőit még anno...


Verkman olyan gyorsan ment, amilyen gyorsan csak tudott. Szegény kocsi tényleg ereje teljén túl járt már szinte, de azért bírta az utat. Már Lábodon túl járt, elhagyta a nagybajomi elágazást is. Hányszor bevette a dupla "S" kanyart, ami már szinte Mike határát jelentette! Már látszottak a krumpliföldek, érezte az OTTHON felejthetetlen illatát, a dohány levelek édes-kesernyés íze felderengett, ettől mosoly ült a tekintetére.
Aztán a kövesútról egy balos, a Zrínyi utca, aztán a Rákóczi... 26. ITTHON VAGYOK!!!

Az asszonyok és a gyerekek a hátsó udvarban voltak a dohánypajta mellett, éppen a konyhakertet tették rendbe. Verkman leállította a motort, kikapta a 8x57-es Mausert az "anyósülésről" és erősebb léptekkel elindult a családja felé. Keresztül ment a verandán, pár lépcsőn lelépdelt, aztán a hátsó udvarban volt már. Rohanni nem tudott, mert mindig belenyilallt a tüdejébe a fájdalom.
Az a fránya golyó... Még az első nagy világégésben szerezte, alig múlt 18... Éppen, hogy csak nem vitte el a kaszás, azóta betokosodott, de a komolyabb tüdő-igénybevételkor bejelez...

Igen, Verkmanunk nem mai gyerek, 45 évével még azért bevitték, de a tüdejére való tekintettel könnyített szolgálatot kapott, így lehetett sofőr...

Először lánya, Liszka vette észre... - Vater, Vater! - Mutti, Voti hazajött!! Rohant hozzá. - Hansi, Hansi, kiabálta örömmel teli torokból a felesége. A család apraja-nagyja egy kupacban sírt-zokogott, no és persze örült, hogy a ház ÖREGJE megérkezett.
- Liszka, Julika hol van? - kérdezte, és tekintetével az udvart kémlelte, hátha meglátja az 1 éves unokáját.
- Bent alszik, de most már felkeltem, mert aztán este nem fog! - és a lánya már ment is az unokáért.
Felesége szinte levakarhatatlanul ölelte 3/4 éve nem látott férjét, csak a levelekből tudták, hogy jól van.

- Anna, nincsen sok időm, fél 5-re Nagyatádra vissza kell mennem az őrnagyhoz, ha tudsz rakj össze egy kis hazait, de csak akkor, ha van miből! - mondta az asszonynak.
Közben, Liszka a karjában megjelent az álomból felvert unokával...
Julika, májusban múlt egy éves, éppen, hogy járdogált... Igézően szép gyermeki kék szemecskéi, szőkés-barnás kócos hajtincsei és ugyan álmos, de tiszta tekintete nagyon meghatotta öregapját, ki nem röstellett zokogásban kitörni és ismét magához szorítani a családját...
A kislány születésekor még otthon volt, de aztán ő is megkapta a behívóját.

Teltek-múltak a percek, lett hirtelen valamicske ebéd is, előkerültek a szomszédok is szép sorjában.

Fél 4 felé járt az idő, lassan szedelőzködni kellett. Anna összecsomagolt mindent, mit lehetett. Még bor is jutott a pakkba, jól fog jönni a többieknek is, csak az őrnagy nehogy észrevegye...

Egyszer csak, Verkman megkérdezte a lányát: - Liszka, Jóskáról mi hír van?
Csend lett hirtelen. Az asszonyok összenéztek.
Verkman rosszat sejtett. - Na, mondd már lányom, mi van a férjeddel!! - kérdezte kicsit erélyesebben.

Liszka csendesen válaszolt...
- Elfogták az oroszok...


2.
Amikor magához tért, csak azt érezte, hogy szomjas...
A többiek megpróbálták felnyalábolni a porból, nagy nehezen sikerült is, aztán a saját lábára próbált állni, de nem tudott...
Kegyetlenül helyben hagyták...
Telek egy kulacsot nyomott a szájához, abból próbált egy kis éltető vizet csorgatni a szájába, némi sikerrel...

Nem tudni pontosan, hogy miért, de az oroszok nagyon eltángálták a gyűjtőlágerben, Bosnyák állítja, hogy a tájoló miatt volt az egész, mert nem ketyegett...



 -Böhm, maga honnan jött!? - kérdezte az utász század parancsnoka, Allaga főhadnagy.
 -Alázatosan jelentem, Mikéből. Somogyban van, egy kicsi falu. Nem messze Kaposvártól.
 -Aztán mivel keresi a kenyerét? - kérdezte a főhadnagy.
 -Ács vagyok, de sok mindent csináltam már. - mondta Böhm.
 -Na persze... A maga 19 évével egy világot látott sok-sok tapasztalattal megáldott emberrel állok szemben, ugye!?? - Mondta kajánul a parancsnok.
 -Jelentem én voltam már a Schomsich Gróféknál kocsis, lovász, de én csináltam a mikei templomnak a tornyát is, de kölyök koromban a vadászatokon is részt vettem, aztán egyszer a Gróf megkért, hogy segítsek neki a dámos kert bekerítésében is.

Allaga megpördült, és vissza lépett Böhmhöz.

 -Maga ott volt, amikor készült a lábodi dámos kert!???
 -Jelentem annak a kertnek semmi köze Lábodhoz, az Mikében van, a Gróf úr Tamásiból hozta a szarvasokat, valahonnan Tolnából, szóval nem hazai az állomány.
 -Gyulajról, édes fiam, Gyulajról! -mondta a főhadnagy.
 -És tetszik-e a vadászat, Böhm? - kérdezte a parancsnok.

Böhm erre nem tudott mit válaszolni...
Persze, hogy tetszett...
Eszébe jutottak a régi emlékek...
Kölykök voltak... Srubliccsal, aztán a cigány Orsóssal mentek ki este a gróf földjeire rapsickodni... Mindig volt nyúl, fácán, néha előkerült egy őz is...
De tudták, hol a határ, no meg a Gróf is tudta nagyon jól...
Nem hiába kérte meg a 3 kölyköt, hogy segítsenek neki... A 3 siheder boldog volt, dicsekedtek mindenhol, hogy őket a Gróf alkalmazza, mint erdőkerülőt és vadőrt... Persze... Így kell kihúzni a vipera méregfogát... Rablóból, pandúr...

Allaga nem hiába perdült bissza Böhmhöz...
Élete volt a vadászat, és a fegyverek...
-Fogunk mi még a vadakról beszélni, nagyon úgy érzem! - mondta Böhmnek. Mélyen a szemébe nézett, megrántotta a derékövét, aztán a felsorakozott állomány előtt továbbment...

Aztán megállt egy másik fiatal előtt.
-Hát, édes fiam, magát honnan szalasztotta a Jó Isten ide, a bajai vasúti híd alá, ahol az utolsó királyunk mondott legutóbb beszédet!?
-Jelentem alássan, Telek Péter vagyok,a Zselici dombok közül érkeztem, szintén Somogyból!
-És aztán elárulod-e, hogy mivel foglalkozol!?
-Jelentem alássan, én is fával, mint a Böhm, no és a vadászat tőlem sem áll messze!
-Az anyátok keservit! Itt a végére kiderül, hogy mindenki vadászgat, csak én nem tudtam a háború miatt lőni, egy normális őzbakot! -kiáltott fel a főhadnagy.

Allaga, bajai családból származott. Igazi lokálpatrióta családból... A család zömével kézműves volt, így a kis Anti sem maradt ki a fémek megmunkálásának a sorából...
Hamar megszerette a vasat, tetszett neki, ahogyan a makacs acél megtörik a keze alatt, ahogyan az akarata érvényesül a fém felett...
No, meg aztán, hamar híre ment a városban, nem kell Szegedig elszaladni a vadászoknak, ha valamit kellene reparálni a fegyvereken, mert az Ánti majd mögcsinyálja...
A háború kezdetekor már volt egy kicsi műhelye is. Persze, az Öreg ezt nem tartotta rendes szakmának, így Allaga a gimnázium után kénytelen volt katonának állani,mert az Öreg ebben látta a jövőt...

Főhadnagyunk így lett a bajai utászok parancsnoka...

Ahogyan Böhmnek, úgy Teleknek sem kívánkozott a katonásdi...
Volt nekik jobb dolguk is... Mind a kettőnek már volt felesége, Böhm ráadásul úgy jött el, hogy csak azt tudta, hogy Liszka gyereket vár... Aztán egyszer még kapott egy sürgönyt, hogy lánya született...

Kaposváron, a sorozáson találkoztak, ott köttetett az a barátság, amiről még senki sem tudta, hogy a 3 ember élete komolyan összekapcsolódik majd. Egyszerű katona barátságnak indult. Telek, Zselickislakról, Böhm, Mikéből, Bosnyák, Lábodról érkezett. Hamar kiderítették egymásról, hogy majdnem földiek, no, meg, hogy a vadászat ősi és elemi ösztöne mindhármukban benne lakozik...

Böhm, egyszerű ács volt. A családban mindenkinek kellett valami komolyabb mesterséget tanulnia... Apja, Johann, azzal magyarázta a kis Josephnek, hogy már az ő apja is azzal magyarázta, hogy mért kell valamit tanulni, mert még magának Ferenc Jóskának is volt rendes szakmája, -bútorasztalos- , mert hát mikor majd kivágjuk a magyar trónbul, tudjon magának ágyat eszkábálni. Amúgy a család a földből élt, volt szőlő, termeltek dohányt is, mint Verkmanék, de Mikében nem volt család, kinek ne lett volna egy komolyabb dohányföldje. Aztán ott volt még a krumplis... Böhm ezt szerette a legjobban, kölyök korában órákat töltött kinnt az "Erdapfelesben", ahogyan Szantner Goßmutti hívta... No, persze, a krumlis vonzó volt a fácánoknak is, az a sok krumplibogár, finom csemegének számított... Amikor, egyszer 4 kakassal jött haza,az apja,  Johann, nem tudta, hogy dicsérje, vagy szidja a kölyköt... Leültette, megbeszélte vele a dolgot, de a kis Josephnek az egyik fülén be, a másikon ki...
Aztán, mikor már egy őz került elő, a borotvakés fenőbőr is lekerült a helyéről...
Sokáig semmi sem használt...
Vasárnap a templomban, Szantner Goßmutti, a kötelező imába már belefoglalta a gyerek nevét is, hogy csak el ne kapják a cimboráival, mert annak nem lesz jó vége...

Aztán a Grófnak egyszer szólak...
Akkor már Böhm, úgy 14 felé járt, kezdett konyítani egy jó pár dologhoz, stikában bagózott, már a törkölyt is megkóstolta...
Egyszer a 3 cimbora, Böhm, a Stublics Ádi, no és persze a cigány Orsós, pirkadatkor kimentek a Csökli út mellé, hogy megnézzék az éjszakai hurkozás eredményét...
Volt is eredmény... A fácántoll helyett, a kakastollak kerültek elő, no, meg a hozzájuk tartozó csendőrök...
A 3 jómadarat nagyon gyorsan előállították a kastélyban. Vagy 3 órát álltak a Gróf szobaajtaja előtt, közben a birtok vaskapuja előtt, már a 3 család is ott sivalkodott, hogy aztán mi lesz a disznófülüekkel...
Hamar végigszaladt a hír, hogy amit már mindenki tudott, az most beteljesedett...

 A Gróf frissen borotváltan, lépett ki a vastag tölgyfa ajtó mögül, majd megállt a briganti banda előtt. A tekintete olyan volt, mint egy feldúlt bikáé... A 3 gyerek ijedtében hátra akart lépni, de a csendőrök nem nagyon engedték...
 -No, édes gyermekeim, melyikőtök a kapitány? - kérdezte a Gróf.
Egyszer csak Böhm, előre lépett, felnézett a Grófra, de a tekintetén látszott, hogy fél...
 -No, édes fiam, aztán mennyit loptatok eddig?
 -Nem tudom, Tekintetes Gróf úr, de sokat...
 -No, akkor a büntetés is sok lesz...

A 3 kölyök lelki szeme előtt már látszott a börtön, a vas bilincseket hallották csörögni...
 -Gondolom, apátok megtanított benneteket ásni, ugye? -kérdezte a Gróf.
 -Merthogy, ásni fogtok, méghozzá, sokat!!!!
A betyárok nem értették a dolgot...
 -Most fogok körbekeríttetni egy komolyabb részt a birtokon, ahol dámos kertet fogok csinálni! Sok szép akác oszlopot fogtok leásni, ez lesz a büntetésetek!
 A 3 gyerek fellélegzett... Ásni csak tudnak...
 -Holnap reggel 5-kor itt legyetek, majd akkor a jószágigazgató elmond mindent! Fizetés nincs, azt már előre elszámoltátok! Holnap majd kiderül, hogy mennyi időre lesztek befogva! Na, kifelé, taknyosok!!!!
Puskagolyó nem megy olyan gyorsan, ahogyan a 3 kölyök rohant ki a kastélyból...
Persze, otthon azért a történetnek volt egy kis fizikai folytatása... :-)))))

 A Grófnak csak lányai voltak... Hiányzott a családból, aki továbbviszi a Schomsich nevet... Bizonyos szinten tetszett a Grófnak a 3 legény, főleg, hogy nem simliskedtek, bevallottak mindent... Tetszett neki az életre valóságuk, a fizikai kondíciójuk, bátorságuk...
 Eszébe jutott, mikor ő is ilyen kölyök volt, mikor az apja puskáját kiemelte, a vitrinből, aztán amikor büszkén hazaállított élete első őzével...
Az Ausztiából hozott vadászmester a haját tépte, az öreg Schomsich üvöltött, és nem győzte elmagyarázni, hogy a vadászat nem arról szól, hogy kimegyek a birtokra, aztán ami mozog, azt hozom a konyhára...
Pedig tudhatta, már mindezt, hiszen 5-6 éves lehetett, mikor az apja elöször kivitte vadászni...
Benne is meg volt az a fajta belső zsigerből jövő vadászat, ami a 3 fiúban...
Ezért is nem kaptak komolyabb büntetést, mert a fenyítéssel, nem lehet elérni semmit, hosszú távon... A faluban pedig mindenki úgy ismerte, hogy az igazságérzete, jól működik...
 

Folytatjuk...

Köszönöm a jókívánságokat, továbbítom őket a vers írójának, Dr.Kiss Jánosnak, aki a községi havilapunkban megírta. :nyes :nyes

Nekem is tetszik, azért tettem fel. :WA

Örkény! Várjuk a folytatást! :WA

Úgy ám! :OKO :OKO

Lesz is, jó kis történetet álmodtam össze! :-)

Irjad szépen sorjába.... :OKO :TAPSol

Horrido!!!

 :OKO :TAPSol

Jó ez a történet, kíváncsian várom a folytatást!
Horrido ez ügyes húzás volt!  :)
Viktor, most éppen az önmarcangoló korszakomban vagyok, van egy félkész írásom, de tegnap este kitöröltem az egészet, újra kell kezdenem. :-[ Majd egyszercsak...

Úgy jártál, mint én a múltkor. Megvan egy írás, már majdnem kész, csak hiányzik a vége. Egyszerűen nem tudom befejezni.

. Üdv a vadásznak! :epl :epl :epl

3.

 Másnap hajnalban Böhm indult el legkorábban, bezörgetett Strublicsnak az utcai ablakon, és azután ketten mentek már az Orsósék felé.
 Orsós Pista még nem volt kinn, vártak egy darabig, de csak nem akaródzott neki előkecmeregni.
 Böhm beugrott a kerítésen, bár nem nevezném ezt a mozdulatot csak úgy ugrásnak, mert hát azért sajgott az alfele rendesen, még annak ellenére is, hogy Szantner Großmutti az otthoni "apai leápolás" után bekente valami csodakenceficével.
Szóval "beugrott", aztán bezörgetett az ablakon itt is... Nagy nehezen Orsós is előkerült.
Kicsit ki kellett lépniük, de azért időre megérkeztek. A jószágigazgató egy lovon ült, arról adta a parancsokat a 3 legénynek, mint egy katonatiszt.
-4 méterenként ástok gödröket, jó méter mély legyen ám, mert a vad ki fog törni, ha nincsen rendesen bennt az oszlop a földben!
Spannenberger, a jószágigazgató, falubeli volt, ismerte a fiúkat, mint a rossz pénzt. Böhm, ráadásul félig-meddig rokon is volt.
A számok világában jártas volt, bírt annyi egészséges falusi kurázsival, hogy azért ne verjék át. Ezért lett a Gróf  "gazdaságisa".

Már úgy dél fele járt, mikor Böhm megkérdezte a többi napszámost, hogy mikor jönnek az oszlopok.
Nem is kellett sokat várni, az első transzportot, ki is hozták a gatterből. Szépen megmunkált akác oszlopok voltak. Böhm odament, megnézte, aztán odaszólt a kocsisnak:
 -Már megbocsájtson, de nem kéne ezeket, úgy egy és fél méter magosan beszurkozni?
 -Ne dumálj, kölyök, ássad a gödröket, mert mindjárt itt a gróf a homokfutóval, hozza magával az egyik kisasszonyt is, aztán ha meglátja, hogy nem dolgozol, jön a deres is!!! -förmedt rá a bakról a hajtó.
Böhm visszakullogott, megfogta az ásót, aztán nekikezdett a következő gödörnek. De csak nem hagyta békén a gondolat. Az öreg Edertől tanulta az ácsmesterséget, aki a faluban egy nagyon megbecsült szakembernek számított. Vele már többször is állítottak kerítést, de az öreg mindig beszurkozta az oszlopokat, csak úgy kerülhetett a földbe.

 Nem tartott soká, a Gróf tényleg megjelent, hozta a fiatalabbik lányt is. Végigmérte, hogy merre járnak a munkások, aztán már fordult is volna vissza a kocsival, de Böhm odapattant az egyik lóhoz, elkapta az istrángot, és odaszólt a Grófnak:
 -Tekintetes úr, ez így nem lesz jó! Ha az oszlopokat nem szurkozzuk be, és úgy kerülnek a földbe, a víz hamar kirohasztja ám, aztán majd lehet cserélni!
 A Gróf hirtelen azt sem tudta, mit mondjon, meg is ijedt a gyerektől egy pillanatra, mert nem tudta, hogy mit akar a lóval.
 -Te, kölyök, honnan tudsz te ilyeneket? -kérdezte megrökönyödve a Gróf.
 Böhm elmesélte, hogy ácsnak tanul az öreg Edernél.
 A Gróf végig hallgatta, aztán visszazavarta dolgozni, de a spediter kocsit visszafordíttatta a gatterba, hogy szurkozzák be az oszlopokat.
Lassan, de eredményesen készült a dámos kert kerítése, 2 hónapig nem volt megállása a legényeknek. Aztán augusztusban "szabadultak".
 Közben Orsós megjavított egy két lószerszámot is, amik félig-meddig tönkrementek a munkában. Volt kitől tanulnia, az apja volt a faluban a "mindenes". Foltozott ő edényeket, készített ő lószerszámot, no, meg javított is. Vetett kinnt a mezőn vályogtéglát, ismerte a gyógynövényeket, szedett gombát, bár azt inkább Márira, a feleségér bízta. Aztán a faluban beindult a cserekereskedelem. Tojást, gombára cseréltek, lószerszámot csirkére, kolbászra, kinőtt ruhára. Volt úgy, hogy Böhm nadrágja egyszer csak átalakult istránggá, aztán feltűnt a gatya Orsóson.
 De ez faluhelyen így volt rendjén... Nem volt kérem ebben semmi meglepő. Jött a cigány bádogozni, aztán a hóna alatt hazatért 2 jércével. Ez volt a fizetség. És kérem mindenki betartotta az íratlan több száz éves játékszabályokat.

 Mikor a Gróf már érezte, hogy a büntetés a vége felé kezd járni, magához hívatta a három betyárt.
-Na, legények, azt hiszem, ez jó iskola volt, lassan letelik a kimért büntetés.
-Holnaptól szabadok vagytok. De ha akartok, jöhettek napszámba, mert kevés az ember, aztán lassan be kellene fejezni ezt a kerítést.
A kölykök nem tudtak mit mondani hirtelen, csak szorongatták a kalapjukat... Megköszönjék, ne köszönjék...? Érezte a Gróf a fiúk tipródását, aztán csak annyit mondott: -No, usgyi, kifelé!!!

 Böhm tért vissza a kerítés építéshez leghamarabb, ő már másnap jelentkezett. Orsós is hamar átgondolta dolgot, de őt inkább a spediter kocsira rakták, hajtónak. Aztán Srtublics is jött, de őt jobban érdekelték a gépek. A Gróf kb. egy évvel ezelőtt vett traktort, no az volt Strublics nagy álma... A nyár folyamán megtanulta a kezelését, karbantartását, aztán ő lett a TRAKTOROS! Böhm a gatterba került be, ott tanulta a fa feldolgozásának szabályait.

 Aztán, mikor elkészült a kert végre, Kadarkútig elhozta a vonat a dámokat. A betelepítés nem volt egyszerű, komoly szakértelmet kívánt, de ott volt Fuchs, a vadászmester, akit még az öreg Schomsich hozatott Ausztriából.
 Nem volt egy egyszerű ember, ha kellett fenékbe billentette még a Grófot is... Néha visszaélt a bizalommal, azt mondta, az erdő, lehet, hogy a Gróf úré, de ami benne van vad, azzal én bírok, én mondom meg mit lehet és mit kell kilőni... És ha ez nem tetszik, el is mehetek... Persze, hogy nem kergették el...
 Már Fuchnak is feltűnt a 3 gyerek vadászat szeretete, stikában figyelte is őket.
 A dámoshoz meg erdőkerülők is kellettek. Szólt is a grófnak, hogy nem lesz elég az embere, kellene még felvenni embereket.
 Aztán a Grófnak eszébe jutottak a rapsicok... Fuchsnak sem volt ellenére a dolog, így aztán a 3 jómadár felcsapott "vadőrnek" is...
 Abban az évben 3 siheder lelke a mennyekben járt... No, meg a mikei csoda erdőkben!


Folytatjuk...

 

Örkény!
Jöhet a folytatás! :OKO Úgy bele merűltem, hogy észre sem vettem az idő múlását, mennem kell haza! :WA

No, kedves Mindenki!

Én mostan kiveszem az évi rendes és rendetlen szabadságomat, nekiindulok, mint Zrínyi az M7-esnek, aztán 2 hétig áztatom azt a bizonyosat a Balaton vizében... Addig álmodok nektek folytatást, ha meg találok a Balcsi mellett valahol free Wi-Fi-t, akkor meg is írom Néktek, Böhmék újabb kalandjait...

Addig is vigyázkodjatok magatokra, mert aztán jön a Budmill kutyám!!! :-)) /ahogyan az acsai kocsmában a cigány hívta a pitbullt/....

Üdv: Örk...

Éljen a Balaton-parti Free Wi-Fi!  :T

No, nesztek nektek, folytatás!  :) :) :)


4.

 Verkmannak nem sokat kellett várnia az őrnagyra, kb. egy jó negyed óra múlva meg is jelent,  ahogyan megállt a kocsival a parkolónak kialakított murvával felszórt területen.
Körbenézett, aztán megállapította, hogy ez a kis Volkswagenből hadicélokra átalakított bádogdoboz tényleg elbújhat a rútságával, no meg a koszosságával a fényesre kisuvickolt Adlerek, Mercedesek mellett. A többi sofőr is csak bámulta, ahogyan „pofátlanul” beparkolt két 180-as Mercedes-Benz közé, de nem nagyon merték leszólni, tudja Isten, kinek a sofőrje ez a középkorú emberfia.
 Jöttek is kifelé, szép sorjában a katonatisztek, sokuknak a hóna alatt akták lógtak, volt, aki éppen akkor csatolta fel az antant-szíját, no meg a jó öreg Luger P12-esét.
 Korrekt kézfogások, némi halk beszélgetés még, aztán mindenki megkereste a saját kocsiját.
 Verkman kinyitotta a jobb hátsó ajtót, az őrnagy belépett, majd lehuppant az ülésre. Az arcára valami érthetetlen, kérdésekkel teli ábrázat ült ki, de azonnal, és finoman szaglászni kezdett…
- Verkman! Minek van ilyen bődületesen erős füstölt kolbász szaga!?
- Őrnagy Úrnak jelentem, otthonról hoztam egy kis hazait, aztán abban a zsákban van a kolbász, szalonna, no meg a füstölt sonka, ami mellett ül. Bocsánatot kérek, ha kellemetlenséget okoztam ezzel az Őrnagy Úrnak! – szabadkozott Verkman.
- Dehogyis, hadd nézzem, valami frenetikusan jó az illata! - kiáltott fel Drinhaus.
Szétnyitotta a kenyeres zsákot, amibe Anna és Liszka belepakolta a füstölt árut, nyelt egy nagyot, aztán óvatosan visszakötötte a száját. Nagyon régen nem érzett már ilyen isteni, földöntúli illatokat…
Verkman látta az Őrnagy ábrázatán, hogy enne belőle szívesen egy falatkával.
- Őrnagy Úr, ha visszaérkezünk a szállásra, levágok mindből egy darabot, aztán csaphat egy jó vacsorát, ma este végre, nem kell azt a förtelmes konzerv húst ennie!
 Drinhaus megpróbált erőt venni magán, erősen szabadkozott, hogy hát ő ilyet nem szokott csinálni, de egy-két magyarázkodó mondat után belátta, hogy Verkman átlát rajta, és szépen, elfogadta az „ajándékot”.
A Sperr-diffi szokás szerint reccsent egy nagyot, mikor Verkman gázt adott, aztán a hátsó kerekek még „megkövezték” a csodaszép fekete úrikocsikat, mintha csak azt mondták volna, le vagytok ti szarva, azt sem tudjátok, milyen az igazi élet, majd a parkolóból kikanyarodtak és elindultak a tiszti szállás felé.

- Verkman, ha beérünk Nagyatád központjába, keressük meg azt a fürdőt, hallottam, hogy itt van egy valamire való gyógyforrás, ahol meg lehetne mártózni, no meg nem ártana rendesen lemosakodni sem! – szólt oda Verkmannak, Drinhaus.
- Őrnagy Úr, az a víz olyan büdös, hogy aki abból iszik egy kortyot is, rögtön halottnak nyilvánítják, mert azt hiszik róla, hogy már 5 napja rohad! – szólt vissza Verkman.
- De ha nem veszi rossz néven, én tudok egy helyet, ahol a Rinyában lehet egy jót mártózni, aztán nekem meg van itt szappanom, most hoztam otthonról, frissen főzte az asszony.
Drinhaus nem állt ellen, gondolta, ez a helybéli, csak ismeri a környéket…
Verkman lekanyarodott Nagyatád után a köves útról, mentek a frissen learatott búzatáblák mellet egy darabig, aztán megállt, és mondta az őrnagynak, hogy innen már csak gyalogosan tudnak menni, mert a kocsi már ezt nem bírja ki.
Szinte száz lépést sem kellett gyalogolni, máris ott voltak a part mellett. Verkman leült a parton, várta, hogy az őrnagy elintézze, amit akart.
- No, Verkman, csak maga után!
- Őrnagy úr, én otthon kimosakodtam, én nem szeretnék bemenni!
- Nem képzeli, hogy én bemegyek, maga meg itt kint fogja tátani a száját, amíg én lubickolok!?
- Na, gyerünk, befelé a vízbe! Los, Los!!!

No, nem volt mit tenni, Verkmanunk, levetkőzött, aztán szép lassan belemászott a Rinyába. Azt sem tudja, mikor fürdött utoljára a folyóban, tán még kölyök volt.
Az őrnagy is levette az uniformist, a Lugert szépen berakta a szürke zubbonya alá, aztán ő is belépdelt a vízbe. Verkman már nyakig benne volt, hamar belemártózott, nem volt olyan hideg a víz, hogy sokáig kellett volna vacakolni. Nézte az őrnagyot, ahogyan a sáson keresztül beleereszkedik. Kicsit meglepődött, nem gondolta volna, hogy a galambszürke egyenruha alatt egy ilyen kidolgozott, izmos test lakozik. Az őrnagy bal mellén egy 15 – 20 centiméteres erős forradást látott. Nem tudta, hogy megkérdezze – e, hogy az mitől van, hamar el is felejtette a dolgot, mert Drinhaus megkérdezte, hogy hol hagyta a Mauserét.
- Jelentem, bent van a sásban, ráhúztam a csizmáimat, az egyiket a csőre, a másikat a tusra! – prüszkölte, mert a víz belement a szájába az úszás közben.
- Helyes, Verkman, helyes, reméltem is, hogy nem hagyta kint a kocsiban, mert különben anyaszült meztelenül futott volna ki érte! – nevetett az őrnagy, aztán lebukott a víz alá, és a víz alatt úszva csak a másik part szélén jött újra a felszínre.
Körülbelül egy fél órát lubickoltak, az őrnagy lemosta magáról a több hetes koszt, aztán kimásztak szárítkozni. Drinhaus ekkor vette észre Verkman jobb mellén a heget, amit még a Nagy Elsőben szerzett.
- Hát az ott micsoda!? – kérdezte.
- Meglőttek, Isonzónál, az első világháborúban, szerencsére túléltem, de a golyó bent van, nem merték a fronton bántani, mire aztán foglalkoztak volna vele, betokosodott. 19 éves voltam akkor, éppen, hogy felnőtt lettem, aztán már vitt is a Monarchia háborúzni. Az asszony otthon a 2 gyerekkel, a kis Hansival, no meg a csepp lányommal, Liszkával. Hála Istennek, itt vagyok és élek, és remélem, hogy majd amikor ezek a harcok is befejeződnek, ismét visszatérhetek a családomhoz! Képzelje, már unokám is van, a kis Jucika, ma volt a karjaimban is,nagyon kis csepp lányka, épphogy csak most múlt egy éves!
- Szóval, maga harcolt Isonzónál!?
- Ronda egy helyzet volt az, kérem, nagyon sokan ottmaradtak, és sokan belerokkantak… - mondta Verkman.
- Az ottani katonai szituációt, még mi is tanultuk a kadét iskolában! – válaszolt Drinhaus.
- Ha meg nem sértem, Őrnagy Úr, és Ön hol szerezte azt a gyönyörű sebhelyet? – mutatott Verkman a felettese bal mellére. Azért a kíváncsiság csak ott volt benne, no meg ha már az őrnagy kiszúrta a golyó által ütött heget, akkor már visszakérdez ő is.
- Á, Verkman, én nem szolgálhatok ilyen „kimagasló” magyarázattal, párbajban szereztem, - tudja, nőügy volt, első vérig ment a dolog, sajnos vesztettem… Régen volt már, de egy örök emlék marad…
- Hát, nőügyek, nálunk a faluban is voltak, főleg búcsúkor, akkor átjöttek a szomszéd falukból a legények, nem kellett sok, már csattogtak is a pofonok, aztán volt, akik előkapták a bicskát is, de a csendőrök hamar szétkaptak minket… Persze, aztán, amikor Csökölyön, Nagyatádon volt búcsú, mi mentünk át „emberkedni”! – mondta nevetve Verkman.

Drinhaus elővette a cigaretta tárcáját, kivett belőle egy szálat, megkínálta Verkmant is.
Szótlanul elpöfékelték a dohányt, aztán magukra kapták a ruhájukat, visszasétáltak a kocsihoz,beültek, és nekiindultak.
- Jézusom, Verkman, nincsen meg a kenyeres zsák! – kiáltott fel az őrnagy, amikor észrevette, hogy hiányzik mellőle a csomag.
- Megvan az Őrnagy Úr, csak én jól eldugtam, rajta ül, mert a hátsó ülés alá rejtettem! Ha nem dugtam volna el, már hűlt helye lenne csak, mert a rókák réges-régen elszaladtak volna vele!
- Álljon meg, meg akarom nézni!
Verkman, lefékezett, megállt… Bár csak ne tette volna… Drinhaus feltépte az ülést, megnyugodva látta, hogy a vacsorája rendben van, de kiszúrt egy nem odaillő palackot is… Verkman elfelejtette, hogy oda dugta az otthoni bort…
Az őrnagy előkapta az üveget, kinyitotta, majd beleszagolt és belekortyolt…
- Látom, hozott mást is!!!
Verkman megszégyenülten ült a kormány előtt, nem is mert hátrafordulni.
- Ne féljen, nem csinálok balhét, de a vacsorámhoz kérek belőle!!! Viszont, ha észreveszem, hogy piásan vezet, megfenyíttetem, megértette!!!
- Igenis Őrnagy Úr! – válaszolta Verkman, egy kicsit fellélegzett, bár dühös is volt, hogy Drinhaus megtalálta a dugi bort.
Szótlanul mentek tovább, már visszakanyarodtak a köves útra. Az őrnagy a tájat figyelte, aztán odaszólt a sofőrjéhez:
- Verkman, nem tud itt egy jó vadászt, akivel lehetne vadászni? Azt hallottam, hogy ez a környék nagyon gazdag vadban, szívesen lőnék itt valamit, Magyarországról még úgy sincsen trófeám, kiraknám otthon a kastély vadásztermében!
- Őrnagy Úr, ezek a birtokok, a mikei Schomsich Grófé, ő rendelkezik az itteni vadászatokkal, szívesen elviszem hozzá, ha fogadja. Ismerem személyesen is, hiszen ott lakik, abban a faluban, ahol én is! Van neki egy öreg, osztrák vadászmestere is, hát nem egy egyszerű ember, de vadászni azt tud!
- No, akkor holnap meglátogatjuk, rendben!? – kérdezte Drinhaus.
- Mehetünk, de akkor had ugorjak be megint a családomhoz!? – szintén kérdezte kicsit kihívóan Verkman.
- Az üzlet megköttetett, de csak, ha hozunk egy kis kolbászt is! – alkudozott az őrnagy.
- Rendben, a család megér egy pár szál kolbászt! – nevetett vissza Verkman.

Csak a kocsi zúgását lehetett hallani, mind a ketten már a holnapi „kalandra” gondoltak. A maga 65 Km/h-s sebességével a Kübelwagen „repesztett”, a lenyugvó Nap komótosan elérte a magasabb fák tetejét, és mintha huncutkodva, bújócskázva játszott volna még egy kicsit az őrnagy tányérsapkáján, hogy felhívja magára a figyelmet…

De Drinhausnak az esze már csak a holnapi találkozáson, no és a vacsoráján járt, mert az ülés alól megint megcsapta azaz isteni, nyálcsorgató, földöntúli illat, mit emberfia sosem felejthet el, ha egyszer az életben a Jó Isten megadja a lehetőséget, hogy egy füstölőbe beleszagoljon…

 :OKO Folyt köv?

Jöhet a következő... :TAPSol :OKO

Természetesen, folyt. köv. !!! :)
Csak egy kis türelem, a "farkas kölyköket" nem egyszerű terelgetni a parton, no meg a vízben!  :)

Ja, meg tovább kell álmodni a történetet, az meg csak a délutáni közös nagy alváskor megy, mert ejszaka az emberfia olimpiázik!!!  :) :)

Urak, hogy itt mennyi réce van, az döbbenetes....

Akkor ne egyen sokat Kee, hogy könnyű legyen az álma! A récéket is tessék beleálmodni! ;D

Jót aludtam, szépet álmodtam, míg én szundiztam, addig a gyerekeim természetesen nem, szétkaptak egy asztali fúrógép állványt, összetörtek 2 poharat és sikerült a hinta kötélzetét is leszanálni... >:( >:( >:(

Vikor! Lesz neked nemulass, kapsz a nyakadba annyi kacsát nem sokára, hogy csak na!!!!  :epl :epl :epl

No, itt a délutáni álom...:  :nyes :nyes :nyes

5.

 ...... főhadnagy a tenyerébe temette az arcát, majd masszírozni kezdte az ujjaival a homlokát…
Eltelt vagy egy jó hosszú perc, mire kimenekítette a kezei szorításából az arcát, ránézett az íróasztalán heverő Magyarország-térképre…
A térkép 1942-es kiadású volt, már újra a Szent Korona alá estek a Felvidék egyes részei, no meg Észak Erdély, a Székelyfölddel.
Felállt, elsétált a diófa szekrényhez, kinyitotta, majd elővett egy üveg bort. Komótosan visszament az asztalhoz, töltött a zamatos Hajósi Kadarkából, amit még otthonról hozott.
- Bevégeztetett… - mondta halkan.
- Hogyan fogok én ezekkel elindulni, fel Máramarosba vasúti pályát építeni…!? Alig húsz éves mind, fogalmuk sincsen a háborúról, Isten tudja, mennyit dolgozhattak… Komolyabb fegyverzet nélkül, hogyan fognak meglenni, csak a saját kézifegyvereik vannak, nehéz tüzérség nélkül, biztosítás nélkül, szinte a halálba menetelnek… A Mannlicherek nem sokat érnek az oroszok ellen…

Tegnap hozta a futár a parancsot, hogy az alakulatot elvezénylik, még nem mondta meg az utászoknak.
Kikiabált a legényének: - Heckenberger, menjen a századhoz, mondja meg nekik, 9-re parancs kihirdetésre álljanak fel!!!
- Igenis, Főhadnagy Úr, már itt sem vagyok! – válaszolta Heckenberger, és már csak a port lehetett látni utána, amit a 43-as mintájú utászcsizma hagyott.
Heckenberger, szakmája szerint kádár volt, nagyon szépen dolgozott, Nemesnádudvaron élt. Ő is a fiatal, tapasztalatlan katonák közé tartozott, 20 éves sem volt még. ......... régről ismerte a családját, az apja tőlük vásárolta a hordókat, no és persze a szürethez, borkészítéshez szükséges dolgokat. Aztán, mikor Heckenbergert behívták, szólt, ........... ő elintézte, hogy itt maradjon mellette.

- No, katonák, parancs érkezett Budapestről, hogy elvezényelnek minket innen a Duna-partról, fel Máramarosba, a visszacsatolt területekre, vasúti pályát építeni! – zengett ..........
- Holnapután indulunk, kapunk egy külön vonatot, rendes kocsikban utazunk, a szerszámok, alkatrészek, anyagok teherkocsikban lesznek utánunk csatolva! A személyes málhája mindenkinek maga mellett lesz, a fegyvere is természetesen, a lőszerekkel együtt! Menjenek, kezdjenek neki a pakolásnak, nem sok időnk maradt, hogy szakszerűen becsomagoljanak! Írjanak levelet a szeretteiknek, a tábori posta még elviszi, természetesen, azok még biztosan megérkeznek majd! Aztán, hogy mikor és hogyan fogunk hírt adni majd magunkról, még én sem tudom! Akinek van valami kérdése, most tegye fel, mert legközelebb már csak a vonat indulásakor fognak velem találkozni!

Diósi, aki Budapestről került le Bajára, éppen feltette a kezét, hogy kérdezzen, mikor rettenetes robajjal egy  ponyvás Steyr teherautó kanyarodott be és állt meg oltári nagy porfelhőt csinálva a század előtt.
Az egész csapat köpködött, prüszkölt, ......... mondta a magáét, aztán kifújta az orrát.
Nyílt a teherkocsi ajtaja, és a gépjármű parancsnoki oldaláról leugrott egy ember. Korom fekete csizmája, teljesen új egyenruhája, nagyon mutatós volt, még a leereszkedő por ellenére is. Odalépett .......... elé, vigyázzba vágta magát, majd jelentett:

- ................. Magyar Királyi Utász Főhadnagy Úrnak, alázatosan jelentem, Csernák Roland, Magyar Királyi Csendőr Hadnagy szolgálatra jelentkezem!!!
............. nézte a figurát, aki a semmiből elépottyant, piszkosul nem értette a dolgot, majd fogadta a tisztelgést, és megkérdezte:
- Hát magát, honnan szalasztották ide a Duna partjára, ember!?
Csernák óvatosan leengedte a tisztelgő karját és értetlenül pislogott, majd visszakérdezett:
- A Főhadnagy Urat nem értesítették az érkezésünkről!!?
- Nem hát, de árulja már el végre, hogy kicsodák is valójában maguk, mert már piszkosul kíváncsi vagyok!
- Jelentem, parancsot kaptunk, hogy 15 fő csendőrrel, a jánoshalmi kapitányságról, - akik jól tudnak lőni, - jelenjünk meg a Bajai Utászoknál, mert mi fogjuk a munkálatok alatt adni a biztosítást!
- Aztán, miféle fegyverekkel, mert ha csak a Mannlicherjeikkel jöttek, az olyan, mint az elveszett fejsze nyele! Aztán tudja-e, hogy hova vezényeltek minket? – kérdezte a főhadnagy.
- Jelentem, a platón ülőknek mind Király-féle gépkarabélya van, no és persze egy rendes pisztoly is, de kapunk még golyószórókat is, kézi gránátok is lesznek szép számmal, és jómagam birtoklok egy távcsöves pontlövő 8x57-es oberndorfi eredeti Mausert is.
- Hát, a semminél több, de fogalmam sincsen, hogyan fognak maguk megvédeni minket, például, amikor talpfákat raknak le az embereim, aztán a szekercéken kívül talán egy-két talpfa kulcs lesz a kezük ügyében!?
- Ne féltsen minket, Főhadnagy Úr, nem olyan rég mi nyertük meg a megyében a csendőr-bajnokságot, aztán, amíg ez a mordály a kezem ügyében lesz, - azzal meglengette Csernák a Mausert – nem kell félni! Ilyen fegyverrel vadászom már jó ideje, jobban kiismertem már, mint a hites feleségemet! – mondta kajánul Csermák.
- Hadnagy, nem magukat féltem, hanem magunkat! A Jó Isten ujja érintse meg Önöket, remélem minden rendben lesz! – válaszolt ..........

 A tudatáig csak most ért el, hogy mit is mondott a hadnagy…
- Jól értettem, vadászik!? – kérdezett vissza.
- Igen, Jánoshalmán vagyunk egy páran, összeszervezkedtünk, aztán sikerült egy jó kis csapatot összeverbuválni.
- Na, katonák, most már ne szórakozzanak velem, kilépni, aki vadászik, vagy a vadászathoz van valami köze!!! – kiáltotta el magát a főhadnagy.
- Csernák, maga is, meg szóljon, hogy sorakozzanak fel a platón lévők is, és azokból is lépjenek elő a jágerek!!
........... nem hitt a szemének, mikor megszámolta a kilépett csapatot… A századnak, kiegészülve a csendőr-lövészekkel, majdnem a fele űzte a vadat…
A főhadnagy egy pár percig még beszélt a századhoz, aztán oszoljt rendelt, de Csernáknak odaszólt:
- Hadnagy, ha már így hozta a sors, jöjjön velem, van mit megbeszélnünk, no, meg van egy kis kadarkám is, majd az eszmecsere alatt elszopogatjuk! Az osztagának pedig elrendelem, hogy az enyémeim között keressenek maguknak kvártélyt, erre a pár napra! – majd felgyorsította a lépteit és eltűnt a tisztiszállás felé.

Csernák megrántotta a vállát, fogta a Mausert, dörmögött valamit a fogai között, odaszólt Kovácsnak, hogy tegyék a dolgukat, majd elindult a főhadnagy után…



Folytatjuk…



Kedves Örkény!

Mint írtam a történet parádés, sajnos a "másik fél" valamiért nem ezt gondolja, mailben - mint moderátort - keresett meg, hogy nem járul hozzá nevének közléséhez, így azt töröljem.
Én megtettem, kitöröltem, de nagyon nehezemre esett, hidd el.

Szóval a kipontozott helyre gyorsan találj ki valakit, mert én már nagyon várom, hogy hová visz a sorsom a II. VH.-ban.  ;) :)

Üdvözlettel: wetzlar.

Jujj... ;D ;D ;D ;D

Még a végén lesz egy Viktor nevű, Forestfan becenevű jogásza is Allaga főhadnagynak! :nyes :nyes :nyes

Marksman nevű mindenes ezermestere... :nyes :TAPSol

és egy Girgesz nevű szakácsa!

Hadtápos

Valóban, így helyes! :OKO

Szép napot, Mindenkinek!  :)

 No, úgy látom, hogy sokan igényt tartanak a történetben való szerplésre, ám legyen, végülis a grófnak van testvére is, no meg egy jó hadtápos mindig jól jön...    :nyes :nyes :nyes

 Viktor! Légyszi nézd meg a privátodat, fogalmam sincsen hogy elment-e az üzenetem!

Üdv: Örk...

Nem én kezdtem, csak egy jelöltet adtam :nyes :nyes :nyes :WA

Neki aligha.

Elment! :OKO :WA

Én direkt nem szótam bele. :o

;D ;D ;D ;)

Csinálunk egy szép, de rövid szerepet neked  :epl :epl:
"A becsapódó 7,62-es lövedékek sűrű porfelhőbe burkolják a talpfákat rakó magyar utászokat. Már jó ideje próbálnak fedezéket találni a töltés menti árokban és a talpfás szekerek között. Sztyepan, az előreözönlő orosz zászlóalj legjobb géppuskás lövésze önkívületlenül szorítja a géppuska kioldószerkezetét.
Szinte érzi a hátán, a mögötte álló komisszár ráirányított puskacsövét, de sejtelme sincsen a vállán végigkúszó, rövid ideig a nyakán táncoló, majd a rohamsisakja közepén megállapodó Ziel6 irányzójeléről.
Hirtelen elrepül a sisak, elakad a géppuska kerepelése, a komisszár ösztönösen ugrik hátra és vágódik hanyatt . Rövid idő alatt rájön, hogy őt nem érte baj. Feltápászkodik és artikulátlan hangon új irányzólövész után üvölt."

 :ALC :ALC :ALC

Imádlak, Benneteket!  :nyes :nyes

 Szegény Böhmék a végén még megváltják a világot is, figyeljétek meg!!!!  :nyes :nyes :nyes

No, addig is, itt a 6. rész:


6.

 A két kislány benyitott, majd a nagy franciaágyban alvó házaspárra vetették magukat.
- Apa, anya, ébresztő, már a hasatokra süt a nap! – kiabálták a szülőknek, és egy kis nyomatékot is adva hozzá, mind a kettő az apjuk hátára pattant és lovagoltak egy nagyot.
A gróf kénytelen-kelletlen kikecmergett az ágyból, magára kapta a köntösét, odalépett az ablakhoz, kihajtotta a spalettát. A nap már jó ideje verte a sugaraival a kastély ablakait, de a belső árnyékolók nagyon jól kint tartották a fényt.
- Hány óra van? – kérdezte a gróf a nagyobbik lánytól.
- Már lassan tíz óra, apa! Ilyenkor már kint szoktál lenni a birtokon! – mondta nevetve, de egy kicsit rosszallóan a gyerek.
- Ti már reggeliztetek?
- Igen, de ha megmondjuk, hogy hol, és mit, akkor nagyon dühös leszel! – nevettek a lányok.
- Na, ki vele, hol voltatok boszorka-palánták? – mordult rájuk a gróf, de tudta, bárhol is voltak, bármit is ettek, az már a múlt, kár megdorgálni őket, és legfőképpen idegesítenie vele magát.
- Hááát, a nagykonyhában reggeliztünk, nem az étkező-szalonban, és képzeld, apa, a Kämpf néni, otthonról hozott libazsírt, és abból kaptunk zsíros kenyeret, meg lilahagymát is!!
 A gróf még mindig kifelé nézett az ablakon, a lányai nem láthatták, ahogyan elmosolyodik a reggeli kalandok hallatán… Eszébe jutott, mikor az apjával kimentek egyszer aratáskor megnézni, hogy hogyan haladnak az emberek, és pont ebédkor értek ki, aztán szó szerint kinézte az öreg Brandtmüller Pista bácsi kezéből a friss kenyeret, szalonnát, no és persze a lilahagymát… Az apja, mire visszasétált a cséplőgéptől, már az öreg ölében ült, és jóízűen tömte befelé az ízletes katonákat… Persze, hazafelé mást sem hallott az apjától, mint, hogy arisztokrata, édes fiam, ilyet nem csinál… Azt sem tudta, hogy mit jelent a szó, volt úgy vagy 5-6 éves, viszont azaz ízkavalkád, amit az öregtől kapott, felért bármilyen 6-7 fogásos vasárnapi nagy családi ebéddel…

 Szombat volt. Kicsit ráérősebb ez a nap, bár ma is dolgoznak kint a földeken.
A felesége már elvonult rendbe tenni a toilettjét, a lányok hangját is már az angolkert felől hallotta.
- Borotválkozni kellene, de nincsen egyszerűen hozzá erőm… Nem érdekel, ma így maradok, majd holnap lehúzom a képem, különben is a vasárnapi misén kell rendesen kinéznem… - morfondírozott.

 Ahogyan mélázgatott, csinálta a semmit, kopogtak a hálószoba ajtaján.
- Szabad! – kiabált ki.
Albert, a komornyik volt az.
- Tekintetes Úr, bocsásson meg, de egy német katonatiszt várja lent az előtérben, nem mertem a szalonba bekísérni, itt a névjegye! Ja és vele van Verkman, a faluból! Azzal átnyújtotta az ezüsttálcán lévő névjegykártyát.
A gróf összerezzent, önkéntelenül a borostájához kapott. Aztán elvette a kártyát…
- Graf Christoph von Drinhaus. Ober der Wehrmacht. Ki a fene lehet ez német gróf, ráadásul őrnagyi rangban van a németeknél… - gondolkodott. És mit akar tőlem!?
- Albert, kísérje a szalonba, kínálja meg teával, mondja meg neki, hogy 10 perc múlva fogadom, addig kérek egy kis türelmet tőle.

 Schomsich ilyen gyorsan még nem borotválkozott, azt nem lehet, hogyha egy vele egyenrangú arisztokratával találkozik, ne legyen frissen borotválkozva…
Felvett egy laza, nyári, de mégis elegáns felöltőt, aztán belépett a szalonba, ahol Drinhaus hátratett kézzel éppen egy Feszty-képet bámult… A parketta finom recsegését hallván az őrnagy azonnal megfordult, és a két ember kb. 2 méterre megállt egymástól…
A gróf előrenyújtotta a jobbját, majd bemutatkozott: - Gróf Schomsich Ignác vagyok! Mi járatban nálunk kedves….?
- Graf Christoph von Drinhaus, Kelet Porosz őrgróf, a Wehrmacht őrnagya vagyok! – nyújtotta a kezét Schomsichnak a katonatiszt.
Keményen kezet ráztak, majd Schomsich hellyel kínálta az őrnagyot.
- Megbocsájts, kedves Christoph, de még mindig nem értem a jöveteled szándékát… Tudom, hogy vészjósló időket élünk, remélem nem a kastélyt szeretnétek magatoknak elkommendálni…!?
Az őrnagy egy kicsit megrökönyödött, de aztán elmosolyodott.
- Dehogyis, kedves Ignác, dehogyis, ennél sokkal egyszerűbb, és fenségesebb kérésem lenne!
- Mi volna az, mert már nagyon kíváncsi vagyok! – emelte meg egy kissé a hangját a Gróf.
- Nem katonatisztként érkeztem hozzád, hanem, mint civil ember… A sofőröm, ez a Verkman, aki itt lakik a faluban, mesélte, hogy nagyon szép vadállománnyal bírsz, nagy erdeid vannak, amiknek a vadmegtartó képessége kitűnő, no és nem utolsó sorban alkalmazásodban áll egy osztrák vadászmester, aki nagyon jól is kezeli az állományt. Jómagam nagyon szeretek vadászni, és arra gondoltam, hogy miután a környéken a vadászatokkal Te rendelkezel, megkérnélek, hogy amíg itt állomásozik az alakulatom, hadd lőjek a birtokodon egy pár trófeás vadat…
Schomsich megrökönyödve ült a bécsi barokk fotelben, és maga elé tekintett… Ilyen kéréssel még nem fordultak hozzá, itt az a szokás, hogy az ember meghívja vadászni a szomszédit, rokonait, aztán azok visszahívják… De, hogy csak úgy valaki, akit nem is ismer, betoppanjon, és „pimaszul” kikönyörögjön magának egy pár vadászati lehetőséget, még ha azonos arisztokrata címmel bírjon….!!! Na, ilyet még nem látott a világ errefelé…!!
Kérdőn nézett rá az őrnagy, látta, hogy a gróf nagyon gondolkodik…
Schomsich a diplomata, arra az elhatározásra jutott, hogy ha enged, hamarabb szabadul a kínos szituációból…
- Christoph, kérlek, megoldjuk a kérésedet, de figyelmeztetlek, hogy ez az eset csak rád vonatkozik, itt semmilyen dorbézolás nem lesz, amíg én itthon vagyok, tehát ide, a birtokra vadászni, csak Te, és senki más nem jön!! Rendben!!? A másik dolog… A vadászmesterem egy 72 éves öregúr, apám hozatta még Ausztriából, aztán itt ragadt nálunk. Igazi vadász, úgy ápolja-gondozza a vadat, hogy azt tanítani kellene. Nehéz a természete, még velem is kemény, engem még ő tanított vadászni, én elnézem neki a rigolyáit, remélem Te is, nem szabad megsértődnöd, még ha a grófi mivoltod esetleg megengedné. Az, hogy mire vadászol, Fuchs fogja eldönteni, és legfőképpen, hogy mire emelheted rá a fegyvert! Most kezdődött el az üzekedés, azt hiszem, Fuchs kinézett egy szép bakot számomra, mint vendégemnek, természetesen átadom a kilövés lehetőségét. A későbbiekről majd beszélünk, addig is menjünk, keressük meg Fuchsot!!
- Ignác, nagyon köszönöm, hogy a kérésem megértő fülekre talált, ennél nagyobb boldogságom régen volt már, mióta kitört a háború!!! – válaszolt örömében Drinhaus.
- Felajánlhatom a kocsimat, hogy azzal járjuk be a birtokot? – kérdezte az őrnagy.
- Köszönöm, elfogadom, nekem még nincsen automobilom, csak egy traktort vettem tavaly! – válaszolt a gróf.

 Verkman előállt a főbejárathoz, köszöntötte a Grófot, aztán a gróf a nagyállási földútra vezényelte a kocsit.
Nagyállás a birtok egyik része volt, itt lakott a vadászházban az öreg Fuchs. Régóta élt már Magyarországon, az anschlusskor a gyerekei hazamentek Salzburg mellé, a feleségét már régen elvesztette, az orvos tüdőgyulladást állapított meg nála, sokáig kínlódott, a gróf mindenféle csodadoktorokat is hívott hozzá, de a Jó Isten hívó szava erősebb volt…

A vadászmester éppen a verandán ücsörgött, mikor befutott a kocsi. Azt hitte, nem jól lát, mikor a Kübelwagenben meglátta a grófot, felismerni vélte a sofőrt, de, hogy ezt „szürke galambot” még életében nem látta az biztos…
- Grüß Gott, Herr Graf! – köszönt oda a grófnak, de már kezdett valami nagyon rosszat sejteni… Megszállták a németek a falut, bekvártélyoztak a kastélyba, meg ilyesmit….

10 perc kellett, míg az öreg vadászmester megértette, hogy nem háborúzni jöttek, hanem Drinhaust kellene megvadásztatni…
Eleinte tiltakozott, hogy nem akarja… Politikailag volt is rá oka, nem nagyon bírta a kis bajszost, no meg az elmeháborodott ötleteit sem… Az egyenruhással szemben, pedig egyenesen ellenséges volt… Drinhaus köpni-nyelni sem tudott, mikor az öreg kifejtette, hogy Ausztria az ő szülőhazája, és majd ott akar meghalni, de addig, míg a Wehrmacht ott tanyázik, nem fog visszamenni, mert ő még, magának, a császárnak esküdött fel, mikor katona volt, és annak úgy is kell lennie, hogy a császár visszajön…

Az őrnagy folyamatosan vörösödött, de nem szólt egy szót sem…Ő ehhez nem szokott hozzá, hogy ilyen lekezelően beszéljenek vele… Csak Verkman tudta, hogy ennek a beszélgetésnek a levét ő fogja meginni…
Schomsich is többször rászólt az öregre, a végére azért csak sikerült lecsillapítani…

- Aztán, mivel akarsz vadászni, fiam!? – tegezte le az őrnagyot, Fuchs.
Drinhaus majdnem felrobbant, neki kijár civilben a Gróf Úr megszólítás!!! – de bírta…
- Vadászpuskám nincsen, de a 8x57-es hadi Mauser az úgy gondolom, jó lesz…
- Úgy gondolod, úgy gondolod… Céltávcsővel felszereltek ezek, vagy csak ahogyan az üzemből kijöttek?
- Ha távcsöves kell, hozok olyat is!
- Aztán, mikor vadásztál utoljára, fiam!?
- Még a háború előtt, otthon!
- No, akkor a vadűzés előtt még itt kint, nálam, céllövöldézünk egy kicsit!
- Tudok én lőni, mein Herr, nem kell nekem a gyakorlás!
- Na ide figyelj, édes fiam, ha te itt őzbakot akarsz lőni, akkor azt csinálod, amit én mondok, megértetted!!!! – Mert, ha nem, te itt még innen, a birtokról, egy verebet sem fogsz kitömetni, azzal a berlini preparátorral, akinek a műhelye a Brandenburgi kapu mellett van! Délután fél 5-re gyere ide vissza, meg szeretném nézni a lőkészségedet! Aztán, ha rendben van, holnap, hajnali 4-kor itt a vadászház előtt találkozunk, puskával, lőszerrel, távcsővel!
Azzal odabiccentett a grófoknak, majd bement a házba.
Schomsich megértően karján ragadta az enyhén szólva, feldúlt őrnagyot, bár a lelke mélyén hahotázva röhögött, mert ő tudta már előre, hogy ez így fog történni…
Viszont Drinhaust, mintha leforrázták volna,belül őrjöngött, de nagyon tartotta magát…

Visszakocsiztak a kastélyhoz, a két gróf még váltott egy-két mondatot, aztán elköszöntek egymástól…

- Akkor, ugye, Őrnagy Úr, most mehetünk hozzánk!? – kérdezte Verkman, mikor beindította a kocsit.
- NEM MEGYÜNK SEHOVA, IRÁNY VISSZA A TISZTI SZÁLLÁS! – ordította az őrnagy.
- De Őrnagy Úr, megígérte, hogy beszaladunk a családomhoz, na és persze a kolbászok!! – fordult hátra, kérlelő tekintettel Verkman…
- HA AZT MONDTAM NEM, AKKOR NEM!! NEM ÉRDEKELNEK A KOLBÁSZAI SEM, ÉS HA MÉG EGYSZER MEGKÉRDEZI, KIVÁGOM A KOCSIBÓL!! MEGÉRTETTE!!

Verkman nem kérdezett többet, 1-esbe tette a kocsit, szép lassan elindult a köves út felé… Amikor még be lehetett nézni a Rákóczi utcába, kicsit lelassított, és bepislantott, hátha kint vannak a szerettei az utcán… De csak az árok partján lévő szilvafákat látta…

Verkman, alapvetően emberszerető volt, de ma két emberrel is meggyűlt a baja… A labancra volt dühösebb, mert a porosszal úgy bánt, mint cigány a kutyájával, a poroszt meg azért utálta, mert nem tartotta be a szavát… Pedig ez katonáéknál nagyon nagy becstelenségnek számít…


Folyt.köv…

Örkény!

Hát vazze, ez hihetetlenül jó volt, így utólag is köszönöm a megtisztelő vadász szerepét írásodban!!!!!  :OKO :OKO :OKO :OKO
Komolyan mondom itt elevenedett meg előttem az egész...és, hogy menniyre jól "éreztem magam" a rám testált szerepben... :TAPSol :TAPSol :TAPSol
II. VH., Steyr kocsi, vadászat, "pontlövő" Mauser....hát kell ennél több???

Wetz...!
 Privi ment, csekkelj vissza, légyszi, hogy meg van-e a válasz!

Üdv. Örk...

Kedves Örkény!

A #126-os történetben moderálást kellett eszközölnöm,..... EGYÉBKÉNT nekem nagyon tetszett a történet. ;)


Üdv. w.

Örkény, szuper!  :OKO

Szép napot, Mindenkinek!

No, a 7. résszel éppen elkésültem, mikor privát jött...
Át kellett kreálnom az egészet, de azt hiszem jól sikerült...  :) :) :)

No, tessék:

7.

 A Magyar Királyi Államvasutak, 424-es, 016-os pályaszámú, négycsatlós gőzöse behúzott a bajai vasútállomásra, mögékapcsolva egy beláthatatlan hosszúságú kígyóval…
A külső rendező részen, a kisgurítón, még tegnap összeállították a szerelvényt, éjszakára Gyurkó százados természetesen megerősített őrséget állíttatott fel a szerelvény mellett.

 Igen, Gyurkó Tamás, Magyar Királyi Utász-Felderítő százados…

Budapestről gyors vezényléssel került le Bajára, mondhatni egy Jolly Joker volt a maga területén.
Budapesti volt, megbecsült nagypolgári családból származott. Az Andrássy úton volt 2 bérpalotájuk is. A Ludovikán kiváló eredménnyel végzett, karrierje, fiatal kora ellenére, gyors szárnyalásnak indult…
Nem ismerte a „lehetetlen” fogalmát, többször bebizonyította, hogy nem csak az íróasztal mögül tudja osztogatni a parancsokat…

 Mikor Csernák belépett Allaga tisztiszállására, a hadnagy feltett lábakkal ült, kicsit hintázott a székkel…
- Gyere, Roland, akár ki is szolgálhatod magad! Ott van tiszta pohár, a bor pedig bent van a szekrényben! Nem olyan hideg, de azt hiszem, ebben az ínséges időkben ez a kis minőségi hiba nem jelenthet gondot…!
- Mért kellett nekem bejönnöm hozzád, Anti? – kérdezte Csernák a főhadnagyot, mialatt töltött magának a rubinvörös nedűből.
Allaga nem válaszolt, csak egy összehajtott papírt nyújtott Csernák felé… Szép papíros volt, rajta a Budapest Székesfőváros Katonai Főparancsnokság nagypecsétjével.
Csernák elolvasta az irományt, majd ránézett a főhadnagyra…
- Ez most, komoly? Te ismered ezt a Gyurkó századost? – kérdezte.
- Édesapám, ilyen az élet…! Katonák vagyunk, nekünk föntről osztják a lapot…!
Allagát is meglepte a levél tartalma… Nem erről volt szó… Ugyanakkor egy kicsit meg is könnyebbült… Nem kell utaznia… Marad, Baján… Olyan jól sikerült felkészítenie az utászokat, hogy mit sem sejtve, a belső ügyosztály emberei jelentették odafent, hogy neki kellene a továbbiakban folytatnia a kiképzéseket…

- Gyurkó már itt van, holnap bemutatom a fiúknak az új századparancsnokot! – Csak ezért hívtalak, hogy ne holnap szembesülj ezzel a ténnyel… - Ha, lehet, ne mondd el senkinek se, nem tudom, hogy hogyan fogják feldolgozni…!

A Főhadnagy felállt, odament Csermákhoz és a szemébe nézett…
- Ígérd meg, hogyha ez a Gyurkó nem is, de te odafigyelsz a fiaimra…!!!
- Anti, ne viccelj már! Egy a Haza, egy a Nemzet, egy a Magyar!!! – Persze, hogy figyelni fogok rájuk, rajtuk lesz a szemem, mint vadásznak a céltávcsövön!!
- Iszol még egy kortyot?
- Nem, inkább mennék én is megnézni, hogy hogyan sikerült az enyémeimet elszállásolni!
- Holnap találkozunk a parancskihirdetésen! – Jó éjszakát! – Csernák kezet rázott, Allagával, aztán kilépett a tisztiszállás ajtaján…


 Másnap, volt meglepetés, mikor bemutatta a főhadnagy az új századparancsnokot… A katonáknak alapvetően mindegy volt, hogy ki vezeti őket, a századosról senki sem tudott semmit, a főhadnagyot volt aki szerette, az sopánkodott, hogy megint egy új parancsnok, volt, aki nem szerette, az meg örült, hogy megszabadul tőle…

Allaga elbúcsúzott az állománytól, a századot teljes fővel kiképzetten átadta Gyurkónak…
Az alakulat zászlaja előtt, kihúzta a tiszti kardját, végig sétált, feszes vigyázban, ahogyan kell, tisztelgett az új parancsnoknak, Csernáknak is megadta, ami ilyenkor kötelezően jár, majd a kardját visszahelyezte a hüvelyébe, és elvonult az állomány elől…




A teherkocsikban, minden fontos dolgot már bepakoltak, még kaptak tegnap egy komolyabb szállítmány robbanóanyagot is, hogyha nem lenne elég, amivel a vasúti pálya alapjait kellene majd egyengetni.

Böhm megállt a lokomotív mellett, majd odaszólt Teleknek, meg Bosnyáknak:
- Ezt komolyan gondolták, ezek, hogy ezzel a mozdonnyal akarják húzatni, ezt a kocsisort? Alig van erő ebben a gépben!!!
- Nem olyan rosszak ezek, Jóska, elporoszkálnak mindenhova, na meg Kaposváron láttam én, egyszer, amikor 42 teherkocsit vonszolt maga után egy ilyen 424-es! – válaszolt a megrökönyödött Böhmnek.
- Ne aggodalmaskodjál már Szepi, nem mindegy, hogy mivel megyünk, az a lényeg, hogy lassan érjünk oda!!! – nevetett Bosnyák.
- Tudtad, hogy az a beceneve ennek a fekete katlannak, hogy BIVALY??? Azt tartják róla, hogy nem ismer lehetetlent, mindenhova elvisz mindent, csak legyen alatta megfelelő pálya!
- Jól van, jól van, csak egy kicsit erőtlennek tűnik, de aztán nektek legyen igazatok!

A párbeszéd túl közel zajlott a mozdonyvezetőhöz,aki fent kuksolt a kontroller előtt, és azonnal felfigyelt a hitetlen Böhmre.
Középkorú ember volt, már a könyökizületein látszottak, hogy nem ma kezdte, rendesen megviselte már a téli üzem… Kicsit felpaprikásodott, mikor hallotta, hogy nem hisznek a BIVALY erejében, és miután kisasolta, hogy Böhm jó közel áll a jobb oldali Heusinger-hajtóműhöz, odarántott egyet a lefúvató-szelepnek…
Miután a mozdony állt már vagy tíz perce, a gőz szépen felgyűlt a rendszerben, és akkora sípolással, robajjal tört ki, hogy Böhm olyat ugrott a teljes menetfelszerelésével együtt ijedtében, hogy bekerülhetett volna az 1943-as „Így sportol a Levente” kalendáriumába, mint „Az év távolugrója”. Telek akkorát röhögött, hogy még Csermák hadnagy is odafordult, aki éppen eligazítást tartott az övéinek.

Böhm felnézett a mozdonyvezetőre, az szúrós szemmel vissza… Egy szó sem hagyta el a szájukat, de mind a ketten tudták, hogy mért történt ez a „véletlen” dolog… Böhm biccentett egyet, majd egy enyhe mosolyt is eresztett, a mozdonyvezető visszabiccentett, mosolygott egyet, de ez más volt mint Böhmmé… Ebben benne volt a „majd megmutatom én neked” arckifejezése is…


- Gyere már, Jóska, nem lesz jó helyünk! – kiabált Telek. A Bosnyák Misi már előre ment, hogy szerezzen rendes helyet nekünk, igyekezz már!!!
3 személykocsit kaptak, hogy rendesen elférjenek, ez nagyjából sikerült is. Böhm is felcihelődött a középső kocsiba, egy négyes szeparéban már ott ült Bosnyák és Telek .
- Apám, nem sokat ültem eddig életemben vonaton, de még ilyen bőr bevonatú üléseken soha!!! Amikor Kadarkútról bementünk Kaposvárra, csak a fapados jutott!!! Szerintem, maga Horthy is ilyenen utazik!!!
- Édesapám, elhiheted nekem, a Kormányzó Úrnak francia bársonnyal van még a padló is leterítve!!! Egyszer láttam a filmhíradóban!!! – kontrázott Telek.

- Elnézést, szabad itt még ez az egy hely? – kérdezte egy, a 3 katona által még nem ismert fiatal honvéd.
- Persze, gyere ülj le, lehet, hogy már nem is találnál máshol, mi nem tartottuk fent senkinek sem!. – szólt oda Telek.
A fiatal honvéd felmálházott a necc csomagtartóra, aztán kibújt a zubbonyából… A három barát csak akkor látta meg, hogy nem is honvéd, hanem tizedes a rangja a legénynek… Hirtelen nem is tudtak mit kezdeni a helyzettel, de aztán az új ember előrenyújtotta a kezét, és bemutatkozott…
- Lakos Gergely, hadtápos tizedes vagyok, szervusztok!
- Isten hozott a körünkben, Gergő! – köszöntötte Bosnyák az új katonát.
- Ne haragudj, azt hittük, sima honvéd vagy Te is, mikor léptettek elő, mert nem rég szolgálhatsz? – kérdezte Böhm.
Áááá, tegnapelőtt kaptam a krumplivirágokat, addig én is mezei honvéd voltam! – legyintett nevetve Lakos.
- És egyből tizedes lettél? Ez furcsa… - gondolkodott hangosan Telek.
- Az a helyzet, hogy az elemi után, egy kereskedelmi gimnáziumban végeztem, aztán Lajosmizsén én lettem a boltvezető-helyettes a „mindenesben”, onnan hívtak be nem olyan régen… Tegnap, pedig átvezényeltek hozzátok, én leszek a század hadtáposa. Kalocsáról hozott a teherkocsi ide, még a laktanyában léptettek elő, azt mondták, hogy azért lettem egyből tizedes, mert akinek van valamilyen közép-végzettsége, az ezt kapja… Engem annyira nem érdekel, de ha adták, akkor adják… Aztán még csak az ingemre sikerült felvarrni a csillagokat, majd most út közben felfércezem a többit is!
- Szóval, Lajosmizséről vagy? – kérdezte Böhm.
- Igen… Nagyon szép környék… Szeretek ott élni… - mondta tűnődve Lakos.
- És Ti, honnan jöttetek?
- Bocsánat, még be sem mutatkoztunk rendesen! – kiáltott fel Telek.
- Telek Péter vagyok, Zselickislakról! – azzal kezet nyújtott még egyszer Lakosnak.
- Böhm József, Mikéből! – rázott kezet Lakossal.
- Bosnyák Mihály, Lábodról! – csapott Miska, Lakos kezébe.

 A 424-es nekifeszült, a csatlók kényszeresen megforgatták az acélkoszorúkat a sínen, a 8 hajtott kerék felsírt, megcsúszott a vason, de szép lassan megmoccantotta a végeláthatatlan szerelvényt…
Nagyot rántott a kocsisoron a gép, a tehetetlenségtől, még meg is tolta a mozdonyt a szerelvénysor, akik álltak, igyekeztek valamiben megkapaszkodni, - kinek sikerült, kinek nem…

A négy katonának hirtelen elakadt a hangja…
Az ádámcsutkájukon látszott, mindegyikük nagyot nyelt… Csak azt tudták, hogy valami elkezdődött ebben a másodpercben… De, hogy mikor ér véget…? Még maga a Jó Isten sem volt vele tisztában, nem hogy a pórias földi halandói…


- Sápi, fiam, szaladjon végig a kocsikon, mondja meg mindenkinek, hogy a középsőben állománygyűlésre 10 percen belül jelenjenek meg! Természetesen, aki őrszolgálatot lát el, az a helyén marad! Csernáknak is szóljon be, no és hozza magával az embereit is!
- Igenis Százados Úr! – azzal Sápi már futott is végig a személykocsikon.

Sápi László honvéd, Gyurkó legénye, szintén budapesti volt. Ahova a századost vezényelték, természetesen, ment vele. Nem volt ez most sem másként, bár Sápi egy kicsit mindig félt az új kalandoktól…

- Na, katonák, remélem mindenki megtalálta magának a megfelelő helyet, kényelmesen helyezkedjenek el, mert ez az utazás nem lesz sétakocsikázás! – nyitotta meg az állomány gyűlést Gyurkó.
- Ezzel a szerelvénnyel nem fogunk rohanni, lesznek olyan vonatok, amiknek elsőbbsége lesz velünk szemben, ezért valószínű, hogy egy jó pár állomáson veszteglünk majd sokat!
- Csak a miheztartás végett! Elindultunk Bajáról, Bácsalmás, Jánoshalma, Kiskunhalas, Kiskunmajsa, Kiskunfélegyháza, Tiszakécske, Szolnok útvonalon megyünk, ez lesz ma a napi penzum!
Szolnokon félretolnak minket, és még a szerelvényhez csatolnak 3 pőrekocsit, amiken 9 darab nehéz löveg lesz, ezeket még megkaptuk a véderőtől!
- Mindig a szerelvényen alszunk, de a nagyobb várakozáskor kisebb csoportokban majd megoldjuk a tisztálkodást!
- Jött hozzánk egy új katona, természetesen rajtam kívül, mivel eddig Baján a központi kaszárnyából kaptak mindent, nem volt ilyen emberre szükség, de most már kell, hogy legyen egy hadtáposunk!
- Lakos tizedes, álljon fel, és mutatkozzon be!
Lakos felállt, egy kicsit félszegen, de elmondta magáról, amit kellett.

- Katonák! Van-e maguk között, aki esetleg jobban jártasabb a konyhaművészetben? – folytatta Gyurkó.
- Jó lenne, ha valaki jelentkezne, mert ha én jelölök ki közülünk szakácsot, akkor egy idő múlva ki fog törni a parasztgyalázat!
Lassan Bosnyák feltette a kezét…
- Ha engem elfogad a század, szívesen elvállalom… Szerettem otthon a konyhában tenni-venni, aztán ragadt is rám valami az anyám igen jó főztjéből… - Na, persze, ha lesz megfelelő alapanyag!!! - jelentette ki azért határozottan, - mert hát az már a hadtáposon múlik ám!

Senki nem ismerte Bosnyák szakács tudását, de mivel a század többi tagjának nem volt kedve megmozdítani a kecses pracliját, így egyhangúan elfogadták… Bosnyák, még nem is sejtette, hogy az egyik „legveszélyesebb” posztra jelentkezett…

- Csernák, -fordult oda a hadnagyhoz a kapitány, - lassan beérünk Jánoshalmára! Tegnap még átszóltam telefonon a csendőrségre, hogy az emberei családtagjai, no és a maga szerettei jöjjenek ki az állomásra, lesz kb.5-6 percük, hogy elbúcsúzzanak, amíg a mozdony vizet vesz fel!
- Utána már csak a szolnoki pályaudvaron fogunk megállni!
- Amikor Jánoshalmáról kihúz a szerelvény, újra itt találkozunk, folytatjuk az állománygyűlést!
- Addig is még helyezkedjenek el, most ennyi volt a mondanivalóm! – azzal kilépett a fülkéből…


Csernák csak nézte a kilépő századost… Nem is számított rá, hogy ekkora öröm éri még a mai napon… Gyurkóról az első benyomásai egész jól alakulnak…

 A kapitány kint állt, a kocsi ajtajánál, nézte a tájat, néha a forgózsámolyok csikorogtak egyet a padlólap alatt… Mikor a csendőr hadnagy kilépett a kocsi elejébe, Gyurkó odafordult hozzá:
- Cigaretta? – kérdezte.
- Óh, megtisztelő, Százados Úr! – azzal Csernák kivett egy kézzel sodort  cigarettát, az ezüst tárcából, majd a benzines öngyújtójával meggyújtotta a végét. Jólesően nagyot szippantott a nemes dohányból, sokáig bent tartotta a tüdejében, hogy minden aromáját kiélvezze a nem mindennapi anyagnak. Mikor kifújta, odaszólt a századosnak:
- Még nem volt módomban megköszönni, hogy átszólt a családjainknak! Köszönöm szépen, a fiúk nevében is!
- Semmiség… Ez a minimum, aztán, hogy tovább hogyan lesz… Azt nem tudom, még én sem…
Majd elfordult a hadnagytól, éreztetvén vele, hogy nincsen most éppen beszélhetnékje, és tovább bámulta a tájat a lehúzott ablak mellett…


 Egyik tiszt, az egyik ablaknál nézte a távolodó, változatos tájat, a másik, a másik ablaknál kémlelte, hogy mikor látja meg szülőföldje koszos-piszkos állomását, hol a kedvese már biztosan nagyon várja…

 Azaz egyszerű tény, hogy a lehúzott ablakok mellett a 424-es füstje folyamatosan a szemükbe vágott és lassan olyan vörössé vált, mint a cigánymeggy, nem nagyon foglalkoztatta őket…




Folyt. köv…

Jól sikerült bizony. :OKO  Várjuk a folytatást! :WA

Holnapra remélem megálmodom, az átkreálás majdnem 2 órát vett igénybe, elfáradtam... Megyek, elbicajozunk az inasokkal a falusi "welness-központba", kell egy kis "komló befőtt" az agysejtek leamortizálására, :SERV ,hogy holnapra frissek keletkezzenek, aztán, hajrá, hajrá, hajrá!!!!

Egészségedre, remélem jól sikerül a leamortizálás és a frissülés is! :nyes

Önt idézem: "hajrá, hajrá, hajrá!!!!" :OKO :OKO :OKO ;D ;D ;D :PP

Örkény!

Sokan hülyének tartottak már ezért de most elmondom, tartson hülyének más is ha így akar...ha nem akkor születtem volna amikor, akkor szívem szerint én bizony katonaember szerettem volna lenni abban az időszakban.
Igaz, nem kifejezetten csendőr, hanem büszke Bf-109-es pilóta, de ez csak másodlagos.
Szóval:  :OKO :TAPSol

Én valószínűleg aknát szedtem volna mint notórius "másképp gondolkodó".... vagy büntetőszázadban, vagy egyenesen a MUSZ-ban... 1944-től még sötétebb perspektívák is felvetődtek volna...

Úgyhogy én nem sírom vissza azokat az időket, mindamellett, hogy én is a II. vh. megszállottja vagyok. A karosszékből...

Hát, Urak, én ma már vadásztam fácánra...
Igaz, nagyon barna volt, fél literes, aztán magyarul meg nem nagyon tudott... :-))

De sör után bicajozni ebben a dög melegben... Totál hülye vagyok... A két fiam úgy otthagyott, mint eb azt a bizonyos melléktermékét... .-))

Wetz...!

A magos laszti, sajna adva van... :-)) De, ne félj, lesz ez még jobb, bár pilóták az utászok közelében nem nagyon vannak...

Viktor!

Akkor egy helyen, Recsken és környékén, közösen bontottuk volna a Mátrát... :-))

Nagy valószínűséggel... :Q ... én sem tudnék innen elmenni...

Wetz...!

 Mért tartanának hülyének...!?
 
 Jómagam, 1989-90-ben voltam határőr... A legsz@rabb időben... Román forradalom, Kelet-Német áradat... 38 Kelet-Németet "fogtam" el, és nagyon sokat segítettem át, Ausztria felé... A végén már nem érdekelt... Volt olyan, aki az országnak háttal ment ki, feltett kezekkel, mert azt hitte, ha megfordul, agyonlövöm... Aztán, mikor a Labancoknál volt, visszakiabált, hogy nagyon köszöni...

 Bármennyire hülyén hangzik, de én büszke vagyok, hogy voltam határőr...
 Öregapám, csak az élete vége felé kezdett el mesélni a fogságáról dolgokat, viszont csillogott a szeme... Pedig, ott életre-halálra mentek a dolgok...

 Nekem nem tudja bemagyarárzi egy liberális sem, hogy a sorállományú katonaságra nincsen szükség...

Én azért megkísérlem eccer egy olyan fácános mellett.... :epl

O.K., Viktor!  ;D

 Az a helyzet, hogy voltam ám én forradalmár 1985-ben, aztán azon a március 15-i estén a lovasrendőrök felzavartak a a Lánchídra... Személyi el, érettséginek kampó... Csak 86-ban lettem érett... :-))

 

Én még most sem... :-[  ;D ;D ;D

Én sem mondtam egy szóval sem, hogy visszasírom, csupán ha akkor születtem volna, vadászpilóta szerettem volna lenni...legalábbis mai ésszel visszagondolva.

Örkény!

Igen, meg is látszik a mostani generáció(ko)n, hogy nem voltak katonák.
Nyegleség, Hamburger, kóla, hétvégén diszkó, mozi...ennyi az élet, a többi - köztük az iskola, történelem...stb - magasról le van szarva.
Nincs hobbi, a lényeg, hogy pénteken vége a sulinak, aztán buli, csajozás/pasizás, este buli, másnap - szombat - este megint buli, ha lehet részegen, vagy bebódulva.
Ennyi az élet és nagyon kevesen vannak, akiknek jelent valamit a történelem.

A csevegőben folytassuk!

Igen, offoljunk, itten kérem a versek, no meg Böhmék ezernyi kalandjainak a helye van!!!  :) :) :)

Persze, senki sem zokog, hogy ide nekem vissza az egész II.VH-t...

 Elmesélek egy, számomra nagyon tanulságos történetet...

 A feleségemnek álma volt egy kenyérsütő gép... Nem ilyen piacos hóbelebanc, hanem egy profi... Jött a kisjézus, aztán hozott neki egyet, 2003-ban... Minden vackot csinált, így kelesztett, úgy sütött, szóval, tényleg profi gép volt, és isteni kenyereket csinált... Az asszony büszke volt a "bio cuccokra", sütött olyan szép fekete kenyeret is, kinézetre, mint a cigány gyerek, de az íze tényleg finom volt...... Egyszer vitt át anyáméknak, hogy kostolják meg... Az öregapám akkor már anyámékkal lakott... Megkínálta az öreget is, aki forgatta, szagolgatta, a kenyeret, majd letette a szeletet, átölelte, megpuszilta az asszonyt, majd csak annyit mondott... -Édes lányom, örülök, hogy gondoskodsz a családról, csak én ilyen kenyeret a muszka-fogság alatt nagyon sokat ettem, és nem nagyon kívánkozik beléharapni...
 Az asszonyt, mintha leforrázták volna, kb. fél év kellett, hogy megértse, nem vele van a papa problémája...                                                                                                 

Áááááááááááááááááá, bocsi, ez benne maradt kb. 2 órája a Ctrl+V-ben....  >:( >:( >:(

Sorry!!!!

 ;D ;D ;D

Szóval, csak azt akartam mondani, Viktor, hogy keresek majd egy másik logot, mert nagyon egyformák vagyunk!!!  :WA

Na, így már jobban tetszem magamnak... :nyes :nyes :nyes :nyes

Örkény!

Nagyon jó olvasni, főleg úgy, hogy ismerem a helyszíneket.
Ugyan én vasi vagyok, nem somogyi, de dolgoztam ott pár évet és épp a Lábodi Körzetben. Szóval Mike, Csököly, Lábod környékén nagyjából képben vagyok.

Várom a folytatást!

Csaba!

 Köszi a dicséretet, most írom a következő részt!
Mi jót csináltál a "csoda falvakban" ?

No, én meg Vasban töltöttem a katona időmet, ugyan nem Celldömölk-és környékén, hanem fent a határ-háromszögben, Őriszentpéteren, Szalafőn...
Imádom a környéket, a mai nnapig visszajárunk a családommal, aztán jövőre kitaposok a familiából egy ottani bakot...  :nyes :nyes

Erdőtervező voltam!
Mikében és Lábodon csak besegítettem, de Csököly teljes egészében az "enyém" volt, úgyhogy asszem elmondhatom, hogy jól ismerem.
Mikben a Halastó környékén voltam többet, Lábodon Nagysallér környéken fényképezgettem a dámokat! Persze, munka közben.  ::)
Tetszett Somogy, de mégis visszajöttem Vasba.
Az Őrség tényleg szép hely, bár vasi létemre viszonylag keveset voltam ott.

A halastavak zseniálisak, sajna teljesen tönkre mentek, vmi. libatenyésztő a felét totál leszanálta, a másik felét, meg a természetvédők kaparintották meg, ami alapvetően nem baj, csak magára hagyták az egészet, ez viszont egy nagy hiba volt szerintem, mert ezeket a tavakat a gróf duzzaszttatta fel a Rinyából, ezért én mesterségesnek ítélem...
 A gyerekkoromban pedig valami halgazdaság volt rajta, a "stikahorgászásból "  én is jelentősen kivettem a részem... :nyes :nyes :nyes

Csak most jutottam oda, hogy elolvassam az utolsó két részt.

Örkény: Nagyon jól írsz, jó a megfogalmazás és mesterien kevered a szálakat!Élmény olvasni!-azt meg,hogy belekerültem, külön megtiszteltetésnek veszem.
Annyit azonban hozzátennék, hogy ladánybenei vagyok-Lajosmizse a szomszéd város. A lényegen nem változtat-és valóban jól ráéreztél, szeretem a hazámat, szeretek itt élni és tetszik minden hazai vidék, de a legjobban ezt a tájat és az itteni embereket szeretem. És csak részben vagyok kereskedő, inkább vallom magam gazdásznak.
Ezt most ne vedd kritikának, csak még nem sokat beszélgettünk egymásról! Izgalommal várom a folytatást! Csak így tovább! :V :WA

Egy "erdőnek" leálcázott Panther 7,5cm-es, 3300mm hosszú csöve mellett elnézve, az irányzójelet a támadó ..... páncélos ék parancsnoki zászlócskát viselő ... páncélosának a lövegpajzs tövének közvetlen oldalán vezetve, és közben hallgatni a toronyfordító villanymotorok halk zümmögését.....

És a Typhoon-ok zúgását.... ahigy Liam Neeson mondta a SW1-ben: "mindig van egy nagyobb hal..."

Momentán nem arra a frontszakaszra gondoltam ahol a Typhoon-ok dübörögtek 1944 szeptember 26 - október 26.
Attól ez sokkal, de sokkal közelebb van hozzám... :) ;)

Oh, bocsánat, Girgresz!  :WA

Kezd olyanná válni a történet, mint a néhai Szabó család... :nyes :nyes De nekem tetszik, mert újabb ötleteket kapok... :nyes :nyes

Viktor!

 Azt büntetik, amikor az emberfia egy "nem biztonságos vezeték nélküli hálózaton" hinta-palintázik...?
 Mert, hogy ez az "iroda" nick-nevű ADSL, nem a free Balatoné, az tutti... Viszont padlógázzal fogom... :nyes :nyes
 Már páran jól megbámultak, hogy mi a fenét csinálhatok... :nyes :nyes

Hmm.. IL-2... JSZ-2...

Azokban az ütközetekben csak az indultak még kategóriában voltak!Lényegesen- sőt egyáltalán- nem tudták befolyásolni a csata végkimenetelét.
Gyüjtőnéven az "Alföldi páncoloscsata"...., szokták ezt "debreceni páncéloscsatának" is nevezni helytelenül.

Folyt köv: Csevegő.

Itt a nyolcadik:


8.

- Na most azt is! – mondta Drinhausnak, Fuchs.
- Ide figyeljen, Maga, Maga, Maga…..!!!!
- Édes fiam, lóghat neked Vaskereszt a nyakadban, ha gondolod, agyon is lőhetsz, de akkor sem fogsz addig vadászni, amíg az én iskola-követelményeimen nem mész át!!! – Megértetted!!! – mondta a legszendébb mosolyával a vadászmester.
- Na, ott tartottunk, hogy azt a madárijesztőt kellene mellkason lőni, ami bent áll, a napraforgó széliben, de most azzal a másik Mauserrel, amin nincsen rajta a céltávcső!!! -
Drinhaus már az idegességtől a fogait csikorgatta…
- Idefigyeljen, Fuchs!!! – sziszegte, - Ha azt hiszi, hogy, most olyan nagyon ki fog tolni velem, téved!!! – azzal megfogta a nyílt irányzékos Mausert, letérdelt, megtámasztotta a jobb combján a fegyver előagyát markoló karjának könyökét, és lőtt…
Olyan 170-180 méterre állt a szerencsétlen szalma figura…
- Na látod, édes fiam, most már átmentél az én vizsgámon!!! – mondta, Fuchs.
Az őrnagy, úgy lőtte telibe a madárijesztőt, ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva…
- Látod, nem kell itt lacafacázni, célozni kell, aztán lőni…! – Hidd el nekem, fiam, a gróf úr is kijár ide, néhanapján, aztán vele is gyakorolgatunk… - azzal Fuchs hátat fordított az őrnagynak, és elindult vissza a házhoz…

- Herr Fuchs, most maga jön!!! – szólt utána, Drinhaus.
Az öreg megfordult… Lassan visszalépkedett az őrnagyhoz…
- Ahogy akarod, édes fiam!!! – nézett rá szúrós tekintettel, majd kikapta a hadi Mausert, Drinhaus kezéből, kért egy lőszert az őrnagytól, majd egyenesen betolta a töltényűrbe… A forgó-tolózárat betolta, majd lehajtotta a kart, és kibiztosította a fegyvert…
- Na, fiam, ezt a távolságot én is elfogadom, látod a madárijesztő kézfejét?? – Jól nézd meg, mert most látod utoljára!!! – azzal a bal vállához emelte a puskát, várt úgy 2 másodpercet, majd tüzelt…

A szalmabábu kézfeje csak úgy porzott, mikor Fuchs eltalálta… Kihívóan az őrnagyra nézett, majd szó szerint, amikor visszaadta a fegyvert, a Mauserrel úgy vágta mellkasba, Drinhaust, hogy csak úgy csilingelt a vaskeresztje a puskacsövön…
- Na, erről ennyit…! – Mára végeztünk, ha akarsz egy korty snapszot, gyere be!!! – majd szó szerint otthagyta az őrnagyot az udvar közepén.
-Verrüchte Jägermeister!!! – Még le sem térdelt!!! – forrt, Drinhaus, aztán lassan összeszedte magát, és utána ment az öregnek.

Amikor a tornácról belépett a konyhába, már ki volt készítve neki is a törköly. Ránézett az asztalra. Majd kicsit értetlenül megkérdezte:
- Honnan tudta, hogy bejövök, akár el is mehettem volna!?
- Hogy honnan tudtam!? – Látszik a szemeden, édes fiam! – Nem abból a fából faragtak téged, aki csak úgy bevágódik az automobiljába, aztán köszönés nélkül távozik! – No, Isten hozott a vadászálmok birodalmában! – azzal az öreg vadászmester felkapta a kupicát és amilyen gyorsan felkapta, olyan gyorsan koppantotta a pohár alját az asztalon.
- Zum voll! – mondta Drinhaus, majd egy húzásra ő is bekapta a nemes nedűt: - A szemei majdnem kiugrottak az anyagtól!

- Saját főzet, még az öreg gróftól tanultam, hogy hogyan kell itt Magyarországon pálinkát főzni! Kisüstire van csinálva, 52 fokos, kicsit karcos, de tiszta! – Ettől fiam, nem fogsz rosszat álmodni, mint azoktól a
vacak, francia pancsoktól…! – Hogy is hívják azokat!?
- Cognac… - válaszolt az őrnagy, de még éppen hogy csak egy kis hang jött ki a torkán, mert a „dezinficiatum” keményen marta még…
- Herr Jägermeister, hol tanult meg lőni?
Az öreg megtömte a pipáját, meggyújtotta, pöfékelt folyamatosan, amíg nem érezte, hogy rendesen átszelelt-e a dohány.
- Hogy hol tanultam meg ?
Töltött még egyet a törkölyből, az őrnagy is kapott. Nem utasíthatta vissza, a porosz esze azt megadásnak tekintette volna, így kénytelen volt elfogadni, bár nagyon nem kívánta a szervezete…
- A 14-es Nagy Háborúban a Császár testőrségében voltam…
Drinhaus megadólag emelte fel a fél decis poharat…
- De már akkor jobban érdekelt a vadászat, míg Franz Joseph, der Erzte élt, jó párszor kísértük fel Zell am See-be, vadászni…
- Tudtad, fiam, hogy a Kaiser, több, mint ezer szarvast lőtt!!??
- Azért, nem lehet rád panaszom, Te sem ma kezdted a fegyverforgatást!! – Nagyon jó a lőkészséged, bár , néha egy kicsit idegesnek látszol… - jegyezte meg kajánul a vadászmester.
- Köszönöm, Herr Fuchs, az elismerést, bár az a két hibázás nem volt betervezve!
- Ugyan már, fiam, ha én írnám, hogy mennyi vadat engedtem már el az életemben…! – válaszolt nevetve, Fuchs.
- Ennek a mai délutánnak, valójában nem az volt a célja, hogy arról győződjek meg, hogy hogyan lősz, hanem, arról kellett beszámolnod, hogy tudod-e a fegyveredet korrektül, biztonságosan használni!
- Láttad volna, mikor idejönnek azok a grófok, bárók….!!! – Szép kis firmák, mondhatom!!! – Az egyik ráfogja a másikra a sörétes puskáját, mert úgy ürít, a másik hurcolássza a csőre töltött fegyvert a kezében, aztán úgy forog az emberek között, mint akit táncoltatnak…!
- No, ezektől vagyok én nagyon oda, aztán, mikor az Ignác Gróf olyan korba került, hogy az apja kihozta a fácán hajtásra, odaadtam neki az én Ferlachimat, amit még otthonról hoztam.
- Kemény tanuló időket élt át a fiatal Úrfi, de beérett, nagyon jó, korrekt vadász lett belőle! – És, Te sem fogod másként végezni…!!!
- Itt másként megy a vadászat, mint fent az Északi- tenger partjainál…!
- Na, igyunk még egyet!


Addig-addig anekdotáztak, no és persze törkölyöztek, míg Drinhaus már egy szót sem tudott kinyögni.

Közben Verkman is visszaérkezett a faluból…
Igen, a délelőtti cirkusznak az lett, délutánra a vége, hogy az őrnagy belátta, hogy nem volt korrekt, mikor nem teljesítette az ígéretét…
Verkman, míg a két „kakas” „háborúsdit” játszott a napraforgó „zsoldosával”, hazamehetett…
Persze, kolbász, szalonna, sonka nélkül azért nem jöhetett vissza… Na meg a dugi borból is volt… De direkt egy kisebb üveget az őrnagy szeme elé tett, hogy a komolyabb dózissal ne foglalkozzon…

Az őrnagyot úgy kellett a VW-ba berakni, valami német dalocskát dúdolgatott, és folyamatosan egy Elke nevű nőt keresett…
Az osztrák kajánul megjegyezte, Verkmannak, hogy ez a porosz sem tud rendesen inni…
- Istenem, ha sört adott volna Kend, neki, akkor valószínű, hogy nem rúgott volna be! – méltatlankodott Verkman.
- Na, Hans, oh pardon János, holnap 4-re, hajnalban itt legyenek ám, próbálja az őrnagy urat valahogy magához téríteni!!!
- Jó lesz az a Hans, Herr Fuchs!! – nevetett vissza Verkman, aztán becsapta a Kübelwagen ajtaját.

- Hajnalban itt leszünk, én garantálom, csak maga legyen fenn, mert ha az őrnagy ébresztené, az nagy fiaskó lenne!! – majd gázt adott, és eltűnt az erdőben a magáról mit sem tudó Drinhaussal…

Az öreg csak nézte ahogy elhajtott az autóval, majd bement a konyhába, ránézett az üres törkölyös üvegre…

- Nem hagyott a piszok, egy kortyot sem!! – nevetett, aztán bement a spájzba, és a polcról, ahol a szilvalekvárok is álltak, leemelt egy másik üveggel…




Folyt. köv....

Várom a folytatást! :WA :nyes :nyes

Nagyon jó, jöjjön a többi! : :OKO    TAPSol

Örkény! :OKO

Nagyon jó Örkény! :OKO

Nem irodalmi igényű alkotás, de remélem befér ide. Csak így, cím nélkül, összeszedett emlékek három este történéseiből.

Első este.
Délután megnéztünk három lest, ebből egy mobil les volt. Társam nem jött ki választani, rám bízta, én egy olyat választottam, ami egy domboldal aljában volt, előtte tarló, szántás, mögötte bokros, cserjés rész, az aljban pedig dagonya és víz. Arra számítottam, hogy a nagy melegben a víz nagy vonzerőt jelent majd a feketeseregnek. Este fél hét körül ültünk ki, sz...t kívántunk egymásnak a tarisznyába, szétváltunk.  Vendéglátónk lement a túloldalra, unokatestvére felült tőlünk úgy jó nyolcszáz méterre a dombélre egy repcetarlóra, mi pedig lehúzódtunk az aljba. A nap már a fák között járt, amikor felhúzódtunk a lesre, én a padlóra szorultam, mert szűkös volt a hely. Keresőlámpa a jobb kezemhez, távcső a nyakba, bal kézhez termofelső, mellény, hűvös lesz az éjszaka. Szürkül. Alig ülünk kinn fél órája, kijön egy őz. Bakot is lőhetünk, ha selejt, ághiányos, öreg, azonnal odakapjuk a távcsövet, de suta. Sűrűn tekintget vissza az oldalba, ahonnan jött, hátha kijön vele a bak is, tart még a párzás. De nem jön, csak még egy suta. Szépen lassan felvonulnak úgy száz méterre egy gazos foltba, ott csipegetnek. Múlik a nap, telnek a percek, bal kéz felől kilépdel egy bak, kereső fel, vizsgálat. Egyöntetű vélemény alapján szól az ítélet: négy éves, tompa végű agancsú kímélendő nagyon jó bak. Keresi a sutát földre tartott orral, mint egy vadászkutya. Bejön jó negyven méterre, de nem vesz észre, Elindul fel a tarlón, cikázgat, amerre a suta ment, de nem találja meg a másik kettőt, akik egy vékony felszántott csík túloldalán fekszenek, látom a fülüket. Megunja a dolgot, visszavált az erdőbe. Csend van. Ezer tücsök muzsikál, mgöttünk lassan kel a hold, s mintha az húzná fel a disznókat, elindulnak. Lassú motoszkálás, halad le az oldalban, kuncogva röfögő malacnéppel, visító süldőkkel, mélyen röffentő, szuszogó kocákkal. Kifelé tartanak a tarlóra. A gyümölcsfák alatt megállnak, hallani, ahogy ropog foguk alatt a mag, csiga, más ínyencség. A kocák nagyot szusszantva vizsgálják a szelet, de nem gyanakodnak. Lassan haladnak. Egyszercsak három apró gombóc jelenik meg az bokros szélén. Meglököm Pista térdét, kérdi, mi az, intek a fejemmel, ott vannak a malacok, jön ki a konda. Mire újra szememre kerül a távcső, már anyjuk is a malacok mellett áll, süldőivel együtt, és mintha valami gép adagolná őket kifelé a tarlóra, úgy jönnek megállíthatatlanul mind többen és többen. Legalább negyven darab, malacok, süldők és kocák vegyesen. Az ezüstös holdvilágban, olyan, mintha óriási hangyák mennének fel a dolmboldalon. De messze vannak. Inkább kétszázötven méterre mint kétszázra, és ráadásul a konda vége még árnyékban is van, és tőlünk kanyarodva tartanak felfelé. Úgy telnek a percek, mintha nem is léteznének. Egyszer csak ellenállhatatlan késztetést érzek. Hát persze, kávét ittam, annál pedig jobb vízhajtó nem kell. Óvatos torna, ropog a létra foka, zörög a gaz, de valahogy sikerül elintézni a dolgot, igaz tíz percbe is beletellik. Felérve első dolgom a disznók felé nézni, de nem gyanítanak semmit. Eloszolva turkálnak a tarlón, de még mindig messzire, hej, de messzire... pedig az a süldő jól fordult, nincs mögötte másik, keresztben áll, de messze van, nem szabad, pedig ha meglőnénk egyet, a tapasztalatlan süldők még ott forgolódnának kinn, egy gyors golyó még odaérne ám, de nem. Elhúzódnak, lefelé a nád irányába. Társam vacillál. Fél a ropogó tarló zajától, ha megugrik a konda, elszállt az utolsó esély.  Végül mégis dönt. Rájuk megy, óvatosan. Lekászálódik, leadom a puskát,  aztán elindul. Felülök a padra, elhelyezkedem, és figyelem. Óvatosan halad, egészen csendben. Távolból hallom, ahogyan verekszenek a süldők, zúgolódik a konda. Odaért a sarokra. Telnek a percek, órákká olvadnak össze, hullócsillag hasítja az eget, de a golyó a csőben reked. Távolból villám villan, összeszedelőzködünk, felvesszük az élen ülőt, és bemegyünk. Ő semmit sem látott, semmit sem hallott, annak dacára, hogy láttuk egymást a lesről.
Második este.
Óriási kukoricatábla alsó sarkához ülünk egy vadkár-lesre, rozoga tákolmánynak tűnik, de biztosan áll a lábán, csak kicsit nyikorog. Szokásos ruhaözön, kevés hely, de édes nyomorgás. Bakot várunk, még van napfény, lefelé jövet a tarlón legelésen kaptunk egyet, de mire keresőtávcsövet találunk, megállunk, a bak jobbnak látja a nádba ugrani, mint várni. Hátha kijön még. Előttünk ma is tarló jobb kéz felől, balról pedig kukorica, mögöttünk elhagyott szilvás, az aljban megint víz, forrás, disznónak való hely. Róka oson ki a fűzfák alól, a vékony tárcsázott sávon szétnéz, aztán besurran a kukoricába. Csak a szúnyogok gyötörnek, szúnyogriasztó kerül elő, mégpedig ritka fajta, olyan ami hat is és nem csak papíron. Szinte hallom a szúnyogok átkozódását, ahogyan mögöttünk zümmögnek, függöny van belőlünk, de ránk nem száll egy sem. Milyen kedves muzsika, ha nem jár vele csípés... ahogy hűl az idő a szúnyogszimfónia elhal, belép a tücsökhegedű, szakadatlanul szólnak, cirpeléstől hangos a világ körülöttünk. A hold lassan ezüstösbe vált, fényesedik a világ. A tarlón csak az ismerős, nappal megnézett és azonosított foltok látszanak, unalmasan múlik az este. Hűvösödik. Nem csak a szúnyogok, hanem én is kezdem érezni, felveszem a mellényt, aztán balra, jobbra eltávcsövezek. Megnézem a keréknyomot, továbbhaladok, folt, tovább, folt... gyerünk vissza, az előző folt még nem volt ott legutoljára. Kinézem a szemem is, mire megmozdul a sötét tömeg. Megrázza a fejét, kinyújtja a nyakát. Őzbak. Látszik a fején sötétedő agancs, de sötét van, nem lehet elbírálni. Nyulak szórakoznak alattunk, ügyetlennek tűnő mozdulatokkal bukdácsolnak a kukorica szélében, leülnek, néznek fel a lesre, az értelem legcsekélyebb jele nélkül. Az egyetlen mozgás, amit észlelünk. Megfordul a szél, jobbról, balról, hátulról és elölről is fúj kár maradni. Így semmi sem jön ki. Bezötyögünk a szállásra.
Harmadik este.
Ugyanaz a les. Kiülés után szinte ugyanannyi idő múlva, mint tegnap, megjön a rókánk, csak most jobból. Kikocog a tarlóra, leshet valamit, mert jó darabig egy helyben áll, aztán úgy tűnik, mintha rágna, de messze van. Elüget a bokrok széléhez, ott út van felfelé, a délutáni eső után, szárazon tud felmenni az oldalban, keresgél. A következő bokor mellett megtorpan. Észrevette az autót. Feltartott orral szimatol, látszik rajta, hogy nem tetszik neki a dolog, megfordul, és bebújik a bokor alá. Nem sokkal ezután viszont megint kinn van, ugyanúgy szimatol, lassan eléri a nyomom, ahol átjöttem a gazon a tarlóra. Odaér... megérzi a szagot, és eltűnik. Ez már sok neki. Tökéletes csendben hajlik át a nappal szürkületbe, onnan az estébe. Apró mocorgások hallatszanak, gerlék húznak az alvófákra, madarak csicseregnek. Mintha halk roppanást hallanék a kukoricából. Mozdulatlanná válok, hátha a les reccsent egy kicsit, még a levegőt is óvatosabban veszem, nehogy rosszul halljak. De nem képzelődöm. Megint törik a kukoricaszár, de óvatosan, és lasssan, nagy szünetekkel. Meglököm társam, kérdően néz, ő nem hallotta. Távcsövezzük a táblát, de nem látszik hol mozog a szár. Fenn van a vad, tőlünk messzire, lefelé halad, lassan, ám biztosan, talán a vízre jönne ki? Már egészen közel tör, repül az idő, alig merünk moccani. Puska közben a korlátra kerül, a disznó pedig, mert már biztos hogy az, ráadásul egyedül is van, mert óvatosan tör, és nem hallani mást körülötte. Valószínűleg magányos kan lehet. A kukorica széle a lestől két méterre lehet, látom, hogy jön le valami a sorban, mozgatja a kukorica szárát, a tábla szélétől nincsen még egy méterre sem, a levelek hangosan suhogva súrolják a testét, amikor megáll. Még egy törés, aztán csend. Himbálózó kukoricaszár jelzi az alatta mozgó vadat. Várunk. Ha kijön, akkor fülel még egy kicsit, aztán ki fog lépni. Biztosan... ha nem most, a követlező percben. Csak a szél maradjon ilyen, csak meg ne halljon. Mindjárt kilép. Idegtépő percek. Az a sötét tömeg ott már a disznó lenne? Óvatos távcsövezés, csalódás a vége. Szám félig nyitva, szívem a torokban, levegő gyorsabban szedődik. De a disznó eltűnt. Valamit megsejthetett, mert talán hallom, ahogy halkan odébbál, ám az más is lehetett. Nem ad több jelet. Fél óra múlva telefon. Vendéglátónk, aki a tábla felső szélénél van, szól, hogy legalább hatvan disznó bement a kukoricába, de ő nem tudott rájuk lőni, figyeljünk, lehet kijönnek a tarlóra. Pár másodpercen múlt, hogy el nem csípte őket. Mire utolérte őket, az utolsónak maradtak tűntek el a zöld tengerben. Figyelünk hát, csend van. Csökken a ragyogás, mi ez? A csillagok is sokkal fényesebbek, mint máskor, több is van belőlük. Leveszem a kalapom, hogy felljebb tudjak nézni, bámulva figyelem a ritka látványt, városi fényelhez szokott szememmel. Aztán hátranézek a hideg fényű gömbre. Bizony, fele elfogyott. Ritka látvány, de a pokol fenekére kívánom. Egyre jobban fogy, nő a sötétség, semmit sem látni. Még egy róka jön ki hatalmas ropogással, de alig látjuk, pedig pedig a les alatt ül, onnan néz fel ránk, cincogunk neki, nem tetszik neki az ügy, odébáll. Úgy döntünk, bemegyünk, talán még hajnalban megpróbáljuk. Átbaktatunk az autóhoz, de nem indul. Egy hangot sem ad ki. Mi lehet a baj. Tanácstalanság, aztán ránézünk a világításkapcsolóra. Rajtamaradt... hogy az a bánatos... ez bizony be nem indul. Vendéglátónk lámpái éppen eltűnnek az erdő sarkán, nagyon halványan idelátszik, a távolság legalább két kilométer. Ő elment. Ketten maradtunk. Meg kell fordítani az autót, lejtőn legurítani, hátha beugrik. Nekiveselkedünk. Félméteres rendekben áll a szalma, megakad benne a kerék, a felázott talaj csúszik, az autón vastag harmat, minden csupa víz, káromkodunk, mint egy rossebes baka. Kínkeserves munkával sikerül a művelet, az orr az alj felé néz, na most! Röffen egyet a motor, aztán megadja magát. Na még egyszer! Megint semmi. Széttárjuk karunkat. Még elmondunk egy utolsó imát, aztán magunkra szedjük az összes mindent, és hosszú ment a kövesútig. Mire beérünk a Hold megint nagy tepsi képével vigyorog ránk... miközben baktatunk, valahol a közelünkben egy konda disznó éppen vacsoráját fogyasztja.

Tomek!
 :OKO
Naggyon jó! :WA

Tomek, írjál csak minnél többet! :OKO

Szép!
Nagyon jól leírtad! Mintha magamat látnám, tátott szájjal, fülem a szélső kukoricasoron.... :WA

Valóban nem, hanem "csak" vadászirodalmi.... de épp ezért vastagon befér ide, mert hozza a Tőled megszokott színvonalat is!

Én nagyon nagy élvezettel olvasom mindig az írásaidat és nagyon örülök, hogy már Te is puskával járod az erdőt! Pesze önző is vagyok, mert ez nekünk is nagyon sok szép olvasmányélményt fog hozni... :)


 :OKO :OKO :OKO

Köszönöm! Reméltem, hogy tetszeni fog.
A gond csak az, hogy még nincs puskám, se vizsgám, én még csak a második szem, második fül szerepét töltöm be, de talán nagyobb lelkesedéssel, mintha nálam lenne a fegyver.  :nyes

 :OKO

 :OKO :TAPSol :WA

 Szép napot, Mindenkinek!

 No... Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak... :)
 Rettegjetek, mert Böhmék is befejezték a nyaralást...  :nyes :nyes :nyes
 
 Tomek!
 Én csak most jutottam hozzá az írásodhoz, nagyon jó kis dolgozat ez ám!!! :)
 

Már épp ideje...  :nyes

Ja. Lássuk a folytatást... :WA

Csak olvasnánk már róluk!

Gratulálok a gerlékhez! :OKO

Örkény, köszönöm! A honlapon is van kettő, ha érdekel.
Kíváncsian várom Böhmék újabb kalandjait!  :)

Ezt találtam egy verses könyvben, gondoltam, bepötyögöm Nektek!
(jobb topicot nem találtam!)

Tóth Bálint: Szeptember

Bőg, bőg a szarvas a szálerdőben,
a bükkösben,
a hegy peremén,
meg-megiramlik, megtorpan s hörren:
"Ki a különb legény?"

Nem a tavasz! Az ősz
az erős
szerelmek ideje.
Bőgj, bőgj, szarvas, hirdesse az őszt,
az ősz igazát, ez az ős,
forró harci zene!

Koronádra vadásznak? Mit bánod!
Holdig hördül e vad lakodalom!
Hány ezredéve s hány ezredévig árad
torkodból ily szilajon:
Pár hét s vörösen robbannak az erdők,
jön az őszi forradalom!

Te, te érzed, mit ér a szabadság,
ünőkkel az őszi hegyen!
Űznek? Lesnek rád?
Hajszálkereszttel szügyeden
még édesebb, forróbb az élet
s a szerelem!

Ezt jó, hogy leírtad nekünk, nagyon tetszik. :OKO

Nocsak, nocsak!
Ki is ez a Tóth Bálint?

Nem tudom, most olvastam tőle először!

Lassan már a telet is végigszolgálják Böhmék, de mi még nem tudunk róluk semmit! :nyes

Akkor egy most készülő írás első fejezete:
KÖR

Ősz

Kora ősz van már, s az évvel együtt korosodó fák kezdik elhullatni koronájukat –kopaszságuk még nem zavaró, de a figyelmes szemnek már elárulják, hogy bizony lassan lejár a Nyárnak kiszabott idő. No, gyászolni azért még nem kell, az odébb van, de egy két öregebb fűz már el-elgondolkodik az elmúlt időről, ahogy a korosodó emberek is elmerengenek fiatalságukon, holott a Halál még nem érintette meg őket. Ilyenkor még dúsak a legelők, a fák roskadoznak a gyümölcsök súlya alatt, a szőlővesszők alig bírják lassan édesedő terhük és a határ még tele van élettel, mint ahogy a fiatal asszonyok csípőjén is maga az Élet ring.
Kong a déli harang, s hangja szétterül a buckák fölött, mintha egy kéz gondosan szétszórná, hogy mindenhova jusson belőle –ahogy pár hónapja a szántó-vető szórta a kenyérnek valót. Az erdők-mezők állatai felfigyelnek egy pillanatra, de életük során már megtapasztalták, hogy nem kell félniük ettől a hangtól.  Sőt! –az csak nyugalmat hoz nekik, mert ilyenkor a határban dolgozó emberek is megállnak pihenni, elfogyasztják ebédjük, és talán még le is heverednek a hűvös földre, a fűbe, hogy megkönnyítsék az emésztést és átadják maguk annak a gondtalan élvezetnek, melyet a felhők és a tiszta égbolt nyújt, s ki tudja, milyen édes álmokat szőnek Isten szent ege alatt.
Itt-ott egy pacsirta kacagja a világba énekének utolsó trilláit, melyet halkan igazít ki egy fürj pitty-palattyolása, mint mikor a cserfes hercegnőket halkan helyesbíti ki dajkájuk, de aztán az álmos melegben ezek a dallamok is elfekszenek egy vackorfa alá, hogy tovább édesítsék a fáradt népek mézédes álmait.
Maga a Nyugalom fedte be a tájat, ahogy ráült a világra. S ami zavaró hang hallatszik, az is csak annyit tesz, mikor a földön ülő lánynak gyűrődik a szoknyája: az alakját formálja, de a valón nem változtat –alatta, eltakarva mégis ott a mindenség.
DURRR!- csattant végig a hang a tájon, s mintha ezer meg ezer apró szilánkra robbant volna szét az iménti béke, úgy pattog a hang a szántók mellett húzódó fasorok között. Az alvók úgy pattannak fel, mintha bolha csípett volna hátsójukba, majd kábultan néznek maguk elé, nem értve mi rántotta vissza őket az álomvilágukból, de aztán mindegyik gondolat a helyére ugrik, eltűnik a posztó között a megmaradt kenyér sercli, szalonnabőrke, uborka, s újra emelkedik a kapa, a kasza, a metsző olló és mindenki nekilát a munkájának. Mert bizony az este még messze van, de a munka nem végzi el önmagát! Először csak lassan lendülnek neki a feladatnak a szerszámok, mint amik még nincsenek kellően bejáratódva, de aztán elbukik a horoló alatt a gaz, dől a rend a penge előtt és hullnak a túlnőtt indák az olló vágásai nyomán. Halad a dolog, ha csinálják, s mert a betevő falatra, a kertből származó kevéske többletre mindenkinek szüksége van, hát el is végzik a parasztok a teendőiket.
 De nem csak a földművesek vannak kint a határban, hanem a vadőr is. Kora hajnaltól kint volt rókalesen a fácánnevelő környékén, aztán bejárta a fél határt, ahol a legelők nagy része van. Közben átnézte a leseket, hogy kell-e javítani valamelyiket. Így aztán jól esett neki a vackorfa alatt elfogyasztani a kora tavaszi vágásból megmaradt szalonnát, két napos kenyeret, zöldpaprikát és egy korty citromos teát. Ebéd után, ledőlt a magas fűbe, amelyik mindig zsenge maradt a vackor árnyékában és kék eget nézve Isten dicséretére elszundított. Még talán álmodott is valami szépet, mert, ahogy a verebek lenéztek a fa sűrű koronájából, láthatták, hogy egy kis mosoly huncutkodik a szája szegletében…
Hát ezt a nyugalmat lopta ki a vadőr szeméből a durranás. Talpra ugrott, és mint akit most pottyantottak e világra úgy nézett szét mérgesen. Nem találta a hang forrását, de a visszhang miatt még csak azt sem tudta megállapítani, hogy merről jött a dörej. Hát vette a bőr tarisznyáját, amiben korábban az ebédje volt –az is megfért benne a töltények mellett még ha szűkösen is. Vállra kapta az öreg sörétesét és újra talpa alá vette a határt. Volt még mit tenni és úgy gondolta, hátha valami használhatót talál az ébresztőjével kapcsolatban.
Már jó utat megtett, mikor egyszer csak hangos rikácsolást hall maga előtt az egyik turjánban. Szarkák –mégpedig négyen vagy öten a hangból ítélve. Óvatosan odalopakodik a bokorsoron, majd a puskát levéve válláról kilép a turján melletti tisztásra. Persze a frakkos tolvajnépség azonnal levegőbe rúgta magát, de a puska két csöve leszólít egyet-egyet a hangos kompániából. Odamegy, és mint mindig, most is örömmel veszi fel a két madarat. Mint az elmúlt évek alatt oly sokszor, most is eszébe jut egy mondat: „Fiam, csak addig érdemes vadászni, amíg örülni tudsz a legkisebb vadnak is, és amíg sajnálatot érzel, akárhányszor sütöd el sikeresen a puskád.” Egyszer régen halotta egy idős vadásztól és örökre megjegyezte. Jól eső érzéssel dugja a hátizsákba a szarkákat–jók lesznek éjszakára csalinak a csapdákba. Aztán felfigyel valami vöröse a bokrok között… közelebb megy és az ütő majd megáll benne, mikor rádöbben mit is lát maga előtt az árnyékban. Egy őztetem. Közelebb megy és megvizsgálja –bizony csúnyán helybenhagyták ezt a nemes kis állatot. Nyaka körül hurok, a feje szétroncsolva, két hátsó lába levágva. Még egyszer megnézi, és lassan összeáll benne a kép: szegény beletéved az aljas hurokba, de az nem végzett vele, csak legyengítette. Aztán valaki megtalálta és fejbe lőtte. Nem kispuskával és nem messziről. Mintha kivégezték volna. Ki tehetett ilyet? Sehogy sem fért a fejébe a dolog. Vadász biztos nem volt. Akiket ismer és a környéken vadásznak, egyik sem tenne ilyet. De még egy rapsicról sem feltételezne ilyen tettet. Kivégezni egy állatot? –azt nem lehet. Elejteni, sebezni, megváltani a szenvedéstől, azt lehet. De ilyet? Nem is beszélve róla, hogy nem vitte el az illető, csak megcsonkította. Még egyszer körbejárta a tetemet, nyomokat keresett, de semmit nem talált. Gondolkodott, hogy mit csináljon, de magával vinni nem tudta, így hát megjelölte a helyet, hogy később visszataláljon, ha autóval jön erre este és elindult jelenteni az esetet a társaság elnökének…
Szépen színesedett az erdő. Mintha az angyalok festették volna ilyenre a tájat. A vadőrt mindig megfogta ez az ezerszínű harmónia, melyet egy ember sem alkothatott volna ilyen tökéletesre. A sárgától a vörösig, a zöldtől a barnáig minden szín megtalálható volt erdőn-mezőn melyeket menyasszonyfátyolként takart hajnali köd, diadémként övezte a déli letisztult égbolt és palástként takart a hűvös őszi est. Még az eső sem árthatott neki, mert csak élénkítette a színeket és mikor a felhőn áttörő fénysugár földet ért millió kis szivárvány csillogott a halódó leveleken. Igen, szerette az Őszt! A kedvenc évszaka volt a maga alváshoz készülő nyugalmával, és szerette a természet bőkezűségét. Ilyenkor sokszor tért haza körútjairól gombával, szederrel, majd mikor megérkeztek az első fagyok kökényt majszolgatott séta közben, mellyel minden nap megrakta az elmaradhatatlan tarisznyát.
Hajnal van. Az éjjeli fagy még meg-megcsípi orrát, de a nap már ébredőben, és miközben álmosan kukucskál ki a hajnali felhőnyoszolyából, a vadőrt már a határban éri az új nap. Most is a tegnap délután szedett kökényt rágcsálja. Miután elvitték anyósának a Márton napi ludat, még kiugrott az a ház mögötti erdőbe kökényt szedni. Nem tudná megmondani mikor szerette meg ennyire, de olyan ez neki ősszel, mint másnap a tökmag. Persze azt is szereti, de az a kályha mellett adja ki igazán a hangulatát. Nézelődik. Vállán a puska úgy áll, hogy bármikor lekaphatja, ha egy megtévedt róka ugrana ki elé, vagy egy kóbor kutyát hozna elé a balsorsa. Igaz, most nem szeretné használni a fegyvert. Érzi a pillanat szentségét, melyben a Teremtő méri fel a világot hajnalonta: „Na, kis teremtményeim, túl vagytok az éjszakán? Jöhet az újabb nap?” Emlékszik, régebben még az számított neki, hogy szóljon a puska. Nem értékelte az élet apró szépségeit, melyeket csak az vesz észre, aki meg mer állni a rohanó világban és figyelmesen szemléli a hatalmas természetet. „Néha kellenek azok a pillanatok, mikor az ember átérzi parányságát és szembesül a nála hatalmasabb, teremtő és pusztító erővel.” Jut eszébe a lelkész szavajárása, aki sokáig kísérgette útjain, de soha nem vadászott. Úgy érzi barátok lettek a sok közös túra alatt. Nagyon sajnálta, mikor elhelyezték innét. Igen, a pusztító erőt már ismeri, mióta a lőtér melletti faluba került vadőrnek, de az nem Istentől ered! Isten a természetben, a növényekben, az állatokban él, melyek mind egy láthatatlan erőnek, egy törvénynek, egy akaratnak szolgálva élnek, szinte teljes harmóniában. Az ember csak beavatkozik a pusztításaival ebbe a rendbe… de mint mindig, a természet rendbe hozza, amit az emberek elpusztítottak. Látta már a földbe robbantott gödröket, melyeket egy év alatt benőtt a fű és látta mikor a kiniglik üregeit hasítja fel egy gránát, szétdobálva lakóit, de aztán egy év múlva újra járatokkal és még több luki nyúllal van tele a lőtér. Mert a Természet mindig rendbe hozza, amit az ember elront. Mert a természet maga az erő, a teremtő Isten. Tudja, hogy ezekért a gondolatokért bármelyik egyház megkövezné, de érzi az igazát és az évek során felállította a maga kis teóriáját. Félte Isten, és épp emiatt mélységes alázattal végezte a rá bízott teendőket. Talán a lelkész értette meg leginkább az érzéseit, de hát ő már nincs itt, hogy elmondhassa neki a hajnali töprengéséből kicsorduló gondolatokat.
Újabb kis bogyót vesz a szájába és elindul az erdő szélre, hogy szarkára lessen a reggeli napsütésben. Kevés a fácán ezen a részen, pedig a terület jó. Hát megpróbálja segíteni a tavaszi kotlást egy kis dúvadazással. Ahogy sétál, felfigyel egy kis barna foltra az egyik fa mellett. A levegőben lóg, és nagyon rendellenesen fest már távolról nézve is. Sietősebbre fogja lépteit, mert rossz érzés kerülgeti. Ahogy közelebb ér látja, hogy egy nyúl lóg a levegőben. Nyakán és az egyik első lábán hurok –már a húsba vágta magát, mire szegény pára kiszenvedett. Egy vékony növendékfára volt erősítve a hurok, mely le volt hajtva a földig, és ahogy a nyúl kioldotta a biztosítékot a szokásos útján haladva, a fa kiegyenesedve csapdába ejtette az ugrifülest. Nem először találkozott hasonló ocsmánysággal azóta a szeptember eleji suta óta. Most is undorral nézte ezt a csalafinta, de alávaló szerkezetet, melyet csakis egy nagyon rosszindulatú ember tehetett ki. Találkozott már korábban is pár hurokkal, csapdával, de azok egyike sem volt ennyire brutális. Pár hete talált olyan őzet, melynek lábára egy fogakkal telireszelt vékony lemez szorult. Szegény csak feküdt a fűben egy turjánban és lázas szemekkel figyelte a közeledő Halált, ami a vadőr formájában a megváltást és nem további megváltást hozott számára. Most is, mint az elmúlt egy-két hónapban óvatosan körüljárja a csapdát, nézelődik, keresgél, de sehol egy nyom, sehol valami használható. Mint mindig: semmi, ami a nyomra vezetésben segíthetné. Biztos, hogy nem kezdő az illető, de honnét jöhetett? A faluban egy két éve nem volt új lakó, a környéken pedig egy kollegája sem panaszkodott hasonlóra. Nem érti… nem fér a fejébe, és mint mindig, ha valami érthetetlen számára, most is ideges lesz. Remegő kézzel veszi le a nyulat a fáról. A drótot rajta hagyja bizonyítékként és elindul a kiszemelt lesre. De a kedve már elromlott, már nem a természet részeként végzi a munkáját, hanem kötelességként. Délután pedig ugyanolyan mérgesen dobja a nyulat az elnök elé a vadászház előtti rönkasztalra, mintha a felmondását lökné oda.
„Mi van Bandi?” –néz fel az elnök- „Már megint egy”
„Most mondja meg Jóska bátyám: mit csináljak én? Olyan ez a galád, mintha szellem volna. Ha éjjel megyek, nappal teszi ki a hurkokat. Ha nappal megyek, éjjel lő valamit. Se hajnal, se szürkületben nem érem kint. Mintha tudná merre járok, mikor mit csinálok, mikor garázdálkodhat. Engem meg esz a fene miatta. Mit csináljak? Mondja meg!” Szinte köpi az izzó szavakat, pedig tudja, hogy az elnök jó ember. Régebben ő is vadőr volt, az akkor kiharcolt becsület emelte elnöki rangra a rendszerváltás után.
„Fiam. Semmit ne csinálj másként, mint eddig. Ne hagyd, hogy a kedved szegje ez a gazfickó. Előbb-utóbb úgyis hibázik, akkor aztán csőstől a nyakába varrjuk az egészet, hogy egy megbánja még azt is, hogy megszületett. Te csak végezd a dolgod. Még a télen, a hóban elkapjuk ezt a szemetet. Hogy száradna le a keze… aki ilyen rafinált csapdákat gyárt…”
Bandit, a vadőrt megnyugtatja egy kissé a válasz, de a lelke nem tisztul. Tudja: addig nem lesz nyugta, míg a rendet helyre nem állítja az ő kis több ezer hektáros világában. Elindul haza, majd ahogy otthon leszedegeti az aggatékról a reggel lőtt szarkákat észre sem veszi, hogy nagy pelyhekben elkezd hullani az első hó az idő közben szétterülő, sötét felhőkből.

Folyt.köv.

Naná!  :OKO :OKO :OKO

Jöhet a folytatás! :OKO

egyébként  :OKO

Szia Gergő!

Jó! Egy-két észrevételt engedj meg nekem.
Mindig rövid mondattal indíts, 3-4 szó max, meglódítva az olvasó fantáziáját.
"Az osztály zsongása lassan elcsendesedett."  "A csapatban meglazult valami." "Elment a nyár." /F.I./
Általában óvakodj a hosszú körmondatoktól, ezeket hagyjuk meg a törvényalkotóknak.
Tagolj többet, párbeszéddel, vagy új bekezdéssel, a "tömbösített" szöveg olvasását sokan feladják, mielőtt egyáltalán belekezdtek volna.
Egyébként, ismétlem, tetszett! Tegnap délután erdőjáró voltam, írásod első része, a koraősz, visszadta azt a hangulatot, amit ott éreztem.
Teszek is fel egy képet a megfelelő rovaton.

Jöhet a folytatás Gergő! :OKO

Megpróbálok javítani rajta, bár nekem a leírások jobban mennek, mint a párbeszéd.(Az életben is jobban tudok egy témáról beszélni, mint folyamatos beszélgetést folytatni.)
Viszont a hosszú mondatokat nehéz kihagyni... De hátha tudok még javítani magamon...

Gergő,  :ELjEn
Várom a folytatást.

 Üdv Girgesz :WA Siettem haza folytatás? :V

Folytatás talán a hétvégén, vagy jövő héten... sajnos nincs sok időm így csak pár sort lopok néha az eddig megírt részletekbe... de majd csak elkészül nemsokára(ez sincs még teljesen kész...)

…megtörli a homlokát, és a visszanéz vadőr barátjára. Megigazítja a távcső szíját.
-   Majd éjfél körül jövök érted, ha van valami, csörgess meg. Ünő, meg a disznók. Kocát ne bánts.
-   Mikor is lőttem kocát?
-   Jól van, no, csak úgy mondom. Akkor egy kalappal……….
… még csillog a repülő a napfényben, alant a diófák mögött már eltűnt az árnyék. Lágyan leng a fűszál előtte. Hol erre, hol arra döntve kalászát. Mindegy, amúgy sem a keskeny völgyön túli napraforgóban serénykedő szarvasok izgatják. Menekült a család elől, vágyott a nyugalomra. Már a hazamenetel gondolata is görcsbe rántja a gyomrát. Ez már nem az otthona. Mindig ugyanaz a nóta!
Az a pimasz légy még mindig nem unja a molesztálást. Azért uralkodik magán, semmi hirtelen mozdulat.
… majd szeptember elején megyek északra. Nem ismerem, de biztos jóemberek …. aztán Ők jönnek. Remélem, nem maradok szégyenben, lesz bőgés, meg lőhető bika …a fenébe, a rendelést benn hagytam a konténerben. Csak el ne felejtsem… de meleg van még mindig…
Hőhullám fut végig rajta, gyöngyöződik a homloka. Lassan letörli. A mozdulatra ránéz az a süldő nyúl, amelyik már egy fél órája kerülgeti.
-   Majd ősszel legyél ilyen bátor……
-   Remélem, megéli – gondolja, miközben újabb melegség tölti el.
De ez nem az a kellemes érzés, amelyet mindig átél, ha valami kedves történik vele. Letörli homlokát.
… a szállítót fel kell hívnom. Mit vacakol annyit? Még a végén csúszik a határidő…
-   Kárrr…kárrr..- egy holló tart a hegy felé.
Haragszik rá. Mióta vagy két éve a szeme előtt irtottak ki egy nyúlcsaládot. Addig verték a nyúlfiakat, míg azok már nem mozdultak. Szerencsétlen anyjuk hiába hadakozott bátran. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, elrepültek.
Repkednek gondolatai, akár az idő. A nap már rég nyugovóra tért, de a hold még nem követi, még fénnyel szórja be a határt. Jobbra a búzatarlón őzek tartanak a távoli erdő felé. Hirtelen megállnak. Csak nem kiszúrták a vadászt? Nem mozdul, pedig minta őt néznék.
-   Mi ez a szöszölés?
Lassan ballra fordítja a fejét. Óráknak tűnik, mire a távcső a szeméhez ér. Vadul verni kezd a szíve. Betölti a távcső képét a jövevény. Alig kőhajtásnyira….. izzadság folyik a szemébe.
-   Ahhhh – kiejti kezéből a távcsövet, és összegörnyed.
A zajra fújtatás a válasz, némi roppanás, aztán már csak a nyögése töri meg a csendet. Szakad a víz róla. egy örökké valóság, mire a telefonját előhalássza. Mintha egy szikla lenne a mellkasán. Még látja a kijelzőn megjelenő nevet.
-   Segíts, rosszul vagyok……
A hold még mindig bevilágítja az ösvényt, amin emberek közelednek lámpákkal.
-   Erre!! – hallja barátja hangját.
Fürdik az izzadságban… egyre nehezebb a szikla rajta… emberek… szétáradó fény… egyre fényesebb… végtelen gyönyör és nyugalom járja át… a gyerekek… végtelen melegség árad felé… csodás fényesség… iszonyú ütés a mellén… valaki mellbe vágta… fájdalmasan zuhant vissza… az életbe.

… bip… bip… bip… bip… nem tudja megemelni a kezét. Cső fut a semmibe, próbálja követni szemével, de nem tudja. Fáradt. Fehér mennyezet. Mi ez a hang? ….bip… bip… valaki a homlokára teszi a kezét…..

Mire hazakerült a kórházból, már nem volt otthon, se jólét. Barátja is csak egy maradt – a vadőr. Ő vigyázott a fegyvereire. Egy táskára való ruhával fogadta be néhány hétre.
-   Maradjál, majd rendbe gyünnek azok a fránya dógok.
-   Persze… persze…- és a remény egy szikrája se volt a szemében.
A karácsony havat hozott. Már egy hónapja lábadozott távol a volt otthonától. Nem beszélt szinte senkivel, ki se nagyon mozdult. Kerülte az embereket.
-   Odaadnád a kocsidat? Hazamennék…..
-   Vagy már, hogy kocsit vezess?
-   Ha kérem, akkor már nem lesz gond.
A városba érve késztetést érez, hogy felhívja gyerekeit. Egy húszas lapul a zsebében, nincs több aprója. Már nem divat a mobil világában az utcai fülke, főleg a pénzes.
-   Apa vagyok
-   Szia, apa, mi van veled? Régen hívtál….- és szétkapcsol a vonal.
Keserű íz terjed végig a szájában. Belegondol a múltba, mennyit tett értük. Mindent hagyott maga mögött, nem kért semmit a közösből. Legyen a srácoké.
Már sötét van, mikor a temetőbe ér. Az este, és a hideg még a legkitartóbbakat is hazaűzte. Megáll az urna előtt, mely a szülei hamvait rejti. Egy aszott koszorú, meg egy elégett mécses mutatja, hogy amíg nem volt, addig más se járt erre. Hozzáér a hideg kőlaphoz, és csendben zokogni kezd… Jót tesz neki, felszabadul a lelke. A hideg valóság zökkenti vissza. Gyertyát gyújt, és elmond egy imát…

Jóval éjfél után kerül ágyba. Az út menti motel ablakán keresztül nézi a lebukó holdat.. Az álom észrevétlenül suhan be a réseken, betakarja, és elviszi övéihez.
…alig hat éves, a cseres szélében lépked, halkan, mint a lopakodó róka. – pssszt – alig hallhatóan int az apja – az erdőből kilép egy szarvas és hátranéz. Valami mozdul mögötte, és bátortalanul kilép a kis borjú is. A tehén gyanút fog, és visszalép az erdő rejtekadó mélyére.
Felérnek a lesre. Az apja suttogva mesél neki fákról, szélről, vadról. Aztán egyszer csak a domb mögött lenyugvó nap fényében megjelenik a szarvasbika. Daliásan, kihívóan – pedig még nincs itt a harc ideje. Hang se jön ki a torkán, elbűvöli a látvány. Szívét, lelkét megérinti valami, amitől többé már nem tud szabadulni…
Melegség simítja meg arcát, majd végig fut egész testén. Ez azonban nem az a fájó érzés, ami még élesen, kitörülhetetlenül él emlékeiben – lágy finom bizsergés. Mintha szólítaná valaki. Felriad álmából, felül az ágyon. Kinéz az ablakon. A felkelő nap lassan betakarja köddel a világot…
Új napra ébredt, de úgy érzi, már nem az a szürke, céltalan, keserű nap, hanem egy új élet első napja. Mégha ily szürke is.

Elmúlt a tavasz, és a nyár is. Talált magának munkát, visszaköltözött a városba. Új szelek fújtak a vadászat terén. A társaságból, melyet apja alapított, kitúrták, bár már nem szeretett már a végén oda járni, vadászni. Öreg barátja révén azonban a nagyvadas megmaradt. Őszre már a vadászatra is tudott áldozni.
Szeptember végére megjavult az idő. Még javában fenn ragyogott a nap, mikor kiért a területre. Oda tart, ahol bő egy éve utoljára ült a diófa alatt. Messze állítja le a terepjárót. Felpakol, és csendes léptekkel ballag a cserkelő úton.
-   Kellemes langyos napsütéssel kezdődik a vénasszonyok nyara – gondolja.
Kifűződött a bakancsa. Lehajol, hogy megkösse. Az ösvényre kilépő nyúl nem veszi észre. Felegyenesedik. Mosolyogva elmélkedik, vajon mi lett azzal a nyuszkóval?
-   Szervusz, pajtás –biccent, majd ballag tovább, hívogatja a diófás völgy.
Már rég nem látható az akkori riadalom nyoma. Körbenéz. A völgyön túl silózott kukoricatarló. Szemébe süt a nap, mikor átnéz oda. Leül csendben, akkurátusan elpakol maga körül. Egy fácánkakas kezd esti énekébe, majd nemsoká egy másik, majd egy harmadik. öröm járja át lelkét, újra itt lehet, a természet lágy ölén.
Koppan valami az erdőfoltban. Hevesebben kezd el verni a szíve, mikor meglátja. Az öregúr lassan ballag a völgyben a tarló felé. Óvatosan emelkedik a puska a kezében. A célkereszben kirajzolódik a bika egész teste. Mielőtt felérne a völgyből, megáll. Már göbül az ujja, de hirtelen hidegség fut végig a gerincén. Élesen villan be elméjébe a gyötrő érzés – egyszer már járt erre a halál.
A céltávcső teret enged a keresőnek. A dalia, mint aki tudja, hogy most nem érheti baj, kilép a völgyből, és megállva fürdik a lenyugvó nap utolsó sugarában.
A nap megkoronázza a szarvast…. És újra beleborzong, mint gyerekkorában. Ekkor előbukkan az elméjében az a gyerekkori kép, amikor a vadászszenvedély megcirógatta lelkét… a napfényben álló bika…. az apja emléke, bölcs nyugalma.
Új ember lett – nyugodt, megfontolt. Tudvást tudja - eljött az idő egy új életre……………..

Nekem ez nagyon átjött!!
 :OKO :WA

Nagyon jó! :OKO

Nagyon tetszett! :TAPSol

Egy észrevétel:  Szarvas gida! :Vvon

Csatlakozom! Laci! :OKO :OKO :OKO

Hmmmm... valóban elírtam :fejv

Kijavítsam? :Vvon

Na, ez  :ELjEn :ELjEn :WA

A folytatás (a végén egyben felteszem az egészet, mert menet közben bele-bele javítgatok az egészbe):

Tél

Pár napig esett le a hó, de aztán az idő máris megengedett egy kissé. Utána persze jöttek a kemény fagyok, de hát Katalin megjósolta, hogy enyhülés lesz az ünnepekre… és már csak alig egy hét hiányzik, hogy meggyújtsák az utolsó gyertyát az Adventi koszorún, s az emberiségen az emberség legyen úrrá.
Az ól tetejéről csordogáló hólé utat tört már magának a fagy szorításából felengedett földben és az összefolyó víz csöppnyi patakként rohan végig az ól mentén, hogy aztán egy éles kanyarral bevágódjon az ajtó mellett a kifutóba. Persze a két hízónak sem kellett több, unaloműzőként rögtön térdig érő gödröket túrtak a fellazult földbe András legnagyobb „örömére”, mert alig győzi kerülgetni hajnalonta, etetéskor. Most is hatalmasat rúg az egyik sertésbe, mert az a szeme előtt kezdi el újraásni az előbb betemetett gödröt. Persze az ártány arrébb vánszorog, de annyira azért nem viselte meg az incidens, hogy zokon vegye. Legfeljebb fél méterrel odébb kezd el turkálni. „Na, lassan neked is letelik az időd. Kolbászként majd csak jobban nézel ki” –jegyzi meg magában a vadőr és szemei előtt már meg is jelennek a vadőr-ház mögötti füstölőben sorakozó kolbászok és szalámik. Mikor befejezi a reggeli teendőket kicsit visszalép a hízók óljához és elgyönyörködik a két szép jószágban. „Tényleg a gazda szeme hizlalja a jószágot” mosolyog magán. Nem szokott így elidőzni a háztáji körül, de ma jól esik neki egy kicsit szusszanni. Eredetileg a nemrég a sziktóra érkezett libacsapatokat akarta kikémlelni, de olyan locs-pocs van a határban, hogy lemondott róla. „Nem is olyan nagy baj –kicsit legalább szusszanok itthon. Elvégre az asszonnyal sem beszéltem már egy jót legalább két hete. Majd délután kinézek a területre, hátha addigra változik valamit az idő is.” Szőtte a gondolatokat még hajnalban, mikor kiszagolt az udvarra, s most is ezek a gondolatok jutnak az eszébe, ahogy áll az ól mellett és tervezgeti a két derék sertés dolgát. Jó kedvében sercint egyet, majd előveszi a pipáját és rágyújt. „Na, nézd már! –vagy két hete nem elő ezt sem.” Hökken meg saját tettén, de már pöfékel is jóízűen. Egyik kezében a pipa, másikban a vödör és elindul vissza a kamrába, hogy a lábasjószágoknak is vigyen egy kis magot. Az őszibarackfa mellett megáll, leteszi a vödröt, szív egy nagyot a pipába és miközben bodor kis füstfelhőket enged útjukra figyelmesen nézni kezdi, ahogy két kis széncinke küszködik az egyik etetőn, hogy egy kis darabot csippentsenek ki a megdermedt tavalyi szalonnából. „Nézd már Bandi: az asszony még ezekre a kis csöppségekre is gondolt!” –szólalt meg, de rögtön el is hallgatott. Csak nagyon ritkán beszélt magában és tudta, hogy csak akkor teszi ezt, ha nagyon jó kedve van. Most jut eszébe, hogy utoljára hónapokkal ezelőtt érezte ilyen jól magát. „Hej, hát csak szép az Élet!” –szól megint, majd újra beleszív a pipába, kapja a vödröt és már siet is a dolga után. A kamrában fogja a fánglit, merít egyet a kukoricás zsákból és már szórja is az arany szemeket a kamra előtti placcra. Persze a madarak azonnal lecsapnak a magokra és egy pillanat alatt akkora csődület támad a vadőr előtt, hogy alig lehet ráismerni az előbb még csöndes udvarra. Emberünk jót mosolyog ezen a zsibongó csődületen, majd újra merít e kukoricából és hirtelen ötlettől vezérelve leballag a kert aljába. „Itt szoktak a fácánok kapirgálni, mikor az erdőn már nagy a hó” néz szét, és átlendíti a magot a kerítésen. „Ne csak nekem legyen jó!” örvend a jótettnek, és elindult visszafelé a házhoz. Az ajtó előtt leveri a lábáról az odatapadt mocskos havat és sarat, benéz az ajtó kis ablakán és ismerős alakot lát sürögni-forogni az ajtó túlfelén. Leporolja a nadrágját, majd egy hangos „Jó reggelt!”-tel benyit a konyhába és már kapja is derékon asszonyát, hogy egy csókkal is megtoldja az előbbi köszöntést. Persze ő lányosan felsikkant, majd jóízűt nevetve már perdül is, és egy tálat, kenyeret, lilahagymát tesz az asztalra, majd rámutat az székre:
De jó kedve van valakinek! Már azt hittem hiába sütöm a szalonnát. No, Bandi ne kelljen kérni, ülj le gyorsan!
Ülök –már ülök is. Gyere te is, reggelizzünk együtt.
Az asszony pajkosan fordul még egyet-kettőt, majd leül az ura mellé és jóízűen megreggeliznek. Nem sok szó röpül fel köztük, de ahogy fogy a szalonna és a kenyér, egyre több szerep jut a mézes teának és a gondolatoknak. Persze, hogy szó esik a libákról is, amik a vadászt izgatják, de párját sem hagyják hidegen, hisz híres főzőtudományát nem iskolában, hanem a konyhában tanulta: sültjeinek a szomszéd faluban is híre van, vadételeivel pedig több versenyen is meghódította a bírák szívét, vagyis inkább gyomrát.
Délután kerülök egyet az turjános felé, hátha akad szarka, esetleg róka. Aztán kinézek a szikre. Biztos sok liba van már, esténként a falu széléig hallani a hangjukat. Hátha sikerülne csípni egyet.
Jajjj, hagyd már azokat a rókákat! –hisz  majd kiirtod a végén őket a környékről. Hát azoknak nem kell egy kis nyugalom? De libát hozhatnál. Lassan itt a Karácsony és még nincs Szentestére libánk.
Disznó nem jó?
Nem. Idén a halászlé mellé libát és fácán szeretnék sütni, Különben sincs már időnk levágni a hízót. Majd a két ünnep közt szerét ejtjük.
Rendben Márti, legyen úgy. De akkor szoríts délután, hogy legyen legalább egy olyan madár, ami fel akarja adni az életét! –mosolyog kihívóan a vadőr.
Meglesz. De hosszú még az idő délutáni! –néz vissza a fiatalasszony kacéran, majd megfogja ura kezét és sokat sejtetően húzni kezdi a háló felé…

„Milyen szép a havas táj!” Néz szét a vadőr a turjánokkal szabdalt sík területen. „Hiába, no. Csak a Teremtő tud ilyet alkotni” gondolja, s felnéz a felhős égre. Kicsit figyeli a felhők mögött szerénykedő napot, majd újra a tájra szegezte tekintetét. Ahogy így kémlelődik a rét és az erdő határán, ismerős cserregés üti meg fülét. A hang irányába fordul, és már észre is vette a bokrok közé bevágódó, frakkos betyárt. „Jó helyen vagy ott, csak észre ne vegyél” jegyzi meg magának. Sok szarkát lőtt már abban a turjánban. Nem tudni miért, de nagyon kedvelik ezek az óvatos madarak, pedig könnyen megközelíthető takarásban két irányból is. Az egyik oldalon az erdő széli bokorsor, a másik oldalon pedig az egymást követő és takaró nádas-füzes turjánok sora nyújt biztos takarást. Ki is használja ezt a vadász, s már oson is a bokrok mögött. Néha meg-megáll, hallgatózik, de csak zörgést hall a megcélzott zsombékból. „Biztos talált valamit és azt zörgeti, de lehet, hogy valami dögöt ráncigál” törnek fel ösztönösen a tapasztalatból szőtt gondolatok a vadőrben, s már lopódzik is tovább. Még tíz méter és kiér a takarásból, de akkorra már jó helyen lesz: csak egy kis rész marad takarásban, de a szarkák úgyis előtte próbálnak majd menekülni. Eléri a bokor végét, kilép, s mint már oly sokszor, most is lendült a puska és az ijedtségtől a levegőbe rugaszkodó kis tolvaj már zuhant is a sötétségbe. „Szegény- nem is tudta, hogy mi ölte meg, csak egy árnyat láthatott és már esik is le.” Valahogy mindig megsajnálta az épp elejtett zsákmányt, de aztán a szánakozás helyét mindig átvette a zsákmányolás öröme. Most is, szinte gyermeki tekintettel közelít a madárhoz. Szemében hasonló csillogás ragyog, mint mikor egy csöppnyi emberke megfogja élete első verébfiókáját. Ahogy megállt a szarka mellett, fura zörgésre lett megint figyelmes. Visszafordul a bokrok felé és már látja is, hogy a bokrok innenső oldalán egy ág rángatózik. Odasiet, és ahogy benéz a bokrok közé, egy nyúlra lesz figyelmes. Szegény pára hurokba lépett, és az rászorult a lábára. Így aztán csak vergődik, ugrál ijedtében, de a Halál még csak messziről figyeli ezt a szenvedést. A vadőr ledobja hátizsákját, négykézlábra ereszkedik és bebújik a bokrok közé. A sűrű gallyak mögött már kicsit több a hely, annyira, hogy fel tud állni, és így közelíti meg a csapdába esett vadat. Egy gyors mozdulat, és meg is fogta. Persze az ártatlan állat rúgkapál, próbál szabadulni, de a vadőr biztos kézzel fogja. Megnézi a hurkot: vékony, de erős bowden. Nem rég óta lehet a nyúl lábán, mert még csak be sem vágta eddig. Óvatosan lefejti az alattomos eszközt a megfogott lábról, megsimogatja a halálra vált állatot és elengedi.

Szíve nagyot dobban, mikor látja, hogy szegény pára egy gyors nekiiramodással átvágja magát a bokrokon, majd kiérve a szabadra hatalmas ugrásokkal távolodik ettől a az embertől meggyalázott helytől.
„Na, te is megkeresztelkedtél! –megérdemelnéd, hogy ezen a télen már ne találkozz emberrel” néz a nyúl után, s recsegve-ropogva utat tör magának vissza a rétre. Ahogy kiér, felnéz az égre, s jókedvűen, kacagva köszönti a felhők közül kikandikáló napot. Visszasétál a szarkához, mely már teljesen megmerevedve vándorol a tarisznyába. „Jó lesz a tollad pipaszurkálónak” fonja a gondolatokat a vadőr, s puskáját vállára vetve elindul a szikesek felé. Bizony ki kell lépnie, ha még idejekorán ki akar érni. Közben meg-megáll, szétnéz, figyeli a hó borította tájat, s ahogy áll, újra eszébe jut, hogy ilyen szépséget csakis a Teremtő képes alkotni. Mindenfelé fehér a táj, s ami mocsok, szemét csak van a mezőn, azt most mind jótékony takaró fedi el a figyelő szem elől. De mégsem unalmas ez a látvány: minden irányban turjánok, bokrosok, buckák törik meg az állandó fehérséget, és ha az ember kinyitja a szemét és lát is, nemcsak néz, észreveheti, hogy ebben a látszólag mozdulatlan világban is pezseg az élet. A távolban egy ölyv kering, tőle jobbra pedig apró kis barna gombócokként ugrálnak gallyról-gallyra a mezei verebek, miközben bogyókat, s az elszáradt kórók magvait csipegetik. Épp ezen töpreng, mikor nem is olyan messze meglát egy foltot. „Hm, ez az előbb még nem volt ott. Vegyük csak elő a keresőt!” S már illeszti is szeme elé a gukkert. Kis idő kell, amíg szeme hozzászokik a hirtelen nagyításhoz, de aztán összeáll a kép: egy róka. „Róka. De is nem akármilyen! Na, ezt bevárom, ha addig nem vesz észre.” Hátizsákját ledobja a földre, egy muhar-csomó tövébe, ő maga pedig ráül, s megpróbál behúzódni a mögé a pár szál elszáradt fűszál mögé, amik itt árválkodnak a pusztában. Előveszi a sörétest, betölti, majd odafekteti a térdére úgy, hogy jobb keze a puskán nyugszik. Bal kezével óvatosan szeméhez emeli a távcsövet, majd örömmel nyugtázza, hogy a ravaszdi tovább közeledik. „Na, nézd már! Hisz ezen alig van szín” lepődik meg, mikor jobban szemügyre veszi a lassan lőtávra érő, szinte fehér rókát. Leteszi az optikát az ölébe, a mellény zsebéből lassan, nyugodtan előveszi a nyúlsíró sípot és megfújja. A róka, mint akit villám ért, azonnal megmerevedik és a hang irányába fordul. A vadőr újabb strófát sír el, mire a róka elindul felé. A vadász már nyúlna a puskáért, már mindkét keze a puskát markolja, lövésre készen… mikor a ritka ragadozó hirtelen megugrik oldalra és csak úgy rúgja a havat a meglepett vadőr felé futtában. „A keserved! Hát mi lett veled?” Nézi a távolodó rókát a vadőr, mire észreveszi, hogy egy kutya közelít a rókához legközelebb növő turján felől. „Te is jó leszel, fene a fajzatod!” mérgelődik a vadőr, s már emeli is a puskát a lőtávra érő farkas-forma keverék irányába.
DURRR! –csattan a puska, s a kutya összecsuklik. Pár pillanat múlva felugrik, futna, de a rutinból célon tartott puska második csövéből érkező lövés végleg ledönti. „Te sem eszed többet a nyúlfiakat!” –örül magában Bandi, de ahogy közelebb ér, leesik az álla. „Hisz ez nem is kutya! Ez SAKÁL!” Néz elképedve a most már előtte fekvő vadra elnyúlt képpel. Igen fura képet vághat, mert mintha csak ki akarná nevetni, úgy kacag fölötte egy cinke röptében…

Hallom, sakált lőttél- fordul felé a templom ajtajában Jóska bácsi, az elnök.
Azt Jóska bátyám! –hú, de megszenvedtem vele, mire hazahúztam. A koponyáját ma reggel kifőztem, miután hazaértem a libázásból. Gyönyörű jószág!

Mi lett a bundájával?
Az is megvan ám! –mosolyog a vadőr- Most már jó helyen van. Tegnap lesóztam, azóta meg kifeszítve szikkad a kamrában.
Jól van Bandi! Ügyes voltál. Csak így tovább! –dicséri meg a vadőrt az elnök. S már fordul is vissza a kapuban álló társasághoz.

A vadőr még várt egy kicsit. El akarta mesélni a fehér rókát is, de aztán úgy döntött, hogy inkább megtartja magának ezt az emléket. „Úgysem hinnék el.”  Ránézett az elnökre,  majd „Kellemes Ünnepeket!” kívánt a csapatnak, és belépett a templomajtón. Felnézett a fehérre meszelt plafonra, melyen ezernyi szikrát szórt szét a templom egyetlen dísze, a hatalmas kristálycsillár és arra gondolt, hogy a napsütésben szikrázó behavazott határ is ilyen gyönyörű, ha nem még szebb is lehet ennél. „Elvégre azon csak rontani tud az ember, mert már önmagában is tökéletes!” Leült a hideg padra és és amíg várta istentisztelet elkezdését, szívét elöntötte az ünnepi nyugalom, ahogy a kórus rákezd a „Mennyből az angyal”-ra, s odakint vidáman szikráznak fel a csillagok az énektől zengő református templom felett. A vadőr pedig újra átérzi gyerekkora Karácsonyait.

Lassan elteltek az Ünnepek, megvolt az ölés is, s már az abált tokaszalonnát is elfogyasztották a vadászokkal a szilveszteri apróvadazás után. Persze nem telhetett nyugodtan az elmúlt pár nap. Közvetlen Karácsony utáni délután szóltak neki, hogy a favágók egy hurokban pusztult őzbakot találtak. Szegény igen megszenvedett a megváltásért –napokig éhezhetett, szomjazhatott mire megfulladt, mert egy gallyban megakadt a hurok és nem tudott rendesen rászorulni a bak nyakára. Utána pedig az Óévbúcsúztató hajtáson találtak egy szétmarcangolt süldőt, ami valószínű hurokba futott az egyik szántó melletti turjánban, aztán sakálok meg rókák akadtak a gazdátlan, meggyalázott sertevadra. Majdnem sírva fakadt, mikor meglátta a megcsúfolt disznót. Persze a többiek eleinte csúfolódtak, hogy milyen vadőr az ilyen, aki otthon disznót öl, de a vaddisznót másnak hagyja, de mikor látták, hogy milyen vihar dúl benne, már inkább vigasztalni próbálták szeretett vadásztársukat, vadőrüket.
Aztán eltelt a január is. Elmúltak az apróvadhajtások, elkezdődött a kíméleti idő a disznókra, melyet maguk szabtak meg a vadőr kérésére még pár éve. A vadőr és pár elszánt fiatal társa ki-kijárt rókára lesni, hívni, több-kevesebb sikerrel. Szinte el is felejtette a szilveszteri disznót a sok munkában, dúvadazásban, bár lelke mélyén fel-felmorajlott a düh, ha eszébe jutott munkájának megcsúfolója: az orvvadász, akit még nem sikerült kézre kerítenie, pedig Isten a megmondhatója, hogy a vadászatok között mennyit járta a határt, nyomok után kutatva.

Kijössz estére libát lesni? –szólította meg az utcán a vadászmester.
Persze Anti –előtte körbejárom a turjánokat, aztán ott találkozunk.
Már megint sakált akarsz lőni, mi? –nevetett nagyot Anti, akinek mindig jókedve volt, s ilyenkor hatalmas pocakja megrázkódott a nevetéstől.
Kint lesz az elnök is Bandi, úgyhogy siess, mert tudod, hogy ő nem szeret lemaradni semmilyen lesről sem!
Rendben Antikám! Sietek majd. Csak aztán nehogy nekem kelljen majd rátok várnom –mosolygott a vadőr, s már nyújtotta is a kezét elköszönésre, mert ki kellett lépnie, ha időben ott akart lenni a liba-lesen.
Szervusz Bandikám! Akkor kint találkozunk! –értette el a köszönést a vadászmester és már rázta is a vadőr kezét. Jókedvűen, nevetve, ahogy mindig is szokta.

Persze most nem látott semmit a turjánoknál, de legalább nem késett el a délelőtt megbeszélt találkozóról. A sziktó melletti nádasnál mindenkivel kezet fogott. Ott volt Anti, az elnök és az elnök két vendége, akik már évek óta ide járnak libára vadászni.
Beszéltek pár szót, aztán mindenki elindul a helyére.
Bandikám! –szól a vadászmester- Jó lesz, ha én beállok a nádba? Tudod, arra a tisztásra, ami az út mellett van. A múltkor is arra jöttek.
Rendben Mester úr! –viccelődött Bandi- De aztán lőjj is valamit! Na, egy kalappal!

Mindenki felállt a helyére, s áhítattal lesték a szántókról visszaérkező északi vándorokat. A vadőr nézelődik, figyeli a tájat, majd fülét megüti az első, halk gágogás, mely a ködös-párás távolból tör utat a vadászok felé. „Már jön is az első csapat?” lepődik meg a vadőr „ilyen korán? No, sebaj! –jöjjenek.” Már emeli is a puskáját, de a ludak észrevehettek valamit, mert elkanyarodnak jobbra. Igaz, emelkedni nem emelkednek. „Na, ezek jók lesznek Antinak. Úgyis régen lőtt már libát” nyugtázza a tényeket a vadász.
DURRR! DURRR! –már csattan is a puska, s a második lövésre egy lúd, úgy csukja össze a szárnyait, mintha összecsomagolták volna. Egyből zuhanni kezd, majd hangos csörgéssel-zörgéssel bezuhan a nádba, majd elcsendesedik a környék. Kis idő múlva újabb zörgés. „Ez megvan! Anti már megy is a libáért.” Majd egy éles jajjj-kiáltás. „Úristen! –mi történt ott?” Ijed meg a vadőr. Egy pillanat alatt kitárazza a puskáját és szinte futva szalad az előbbi hang irányába. Kiér az útra, majd Anti nyomait követve bevág a nádasba. Előtte egy foltban le van taposva a fű. „Itt állt ez a betyár!” –gondolja magában Bandi és siet tovább arra, amerről a hang forrását sejti. Nyöszörgést hall a nádból. Elindul arra, majd kifut a fejéből a vér, mikor meglátja a földön fekvő vadászmestert. Körülötte vörösre festette a havat a vadász kiömlő vére.

Hogy van Anti? –kérdezi az elnök a vadászházhoz beforduló vadőrt.
Hát Jóska bátyám, nincs jól. A karó átszúrta a mellkasát, megsértette a szívét és átszúrta az egyik tüdőlebenyt. Szerencséje volt, hogy a kórházig kibírta valahogy.
Szegény. Jól összejött neki ez a libázás… hogy száradna el a keze, aki azt a csapdát felállította.
Úgy legyen Jóska bátyám! Úgy legyen! Nem hiszem el, hogy nem érek a nyomába annak a nyomorultnak!
Ne izgulj Bandi! –tavaszra biztos megfogjuk azt a csirkefogót!

A vadőr feldúltan néz fel a csillagokra, s ekkor veszi észre, hogy arcát kellemesen végigsimítja az első langyos déli szellő.

Girgikém! :OKO

Szép!

Megtennéd? köszönöm!

Jó kis írás ez is, Girgi! :OKO

Köszönöm nektek!-majd igyekszem a folytatással. :WA

De minél hamarabb :SL

;D ;D ;D
Bizony, siess! :WA

Próbálkozom... De addig Ugrósdy Petit is nyúzzátok egy sztoriért, mert úgy hallottam volt rókára vadászni mostanában :epl :WA :nyes :nyes :nyes

Viccet félretéve, a fejemben mér megvan a folytatás, csak idő kell papírra (jobban mondva gépre) vinni.

Hát, Peti mostanában nem kényeztet minket a történeteivel. :'(

Igen,Peti várjuk a rókás sztorit,de hirtelen :nyes :ba

Tisztelt Fórumtársak! Egy rövidebb írás, nem igazán tudom, milyen is lett valójában...

Szeptembertől szeptemberig

Valami pattant a szobában. Nem úgy, mikor eltörik valami, inkább olyan hang volt ez, mint mikor a bútorok lassan megroskadnak a rájuk nehezedő évek súlya alatt. Csend volt előtte is, de most, az apró zaj után ez szinte kézzelfogható volt. Nekifeszült a falaknak, hozzáütődött az ablakoknak, hogy aztán felkavarodjon az apró helyiségben, s úgy tűnjön, tőle kóvályog a cigaretta vékonyan szálló, szürke füstje is. Aztán megnyugodott, és odatelepedett Lóránt mellé, akinek arca nem látszódott a félhomályban, csak a néha izzó parázs világította meg olykor szemeit, melyekből hiányzott a csillogás. Ült a hálóban, s szinte érezte a rá nehezedő terhet. Agya üres volt, a gondolatok valahol messze jártak, a fáradtság, és a csend pedig, mint egy alattomos féreg, úgy rágta testének minden porcikáját. Lassan elfogyott a cigaretta. Undorral nézett a kezében vonagló maradékra, megvárta, amíg a vörösen izzó dohánylevelek kialszanak, aztán nagy lendülettel a padlóhoz vágta a csikket.
Felemelkedett az ágyról, csoszogó léptekkel az ajtóhoz ment, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A bejárón ott látszottak az autó kerekének nyomai, csak állt és bámulta őket. Tegnap este… úgy tűnt, mintha egy éve lett volna, vagy talán több is, nem pedig pár órája. Nem tudta felfogni, nem tudta megérteni a dolgot. Még látta feleségét maga előtt, ahogyan duzzogva összepakolja ruháit, a nagy bőröndöt a csomagtartóba vágja, majd csikorogva távozik. Szíve alatt pedig ott növekszik a gyermek… az áhított gyermek, akit Lóránt már annyira várt, tervezgette, mire fogja majd tanítgatni, szemei előtt ott lebegett az egész kibontakozó élet, ahogyan a gyermekből felnőtt válik, s most mindez semmivé foszlott.
Gyomra kínzón rándult össze, remegő kézzel kotort újra a cigaretta után. Ráncos dobozt húzott elő farzsebéből, sokadik próbálkozásra az öngyújtó is lángra lobbant. Mohón szívta be a füstöt, lassan fújta ki, miközben nekitámaszkodott a kerítésnek, hogy végigtekintsen a hajnalodó utcán. Még néhol pislákoltak a kitartó csillagok, a lámpák fényei is letántorogtak valahogyan a földre, de a keleti égbolton már halvány pír jelezte az új nap kezdetét. Valahol messze autó motorja morgott, s a szomszéd utcában vakkantott egy-egy kutya. Hétvége volt, álmodott a kisváros, vele együtt álmodtak lakói is, csak Lóránt lelkére nem tudott odaülni az édes megnyugvás.
Eltekintett válla fölött. Az erdő, mint egy sötét fal úgy tornyosult az utolsó házak mögött. Csendesek voltak az utcák, néha őzet, sőt egy-egy kóborló szarvastehenet is lehetett látni az ablakokból, ha figyelt az ember, és persze türelemmel volt. Lóránt sokszor ült kisszékén a kert végében, álmodozva, hogyan is lesz majd… megtudta.
Lába elé odahullott a gesztenyefa elsárgult levele, aztán messziről, mintha a föld alól jönne a zengő szózat, szarvasbika hangja szállt a levegőben. Ősz volt… szomorú, boldogtalan ősz.
A les lábait lassan körülfonta ölelő karjaival az est. A kukorica leveleinek zizegése elmúlt, a szél elült valahol, és a napsugár ferdén tűzött a tájra. Amott, az erdőszél mellett ökörnyál lebbent át az út felett, a törten zöldellő lombok előtt hullámzó fehér fonál még sokáig látszott a távolban. A magasban vadludak szálltak pihenőhelyük felé, ritkán szóló hangjuk szétterült a föld felett, aztán elhalt az erdő fái között.
Alvás… boldog nem tudás állapota, édes pihenés, meghatározhatatlan állapot valahol lét és nemlét között. Milyen jólesik egy fáradt nap, vagy egy átvirrasztott éjszaka után ölelésébe hanyatlani, és csak szuszogni, szinte megszűnni létezni.
Lóránt is így érezte. Az ügyelet leadása után ő sem tudta, hogy miért, gépiesen nyúlt a hátizsák és a felszerelés után. Félóra múlva már a beírókönyv előtt gondolkodott: valójában miért is jött ki? A kimerültség átjárta testét, de aztán úgy döntött mégis beírja magát a hatos körzetbe, cserkelget a lesek között, aztán felül az egyikre, és megvárja a naplementét. Végéhez közelített a bőgés, a vendégek már eltávoztak, s neki volt egy bikája, azt szerette volna meglőni, de nem ma. Ez az este csak a nézelődésé, a tájékozódásé. Végül elmaradt a cserkelés, a hosszú ügyelettől kifáradva kapaszkodott fel az első útjába akadó lesre, a nézelődés egyre felületesebb lett, észre sem vette, amikor nehezen nyíló pillái lecsukódtak, azt pedig már végképp nem hallotta, hogy félig nyitott szájából halkan tör elő a finom horkolás. Pedig élte életét az erdő. Egy róka sompolygott végig az erdő szélén, aztán végigvonult a kukoricaföld szélén, magasra tartott fejjel figyelt, majd beugrott a zörgősre száradt növények közé. Őzbak is kiváltott a tarlóra, ott csipegette a kései finom falatokat a lestől nem is messzire, nem zavarta a halk zaj, amit Lóránt keltett. Sokáig evett a bak, egészen addig, amíg a lankás dombtetőn meg nem jelent három szarvastehén. Az őz felkapta fejét, neszezett egy ideig, végül kíváncsian elindult a tehenek felé. Lassan lépdelt, de megtorpant: nagy recsegéssel megérkezett a tehenek ura is. A bak ezt nem várta meg. Egy kecses ugrással eltűnt a gazosban.
A bika a tehenek közé rohant, és úgy tűnt, a hölgyek falként fogják meg felbőszült urukat. Ott kavargott a három dáma s a bika együttese a porondon, mintha valamilyen ősi keringőt jártak volna a kukoricaföld szélénél. Sokáig járták. A bika száját nem hagyta el bőgés, riválisa nem volt a környéken, nyugodtan volt, csak a tehenek incselkedtek vele.
Félóráig is elkergetőztek az alkonyba hajló tarlón, amikor nem is messziről kereső bika bőgése hallatszódott. A háremúr megmerevedett. Visszaválaszolt a vetélytársnak, de sietve összegyűjtötte teheneit, és szorította, terelte őket a kukoricás rejteke felé.
Lóránt felriadt a harsány hangra. Hirtelen csak a négy nagy testet látta maga előtt, de amikor szeme elé emelte a keresőt, megdobbant a szíve: ez az ő bikája! Fején ott magasodott a csodálatosan szép selejt agancs, teljesen különböző két szárával, szemei szinte szívták a pillanatot, ahogyan a kívánatos csontok a kukorica felett imbolyogtak. Aztán a dombhát körül eltűntek előle. Még sokáig bámult arra a pontra, ahol a nagyúr eltűnt udvarhölgyeivel. Arra eszmélt fel, hogy a kényelmetlen alvás után elzsibbadt karja úgy lóg, mint egy darab fa. Eddig észre sem vette… mozgatni próbálta, kis idő után segített is, de még jó darabig dörzsölgette, amíg használni tudta. Elkedvtelenítette az eset. Duzzogva pakolta össze holmiját, indította be a terepjárót, zötykölődött a bicskanyitogató utakon az aszfaltútig. Amikor hazaért, csak ledobálta magáról a ruhát, a fegyvert elzárta, s halk sóhajtással buggyant a kád forró vizébe. Zavarta a csend, ami körbevette. Hónapok óta egyre jobban terhes lett neki a magány.
Egy évet fordult azóta az idő kereke, mióta felesége elhagyta. Hiányzott valaki… nagyon hiányzott.

November lett. Hideg északi szelek fütyültek az utcán, sárga, elszáradt leveleket kaptak fel rövid időre, megforgatták, odavágták az ablakhoz, aztán puhán, mintha az előző vadságra nem emlékeztek volna, odaejtették őket a járdára. Lóránt a szél rohamaira éppen csak felkapta fejét. Jólesett a meleg szobából hallgatni a kellemetlen dallamot, erőtlennek tűnt bentről a szél odakinti duhajkodása.
A monitor vibrálása már kezdett kellemetlenné válni. Nehezen határozta el magát arra, hogy megpróbálkozik az internetes társkereséssel, de most belefogott. Két órája vajúdott az egyszerű folyamattal, nem mintha a hozzáértés hiánya fogta volna vissza. Önmagával viaskodott. Végül győzött magával szemben. Egy kattintás, s percek múlva már saját adatlapjával szemezett.
Teltek a napok, mintha nem történt volna semmi. A munkába vetette magát, s elhatározta, hogy egy hónapig felé sem néz a társkeresőnek. Persze, sokszor gondolatai közé úszott az oldal, ám a munka hullámai újra és újra átcsaptak az ábrándok felett, s nem engedték azokat magasra törni.
Eltelt a hónap, s Lóránt enyhe bizsergéssel jelentkezett be egy kávé mellett a fiókjába. Nem sok levél várta. Érdektelenül olvasgatta őket, nem fogta meg a levél tartalma, a fényképekről pedig olyan nők mosolyogtak rá, akik egyáltalán nem dobogtatták meg a szívét. Végül az utolsó levelek közül az egyik felkeltette figyelmét. Rövid volt, nem terjengős, mint amilyeneket előtte olvasott, s a hölgy szemében is volt valamilyen ősi titokzatosság, ami első pillantásra megérintette. Sokáig nézte a képet, mire a válasz gombra kattintott…
Vasárnap délután kínos sietséggel igyekezett a cukrászda felé. Váratlanul behívták egyik betegéhez, s a megbeszélt randevúról már régen elkésett, mikor kiléphetett végre a kórház ajtaján. Csak reménykedni tudott, hogy a nő megvárja, így ismeretlenül is. Mikor odaért a vendéglátóhely bejáratához kifújta magát egy kissé a nagy rohanás után, csak utána lépett be a helyiségbe, hogy körbenézzen.
És ott volt. Lóránt szíve megdobbant, mikor az asztalhoz lépett, innentől kezdve pedig összefolyt a délután, egymásra estek az órák, észre sem vette, hogy már este van. Jót beszélgettek, sétáltak is egy nagyot, mikor pedig Lóránt hazaért úgy érezte, Angélában van valami, ami megérintette.
Mégis, ahogy teltek a napok, a hónapok egymás után, Lóránt úgy érezte, megrekedt a dolog. Volt Angélában egy enyhe távolságtartás, nem engedte magához egészen közel, valamilyen ellentét feszült közöttük kimondatlanul. Ettől eltekintve nagyon jól megértették egymást, Lóránt mégsem tudott rájönni, mi lehet az, ami miatt Angéla nem tud felengedni.
Egy este barátjával üldögéltek egy pohár sör mellett, amikor Lóránt felemlítette a dolgot, ami lelkét nyomja. Barátja nézte egy ideig Lóránt arcát, aztán belekortyolt a sörbe.
- Vidd el vadászni. – mondta, miközben a poharat igazgatta az alátéten.
- Tessék? – kérdezett vissza Lóránt. – Szerinted ez segítene?
- Igen. – bólintott Kornél. – Te mondtad, hogy a durva férje elől menekült el, azért vált el tőle, mert nem bírta elviselni őt. Lehet, hogy benned is valamilyen rejtett dologtól fél. Amikor pedig megtudta, hogy vadászol, akkor távolodott el kissé tőled, nem?
Lóránt helyeselt is, nem is.
- Lehet, hogy mondasz valamit. Ha belegondolok, tényleg akkor kezdett el furcsán viselkedni, amikor meglátta a lakás falán függő trófeákat.
- Na, látod. Ettől fél. Hogy talán te is olyan leszel majd, mint a volt férje. Sokan gondolnak valótlan dolgokat a vadászokról… kutyaharapást szőrével. Mutasd meg neki, hogy másról szól ez, mint az öldöklésről.
Lóránt nem szólt semmit, csak némán megrázta barátja kezét.

Egy szeptemberi nap délutánján Lóránt ott állt Angéla ajtaja előtt. Remegő gyomorral nyomta meg a csengő gombját, hiszen egy szóval sem említette a nőnek, mire készül. Amikor nyílt az ajtó, csak ennyit tudott kinyögni zavarában.
- Szervusz… eljössz velem… vadászni? – s pirulva gyűrögette a kalapját, miközben a nő arcát fürkészte, érzelmek után kutatva.
Angéla meglepődött. Még soha nem látta Lórántot így, ebben a zöld ruhában teljesen más volt, ahogy pedig piruló arccal állott a küszöbön, egészen gyermeknek látszódott. Fejében egymást kergették a gondolatok, mit is válaszoljon.
- Igen. – szólt pár perc múlva, s örömmel látta, hogy Lóránt mennyire megkönnyebbül a választól.
Mikor a beírókönyv előtt álltak, Angéla kezdte megbánni, hogy igent mondott. Mégis, ahogyan Lóránt örömtől ragyogó arcát látta, elfojtotta magában ezt a gondolatot. Kíváncsian érdeklődött mindenről, ami eszébe jutott, de valahol mélyen viszolygott attól, hogy talán ma végig kell néznie egy állat halálát.
- Körbesétálunk a körzetben, ahová beírtam magam, azután leülünk egy jó helyen, és várunk. Errefelé állt be egy jó bika a teheneivel. – fordult Angéla felé Lóránt, aztán csendesen magyarázni kezdte neki, mi is az a beállás, mikor a nő megkérdezte tőle.
Elindultak. Angéla nem győzött betelni az őszi táj látványával, s érdeklődve hallgatta a néha-néha hallható bőgéseket. Több bikát is láttak, meglapulva figyelték őket, Angéla csukott szemmel várta a nagy dörrenést, ami mindig elmaradt.
- Ez nem az a bika – suttogta mindig Lóránt, miközben vártak, hogy a szarvas eltűnjön. – Kereső bikák. – magyarázta tovább Angélának az őszi erdő lovagi tornájának rendjét.
Lóránt nem ismerte pontosan a Nagyúr bőgőhelyét. A bőgés legelején látta ezen a környéken, de mire lőni tudott volna, a bika eltűnt a fák között. Azóta nem látta, nem hallotta. Csak remélni tudta, hogy nem kóborolt tovább, hanem teheneket találva magának, megállapodott.
Sokáig cserkeltek kettesben Angélával, amikor messziről harsány bőgés hangjait hozta feléjük a szél. Arrafelé igyekeztek. Lóránt ugyan nem hallotta az öreg bika hangját, de remélte, hogy a többi bika az öreg harcos háreme körül ólálkodik.
Sűrű nádas, pocsolyás terület körül hangoskodtak a szarvasok. Két gyerekbika törte a nádat, néha lehetett őket látni, amint előtűntek, aztán újra visszalábaltak a sűrűbb részek felé, de az ő fiatalos hangjuk közé nem vegyült más hang.
- A nagy bika benn van a sűrű nádban – lehelte Lóránt a mellette figyelő Angélának – a fiatalok azért nem mernek beljebb menni.
A következő negyedórában nem hallatszott más, csak a száraz nád ropogása, és a fiatal bikák nyekergéshez hasonlító bőgése. Lóránt izgatottan markolta a fegyvert, s Angélára pillantott, aki ott guggolt mellette, kíváncsian pislogva a nádas felé.
Aztán az egyik kamasz talán túlságosan közel került az öreg bika teheneihez, mert mordult egyet a háremúr, s a vadász szíve szaporábban kezdett verni. Ez Ő! De hiába távcsövezett a hajlongó száraz növények felé, az öregnek még szőrét sem látta, csak a forgolódó két trónkövetelő tört előttük úgy százméternyire. El-eltűntek, mint az imbolygó szellemek, de egyiknek sem volt bátorsága, hogy a Nagyúrral kikezdjen.
Talán egy óra is eltelt mióta ott guggoltak a ferdén nőtt fűzfa gyökere mellett. Angéla leült, nem bírta már tartani magát elmacskásodott lábain, de Lóránt nem érzett most semmit, csak tátott szájjal figyelt. Közelebb menni nem lehetett a bikához, a tehenek felfigyeltek volna rá, bőgőkürt sem volt nála. Várt hát.
Éppen Angélával suttogtak az események várható alakulásáról, amikor egy pillanatra abbamaradt az addig folyamatos törés. A következő pillanatban tompa puffanás hallatszott, s törve-bőgve megjelent a nádas szélén az öreg bika, maga előtt kergetve az egyik mellékbikáját. Megelégelte a zaklatást…
Lóránt felemelte a puskát, nekitámasztotta a fa törzsének, s várta, hogy a bika keresztbe forduljon. De a bika csak állt és nézett a megfutamított után. Aztán agancsával vágni kezdte a sarat, s belehanyatlott. Áron szeme előtt bepárásodott a céltávcső. Várni kell tovább… ekkor megjelent egy tehén kíváncsiskodó feje a nádban, majd lassan a bika mellé lépdelt. A bika felemelte fejét, szaglálódni kezdett, majd lassan felállt, s ahogy a tehén elugrott előle, utána lépdelt.
A szálkereszt a következő pillanatban már a vállán volt. Lóránt kifújta a levegőt, majd lassan rágörbítette ujját az elsütőbillentyűre. A bika nagyot ugrott, és három lábon sántikálva eltűnt a nádban. Nem sokáig törte azt, egyre ritkábban hallatszódott menekülésének zaja, nyilván elhagyta ereje, aztán hangos loccsanással összezuhant.
Lórántból hatalmas sóhajtás szakadt fel. Angélára pillantott, aki lehajtotta fejét, s kezét sátorként emelte szemei elé.
- Gyere, nézzük meg – nyújtotta jobbját a nő felé Lóránt, de az eltessékelte magától a férfi kezét.
- Menj csak egyedül, nem szeretném látni. – suttogta a nő.
Lóránt nem tudta mitévő legyen. Megbánta már, hogy magával hozta Angélát. Mégis el kellett indulnia, kíváncsi volt a Nagyúrra.
A nádas széléről még visszatekintett a fának támaszkodó nőre, azután eltűnt.
Angéla fejében kavarogtak a gondolatok. Átkozta magát, hogy eljött, keserűen gondolt arra, hogy akit szeret, épp most oltotta ki egy érző lény életét, amikor kürt hangját hallotta. Arról jött, amerre Lóránt távozott.
Kíváncsian állt fel, s indult a hang felé. A nád sűrű volt, és a talaj nedves, néhol tocsogós, de azért csak ment, nem törődött vele, hogy cipője beázik. Nem sokáig haladt, amikor ritkulni kezdett a nád.
Egy kisebb bokros területen ott feküdt az öreg bika, szájában a frissen serkedő fű egy kisebb csomójával, oldalán az egyik bokor ága takarta el a golyó ütötte lyukat. Mellette pedig ott állt Lóránt, és kürtölt. Kürtölt a Nagyúr tiszteletére, akit sikerült elejtenie.
Angélát megérintette a látvány. Egyszerre elfelejtett mindent, amit korábban gondolt, csak Lórántot látta maga előtt, ahogyan a kis vadászkürttel valami ősi zenére emlékeztető dallamot fújt; mintha egy ősi vallás követője lett volna, aki így engeszteli ki az elejtett állat lelkét.
Odalépett a férfi mellé, és átkarolta. Lóránt ránézett, és Angéla látta, hogy a férfi szemében könny csillog. Nem szólt semmit, csak megsimogatta a vadász arcát.
Azután arra eszméltek mindketten, hogy a félhomályba burkolózó vadászház udvarán állnak, amit a bika mellett égő két máglya fénye világít csak meg sejtelmesen, s egymásba karolva nézik, ahogy a lángok játéka megfesti az öreg harcos agancsát. Egyikük sem szólt semmit, csak nézték a tüzet, később már csak a hunyó parázs zsarátnokát.
- Bejössz?  - kérdezte Lóránt, mikor egészen kialudt minden fény.
- Maradok még egy kicsit, – válaszolta Angéla – de te menj csak.
- Jó. De vedd fel a kabátomat, még megfázol. – mondta a vadász, s a nő vállára terítette a kopott ruhadarabot.
Angéla sokáig állt az udvaron. Odalépett a bika mellé, megsimogatta az agancsot, majd leült mellé, és nézett az égre. Elgondolkodott. Minden, amit korábban hallott, magában Lórántról valahol egészen mélyen hitt, most semmivé foszlott, s egy teljesen új érzésnek adta át magát, az igazi szerelemnek.
Hűvös szél indult valahonnan a tavak felől. Fázósan bújt bele a kabátba, gallérját arca köré vonta, s mélyet szippantott belőle. Enyhe parfümillat, erdőillat, s a férfi illata csapta meg, egyáltalán nem kellemetlenül. A szél erősödött.
Angéla felállt, benyitott a szobába, ahonnan lámpa erőtlen fénye hatolt az udvarra, később már az sem.
Odafönn sejtelmesen sütött az Hold, s úgy tetszett mintha mosolyogna. Messziről szarvasbika bőgött az éjszakában.
Szerelem odakünn... szerelem odabenn...

Szokásodhoz híven, ezt is jól írtad meg :ÖKO

 :nyes :WA :kalapemel

Nagyon jó! :OKO
Írj még többet, nekem nagyon átjön.

Tomek!  :OKO :OKO :OKO

Tamás, ez nagyon jó!!!!
Az első bekezdést egy ezredik novellás profi író sem írhatta volna meg különbül. Az egész jó, de az eleje brilliáns.
A vége fele az Áront javítsd ki.

Köszönöm a hozzászólásokat!  :WA :kalapemel  :)
Erre az Áronra nem tudom miért, de rááll az agyam.  ::) Miközben írtam, többször javítani kellett, ez benne maradt...

Van vénád Tomi!

Én elég finnyás vagyok, de azt gondolom, hogy ezek az írásaid komoly értéket képviselnek és lassaan kiadhatóvá érnek.

Viktor, örülök, hogy ennyire tetszenek az írásaim.  :)
A "másik" fórumra is feltettem. Nyikita egész érdekes és elgondolkodtató hozzászólást tett utána.

Hát nem tudom... lehet érdemes elgondolkodni rajta, de szerintem pont ezért jó különböző emberektől olvasni, mert mindenkinek más a stílusa. Ha mindenki úgy szeretne írni, ahogy a tömegnek tetszik és nem úgy,ahogy a gondolatai, szíve kívánja, akkor az már ponyva és nem irodalom. Látod, rajta kívül senki nem hiányolta az általa említett dolgokat, legfeljebb tettek mást megjegyzést rá.
Persze a kritika, ha építő jellegű, akkor mindig jól jön!

Onnan ki vagyok tiltva (nem mintha bánnám... ;D )

Mondjuk ilyen arccal nem is csodálom..  :Q :Q  :epl :epl :St

Ja, hogy az enyém is olyan!  :epl

Nekem jól jött.  :)

:OKO

Én is szeretem a kritikát-ha nem túlzó :) (Pl. a párom egy az egyben lehordta a Kör 3. fejezetét, így kénytelen vagyok újraírni...)

Kilóg kicsit a rovatból, de talán nem nagyon.
A keszthelyi Balaton Színházban néztem meg tegnap este Márai A gyertyák... c. regényének színpadi változatát.
A soproni Petőfi Sándor Színház vendégjátéka volt, a főszereplők Koncz Gábor és Makay Sándor.
Féltem kicsit tőle, mert a regény után (amely talán életem legnagyobb könyvélménye volt) pár éve a belőle készült film hatalmas csalódást okozott. Nem volt több a film, mint két öregember kedélyes csevegése, az a szikrázó feszültség, ami a könyv lapjai között pattog, elmaradt valahol.
No, tegnap nem maradt el!! Nagyon jó előadás volt, vibrált a levegő, tökéletesen átjött a regény alapgondolata.
Aki teheti, feltétlenül nézze meg!

Kedves Fórumozók! Még friss...

Vadőrök

A nagy fák úgy borultak a kis ház fölé, mint jótékony dajkák. A falu messze volt innen, óra járásnyira is talán, ha jól kilépett az ember hamarabb is ott lehetett. Erdészlak volt ez, s annak pont megfelelő méretű is. Két szobából állott mindössze, meg egy konyhából, azokkal a vastag vert falakkal, melyek között nyáron jólesően hűvös levegő pihent, télen pedig a kályha melegét is jól tartották. A konyha ablaka az udvarra nézett, ami talán még az épületnél is kisebb volt, nem nagyobb, mint egy erdei tisztás. Nyáron jókat lehetett itt pihenni, a fák hűvösén heverészve, vagy az asztalra rakott finomságokat falatozgatva.
Az öreg Rajtos Pál volt akkor a ház gazdája, meg a hozzá tartozó erdő oltalmazója is. Kistermetű ember volt, nem sokkal kisebb a többiektől, de vékony és inas, ami miatt apróbbnak látszott a valóságnál. Aszott arcán mély ráncokat szántott az idő, mélybarna szemei pedig kutakodva fürkészték a világot. Hanem a felesége úgy tetszett magán hordozza mindazt, mit az öreg Rajtos elhanyagolt. Puha volt és kövér, gombszemű, mint a játékbabák. Csöndes asszony volt, néha napokig nem lehetett hallani egy szavát sem, ha férje kért valamit, azt is szó nélkül megtette.
Fiuk pedig mintha nem is ettől a két embertől való lett volna. Magas volt és nyúlánk. Kisebb korában nem gondolta volna róla senki, hogy majd olyan égimeszelő válik a gyerekből. Hanem olyan tizenhárom-tizennégy éves korában megindult nőni, s úgy tűnt, ha már belekezdett abba sem igen akarja hagyni. Isten tudja csak, hányadik ősére ütött vissza, mindenesetre az öreg Rajtos lelkében valamilyen kimondatlan gyanú kezdett lelket verni. Eddig sem igen mutatta ki, hogy szereti a fiát: nem az ő természetéhez tartozott az. Szótlan volt, mint a felesége, összeillettek, napokat elhallgatott az asszonyával együtt, kézmozdulatokból is megértették egymást. Olyan volt, mint azok a régi pusztai juhászok, akik a kutyán kívül más élőlényt nem is láttak hónapokig sem. Csak a birkát.
Az öreg a fákkal volt így, meg a vadakkal. Azoknak nem kellett beszéd. Elmondták azok beszéd nélkül is, mi bajuk van, aki ért az ő nyelvükön, megérti azt, minden erőfeszítés nélkül. Talán még a feleségére is úgy tekintett, mint a vadra meg a fára. Két dolgot szeretett igazán, ez a kettő pedig a pipa volt és a bor. Az asszony csak úgy volt. El se igen kellett viselni, minthogy szavát se hallotta jó ideig.
De a pipáért meg a borért tűzbe ment volna. Úgy gondozta büdös kis cseréppipáját, mint a gyerekét se. Ezt még becézgette is. Akkor is, mikor rágyújtott, de még akkor is, mikor szívta. Persze nem hangosan, csak úgy magában, két szippantás között. Hogy is nézne ki az, hangosan egy pipához beszélni… inkább bort ivott közben, azt láthatja mindenki. S ha az öreg Rajtos bort ivott, akkor ágaskodni kezdett benne az ősi magyar virtus. Nem gondolta volna senki, hogy abba a vékony emberbe mennyi ital fér bele. Két-három liter meg se igen kottyant neki, nyugodtan elpoharazgatott magában, hanem ezután már igen kicsi is elég volt neki, hogy még kedves kutyájában is a bajt keresse.

Tudta is az asszony, mikor az öreg a borosüveget az asztalra állította, hogy mindennek rendben kell lennie a ház körül, mire férje elkészül az ivással, mert ha nem, akkor az addig csendes ember, bizony alaposan megváltozik. Amennyire szótlan volt addig, hát a bor most megoldotta a nyelvét. Cifrábbnál cifrább káromkodások közepette gyalázott az mindent és mindenkit, aki az útjába került, mígnem a hegy leve annyira elgyengítette, hogy kénytelen volt ágynak esni. Ott aztán kialudta dühét.
De a gyanakvástól, ami egy ilyen borgőzös délutánon szöget ütött a fejébe, nem tudott szabadulni. Sokszor végignézett magán, és a gyereken is, ám mindig arra jutott, hogy nem tőle való. Pedig igazán kár volt ilyeneken gondolkodnia, gyanúsítani a szegény asszonyt. Ugyan kivel és mikor? Mégis, mégis…
Kezdett úgy nézni a saját fiára, mint egy idegenre, annyira rabul ejtette ez a bűnös hit. Már amikor Palika otthon volt. Mert nem sűrűn volt otthon. Járta az erdőt, ahogy a nap megvirradt, egészen sötét éjszakáig ott bolyongott benne, ismerte, mint a tenyerét. Tudott ő minden rókalyukról, minden madárfészekről, tudta hol jár ki az öreg bak a lucernára, s ami az erdőn történt, az ő tudta nélkül meg nem eshetett.
Látta ezt az erdő gazdája is. Akárhányszor kinn járt ő is, nem volt alkalom, hogy Palikával ne találkozzon. Ott volt mindenhol. Futott integetve a szekér mellett, ha éppen úgy kocsizott ki a gazda, aki kedvtelve nézte a szurtos kölköt, ahogyan öles ugrásokkal követi a lassan zörgő alkalmatosságot. Ha pedig éppen vadászott is, mire zsigerelte a vadat, ott volt Palika is. Isten tudja, honnan került oda. Kezdett érdeklődni a gyerek után.
Egy napon a kerülő, miközben megpihent az erdészház kerítésének támaszkodva így kiáltott a fák körül előbukkanó Rajtos felé.
- Hallja-e kend? Holnap reggel menjen az irodára, várni fogják. Aszonták a gyerök végett. – s már intett is, mire Rajtos kérdezni tudott volna, már el is tűnt. Nem szerette az öreget.
A vadőr meg se igen mozdult, egészen megmerevedett, mikor meghallotta az üzenetet. Ugyan miért kell neki az irodára menni, s éppen a gyerek miatt? Sehogy sem fért a fejébe. Még lefekvéskor is ez járt az agyában. Az asszony hallotta ugyan, hogy férje forgolódik az ágyban, de úgy gondolta, minek kérdezze meg, miért? Ha valami nyomja a lelkét, majd megmondja, ha nem, úgy is jó.
Nem mondta meg, de nem is aludt egy szemhunyásnyit sem. Kínosan lassan öltözködött, s botorkálva indult meg az iroda felé vezető hosszú úton. Nem is látta a fákat, csak maga elé bámult, észre sem vette, hogy beért a faluba, önkéntelenül fordult be a sarkokon, s csak a nagy épület billentette ki bizonytalanságából. Ott gyűrögette kalapját az ajtó előtt, mire nagy sokára nyílt az ajtó, s az éppen távozni készülő ember meglepetten nézett az öregre.
- Csakhogy megjött. Már vártuk. Tudja a járást. – mondta neki, azzal betessékelte a vadőrt a szobába, s becsukta az ajtót.
Az ajtón túlról motoszkálás hallatszódott, de Rajtos nem indult el semerre, pedig ismerte az irodát. Végül is a gazdája oldotta meg a dolgot. Kinyílott az ajtó, amely mögül a szöszmötölés hallatszott, s kinézett rajta az úr.
-   Hát maga mire vár? – kérdezte a vadőrt.
-   Semmire, csak úgy állok itten…
-   Na, álljon idebenn. Jöjjön. – azzal szélesre tárta a bejáratot, s betessékelte az öreget.
Az megállott az asztal előtt, az úr megkerülte azt, s beleereszkedett a gazdagon párnázott székbe. Szemét Pálra függesztette, és belekezdett mondókájába.
- Biztosan megmondta már magának a kerülő, miért hívattam be. – szólt.
- Igenis, tekintetes úr, aszonta, hogy a gyerök végett. – folytatta Pál a kalapgyűrést.
- Jól mondta. – bólintott az úr. – Tetszik nekem a maga fia, Pál. Akárhányszor az erdőre kocsizok, vadászni megyek, nem múlhat el az anélkül, hogy a gyerekkel ne találkozzak. Igazán szeretheti a vadat, meg a többit.
- Bizony, úgy van, naphosszat ottan csavarog.
- Jár az a gyerek iskolába, Pál? – kérdezte az úr, miközben előredőlt a székben, s karjait összekulcsolta az asztal lapja felett.
- Járogat… tetszik tudni, állandóan csavarog, de azért iskolába jár. Nem lehet azt elhanyagolni. – válaszolt az öreg.
- Na, ne is hanyagolja. Mert ha kijárta az elemit, én tovább iskoláztatom.
Az öreg Rajtos csak meresztgette a szemeit, nem szólt egy szót sem.
- Úgy bizony – folytatta az úr – mégpedig olyan iskolába, hogy azután idevehessem maga helyett vadőrnek.
A vadőrben bennakadt a szó. Készült valamit mondani, de nem jutott el odáig. Csak nézett kifelé az ablakon, bárgyún, mintha minden gondolat kitakarodott volna a fejéből. Végül csak kinyögte.
- Az bizon jó lesz… - mormolta, de semmi többet nem szólt, összeszorította állkapcsát, s úgy állt ott, mint egy szobor.
- Na, ha jó lesz, akkor majd még beszélünk. – dőlt hátra az úr, s intett Pálnak, hogy távozhat.

Az öreg Rajtos szinte futott hazáig. Őhelyette… vadőrnek… ezt a fattyat! Egészen megbolondult a gondolattól. Azóta se nagyon szerette a fiát, mióta kitalálta, hogy az nem az ő vére, de most, mikor a saját vetélytársát látta benne, egyenesen gyűlölni kezdte.
Aznap este folyt a bor, s még jobban kiadta magából a dühöt, ami belülről feszítette. Az asszony nem sejtett semmit. Eddig se tudta az embere, mi az elég, hát most egy kicsit többet ivott a kelleténél. Megesik az ilyen, tűrte hát, amikor a begyulladt vérű vadőr levesestől vágta földhöz a tányért, mert az nem volt eléggé sós. Az asszony csendben felseperte a cserepeket, aztán odaült a hideg sparherd mellé, s ott darvadozott tovább. Nem volt szabad ilyenkor semmit tenni, mert az öreg Rajtos minden csekélységért ordított ilyenkor, hát csak ült.
Hanem a gyerek nagy szemeket meresztett az apjára. Megszokta már ő is ezeket a kirohanásokat, de az ő finom lelke még felfogta azokat az apró rezdüléseket, amiket anyja már a sokévi hányattatás után nem érzett. Ült a gyerek az asztalnál, kanalazta tovább a levesét, ami már régen kihűlt, mert csak tátotta a száját, s bámulta a dühöngő öreget. Egyszer csak apja észrevette, hogy a fia nézi. Odalépett mellé, s ráordított.
- Hát te?! Mit keresel még itt?! Kotródj az ágyba, vagy elverlek a szíjjal! – emelte ütésre a kezét, s a gyerek hirtelen nem is tudta mit csináljon. De ahogy belenézett apja szemébe, egyből megértette, hogy most nem szabad ellenkezni. Otthagyta a levest, s nyakát behúzva eltűnt a konyhából. Utána még sokáig gondolkodott, ugyan mi történhetett apjával, hogy így kirohant ellene.
Ám gyorsan elfeledte a kellemetlen emléket, amikor megtudta, hogy mi vár rá az úr jóságából. Nem is tudta, hova legyen örömében, hogyan köszönje meg az úrnak. Apjára nézett, aki ott állt mellette a nagy bejelentéskor, de az öreg arcán nem látszottak érzelmek. Az csak állt és bámult valahová a messzeségbe, éppen úgy, mikor először megtudta, mit tervez az úr a fiával. Mintha nem is élt volna, csak éppen ott állana.
Onnantól kezdve a gyerek mintha még az elemiben is jobban teljesített volna. Hajtotta a vágy, hogy apja nyomdokaiba léphessen, hogy kitűnjön a többi gyerek közül, hogy megszolgálja valahogyan az ő szerény kis módján az uraság jóságát. Kevesebbet járt ettől az erdőn, de azért ha tudott, jókat bóklászott az árnyas utakon, s mikor meghallotta a szekércsörgést, még vidámabban rohant a döcögő kocsi után. Boldog volt. Feszülő izgalommal várta a napot, amikor elkezdhette a tanulmányokat az idegen iskolában.
Ritkán járt haza már ekkor, mert messzi volt a város, de nem bánta, azt tanulta, amit szeret, egyedül az erdő hiányzott neki, amit annyira szeretett. Igaz, kissé más volt itt a levegő, más a légkör, döcögősen indult az év. Küszködött egy kicsit az új könyvekkel, nehezen értette meg, mit is akarnak neki mondani, de egy idő után rájött, hogyan tanulhatja meg könnyen azt, amit feladatul adtak. Nem tűnt ki társai közül, ám egyformán teljesített, nem csapongott ide-oda az osztályzatok között, s az uraság elégedetten szemlélte pártfogoltja előrehaladását.
Aztán eljött az idő, mikor papíron is elismerték, hogy ifjabb Rajtos Pál kijárta az iskolát. A fiatalember számára éveknek tetszett a hazafelé tartó vonatút. Zsebét égette a papír, hányszor, de hányszor elképzelte ezt a pillanatot, mióta először ült az iskola padjaiba… és most eljött. Lassan maradtak el mellette az idők során ismerőssé vált állomások, amikor végre bedöcögött a gőzös a kis állomásépület mellé. Ott viszont nem várta senki.
Rá sem hederített. Rohant egyenesen az urasághoz a nagy hírrel, s büszkén nyújtotta át neki munkája gyümölcsét. A kopaszodó férfi ókulával olvasta a sorokat, s mikor a végére ért nem szólt semmit, csak a fiú szemébe nézett, majd némán megszorította a kezét. Az ifjú csak állt, és nem jöttek szájára szavak, de az úr megtörte a csendet.
- Büszke vagyok rád. – mondta, miközben átnyújtotta az írást. – Jövő héttől be is töltheted az állást, szegény apád elfáradt már a hosszú szolgálatban. Mutasd meg neki is a papírt. Büszke lesz rád ő is, meglásd. – veregette meg a fiú vállát, aztán szivarra gyújtott.
Az ifjabbik Rajtos meghajolt, majd elhagyta az irodát. Bandukolt a hazafelé vezető úton, amit már annyiszor megtett, de így még sohasem, hiszen vadőr lesz, s ezt már úgyis tudja mindenki, hiszen a falun nincsenek titkok. S végre leveheti apja válláról a nehéz terhet, ami alatt oly sok év óta görnyed már az öreg. Rég elfelejtette már azokat az estéket, amiket akkor élt meg, mikor apja megtudta, hogy fia fogja váltani a poszton. Szerette az apját, s elnézte neki ezt a gyengeségét.
De az öreg Rajtos Pál nem felejtett. Azóta is a főtt a saját levében, emésztette a gondolat, úgy rágta saját magát, mint ahogy az egér rágja a zsákot. Előbb-utóbb nagy lyukat mar rajta, s akkor úgy zuhog a földre az aranyló kukorica, mint a vízesés… sokszor gondolt arra a napra, amikor le kell adnia a szolgálatot, de nem gondolta volna, hogy ez a nap ilyen hamar eljön.
Összehúzott szemekkel nézte fiát, amint fütyörészve belép a kapun. Amikor pedig látta, hogy felé indul, szemére húzta kalapját, s úgy tett mintha aludna, de félig hunyt pillái alól kíváncsian leste annak minden mozdulatát.
A gyerek látta, hogy apja merre van, lassan ment hát felé, s mikor mellé ért, finoman megérintette a vállát. Az öreg hangos szusszanással „riadt fel”.
- Mi a … te vagy az? – vartyogta a fiú felé, de rá nem nézett.
- Megjöttem, édesapám – újságolta a legény – sikerültek a vizsgáim, vége az iskolának, itt a bizonyítvány is! – s azzal apja felé nyújtotta a papirost.
Az csak kikapta kezéből, s olyan gyorsan végigfutott rajta, amennyi idő alatt, egy betűt sem, nemhogy egy egész oldalt el lehessen olvasni.
- Szép. – morogta. – Eredj be anyádhoz, mutasd meg neki is.
A fiú nem szólt semmit. Örült, s ennek az örömnek a hideg fogadtatás sem tudta szárnyát szegni. Hunyorgott, amikor a fényes udvarról a homályos konyhába lépett, alig látta meg a tűzhely előtt forgolódó édesanyját. Anyja keblére ölelte, mikor észrevette fiát, s könnyező szemekkel böngészte át az apró betűk sorozatát.
Az öreg Rajtos csendesen duzzogott az eperfa alatt. Szívta a pipát, de most nem beszélt ám hozzá, mint máskor, hallgatott kinn, hallgatott odabenn is. Csak a néha eregetett füstfelhő árulta el, hogy él, máskülönben meg sem moccant. Este viszont annál jobban kiadta mérgét, öntötte magába a bort, tört-zúzott mindent, ami keze ügyébe került.
Így teltek a napok. Amikor az öreg az erdőn volt, ment vele a gyerek is, de nem együtt jártak. Az egyik ment erre, a másik amarra, estére összetalálkoztak. Meg se igen beszélték, mit láttak, merre jártak, tudták azt mindketten, mi esik a másik járásába, milyen vad tanyázik arrafelé. Hanem esténként felborult az öreg vadőr által színlelt békesség, ismét jött a bor, a mámor, s a düh.

Végül eltelt a hét, s jött a hétfő. Nem is igen akarta elhinni Rajtos, még ha a saját szemével látta, akkor sem, amikor gazdája levette melléről a jelvényt, s a fia hajtókájára tűzte azt. Őt pedig elbocsátotta azzal, hogy köszöni eddig szolgálatát, a kis házat adja át fiának, onnan könnyebben éri az erdőt, ő pedig asszonyával együtt költözzön az egyik faluszéli házba.
- Úgy leszen. – vakkantotta. Azzal már sarkon is fordult, otthagyott mindent, uraságot, gyereket, s eltűnt a szemük elől.
Mire a legényke hazaért, már szekéren volt minden, ami szüleinek kellett. Az öreg fuvarost fogadott a faluban, vele zörgött ki az erdei lakba, vászonba kötötték az asszonnyal a holmit, s úgy ültek a tojásoknak látszó holmikon, mint valami madarak, akiknek ezekből a tojásokból kell várni az új élet reményét.
Anyja megölelte a fiút, akinek már puska lógott a vállán, s egészen embernek látszott az egyenruhában, aztán átnyújtotta neki a kulcsokat. Aztán meglódult a szekér, s ahogy eltűnt az út kanyarulatában, a fiú úgy gondolta, most kezdődött meg igazán új élete. Benyitott a házba, de olyan idegen volt minden, annyira más az eddig megszokottól, hogy ki is fordult azonmód, s indult az erdőre, kerülte körbe, nem is tért haza csak estére.
Majd lassan-lassan megszokta a változást. Maga kedvére rendezte a bútorokat, szerzett mindent, ami kellett neki, s úgy érezte ismét, hogy hazatér, pedig korábban nem igazán gondolta úgy.
Szerette a munkáját, s szerette őt az úr is, volt úgy, hogy délutánokon órákat elbeszélgettek valamelyik nagy fa alatt a határban, megvitattak mindent, ami eszükbe jutott.
Egy ilyen alkalom után, mikor a fiú elköszönt munkaadójától, hazafelé indult. Nem egyenesen arra vette útját, kis kanyarral gondolt hazatérni, útba ejtette az egyik fiatal erdőfoltot, azt gondolta megnézni, hogyan fejlődik, miként alakul. Ráér utána is hazamenni, úgysem várja otthon senki. Útjában őzbakot ugrasztott fel, a vörösesbarna kecses állat neszezve ugrott el, aztán kíváncsian figyelt, s a fiú is kíváncsian figyelte arányos agancsát, erőteljes testét, s arra gondolt, ebből a bakból évek múltán kapitális példány válik.
A bakot puska dörrenése ugrasztotta el. A gyerek felkapta fejét. Ki lőhetett itt? Lázasan gondolkodott. Az úrnál nem volt fegyver, a kerülők sem járnak most idekinn. Felpattant, s sietett arra, ahonnét a dörrenést sejtette. Talán valakivel szembetalálkozott a gazdája, aki fegyvert hozott elé, s valami kívánatos vadba botlott, azt lőtte meg. De nem beszélt erről, nem és nem. Ki lehetett az? Ment tovább, biztos volt az irányban, a hang szinte beleégett agyába, s a hely is, mikor hirtelen arra kapta fejét. Az öregerdő környékéről jött, s nemsokára ott is magasodtak előtte a vén tölgyek, mint valami őrt álló sorfal.
A fiú vakarta fejét. De jó lenne most egy kutya… hiszen itt van már, ez az öregerdő, de tovább nem tudott tenni egy lépést sem. Hiszen ebben a rengetegben akárhol pattanhatott a puska, hogy találja meg ő azt? Akár tűt a szénakazalban… mégis belefogott. Nem hagyta nyugodni a tudat. Elnyelte az erdő. Úgy bujkált a fák törzse között, mint egy nagyra nőtt manó, aki kincset keres, s azt is keresett. Számára kincset ért a drága vad, s most már szinte bizonyos, hogy az ellen követett el valaki valamilyen aljasságot. De kicsoda, és legfőképpen hol?
Csendesen járt, bár nem igazán bízott hozzá, hogy aki lőtt, itt tartózkodik még. Vadorzó volt az, s ez a hitvány fajzat nem vár, hanem lő, összeszedi a vadat, s már el is tűnt, bottal lehet ütni a nyomát. Mégis, valami nyomot kellett hagynia, a vért, vágott szőrt nem takaríthatja el maga után. Ideje sincsen rá, nem is tudná. Menekül.
A gyerek tanácstalanul rogyott le az egyik fa alá. Úgy gondolta kifújja kissé magát, mert a nagy figyelemtől valamelyest eltompult, aztán újult erővel keres majd tovább. Talán szunyókált is kicsit, mikor a ferdén a lombok között tűző napsugarakra felriadt. Fel is állt volna, indult volna tovább, ha valahonnét cinkék zaját nem hallja. Fülelni kezdett, és óvatosan, mint az árnyék, arra kezdett csúszni, amerről a madarak zsinatoltak. Nem sokat haladt így, talán öt percet, amikor a bokrok közül tovaröppentek az apró, kék szárnyasok. 
A ritkásan nőtt cserjék alatt ott vöröslöttek egy őz zsigerei, feje, mellső lábai, meg a paták. A gerincet, és a hátsó részt, paták nélkül az aljas tolvaj magával vitte. A legényt elöntötte a méreg. Szomorúan nézte végig a barbár munkát, aztán elindult vissza, az őz vérnyomán haladva, egészen a rálövés helyéig. Próbált rájönni, honnan lőhetett a rabsic, de nem tudta megtalálni a helyet, ahonnan az őzre meredt valamikor a puskacső. Megtalálta az elugrást, korábban látta az őz vállán éktelenkedő sebeket, amiket nagy szemű sörét vágott a húsba, esélyt sem adva annak, amiket eltalálnak. Megvakarta fejét, aztán visszatért a bokrosba, leült a tetem mellé, és nézte. Elszívott egy cigarettát, majd gondosan elnyomta a csikket, eldobta, aztán munkához látott. A fejet, meg a patákat otthagyta a rókáknak, de a mellső részt a vállára vette, s elindult a falu felé, hogy jelentést tegyen az úrnak, és megmutassa neki, mire is talált.
Ettől a naptól kezdve megváltoztak az erdei séták. A fák úgy álltak mellette, mint akik sötét titkot őriznek, s ő szerette volna megkérdezni tőlük, mi is az, amiről tudnak? A lopások pedig ismétlődtek. De jó is lett volna azt hinni, hogy azzal az első őzzel vége lesz mindennek! Nem múlt el hét anélkül, hogy vad ne tűnt volna el az erdőről. Mindig ugyanannak a puskának a hangja, csak az időpont nem egyezett. Mindegy milyen napszak volt, a vadorzónak nem számított. Süthetett rá a nap, vagy a hold, ő kilőtte a vadat, legértékesebb részeit magával vitte, a többit otthagyta ebek harmincadjára.

A fiú leste későn-korán, de nem akadt nyomára. Csak a barbár munkát látta szeme előtt, és azt, hogyan fogynak kedves vadjai. Kezdett rögeszméjévé válni az ismeretlen alak, ott növesztette szeme előtt, látta alakját, ahogyan görnyedve oson a fák között, csúszik a bokrok alatt, vállán a puskával, ahogyan lesi a vadat, lő, hogy aztán a lőporfüsttel együtt egy újabb élet váljon semmivé. Óriásnak képzelte ezt az embert, aki az ellensége volt. Hiába látta maga előtt a törzset, vele a végtagokat, nyaktól fölfelé homályba veszett minden, arcot már nem tudott odagondolni. Egészen hatalmába kerítette ez a képzelt alak. Pedig nem volt ez más, mint egy gondolat.
Nem is látta már, ahogyan változik körülötte az erdő. A nyári zöld lassan megtört a határban, aztán lassan rozsdabarna öltönyt húztak magukra a fák. Odafönn az égen megjöttek az északi vándorok, akik a tél üzenetét hozták a hideg levegőben. Messze volt még a csontkezű, fagyos leheletű vándor, de hírnökeit már előreküldte, akik éjjelenként lopva jéghártyát vontak a pocsolyák tükrére. Elcsitult a szüretek hangja is, elült a hordók kongása a szőlőhegyek mélyén, s az öreg alkalmatosságban megpihent a szőlő leve, hogy aztán forrásnak indulhasson.
A vadőrt pedig kísértette tovább az ismeretlen. Hiába változtak az évszakok, hiába hitte azt, hogy talán befejezte bűnös szenvedélyét a titokzatos idegen, csalódnia kellett. Sőt, a csülkös vad után már a libák csapatait is meg-megvámolta a puskás tolvaj. Ezerféle lest vetett azóta a fiú, hogy az első orvul lőtt vadat felfedezte, de egy sem járt sikerrel. Mégsem szegte kedvét a sikertelenség. Meg kellett találni ezt az embert mindenáron. Talán még egy patront sem sajnált volna tőle… mostanában egyre gyakrabban így érezte.
Apja pedig egyre sűrűbben látogatta, amit korábban nem tett. Egészen állandó vendég lett nála. Elmúlt már az az idő, amikor az udvaron lehetett pöfékelve beszélgetni, beszorultak hát a konyhába, ahol a sparherd kellemes melege mellett jobban esett a pipadohány íze is.
Nem változott semmit az öreg Rajtos. Ugyanazzal a gyanakvással, és dühvel nézett a fiára, mint akkor régen. Talán egy kis utálattal is… mégis rájárt tulajdon gyermekére, mint egy zsandár, s számon kért rajta mindent, ami az erdőn történt. Ital nem volt ugyan a környéken sem, arra a fiú kínosan ügyelt, de bor nélkül is mérgesen pattogtak a szavak a volt vadőr szájából. Hiába próbálta a fiú leinteni, beléfojtotta a szót.
- Nem így lenne, ha én lennék még mindig a vadőr. – vetette oda a pipaszár mellől az öreg. Fia nem szólt semmit, csak a cipője orrát vakargatta a piszkavassal. Egészen kormos volt már az öreg bakancs orra.
- Nem bizony! – folytatta Rajtos. – Én tudnám, hogy kellene ezt a fickót elkapni. Ha valaki, én tudnám. – bólintott saját szavaira. – Hol van járása, merről jön, merre megy. Megtanultam én azt, hogy kell ezekkel bánni! – villant a szeme.
- Honnan tudná azt édesapám, hogy merre jár a bitang? – kérdezte a fiú. – Lesem én, mikor tudom, mégsem látom még csak az orra hegyét se… egészen beleőrülök már.
- Őrülj is! – kontrázott az apja. – Úgy kell neked! Nekem itt tekintélyem volt! Mid van neked? Hiszen te még azt a hitvány kerülőt is megsüvegeled. – verte az asztal lapját mérgesen a kis ember. – Előttem nem állna meg egy sem, még most se! Én tudnám… ne félj! – kezdte újra a régi nótát. A fiú kacagott egyet.
- Na hiszen, édesapám, nem álltak azok bizony, mert egyet sem lehetett itt a környéken se látni. Most meg mind itt van, ha kell, ha nem.
Az öreg szeme elé valami homályos fátyol kúszott.
- Te még kinevetsz engem? Engem?! – ordított. – Nincs neked arra jogod! Nem vagy te senki! – tajtékzott tovább.
A fiú apjára kapta tekintetét. Addig révedezett csak a bakancsorra, meg a piszkavasra, de ahogy ezek a szavak megütötték a fülét, eldobta a vasat, s csendesen felemelkedett. Kimért léptekkel az ajtóig ment, aztán szélesre tárta.
- Arra van a hazafelé, édesapám. – suttogta csendesen. Nem lehetett eldönteni, hogy a sírás fojtogatja, vagy a düh torzítja el szájában a szavakat.
Az öreg Rajtos feltápászkodott a székről, megigazgatta magán a kabátot, majd odaállt a fiú elé, s mint valami csökönyös szamár, amivel nem lehet bírni, újra elismételte.
- Akkor is tudnám! – azzal kidobogott az udvarra.
A fiú bevágta az ajtót, s nézte az öreget, ahogy az udvaron tétovázik. No, nem sokáig tétovázott. Kiverte a pipát, zsebre vágta. Régen kialudt már, elfelejtette szívni. Visszanézett az ajtóra, köpött egy nagyot, és elindult. Nem tudni a dohánytól köpött-e, vagy fia miatt. Tudta, hogy az ajtó mögött lesi.
A gyerek azóta még jobban gyűlölte a vadorzót, mióta az apjával összemarakodtak miatta. Igaz, nem volt az nagy marakodás, hiszen a fiú csendesen tűrte, ahogyan az öreg vitatkozni próbált, de az utolsó szavak mély sebeket ejtettek a lelkén. Nem is tudta elfelejteni őket. Tudta mostmár, ha összetalálkozik a vadtolvajjal, nem lesz kegyelem. Neki se kegyelmezett az apja.

Ezen járt az agya azon a délutánon is. Nem igen bízott hozzá, hogy történik ma valami, hiszen éppen tegnapelőtt szólt a puska, s meg is találta egy süldő zsigereit. Ma biztosan nem jön. Séta volt ez inkább, idegnyugtató séta, s bizony jót tett neki. Mióta összekülönbözött az apjával, háromszor járt nála az öreg, és talán még jobban legyalázta. Szívni kellett egy kis friss levegőt, mert úgy érezte a falak között magát, mintha börtönben lenne. Lábai alá halkan simultak a lehullott levelek, s úgy gondolta, ha már otthon nem tud ülni, üljön hát idekinn: felmászott egy magaslesre. Mennyivel más volt ez, mint odahaza! Nincsenek falak, nincsenek tárgyak, amik az apjára emlékeztetnék. Érdeklődve tekintett körbe. Innen a magasból egészen másként látszott minden. Azt a keskeny vadváltót még nem is látta például, ami ott a bokrok között alig észrevehetően kanyarog. Vadváltó… nem volt errefelé ilyen.
Egyszeriben megélénkült. Úgy pattant fel a les deszkájáról, mint akit megcsíptek, s kettesével lépte a fokokat, sietett a bokros felé. Nem volt egészen biztos az irányban, lentről sűrűbbnek is látszott a falnak tűnő növényzet, meglassult hát, s módszeresen kutatta át a környéket. Nyomokat szeretett volna találni. Disznóra gyanakodott, járt erre egy erős kan, talán annak a váltója lesz ez, más nem töri át ezt a kefesűrű dzsungelt. Lázasan kutatta a benyílást, mire megtalálta. Olyan volt, mint egy kis alagút.
Mégis, mintha más lett volna, mint azok a váltók, amiket már látott. Beljebb bújt hát rajta, és megdobbant a szíve, amikor jobban szemügyre vette, mire is talált. A bokrok benyíló ágai le voltak nyesve, a kis csapás útjába eső törzsek tőből kivágva. Emberkéz alkotta tehát ezt a „váltót”. „Itt jár be a kutya, és itt is megy ki!” – gondolta a gyerek. „A fene gondolta volna, hogy errefelé kutasson.” Úgy megörült a leletnek, hogy már rohant is volna, elújságolni az úrnak: most már meg lesz fogva a tolvaj, csak idő kérdése. Tudja már, hova kell lesbe állnia. Eszébe sem jutott, hogy csapdába csalja az ismeretlent. Meg kellett azzal küzdeni, visszaadni neki a sok keserűséget, amit az adott neki. Aztán mégis másként gondolt. Jobb, ha csak ő tud erről.
Körbejárta a nagy sűrűséget, s a túloldalon is megkereste a nyílást. Meg is találta, egy nagy cserbokor alatt. Kis darabon végig is haladt az alagúton, s úgy találta, hogy a szűkössége mellett mégis egészen gyorsan lehet rajta haladni. Közepe táján kicsit kiszélesedett a folyosó. Több vérnyomot talált itt, fekvések helyét. Itt bújt hát meg, minden gaztett után… ahogyan haladt visszafelé kínosan ügyelt arra, hogy ne hagyjon maga után nyomot. Körbenézett, s még így, levelek nélkül egészen jól rejtve volt, még a folyosó végén is. Nem csoda hát, hogy a rabsic olyan könnyen el tudott tűnni. Na, de nem úgy lesz az ezután. Csak idő kérdése, és üt a gazember órája. Ezen gondolkodott, amíg haza nem ért. De nem sok időt töltött otthon. Éppen csak annyit, míg megtömte a tarisznyát élelemmel, vizet töltött a butykosba, s indult vissza, oda a lyuk mellé.
Alkalmas helyet keresett magának, ahonnan jól látta a cserbokrot, de őt nem lehetett látni, aztán elhelyezkedett, kioldotta a tarisznya száját, hogy könnyen bele tudjon nyúlni, s csak várt. Hol volt már a kíváncsiság, mikor madárfészkek után kutatott, vad után lesett. Egészen más ember volt az, aki akkor volt, s egészen más volt az erdő is akkor. Ez az erdő most idegen… ellenség… rejti a tolvajt, aki a vadat pusztítja. S ha csak ennyi bűne lenne annak a tolvajnak. De miatta haragszik rá annyira az apja. Valahol mélyen emiatt tán jobban gyűlölte, mint az összes vad miatt.

Nem hallotta a madárdalt, nem hallott semmit, csak lapult és fülelt. Ha valami törés közeledett felé, csak odafordította fejét, de nem izgatta magát túlságosan. A vadorzó az más, az csendben jön majd, osonva, mint az árnyék, aztán pedig… nem tudni mi lesz.
Eltelt egy nap, eltelt kettő. Szinte észre sem vette. Fáradt tagjai zavarták csak, de ezen is tudott segíteni, ha kényelmetlen volt a fekvés, hátára fordult, ha úgy sem volt jó, az oldalára. Ezt a három módot váltogatta. Nem volt egészen tökéletes módszer, de arra elégnek bizonyult, hogy a kellemetlen tűszúrásszerű fájdalmat elűzze. A tarisznyában még tartott valameddig az élelem, de a víz fogytán volt már. Tűrt, összeszorított foggal, várt tovább. Várta az éjszakát, többet remélt tőle, mint a nappaltól, ám annyira ismerte már emberét, hogy tudja, mindegy annak, mikor jön. Mégis, az éjszakában jobban bízott.
Észrevétlenül hajlott át az alkony szürkületbe, szürkület az éjjelbe. Sötét volt, vastag felhőket húzott magára a hold, nem lehetett volna rendesen látni még a mezőn sem, nemhogy itt a fák között, ahol még napvilágnál is félhomály bujkál, most pedig neki lehetne támaszkodni a feketeségnek. Valahol macskabagoly huhogott, s a fiú arra gondolt, hogy igazi vadorzónak való idő kerekedett, amikor alig észrevehetően megmozdult a cserbokor.
Nem látta rendesen a bokrot, csak a körvonalait, felemelkedett hát kissé, hogy biztos legyen benne, mi is az, ami ott készül előbújni. Talán valamelyik vaddisznó rábukkant a kényelmes útra, s azon keresztül gondol átváltani egyik erdőrészből a másikba. Meresztette hát a szemét, hogy biztos legyen a dolgában.
A bokor mozgott tovább. Aztán egyszerre csak megvastagodott, s ketté is vált kisvártatva. Ott volt a rabsic, ott volt minden baj okozója. Ez villant először a fiú agyába. Gyorsan, de csendben próbált közelebb csúszni hozzá, hogy aztán egy ugrással rávethesse magát, mielőtt végleg eltűnne. Nem látott mást, csak egy emberforma árnyat, de ez épp elég volt neki. Nem jár itt ilyenkor senki…
Ott mozgott már előtte az alak, amikor a fiú arra gondolt, mégis, előbb rá kellene kiáltania. Hátha megadja magát, s akkor könnyebb lenne neki is, a vadorzónak is.
- Megállj! – ordította a vadőr az éjszakába.
A vadorzó abban a pillanatban megfordult, s tüzelt, inkább csak a hang irányába, mint célzottan. A fiú hallotta, ahogyan a sörétszemek zizegve törtek maguknak utat a gallyak között, s elborult az agya. Rávetette magát a gazemberre, s a földre lökte. Kicsavarta kezéből a puskát, messze hajította, aztán birkózni kezdett az idegennel. Arra, hogy a fegyverrel sakkban tartsa ellenfelét, nem is gondolt. Máshogyan kellett ezt elintézni…
Erős volt az ellenfele. Ugyancsak megszorongatta néha a vadőrt, de hiába, a fiú, mint egy kígyó mindig kicsúszott a szorításból, hogy aztán ő karolhassa át még erősebben küzdőfelét. Nem volt ott egy hang sem. Nyögtek, ümmögtek, mintha valami vadak lennének, akik beszélni sem tudnának. A fiú érezte az alatta vergődő test minden mozdulatát, de nehezen talált rajta fogást. Ficánkoltak, forogtak, nem érezték, hogy fatörzseknek ütődnek, gyökerek nyomják derekukat, a düh elvakította és érzéketlenné tette őket.
Az ismeretlen megpróbált rúgni néha, volt, amikor sikerült is neki, ilyenkor a gyerek felszisszent, de azért tartotta magát hősiesen. Jaj lenne neki, ha a tolvajnak sikerülne magáról lerúgnia, ha alulra kerülne, vége volna. Szorította hát, s rúgott ő is, ahogyan tudott, térddel, combbal.
Közben összekulcsolódtak a kezek, ropogtak a csontok, s néha annyira megszorongatták egymást, hogy bennük szorult a lélegzet is. Egyik sem bírt a másikkal. Hiába forogtak ide-oda, a fiú mindig úgy irányította ellenfelét, hogy ő kerüljön felülre, s a vadorzó alulra. Aztán folyt tovább a csata.
A fiú nem is tudta, hova nyúl, csak fogni próbált, s szerette volna, ha már vége lenne, mert kezdett kifáradni, de a rabsic is lihegett már alatta. Egy ilyen vak tapogatózás során kerülhetett keze az ismeretlen szája elé. Nem is gondolta a fiú, hogy odakeveredett, csak nyomta lefelé ellenfelét, amikor megérezte, hova is keveredett. Kínzó fájdalom hasított belé, annyira kínzó, hogy fel kellett ordítania. Egészen megvadult. Ököllel ellenfele arcába csapott, aztán ha már ott volt, elkapta a nyakát, s szorította, annyira, hogy a szeme is kidülledt belé.
Hiába rugdalózott, kaszált kezeivel vakon ellenfele, nem engedte el. Állati lihegés hallatszódott az éjjeli erdőn, előbb kettő, aztán az egyik egyre ritkábban. Lassult, erőtlenedett a rugdalás, aztán egészen abba is maradt. Nem mozgott már a tolvaj, csak feküdt csendesen, de a fiú még mindig nem engedte el. Görcsösen szorította a nyakat, nem is tudta, meddig, aztán lassan meglazította ujjait, s lefordult küzdőfeléről.
Ott pihegett mellette, szemei előtt karikákat látott, s zihálásától nem is hallott szinte semmit. Annyira kifáradt a nagy küzdelemben, hogy felülni sem volt ereje. Hevert hát, s pihent. Apránként érezte, ahogyan visszatér belé az élet, zsibogni kezdtek lábai, mégis, igazán csak akkor tért magához, mikor a hideg szél jólesően végigsimogatta az arcát. Hagyta, hogy csak simogassa.
Végül késznek érezte magát, hogy feltápászkodjon. Nem tudta, merre keveredtek a tusa hevében, de szerette volna megkeresni a hátizsákot, ami ottmaradt a leshely mellett, hogy a gyufa fényénél megnézze, kiből is szorította ki imént a szuszt.
Orra is bukott párszor, miközben kereste, de néhány fát növéséről megismert, azok útba igazították utána. Ott volt a cserbokor is, ott volt a hátizsák, s mellette a butykos. Jót húzott a maradék vízből, vállára akasztotta a zsákot, és megindult vissza oda, ahonnan jött.
Kis ideig kotorásznia kellett a batyu mélyén, mire megtalálta a gyufát, s meg tudta gyújtani. Sárgás fény világította meg a fekvő alakot, s a gyerek kíváncsian hajolt közelebb.
A gyenge világításban ott feküdt az öreg Rajtos. Szája összeszorítva, mintha még holtában is dacolna fiával. Zsebében ott csörögtek a patronok.
A gyerek kezéből kihullott a gyufa.

A hold elől lassan elkúsztak a felhők.
Halványan világították meg az erdőt, s az erdőszélt. Hosszúra nyúlt árnyék úszott egy ott botorkáló alak után.


Az öreg Rajtost kétnapra rá találták meg a kerülők. Mellette volt a hátizsák, meg az elégett gyufaszál. Hogy ott volt a zsák, keresni kezdték a fiút. Nemsokára találtak is egy kabátot, amiben az egyik kerülő ráismert a gyerek ruhadarabjára. Onnan kezdve kis időközönként előbukkant valami. Nadrág, ing, kalap… rosszat sejtve követték a nyomokat. Egészen a folyóparti fákig tartottak azok, ott voltak körülöttük elszórva a kopott bakancsok. Lehágtak a magas partról, s a homokban rábukkantak a vadőr lábnyomára.
Csak az egyikre.
Következő lépését már a túlvilágra tette.
 
 

:OKO

Tomikám!

Egyetlen apróság: a vadat a magyar vadásznyelv a legritkább esetben teszi többes számba, tehát nem vadAK, vadJAI, hanem egyszerűen csak vad...

És itt véget is ért a kötözködés. Ez a műved sem lóg ki a sorból, egészen egyszerűen kezdünk irodalmi (és nem kizárólag vadászirodalmi) értékről beszélni. Érzem, hogy lassan eljön az ideje a hosszabb lélegzetű szépprózának is, a tehetséged, a kifejezőkészséged mindenképpen ezt indokolja!

Elsőrangú érzéked van a témák iránt is és ez az amit nem értek: Te még nem hordod sok évtized súlyát, honnan veszed ezeket az élő karaktereket, ezeket a margóra szorult embereket, rabsicokat? Ezeket Te remélhetően már nem is nagyon láthattad, mégis élnek!

 :OKO :OKO :OKO

Tomek!
Nagyon jó!  :OKO   :MEGH
De az én kedvemért írhatnál egyszer valami vidámat is...

A vadra figyelek, de úgy gondoltam, hogy abban a környezetben így jobban jön ki. Majd átnézem még kinyomtatva is, és megpróbálom valahogyan átfogalmazni, hogy ugyanaz legyen a mondandó, csak "vad"-dal.
A témákról csak annyi, hogy mindig is érdekeltek az ilyen emberek, a régi dolgok, a falusi élet. Nagyapám még juhászkodott a pusztában. Szeretek velük beszélgetni, a családomban is sok az ilyen egyszerű ember, valamilyen szinten ismerem a gondolkodásukat. És valamilyen szinten én sem vagyok a szavak embere, ha beszélni kell, inkább írok. Így kicsit bele tudom élni magam abba, hogyan is gondolkodik egy ilyen szűkszavú ember. Ha csak az írásimban át tudom adni ezt, már megérte. 

Ja, és örülök, hogy tetszet...  :T

 :OKO :OKO :OKO

"Ha csak az írásimban át tudom adni ezt, már megérte."

Nyugi, öregem. Megérte. 

 :OKO

De meg ám! És ezt nem csak a debreceni összetartás mondja... ;)

 
 Kedves Jó tollú Fórum társak ! Remélem az idei esztendőben is olvashatjuk irásaikat és az élménybeszámolóikat.  :WA

 B:U:É:K:

Ez a történet a régmúltba nyúlik vissza, Huba idejébe, amikor a vasfüggöny hideg szögesdrót kerítésén még a napfény is félve bújt át. Sőt a szögesdrót mellett aknamező is védte a béketábort az imperializmus által küldött „diverzánsok”-tól, „lázítók”-tól.
Ugyanakkor a „dróton” túl és a határon innén, az akkori, nem éppen túlhajszolt vidéki élethez képest is, a nyugalom és a biztonság volt jellemző.
Ember és állat számára egyaránt. Mindannyian megszokták a határőrség mozgolódását, rendszeresen és pontos időben lezajló járőrbe vonulását, a csizma kopogását, zabla zörgését, vagy az öreg rajgaz nyekergő pöfögését.

Hubának ebben a környezetben volt szerencséje vadásznak lenni. A határsáv érintetlen vadonjában volt is lehetőség bőven a vadászatra.
Huba kedvence a róka volt. Elsősorban azért, mert ravaszsága, kiszámíthatatlansága és picit titokzatos viselkedése lenyűgözte. A róka eszén, nem csak a mesében, de a valóságban is nehéz túljárni.
Hej, de sok éjszakát átfagyoskodott eredmény nélkül. Nem is látott rókát, vagy szél alatt jött és vidám farok lendítéssel távozott is. Vagy egyszerűen leült a koma Huba ötödik tízméterét jelző cöveke mögé, ahol még a tárcsalőporral, saját kezűleg töltött, majd a cserépkályha tetején „brandolt” négyes sörét is csak ritkán fogta.  Hubának voltak azért kifinomult eszközei és módszerei, így nem is volt talán, olyan tél, hogy ne szárított volna a hátsó fészer falán legalább 8-10 jófajta rókagereznát. Persze ezek közül 2-3-hoz a hatvanas hattyúnyaknak is köze volt…..
Disznó is, fővad is szép számmal akadt Huba területén, sőt szarvas egyre több. Mintha a határvonalat szegélyező kerítés mellett vonulnának, vélte felfedezni Huba. Eme véleményét a vadásztársaságot, alapvetően alkotó, nagyhírű mérnöktanárok is osztották.
Akkoriban még lehetett abszolút selejt bikát, sörétes fegyverből kilőtt gyöngygolyóval is lőni.
A házi szabályzat szerint abszolút selejtnek számított az a bika, melynek agancsa kimerítette a selejt fogalmát és ez mellett csak három lábon járt. Az időben ez sajnos mindennapos dolog volt, mivel a tekintélyes gímszarvas sűrűség mellett, gyakran került sor aknarobbanásra, amit szarvas okozott. Jellemzően az egyik első láb elvesztése volt az ára a bika, vagy tehén ilyen irányú rossz lépésének.
Éppen ezért lehetett a legtöbb bikarudliban háromlábú bikát találni, néha selejtet is.

Huba sokat járt a területen, ismert is egy rudlit, melyben két háromlábú is volt.  Az egyik bika egy reményteljes 4 év körüli 12-es, melynek a csánkja hiányzik. Mozgásában észre sem lehet venni a rég begyógyult sebesülést, valószínűleg már borjú korában kaphatta. Fiatalos lendülete vitte előre ezt a bikát. Huba még véletlenül sem emelt volna rá puskát.
Egy másik bika, melynek térdben hiányzott a jobb első lába, látszólag jobban szenvedett. Alig néhány hetesen sérült lábát nagyon féltette, a térdcsonkja véresen piroslott Huba öreg messzelátójában. Agancsa kívánatosnak tűnt, vastag agancstövek, felfelé vékonyodó szárak, bal oldalon gyenge, lapos villa, a jobb oldalon jégág nélküli dárda. Nem mai harcos, mely öregkorában lépett az ekrazit csapdájába.
Huba szerette volna meglőni ezt a bikát.
A szándékot tett követte, mely nem tűnt egyszerűnek. Először is engedélyt kellett kérni a vadásztársaság elnökétől. Az elnök akkoriban, amolyan vadászati atyaúristen volt, ki mindenről rendelkezett.
Huba elmagyarázta az aknasérülést és a várható osztrák beavatkozást, ami azonnal hazavédelmi érzelmeket és döntési biztonságot eredményezett. Huba megkapta a kilövési engedélyt. 
A saját öntésű brenekék már régen készen álltak, a lőszerszatyorban.   Huba elégedetten fogta a Frommert és a szatyrot, magára csapta a kertkaput és elindult az ősbükkös irányába.  Tudta, hogy mint már sokszor, a bikarudli oda fog kiváltani az erdeifenyves sűrűből.
Huba elhelyezkedett a téli álmot alvó szálasban. Jó előre kinézte ezt a leshelyet.  Előtte egy kifordított tuskó árnyéka, mellette, néhány alig megnőtt és félméteres luccsemete. Jó ülés esik ülni mellettük.
A szálas lassan kezdett besötétedni, ugyanakkor a friss hólepel máris visszatükrözte az imént elillant történéseket.  A bikák megérkeztek sorban. Elől egy alig fülfölötti nyársas, majd egy hatos, néhány nyolcas villás-dárdás.
Lassan kezdték el felvakarni az alig 10 centis hótakaró alatti makkot és gesztenyét tartalmazó avartakarót.
A háromlábú bika olyan magabiztosan mozgott, hogy  Huba sokáig meg sem találta hirtelen a messzelátójában.
Az öreg 7x50-es Tento mégis odavarázsolta  a bikát a puska elé, a lövés alig csattant és a bika hiába rohant és rohant. Nem tudott sorsa elől elszaladni……….

A szarvas valóban fiatal selejt, az Erdőgazdaság csuklóstraktorjával sikerült kihúzni és beszállítani.

De jó volt végre olvasni valamit!:OKO

Horrido! :OKO :kalapemel

Szép volt! :OKO

Horrido!
Írhatnál gyakrabban... :OKO :kalapemel

 :kalapemel :kalapemel és még  :K :K :K

Horrido, köszönjük!  :T :T :ELjEn

 :kalapemel

Köszi Horrido!
Jó volt olvasni!
Sokkal sűrűbben közkinccsé tehetnéd az írásaid! ;D :kalapemel :WA

Danke!!! :Q
Ezek valós történetek egyébként.

Szia Horrido

Ez megest szép volt. Lassan már összejön egy könyvre való. Mondjuk egy  E könyvre. Itt a fórum honlapján akár :TAPSol :TAPSol :TAPSol

Horridó!
:bravooo :bravooo :bravooo

egy e-könyvet csinálni nem nagy kunszt.
igaz meg lehet többféle formátumban is...

Ágak között
 

Ifjú vadőrként nagy lelkesedéssel jártam a rókák után és gyűjtöttem a tapasztalatokat és az élményeket. Akkoriban még nem élveztük az immunizáció „jótékony” hatását a rókaállományon. Ennél fogva négy-ötévente végigsöpört a veszettség és minimumra csökkentette a rókák számát.
A mai napig is az egyik legkedveltebb vadászati módom a rókahívás. Lesről jobban szeretek hívni, mint földről. Jobbak a vadász esélyei, messzebbről észreveszi a vadat, a szélre sem kell annyira figyelni.
Abban az évben sem volt sok róka, viszont ami megmaradt az nem ismerte a rühességet, mint manapság
Tudtam egy jártas kotorékot az egyik száraz mély csatorna oldalában. Les viszont nem volt a közelében. A sűrű aljnövényzet pedig a földről történő lesre sem sok esélyt adott.
Sokat gondolkodtam, hogy mit tehetnék esélyeim növelésére, amikor eszembe jutott Kopasz Feri barátom elmondása, miszerint ő már sok rókát hívott be fára felmászva les nélkül.
Kimentem terepszemlét tartani. Az árok mellett erdősáv volt végig, itt nem találtam alkalmas fát. Viszont egy dűlőút húzott merőlegesen az árokra mellette szintén erdősávval, aminek az árok előtt százötven méterre vége szakadt. Itt egy kissé külön álló tölgy nevelt terebélyes koronát, amire felmászva elég jól el lehetett helyezkedni. A kotorékra is ráláttam, ami előtt sárgállott a frissen kikapart homok. Lemásztam és megnéztem. Tele volt kutyanyommal.

Már itt is jártak. Egy hatalmas dalmata járt ki a faluból már több mint egy éve. Sosem volt egyedül. Mindig volt két-három kisebb nagyobb korcs vele és körbevadászták a határt. Már két alkalommal sikerült őket behívni nyúlsíppal, két társa már rajta is veszett. Azóta ha meghallotta sípot, rögtön hazafelé vette az irányt és a társait is magával vitte. A dalmata volt a vezér a társai azok szinte minden alkalommal változtak. Sikerült kinyomoznom a gazdáját is. Egy iszákos válófélben lévő fiatal pár tulajdona volt. Többször mondtam a gazdájának, hogy zárja be a kutyát, mert valaki előbb utóbb agyonlövi, ha ennyit jár a határba. A válasz csak annyi volt, hogy őt nem érdekli.
Este felültem a fára. A puskát a törzshöz támasztottam és egy hosszú madzagon húztam fel.
Híváskor mindig várok kb. húsz percet mielőtt sípolni kezdek, hogy üljön el a jövetelem zaja. Most is nekiálltam körbetávcsövezni a terepet. Éppen a kotorékot figyeltem, amikor legnagyobb meglepetésemre kijött belőle egy kis termetű kutya. Hát ezért volt tele a homok kutyanyommal.
Ugyanakkor messzebbre az erdősávból vadat hajtó kutyacsaholást hallok. Megint kint vannak a kutyák vadászni. Az ugatás lassan közeledik, az erdősávon jönnek végig. Aztán elhallgatnak. Vadat fogtak volna? Szerencsére nem. Pár perc múlva egy tarka és egy barna kutya társaságában megjelenik a dalmata. Ismerősen üdvözlik a kotoréklakót. Szaglálgatják egymást nagy farkcsóválások közepette, utána le-fel járkálnak az árokba.
Gondolkodom, hogy mit tegyek. Ha rájuk sípolok a pöttyös elviszi őket. Várok. Amikor mindegyik lemegy az árok aljába lemászom a fáról.
Két lőszert még a bock előagyához fogok, hogy kéznél legyen. Lövésre kész fegyverrel közelítem meg az árkot. Itt vagy négy méter mély és az aljában vannak, így nem látom őket.

Húszméternyire vagyok már csak az ároktól, amikor a túlsó partjára feljön a dalmata és mérgesen rám vakkant. Az alsó csövet megkapja és legurul az árokba. A lövésre a másik három is kiugrik és menekül. A legjobban kézre esőt felborítja a felső cső. Amint kilőttem a puskát az árok innenső felén kiugrik a dalmata és rohan rám.
Nyitom a puskát és tenném be a bal kézben tartott két lőszert, de az ejektor csak az alsó hüvelyt dobta ki. A felső félig kilógva a csőben maradt. Kirántom, és a felső csőbe dugok egy lőszert. Közben felnézek, a kutya már csak pár méterre van és rohan rám. Arra már nincs idő, hogy a másik lőszert is betöltsem. Összecsapom a puskát és rákapom a kutyára. Húzom a billentyűt, de csak kattan nem sül el. Automatikusan az alsó üres csövet sütöttem rá. Már közvetlen a lábam előtt van, amikor a felső csővel lövök. Ha kinyújtottam volna a kezem a puskával, elérem. A lövés pillanatában a bal lábammal hátra lépek és kifordulok oldalra.

A lendülettől még csúszik vagy két métert. Súrolja a nadrágom szárát. Tarkóján gőzölgő lyukból folyik a vér, kiáll belőle a sörétkosár vége. Farkánál fogva behúzom az árokba. Jó nehéz, legurul a csalánszár közé.

Pár nap múlva újra ülök a fán. Oá oááá-szól a síp. A harmadik strófa után rohanva jön egy nyúl. Figyelget, nézelődik, utána miután nem észlel semmi rendellenességet, leül, és valamit rágcsálni kezd. Ötpercenként sípolok tovább. A nyúl figyel, de már annyira nem érdekli a dolog, mint először.
Húsz perc múlva riaszt a rigó szemből az erdősávból. Aki ért a természet nyelvén az tudja, hogy ez mit jelent. Távcsővel figyelek az irányába. Egy róka jön ki jobbról a fák közül, és kocogva felém veszi az irányt a dűlőúton. Észreveszi a nyulat, és rögtön lehasal. Óvatosan figyel. Azt hiszi, hogy ettől a nyúltól jött a hang. Lassan lapulva kúszik a nyúl felé.
Ötven méterre, ha vannak. Nagyon élvezem az előadást, távcsővel minden szőrüket látom. Kíváncsi vagyok, hogy most mi fog történni.
A nyúl észreveszi, feláll két lábra, és úgy figyeli. A róka látszólag nem vesz róla tudomást, hogy észrevették. Lapul tovább. Aztán egy gyors ugrással lerohanja a nyulat. A nyúl egy oldalugrással kitér, és tíz méterre ismét megállva meglepetten figyeli a rókát. A róka most jött rá csak, hogy ez a nyúl teljesen egészséges és megfoghatatlan. Leül, és csalódottan nézi elszalasztott áldozatát. Vakaródzik egyet, aztán megfordul és elindul visszafelé.

Lőni messze van a sörétnek, hívni pedig túl közel. Megvárom, amíg eltávolodik vagy száz métert. Kézbe vett puskával halkan fújok egyet. Mint akibe villám vágott úgy fordul meg és szalad felém. Húsz méterre engedem be.

Azóta már sok év eltelt. A kotorék ma is megvan, néha lakatlan, néha borz van benne, néha róka. A tölgyet lepermetezte a repülő, amikor napraforgó volt ott, és miután kiszáradt kivágták. Sok rókát behívtam és lőttem, de fáról azóta is csak ezt az egyet.

Szik!

Nagy örömmel olvastam ismét! Köszönöm! :OKO :kalapemel

Gyula  ez jó volt :V írhatnál többször :SL

Szik  :WA Biztos van még a tarsolyba irni való ! Kedves jó tollú fórum társak ,ne kiméljenek .Szerintem még sokan és örömmel vennénk,ha több vadászélményt ,esetleg kitalált vadász témájú irást olvashatnánk.

 Előre is köszönjük.! :WA

Szik, köszönjük! :kalapemel :ELjEn :grt

Szik, nagyon jó volt olvasni a történeted! :OKO

Nagyon jó Szik Mester! :OKO
Ilyen régi kutyás történeteim nekem is vannak....

Várjuk Jani tárt karokkal. Én is szeretek olvasni Tőled.

Szik, ez nagyon olvasmányos, szép történet volt.
Nem lehetne több ilyet leírni?
Mondjuk, napi egy talán elég lenne...

Szik, ez jó volt.

Nagyon jó!-nem tudnál ilyeneket gyakrabban feltenni?

 :kalapemel :kalapemel :OKO :WA

Nagyon jó volt olvasni másodszor is! :OKO  :OKO :OKO

Köszi mindenkinek.
Tudjátok az idő, na meg a lustaság az nagy úr.

Az időt nem tudod legyőzni (bár én folyamatosan küzdök vele -vagyis inkább a hiányával), de a lustaság igen  :nyes :nyes :WA

A sötétség teljes, a pirkadat nem szakította még fel az éjszakát.
Morog magában. Nem emlékezett rá, hogy kivette bakancsát a kocsiból. A félcipő, amiben vezetett, nem szereti a vizet, cuppog benne a lába. Már harmadszor lépett a sárba. Hallgatózik. Távolból vonatfütty töri meg a csendet. Amilyen hirtelen jött, úgy száguld tovább a hang. Tovább poroszkál. Hideg a lába, de nem zavarja, megszokta már...  valami mindig elmarad… mostanában rájár a rúd. Ballról elmarad az utat szegélyező bokros.  Figyelmét a tarlón levő fekete foltok keltik fel. Felemeli kopott távcsövét, majd le is engedi.  A lassan beköszöntő hajnal keltette párától nem lát semmit. Óvatosan visszalép a bokrok takarásába. Kutat zsebeiben valami törlőalkalmatosság után.
-   Persze hogy legbelül van – zsörtölődik tovább.
Előhalássza az agyonkopott bőrdarabot, és komótosan, de mindenre kiterjedően kipucolja a lencséket. Végeztével elmélkedik még egy kicsit a sokat látott bőrdarabon. Ez is az örökség része, ami apjától rá maradt. Nincs semmi, amiért megválna tőle.
-   Mit vacakolok még – tuszkolja zsebébe vissza a törlőt.
Körbenéz a már használható kukkerrel. A pirkadással jövő gyenge fény már elterelte a sötét foltokat. Eléri azt a mély árkot, aminek túloldalán levő tarlón este szarvasokat látott. Az árok mély, széles és sűrűn benőtte az akác.
-   Megkerülöm, teljesen kivilágosodik – morfondírozik.
Kicsit arrább vadváltó vezet át az árkon. Nem sokat gondolkodik, mellére veszi puskáját, és óvatosan ereszkedni kezd lefelé. Egy alámosott gyökérbe kapaszkodva megáll hallgatózni. A hajnali világ párát tolva maga előtt küzd az éj sötétjét legyőzni.
-   Igyekezni kell, erősen dereng már – és elengedi a fát.
A következő lépésnél a félcipő megbosszulja a csúfos használatot. A felázott vízmosásban a hátralevő pár lépést gatyaféken teszi meg. Mindene saras. Szitkozódást morzsol el a fogai között. Kalapja oldalvást fekszik a sárban, tapogatva keresi meg. Ő maga se néz ki jobban, mint egy megdagonyázott disznó. Az árok mélyét még a sötét uralja.
-   A francba – morog magában. Megtapogatja az öreg puskát, aztán a vállára akasztja.
Fel kell jutnia még az árok másik oldalán. Megindul a váltó nyomán felfelé az oldalban, de három lépés után visszacsúszik.
-   Na, ez szép – törli meg kezét a nadrág oldalába.
Lejjebb van egy fa az árokba ledőlve. Ara veszi az irány. A derengésben már körvonalazódnak az útjába eső akadályok, komótosan, csendben kerülgeti őket. Lágy fuvallat simogatja arcát. Néhány lépésre ott van előtte az bedőlt akác, már látja a sziluettjét. Egy ág roppan előtte… aztán még egy. Beélesednek az érzékei. Szinte süvít a fülében a csend…….. aztán megint reccsenés, és a némaságot fájóan zavaróan törik meg a puffanó lépések, és a sodródó kövek zaja. Összerezzen a hirtelen zajra, megkapaszkodik a mellette álló fába. Szinte eggyé válik vele. A zörgés forrása elválik a dőlt fa mögül, és nekivág az oldalnak. Jól megtermett tömegével elsőre nem veszi az akadályt, recsegéssel, cuppagással csúszik vissza. Tapasztalt, öreg jószág, nem is próbálkozik újra. Fúj egyet, aztán elindul az árokban. Moccanni sem mer, úgy figyeli a termetes disznót – Őt lesi már napok óta, a nyomát szinte mindig látta. Ím, itt van előtte alig tíz lépésre. Lövésre még halvány esélye sincs.
A disznó amilyen zajjal érkezett, oly csendben tűnik el.
-   No, ez van – gondolja – vár még pár percet.
Hallgatja az ébredező természet egyre erősödő hangjait. A fatörzsbe kapaszkodva kijut az árokból. A szélső termetes fa mellett megáll. Letámasztja puskáját, kezébe veszi távcsövét. Az előtte elnyúló tarlón szemlélődik. Mintegy száz méter széles sávon nem lát semmit. A hajnali párából lassan kibontakozik a tarlón túli kukoricás sötét tömege. A reggeli harmatos fű hamar átáztatja térdig azon részét, ami eddig még szárazon maradt. Végigszalad testén a remegés a hidegtől. Megmozgatja lábfejét a cipőben… teljesen áthűlt lábától még jobban remeg.
Valami láthatatlan erő húzza szemét a kukorica széléhez. A világosság még nem törte át teljesen az éj sötétjét. Ahova néz, nem látszik, csak a sötét. Újból felemeli távcsövét. Lassan kibontakozik két szarvas körvonala a háttérből. Kényelmesen haladnak az árok felé. Meg-megállnak, keresgélnek a tarló sarjadékai között.
Figyeli anyát és lányát. A látványtól elfelejti az átázott göncöt, a hideget, ami átjárta minden porcikáját.
A szarvasok hirtelen megállnak. Fejüket visszafelé, a kukorica irányába szegik…. figyelnek.
-   No, mi az? – fordul az irányba.
Végignéz egy rövid szakaszt. Sötét foltok jelennek meg távcsövében. Kettő, három, négy…. lassan kocognak srégen felé. A szarvasok csak nézik a kondát, amint azok szintén az árok felé haladnak.
Nyúl a fegyverért, belenéz a távcsőbe, és ezzel egy időben már tolja előre a biztosítót…. de nem lát semmit!
-   Mi a fene – nézi fegyverét. A távcső szemlencséje saras. Gyorsan letörli és emeli újra.
Az elmaszatolástól nem tiszta a kép, de látja a süldőt, amint leeresztett fejjel megáll turkálni. Már görbül az úja, mikor ismét valami ismeretlen erő nem engedi tovább a mozdulatot. A röfi elunva a keresgélést, utánaszalad a többi után be az árok védelmet adó sűrűjébe.
Leengedi fegyverét, remegni kezd a keze. Kiveszi a tárat, a csőből a töltényt. Kiveszi a zárdugattyút. A remegés vad rázkódássá válik, mikor belenéz a csőbe. Mint ha leöntenék, úgy veri ki a víz mikor végignéz a csövön. Leereszti a fegyvert és a távolba mered. Látja, amint a két szarvas megfordulva visszalépked a kukoricásba.
Otthon egy kis zacskóba teszi azt a körömnyi földet, amit a puskacsőből szedett ki. A falon a trófeák között néhány fénykép lóg. Egy fekete fehér képen példaképe, édesapja néz le, kezében az öreg sörétessel. A kis zacskót melléakasztja
-   Köszönöm – mormogja……………..

 :kalapemel :TAPSol

Laci, ez amilyen rövid, annyira gyönyörű!  :kalapemel O0 :ELjEn

Laci ez rövid, de nagyon jó történet. :kalapemel

 :kalapemel :TAPSol

 :OKO

Valami hasonló velem is megtörtént anno

Laci!

 :TAPSol :TAPSol :TAPSol

Érdekes dolgok tudnak történni egy Apától örökölt puskával!

Két éve egy éjszakai vadkár elhárító vadászaton fél óráig néztem egy 60 méterre lévő disznót. Első látásra kocának tűnt, de minél tovább lestem, annál inkább kan lett belőle.
Úgy döntöttem meglövöm. A billentyű elhúzásakor csak egy csett volt. Mint kiderült, a csőbe nem volt töltény. A disznó megugrott, és a szomszéd magaslesen ülő helybéli vadász meglőtte. Koca volt! :Vvon

Nagyon velős, Laci! :OKO
És tanulságos is. :OKO

 :OKO :OKO :kalapemel :WA

Laci!

Ez igen! :OKO :kalapemel

Hajnali szarkázások I.

A tavalyi vadászévadom elég silányra sikeredett, de aztán az év végén feléledt a remény, hogy egy kicsit javítsak a statisztikán. December elején összefutottam egy ismerősömmel, aki a szomszéd falu területén vadászik és elpanaszolta, hogy hiába jár ki állandóan hajnali szarka lesre, azok valahogy nem tudnak elfogyni. Sőt mi több, újabban egyre több dolmányos is feltűnik a hajnali lesek idején, valamint egy rókát is sikerült terítékre hoznia a közelmúltban. „Nocsak!-te vagy az én emberem!” -gondoltam magamban.”Nemcsak, hogy dúvadazik, de képes rendszeresen korán kelni, kimenni és fagyoskodni ...és még a sikertelenség sem riasztja el.”
-Attila, nem akarsz engem is kivinni párszor magaddal? -egyenes ember lévén,egyből a lényegre tértem- több szem többet lát, több puska többet tud lőni.
-Dehogynem bátyja. Szólsz, hogy mikor érsz rá, és már mehetünk is! -fogadta készséggel felajánlkozásom.
Hát így alakult, hogy december közepétől január végéig szinte minden hétvégén szarkákat űztem, lestem, és bizony volt mit tanulnom ezekről a madarakról.

December második hétvégéje;  december 14.; Advent második vasárnapja:
Előző napon disznóölés volt nálunk, így egy kicsit fáradtan, zsibbadtan dörzsölöm ki az álom utolsó morzsáit a szememből, majd a jóleső melegben felülök és még pár percig hallgatom a sötétségben, ahogy párom békésen szuszog mellettem. „Hát igen. Van, aki még csak kóstolgatja a vadászat ízét!” -gondolom, majd ahogy lassan életre kelek, felkapcsolom a lámpát a szobában, és öltözködni kezdek. Több nadrág, termo zokni, polár  pulóver, lesruha, kalap a fejbe, és két kortykávé közben jólesően nyugtázom édesapám jótékony gondoskodását, mert ahogy tekintetem a kandallóra téved, észreveszem, hogy friss hasábot nyalogatnak körbe a lángok. „Ezt csak pár perccel az ébresztőm előtt tehette rá az öreg.” De aztán eszembe jut, hogy ő most fekvő beteg, úgyhogy csak édesanyám lehetett. Miután lenyelem a keserű löttyöt  -amit a fene se tudja miért, de hidegen és cukor nélkül szeretek inni reggelente-, előveszem a puskát, felmarkolok egy tucat skeet töltényt és mivel a környéken sok róka szaladgál biztos ami biztos alapon elteszek pár 4mm-es sörétet is. Pár perc vezetés után oda is érek meghívómhoz, aki már szinte a kapuban várt rám. Beiratkozunk, majd egyből a kiszemelt területre megyünk. Jól ismerem a környéket, sokat jártam már itt. Két turján fekszik egymáshoz közel, mindkettőben hatalmas feketenyárfák állnak, mutatva, hogy itt egykor sokkal vizesebb volt a vidék. Attila, -a meghívóm- a kisebbik nádfolt bal oldalát célozza meg, engem átirányít a szomszédos zsombékhoz. A két turjnánt egy galagonyákkal és kökénnyel sűrűn benőtt árok köti össze. Én ennek az ároknak és a turján által bezárt háromszög csúcsába álltam, mert innét jól belátom az előttem elterülő terepet.
Egy darabig még hallgatom a téli éjszaka csöndjét, mely annyira különbözik a tavaszi-, nyári éjek vibráló zsongásától, mintha valaki egy toronyból nézi a karnevált, vagy ő is lent tolong a tömegben. Az egyik esetben csak hang és színfoszlányok tömege jut el hozzá és kívülállóként szemléli a csodát, a másikban ő maga a tömeg, együtt hullámzik annak minden hangjával, színével, illatával, lüktetésével. Az egyik kristályos képet fest a valóságról, a másik maga a valóság, amit át kell élni. Mint a fagyos téli hajnal, melyben még az égbolt is kristálykupolaként veszi körbe az embert, ami a nap első érintésére darabokra hullik és a várakozással teli tavaszi éjutó, mikor az embert elragadja az a fény és meleg utáni vágyakozás mely a hajnal első sugaraival érkezik és szerelemre lobbant minden élőlényt erdőn-mezőn.
Gondolataimba révedve alig hallom az első cserrenést, ami a hátam mögül érkezik, de amint eljut az agyamig, egyből egy gondolat fészkeli be magát a fejembe: lehet rossz helyen állok? Hiszen, ha jobban belegondolok, a szarka a sűrűt szereti, és van ennél bozótosabb kijárata is turjánnak. Nosza, gyorsan át az árok túlsó oldalára! Ahogy átverekszem magam a kökény és galagonya sűrű szövedékén, már hallom, hogy jó volt az elképzelésem. Erre tartanak a szarkák, miközben halkan csörögnek egymásnak. Várok, nézelődök. Szinte kívülállónak érzem magam ezen a reggelen. Kívülállónak, aki életet rabolni jön, a hideg által amúgy is megtépázott természetbe.
Aztán egy csörrenés tőlem balra, gyors duplázás és a szarka már esik is le a turjánba. „Hű, ez könnyen ment! Mit magyaráznak az öregek, hogy szarkát lőni nehéz?Csak tudni kell, hogy hova álljon az ember.” Bízom el magam azonnal, de a természet azonnal visszatromfol. Több madár nem jön felém, mind eloson a tőlem még vagy 60-70 méterre lévő másik árok szélén. Attila felől két durranás is hallatszik, de aztán ott is csend. Várok még, majd töltényt cserélek és  néha meg-megfújom a nyúlsíró sípom. Semmi. Se zörgés, se szuszogás, csak a fenyőrigók állandó zsivaja, mely olyan erős, hogy még este is azt hallom cseng vissza a fülembe.
Pár perc múlva megcsörren a telefonom:
-Még 10 perc, aztán vége. Ok?-halk suttogás, majd én is suttogva válaszolok:
-Rendben. Menj ki a turján szélére, ott felveszlek.
Suttogok, mert érzem, pusztán ottlétemmel sem illek bele a téli reggelbe, nemhogy még hangot is adjak.

Ahogy ott állok és próbálom minden részletét megjegyezni a tájnak, egyszer csak motoszkálást hallok tőlem jobbra, a kökényes túlsó felén. Odanézek, és meglepetésemre tőlem nagyjából 5 méterre egy rühes, sovány róka próbál átbújni a bozóton. Meglepetésemben azt sem tudom, hogy mit csináljak. „Sűrű a bozót, oda nem akarok belőni, meg hát igen közel is van...” tépelődöm, de aztán ahogy egy kicsit tisztább helyre ér a koma, emelem a puskám, mire ő is felfedez. Megtorpan, és talán ez a szerencséje, mert elé lövök. Ilyen közelre még nem terít a puska, pár cm átmérőjű lyukat vág a raj a földbe, ahogy becsapódik. Persze a vörös frakkosnak sem kell több, már perdül is meg és amíg az előbb csak lopódzott, addig most szinte villámként töri az utat a tüskés gallyak között. Ahogy odaér a nyíláshoz, amin átjöttem, szól a második cső is, de mintha egy kicsit  lemaradtam volna, mert nem látom jelét a találatnak. Sajnálom, hogy így elhibáztam, de hát mit csináljak?-ezen változtatni már nem lehet.
Elmegyek, keresgélem a szarkát a sűrűben, nem találom meg. Szomorúsággal vegyes nyugalommal megyek vissza az autóhoz, majd felveszem Attilát és miközben autózunk hazafelé, már meg is beszéljük, hogy a következő hétvégén újra kimegyünk.

December 20. szombat:
Előző este elégkésőn sikerült lefeküdnöm, de azért most is felébredtem az ébresztő első csipogására -mint mindig, ha valami fontos esemény vár. A ruháim kikészítve, nekem már csak bele kell bújnom. Hát igen. Jó érzés, ha valaki gondoskodik az emberről: Márti (a párom) tegnap este munka után még előkészítette a vadászöltözékem és a meleg zoknikat. Mivel elalvás előtt a sötétben még azzal köszöntünk el egymástól, hogy majd reggel eldönti, hogy jön-e,megpróbálom felébreszteni. Álmosan közli, hogy ő most inkább pihenne még, így nem is nyaggatom. Öltözés után, a konyhába menet még megpakolom a kandallót, majd egy hörpintéssel elintézem a reggeli kávét. Magamhoz veszem a puskám, a töltényeket és az elmaradhatatlan sípot, majd irány Tatárszentgyörgy. A hőmérő -9 fokot mutat, a hó pedig ropog a kocsi kerekei alatt, mikor félreállok Attiláék háza előtt. Mint a múltkor, meghívómra most sem kell sokat várni. Egy-két perc és már robogunk is ki a múltkori helyre. Ahogy lefordulok a kövesútról, lekapcsolom a fényszórót és a hajnali derengésben csodálom a téli tájat. Mindenfelé zúzmarás ágak, bokrok, nád, … csodás ez a sok fehér!
Attila kiszáll a múltkori helyénél, és elköszönünk. Én is is átmegyek a már jól ismert sarokhoz, és a bokorba beállva csodálom a téli napfelkeltét. Persze a rigók már itt zajonganak mögöttem, de most valahogy jól esik. Már nem érzem magam annyira idegennek ebben a tájban, mint a múltkor, de azért még ott motoszkál valami megfoghatatlan érzés a bensőmben. Mivel sehol egy csörgés vagy károgás,így megfújom a sípom. „Legalább róka jöjjön, ha már már nem akar megtisztelni.” Gondolom, de a sípra nem jelentkezik egy ravaszdi sem. Várok még egy kicsit, majd ránézek az órámra: hét múlt 5 perccel. „Hát igen -ilyenkor kellene egy normális embernek a másik oldalára fordulnia a párja mellett, nem pedig itt fagyoskodni.” zsörtölődök, de mintha csak el akarná  hessegetni az ilyen vadászhoz nem méltó gondolatokat, megcsörren mögöttem egy szarka. Figyelem-figyelem, de nem látok belőle semmit. Aztán még pár nyöszörgés szerű hang és újra csend.”Mi van itt? Hát nem felém kellene jönnötök?” mérgelődök, de aztán eszembe jut, hogy a múltkor is másfelé csorogtak ki a frakkosok a turjánból. Új terv körvonalazódik bennem: megpróbálom valahogy belopni a szarkák váltóját, hátha ott még elcsípem őket. Átbújok a bokorsoron -ott ahol a múltkor majdnem fellökött a rudi-, majd elfordulok jobbra és behúzódok egy nagyobb bokor mellé, annyira, mintha összenőttünk volna. Ahogy így nézelődöm, rókakaffogást hallok magam elől a turjánból, de mintha távolodna. Elő a nyúlsírót, de hiába fújom el a strófát és várok percekig, felőle akár oda is fagyhatok a bokorhoz -mással van most őkelme elfoglalva: a következő évekre próbálja összehozni a tyúktolvaj bandát. Lassan csordogálnak a percek, hogy aztán szinte megfagyjon a pillanat is, mikor kibukkan a nap a látóhatár mögül. Szinte mozdulatlannak tűnik a világ a hirtelen jött fényben, ami csak csillog, de meleget nem hoz, sőt!Hiába a több réteg ruha, bizony kiráz a hideg. Valahol a távolban elkárogja magát egy szürke, de olyan messze van, hogy az irányt is csak nagyjából tudom belőni. A turjánban semmi mozgás, se zörgés, semmi. Úgy látszik ma nem lesz szerencsém. Attila felől egy durranást hallok, remélem ő sikeresebb, mint én. Várok még, de aztán hiába vánszorog fagyott ólomlábakon az idő, csak eljön az indulás ideje. Megcsörren a telefon, Attila az: mehetek érte ha gondolom, mert nála semmi.
Mikor hozzáérek, megkérdezi, hogy volt-e valamik, de látva savanyú ábrázatom, nem kérdezősködik tovább. Persze én is rákérdezek az eredményére, mert felőle legalább a fegyver szólt. Egy szürkét próbált magához „édesgetni, de az olyan messze volt, hogy észre sem vette a puska hívó szavát”. Ezen muszáj volt nevetnem egy nagyot, mert hiába érződött egy kis csalódottság a hangján, legalább a jókedve megmaradt ennek a betyárnak!

(folyt. köv.)

 :kalapemel :OKO

Ez is vadászat.
 :ELjEn :kalapemel

 Megsüvegelem! :OKO :kalapemel

Girgi :kalapemel

Jöhet a folytatás! De gyorsan! :OKO

 :OKO

Köszönöm!

Amint lesz időm, folytatom. :WA

Az jó lesz... :nyes :nyes
 :OKO :kalapemel

Március 15. 9 óra. Nagy a városban a készülődés. Lámpás kereszteződésben két autónyi rendőr készülődik a forgalom irányítására, a kezdődő ünnepség okán.
Pirosra vált a lámpa, ahogy odaérek. Szokásomhoz híven bambulok ki az ablakon, mikor az égen észak felé  vé alakban repülő madár rajra leszek figyelmes. Magasan húznak dolgukra, így szemmel nem tudom kivenni milétüket. Felkapom mindíg mellettem levő keresőmet, ami már annyi rejtve szállítás ellenőrzését zúdított a nyakamba, és a kocsiból kiugorva keresem az égi vándorokat. Eme hirtelen cselekedetemre a posztos őrszemek egységesen felém fordulva, bennem rendbontót vélve,elindulnak tömegoszlató céllal felém. Egyikük közben nyilván felismervén a barna terepjárót és az idióta vadász gazdáját, az ég felé fordult, abba az irányba, amerre távcsöveztem. A többi is, látván, hogy a gyülekező népekre nem akarok kézigránátot dobni, kíváncsi tekintettel keresni kezdték az égen a megfigyelés alanyait. Felismervén a darvakat, visszahuppantam a kocsiba, és a szabad jelzésre tovább indultam dolgomra. A tükörből még láttam, hogy két őrszem még mindíg az eget vizslatja.........

Szia Laci!
Szoktam én igy járni,csak álltalában nem bent a városben hanem kint az ország uton.Ott félre huzodva nyugottan távcsövezem a tájat vagy az éppen látható vadat.Habár a múltkor a cégünk udvarán feledkeztem el magamról mikor egy csapat liba húzott el főttem.A nem rég megjőtt spektivet is ott próbálgattuk.Néhe jó egy kicsit "elbambulni" .Üdv HSanyi

Régen tettem már fel ide írást. Most készültem el vele. Fogadjátok szívesen.



A peronon csak kevesen álltak. Éppen csak, hogy hajnalodott, a tó melletti nádból pára gomolygott elő, aztán megült a sínek között. Itt-ott egy kosár mélyén tyúkok káráltak, asszonyok indultak velük a városi piacokra.
A levegő nem volt friss. A talpfákba szivárgó olaj jellegzetes szaga úszott mindenütt, különösen nyáron, amikor a száraz fadarabok csak úgy lehelték magukból ezt a gőzt; de most ősz volt, és a gerendákra telepedő dér torkukra fagyasztotta a bűzös gázokat.
Lassan megelevenedett a környék. Nemsokára be kellett futnia a hajnali vicinálisnak, és ahogy közeledett az idő, egyre több és több ember érkezett, nagy csomagokkal, vagy csak egy kézitáskával, hogy útnak induljanak.
Nem messzire a bejárattól egy család állt. Hatalmas pakkok voltak körülöttük mindenfelé, mindenféle tarka rongyokba kötözve, de még az asszony vállán is több batyu lógott. Meg egy kisgyerek. Alig volt több három hónaposnál, szinte elveszett a sok kacat között, amit édesanyja magával cipelt, fel sem tűnt volna senkinek, aki futó pillantással mérte végig. A közelükben álló férfi mégis, csak az anyja mellén kuporgó csöppséget figyelte. Kezét a mellette ülő vizsla fején nyugtatta, de szemével szinte rászívta magát a gyermek arcára. Volt ebben a vágyódásban valami szomorúság, ami ott ült szemei mélyén, ám arca merev és határozott volt, mint a bronz.
Szó nem esett köztük. Legjobban talán a kutya érezte a vibráló feszültséget az egész állomáson. Hiába tartotta kezét széles fején gazdája, fel-felpattant, és körbenyargalta a néma csoportot. Felugrált az asszonyra, loholt még egy kicsit az ember körül is, aztán mikor látta, hogy senki nem figyel, lihegve visszatelepedett a férfi keze mellé. De ott is folyton riszálta magát.
A hangtalan jelenetnek a gőzös vontatta kis vonat megjelenése szakított véget. Belezakatolt, belefütyült a csöndes hajnalba, magával vitte a gondolatokat, aztán megállt, és sűrű fehér gőzfelhőket eregetve várt.
A férfi megrándult.
- Nem gondoltad meg magad? – kérdezte az asszonytól, de az nem is válaszolt. Az odasiető kalauz segítségével éppen csomagjait pakolta az egyik vagonba.
A férfi szeme megvillant. Ajka vékony lett, mint a késpenge, egy lépést tett az asszony felé. Karját kinyújtotta, hogy megérintse a gyermeket, ám felesége fellépett a kocsiba.
- A papírokat majd kiküldi az ügyvéd. – mondta a férfinek. Tétován még állt az ajtóban egy darabig, mintha maga sem tudná, mit hoz a jövő, hová is tart. Végül a kalauz után fordult a vagon mélyébe.
A férfi állt, mint a cövek. Arca még mindig olyan volt, mint egy faragvány, semmiféle érzés nem látszott rajta. A mozdony füttyentett egyet, a szerelvény megrándult, végül lassan kidöcögött az állomásról. A férfi karja tétova búcsút intett a távozó vonat után, és csak nézte ahogyan az utolsó kocsi is eltűnik egy messzi kanyarban.
Megfontolt léptekkel baktatott a szekérhez. Felkapaszkodott a bakra, füttyentett a kutyának, és meglegyintette a gyeplőt.
- Na, Szellő! – mire az öreg ló hátrafordította fejét, és döcögve megindította az öreg szekeret. A fák lassan maradtak el mellettük, Gáspár csak gubbasztott a bakon, és hallgatott. Néha ismerős kocsisok jöttek szembe, olyankor megemelte a kalapját, de aztán újra csak görnyedt vállakkal ült tovább. Fejében gondolatok kavarogtak, mintha odabenn vihar kavarogna, és vinné magával azokat, ahogyan az újságpapír foszlányait szokta. Hiába is próbált ő bármit tenni az ellen, ami történt. Mindig csak erre jutott. A féltékenység, ez a zöld szemű szörnyeteg, már gyökeret vert felesége lelkében. Hiába is magyarázta neki, hogy az etetőket fel kell tölteni, körül kell járni a területet nem hallgatott rá. Sötét tekintettel gubbasztott a sarokban, hallgatott, mint egy szfinx. Aztán ma reggelre már össze is szedte azt, amire szüksége volt. Gáspár nem szólt egy szót sem, csak ült és nézett, mint akit fejbevertek.
A szekér döccent egyet, majd megállt. Gáspár felpillantott, körülnézett. Ott álltak a Hertelendi-féle  kocsma előtt.
- Hej, öreg betyár, hova hoztál? – fenyegette meg az ostornyéllel a lovat, aztán mire letette, meg is nyugodott. Szellő többet tudott akárkinél, és már akkor megérezte gazdája hangján a bánatot, amikor reggel elindultak. Gáspár megadta magát a sorsnak. A kocsiderékból egy nyaláb szénát dobott a ló elé, és megveregette a nyakát.
- Jól van, öreg cimbora! – mondta, ahogy ráborult a lóra.
Az ajtó előtt leverte csizmájáról a piszkot, nem is azért, mert olyan lett volna, hanem, hogy hallják, jön valaki. Benyitott, vastag füst gomolygott ki az ajtón, a kutya besurrant előtte.
Lehuppant egy székre, aztán rápillantott a melléje toppanó kocsmárosra.
- Egy liter vöröset, Marci bátyám. – mire az öreg csak bólintott, és indult, hogy kimérje az italt. Gáspár cigaretta után kotort a mellényzsebben. Ekkor látta meg a mellette lebzselő vizslát.
- Hát te? – vakarta meg a fejét, mert nem vette észre, amikor a kutya, vele együtt beosont. A vizsla csak nézte, nagy szemekkel – Na, nem baj, feküdj csak be ide az asztal alá, talán nem vesznek észre. A kocsmáros az asztalra koppantotta a kancsót.
- Köszönöm – nézett fel Gáspár, és mélyet szívott a cigarettából.
Belekortyolt a borba, elnyúlt a széken. Ahogyan fogyott a bor, úgy ültek el benne az ideút gondolatai is. Kipillantott az ablakon, amihez épp akkor vágott egy csomó levelet a feltámadó őszi szél…


Múlt az idő. Vérzivataros napok jöttek, és Gáspárt is magával ragadta a háború forgataga. Messzire került az otthontól, de harcolt becsülettel, ha nem is azért, amiért odavezényelték, inkább a saját becsületéért, és az elmúlt boldogságáért. Aztán egy nap süvített a golyó mellette, mint már annyiszor máskor, de most olyan fájdalmat érzett kezében, amit eddig soha sem. Odapillantott, de csak azt látta, hogy bal kezéből ömlik a vér, szinte már nem is kéz volt az, hanem csak valami torzó. Szédülni kezdett, szeme elé karikák úsztak, és a földre hanyatlott. Tétován még érezte, hogy a hóna alá nyúlnak, aztán megszűnt létezni a világ…
Fehér vásznas kórházsátorban ébredt. Bágyadt volt és gyenge. Szemét körbejáratta a mellette lévőkön, de mindenütt sebesültek feküdtek, némelyek csendben tűrték a szenvedést, de mások ajkán nyöszörgés szüremlett át. Csendesen nyugtázta magában, hogy a kezével ő még jól járt, mert lám, ennek a bajtársnak mellette az egyik lába hiányzik… tényleg a keze… erőtlenül felemelte karját, és odapillantott. Vastag kötés díszlett rajta, azon bizony nem látszott semmi. Maga mellé ejtette karját, s csak bámulta a feje feletti vászont… távolról ágyúszó dörgött, de nagyon halkan, talán már csak álmában, elmenőben…
A gyógyulás először lassan, aztán egyre jobban hatalmába kerítette a sebesült végtagot. Ott érte a háború vége abban a fehér vászonpalotában. Nem sokáig üdült ezután ott. Bevagonírozták az egész sátrat, sebesültekkel, gyógyultakkal együtt, és sokáig döcögtek, amíg Pestre érkeztek. Sokáig visszatartották őket ott, míg végül megkapták az engedélyt, hogy hazatérjenek.
Gáspár a hazáig tartó úton tüzelő izgalommal várta, szülőfaluja megpillantását, de amikor a vonatról leszállt, szomorúan látta, hogy a háború borzalmai a kis települést sem kímélték. A szomszédok, ismerősök elmaradtak valahol, és a régi arcok is eltűntek a múlt ködében. Óvatos léptekkel botorkált a régi házig, ám amikor a sarkon befordult, jobban szeretett volna visszaperdülni. A ház helyén csak egy kupac maradt, jelezve, hogy itt állt valamikor valami, amit egy ember otthonnak nevezett. Sokáig ült a romhalmaz tövében, végül elindult, hogy bejárja a falut…
Teltek a napok, a hetek, az évek, évtizedek. Gáspárból lassan Gáspár bácsi lett, aki már nem is vadőr, mint régen volt, hanem vadászmester az új vadásztársaságban. Keze alatt szépen nevelkedett és szaporodott a vadállomány, s szerették a fiatalok, az öregek pedig barátjukként tekintettek rá. Csonka kezével még éppen hogy meg tudta fogni a fegyvert a biztonságos lövéshez, és ha nem is túl gyakori, de annál szebb találatokkal örvendeztette meg szomszédjait társasvadászatok alkalmával.
Gyakran fogadtak cserevadászatra hegyvidéki vadásztársakat, akik csodálkozva nézték a mindenütt mozgó fácánok, és nyulak tömegeit, az Alföld asztal simaságú lapját. Gáspár örült a vendégek örömének, sok új barátság köttetett a jó hangulatú vadászatok alkalmával, de még inkább a vadászatok utáni beszélgetéseken.
Azon a reggelen egy új csoportot fogadtak a vadászház udvarán. Legalább húsz zöldruhás vadász fogadta kalaplevéve a vadászmester utasításait, aki furcsán pislogva tette meg az eligazítást, mert olyat látott, amilyet eddig még nem sokszor. A szél kezétől pirosra simogatott arcú férfiak között egy nyúlánk hölgy álldogált. Tétova mosoly jelent meg az arcán, aztán tovább folytatta az eligazítást.
Amikor véget ért a vadászok köszöntése, és elindultak az első hajtásra, Gáspár odasodródott az elnök mellé, és halkan megkérdezte:
- Bandikám, ki ez a hölgy? Olyan ismerős nekem, de még soha nem láttam.
- Valamilyen orvosnő Kaposvárról. Állítólag félelmetesen jól lő, kíváncsi leszek rá én is. Na, és persze látványnak sem utolsó. – kacsintott Gáspárra az elnök.
- Ugyan már, kérlek… - legyintett egyet a vadászmester, aztán elkurjantotta magát.
- A jobb szárny, tőlem harminc lépés távolságot tartva sorakozzon fel! – lengette meg a kalapját, és megállt fiatal nyárfa alatt. Lassan nyúlt ki a vonal a földút mentén, a kutyák ide-oda ugráltak gazdáik mellett, de a figyelmeztetésre fegyelmezetten ültek le azok lába mellé. Mégis látszott rajtuk az izgalom. Gáspár összehúzott szemekkel nézte a felállást. Néha meglengette a kalapját, ha valaki túl közel állt a szomszédjához, ilyenkor kiigazodott a sor. Hosszan kígyózott a vadászok sora végig a szántás mentén, aminek barázdái között nyulak lapultak, remegő szívvel várva a veszedelmet, aminek szagát már feléjük hozta a reggeli szél.
- Indulááááás! – görgött végig a kiáltás a vonalon, és a nagy, zöld kígyó vontatottan megindult a sáros, barna rögök között.
Gáspár csizmái alatt cuppogott a talaj, és éppen arra gondolt, hogy első hajtásnak éppen jó volt ez a sáros szántás, még mindenki pihent, amikor gyors dupla hangja szállt végig a tájon, és felpillantva még éppen látta, ahogyan egy nyúl karikázik a barázdák között.
- Bravó! – kiáltotta a sikeres vadász felé, aki éppen akkor emelte fel földről a kiszenvedett tapsifülest.
A lövés hangjára sűrűbben ugrottak a nyulak, Gáspár is meglőtt már kettőt, pedig negyed órája haladhattak. Átadta őket a mellette baktató hajtógyereknek, aki nagy örömmel vetette át azokat a vállán. Az öreg vadász kinyitotta a puskát, átvetette karján. Passziózák ki magukat a vendégek – gondolta, és figyelmesen nézte a hölgyet, aki tőle számítva negyedikként rótta az utat. Még nem sikerült semmit lőnie, az aggatékok üresen fityegtek oldalán.
Véget ért a szántás, náddal tarkított, bokros rész következett. A vonal megállt, hogy kiigazodjon, aztán lassan újra megindult. Hangosan tört a nád a csizmás lábak lépte nyomán, és a bokrok közül négyesével-ötösével keltek a fácánkakasok.
Gáspár enyhe izgalommal nézte a doktornőt, aki vállához kapta fegyverét, kiengedte kissé az előtte felkelt kakast, majd tüzelt. A kakas esetlen röpte megtört a levegőben, hosszú farka uszályként kísérte a zuhanó madarat.
- Szép volt! – integetett Gáspár a nő felé, aki visszaintegetett. Különös… - gondolta az öreg – soha nem láttam, mégis olyan ismerős… vagy talán találkoztam már vele valahol? – dünnyögött magára. Megkérdezem tőle. – döntötte el a kérdést, ám erre már nem került sor. A hajtás végén a vadászok kocsira szálltak, és ők külön autókra kerültek.
A következő hajtásokban az öreg a hajtók között haladt, a nő az elállók között maradt, és a hajtások végével sem tudtak szót váltani.
- No, majd este. – nyugtázta magában Gáspár, és beállt a hajtósorba, mint már annyiszor.
- Gáspár bácsi, nincsen elfáradva? – kérdezte tőle egy fiatal vadásztárs, de Gáspár csak legyintett.
- Semmi ez, fiam. Készen vagytok? – kérdezte a mellette állókat. – Akkor gyerünk! – kiáltotta a messzebb várakozók felé, és megindult.
Sűrűn ugrottak lábuk előtt a nyulak, keltek a fácánok, sűrűn szólt a puska a vadászok felől. Már lefelé hajlott a téli útján röviden járó nap. Ferdén tűztek a bágyadt sugarak, még lehetett látni, de ez volt az utolsó hajtás.
Ahogyan Gáspár átkelt egy útjába eső mély árkon, szorítást érzett mellkasában. „Majd elmúlik” – gondolta, és megszaporázta lépteit, hogy beérje társait. Ám a fájdalom nem akart szűnni, inkább még erősebben tért vissza, annyira, hogy elfogyott a levegő, le kellett ülnie.
- Valami baj van? – futottak oda többen is, amikor látták, hogy Gáspár szándéka szerint leült, de inkább lerogyás volt az.
- Úgy szorít itt, benn… - lehelte az öreg, miközben jobb kezével szíve tájékára mutatott.
- Tessék inni egy korty vizet. – nyújtották felé a kulacsot többen is, és Gáspár jólesően nyelte a hideg kortyokat.
- Mi történt? – sietett oda az elnök is. – Miért állt meg a hajtás? – kérdezte, de ahogy széttekintett, már tudta mit kell tennie. Gáspár félig feküdt a földön, többen körülállták, hogy támogassák.
- Marci! – füttyentette oda az egyik hajtógyereket. – Eredj a vadászokhoz, és keresd meg azt a doktornőt. Gazsi bácsi rosszul van. Mondd meg neki, hogy jöjjön, nézze meg.
Marci elnyargalt, az elnök egyre nagyobb aggodalommal szemlélte a mellette ziháló Gáspárt.
Kisvártatva odaért a doktornő. A férfiak bűvölten nézték a kalap alól kibuggyanó szőke fürtöket, de tétovázás nélkül távolodtak, amikor a nő a beteg mellé érve ezt kérte tőlük.
- Hogy van? – kérdezte legelőször, miközben ujjaival Gáspár pulzusát kereste.
- Rosszul… egyre rosszabbul. – suttogta Gáspár, miközben félig hunyt pillái alól a nő arcát fürkészte.
A doktornő vizsgálódott még egy darabig, aztán a férfiakhoz fordult.
- A szívével van gond. Lehet, hogy szívrohama volt… - tétovázott egy pillanatig, de aztán magára talált. – Ki kell innen vinni szegényt. – és már hajolt is le, hogy átkarolja az öreget.
- Hogy gondolta? – korholta az elnök. – Majd mi kivisszük maga helyett. Nem is bírnánk nézni, ahogyan cipekedik. Gyertek, fiúk. – intett a többieknek.
Gáspár aléltan feküdt a karjaik között. A vadászatnak vége szakadt. A segítők az öreg vadászmesterrel, és a doktornővel együtt egy autóra kapaszkodtak, lassan, hogy a jármű minél kevésbé döcögjön, a vadászház felé indultak. Az öregnek jól esett az esti hűvös szellő, és a szorítás lassan ugyan, de enyhülni kezdett mellében. Mire a vadászházba értek már gyengéden tiltakozott is.
- Jobban vagyok, hadd köszönjem meg a teríték mellett a vadászatot. – suttogta.
- Szó sem lehet róla. Le tetszik feküdni, megvizsgálom, adok gyógyszert, ha kell, végül majd valaki beszállítja a bácsit a kórházba. – válaszolt neki azonnal a doktornő.
Gáspár csendes nyugalommal vette tudomásul a szavakat. Tűrte, hogy óvatosan bevigyék a házba, lefektessék az egyik heverőre. Segítői a doktornő kérésére távoztak, és csak ketten maradtak.
- Szeretnék kérdezni valamit… - kezdte Gáspár, de a hölgy leintette.
- Csak tessék pihenni. Kár minden szóért… - intette a nő, és táskájából tablettákat vett elő. – Tessék ezeket bevenni. Itt a víz is. – és segített az öregnek lenyelni a fehér orvosságszemeket.
- Köszönöm – pihegte az öreg.
A doktornő lassan levetette róla kabátot, és a többi ruhadarabot is, majd hosszasan hallgatta a beteg szívverését. Nem tetszett neki. Az öreg arcára pillantott, ami sápadt volt, és kissé élettelen. Abbahagyta a hallgatózást, és az udvar felé indult, hogy kocsit kerítsen, ami beviszi Gáspárt a legközelebbi kórházba. Ahogyan ellépett az ágy mellől, megtorpant.
Egy fénykép hevert előtte, az öreg zsebéből esett ki, amikor levetette róla a kabátot. Lehajolt, felemelte, és a következő pillanatban az ágyra rogyott betege mellé. A régi, sárgás fotóról egy család mosolygott vissza rá, a férfi vidáman, a feleség kissé szomorúan, köztük pedig egy kisgyermek ült. Az asszony megbűvölten meredt a képre. lázasan kutatni kezdett zsebeiben. Nagy sokára megtalálta, amit keresett.
Régi fényképdarab volt. Ugyanaz az asszony, ugyanaz a gyermek, éppen csak a férfi hiányzott róla: látszódott, hogy valamikor régen lángok nyaldosták az a papírdarabot, hogy eltüntessék az emlékeket…
A doktornő a beteg felé fordult. Mélyeket sóhajtva feküdt mellette az öreg. Nem is gondolva azzal, mi történhet, remegő kézzel Gáspár felé nyújtotta a két képet.
Az öreg vadász kezébe vette a régi fotókat, és rájuk nézett. A következő pillanatban el is ernyedt a keze, a papírok egymással keringőzve hullottak alá. Könnyes szemmel meredt a doktornőre, aki szintén könnyeivel küszködve meredt vissza rá.
- Édesapám… - susogta a nő – és ráborult az öreg mellére.
- Kislányom… - zokogott Gáspár, s ölelte a nőt, ahogyan csak tudta.
Lassan csillapodtak le az érzések. Gáspár már nem is érezte, hogy rosszul van, a hosszúra nyúlt pillanat hatásosabbnak bizonyult, minden gyógyszernél…
A doktornő könnyek között mesélte el, mi is történt. Édesanyja már régen meghalt, amikor ő még csak egyetemista volt. Apját soha nem ismerte. Anyja azt mondta neki, édesapja régen meghalt a háborúban, ezt a fényképet, amit pedig most a kezében tartott, lebombázott házuk romjai közül kotorta elő. A lángok éppen a férfi képét emésztették fel... ám ő soha nem tudott belenyugodni abba, hogy apja mégis életben lehet. Ám hiába kereste, kutatta, mégsem tudott a nyomára akadni.
Gáspár csak feküdt, mint egy darab fa. Minden összeállt már benne, amit azóta gondolt, hogy meglátta a nő arcát. Nem is gondolt most semmire. Olyan jó volt ott feküdni, és ölelni azt, akit olyan régóta elveszettnek hitt.

A lehanyatló nap sugarai áttűztek az ablak előtt álló cseresznyefa mezítelen ágai között. Vastag stráfokat rajzolt a fény a falra, s egy tétova sugár betévedt a szobába is. Két ember fogta ott egymás kezét, s úgy tetszett, ez a fénysugár körbefonja azt a két kezet, hogy örökre összekösse őket, mert ezzel a kézfogással tervezett újra elindulni az a két ember az élet rögös, végtelen országútján…
 

Tomek!

 :bravooo :bravooo :bravooo   !  :'( !

Hát Tomek, ez nagyon ott van!
Szuper írás!!! :WA

Szép volt Tomek!
Még a torkom is összeszorult...!  :kalapemel
 :MEGH :bravooo :bravooo :bravooo

Tomek! :OKO :kalapemel

Szép volt! :kalapemel

Bizony, elég régen. De érdemes volt rá várni!

Tomek!
 :kalapemel :MEGH :OKO
 :tasli :tasli :tasli  Ezt pedig azért, mert nem jöttél oda hozzánk... :'(

 :kalapemel :bravooo :bravooo

Tomek!  :OKO  :kalapemel köszönjük! Nagyon kiváló írás!

Utólagos engedelmeddel, kitettem a weboldalra a kultúra rovatba.


Voldi

Tomek!

Ismét lenyűgöztél, ez is igényes és a jelen fórumon is túlmutató írás.

Nekem egyedül a vége, nevezetesen az utolsó mondat tűnik egy picit didaktikusnak és talán már máshol is olvasottnak. De ha ezt letakarom még zseniálisabb a MŰ !

Köszönöm mindenkinek a tetszésnyilvánítást.  :KK
SPeti: A  :tasli mindenképpen kijár, de én szombaton voltam, ti pedig, ha jól tudom, pénteken.
Viktor: Az utolsó mondat Fekete István művei által ihletett, biztosan emlékeztet rá, de úgy éreztem le kell írnom, amikor megfogalmazódott bennem.
Üdv Nektek!  :kalapemel

Tomek erre az írásra meginz csak ennyi  :kalapemel  :SL
Ezt meg arra hogy a FEHOVAN nem mutatkoztál be :tasli

Tomek!

Egyszerűen tökéletes! :OKO :OKO :OKO

Tom!

Ha úgy érezted, akkor le kellett írni, erre nincs mit mondani. De nekem pont ez a bajom, mivel NEKED ÖNÁLLÓ STÍLUSOD VAN!

Ha meg-megjelennek a vadászújságokban olyan írások, amik emlékeztetnek Feketére, vagy Bársonyra, vagy bárki másra, nos ezek megengedhetik maguknak ezt, tekintettel arra, hogy nem művek, hanem jól sikerült epigonisztikus vadászírások. De a Te műveid önállóak, annak ellenére, hogy egyelőre még sok más hatást ötvöznek. Kezdő esetében ez természetes.

De elsőrangú, rettentően tehetséges novellistának tartalak, akinek írásai a vadászirodalmon is túlmutatnak. Belőled Tomi valóban nagy író lehet, akit esetleg nem csak a vadászantikváriumokban, hanem esetleg irodalomórákon is megemlíthetnek. Fatasztikusan élők a képeid, nagyívű a történetvezetésed, mindvégig meg tudod tartani feszültséget és a jó érzékkel kiválasztott témák drámaiságát. Van képlátásod és láttatni is tudod ezeket a képeket. És értesz a katarzishoz.

Hogy értsd: volt egy iskolatársam és Cimborám, aki mára sokszoros filmszemlegyőztes, Arany Medve és számos más díjas, a filmjeit Cannesban is jutalmazták és Oscarra is jelölték. Ő annak idején megvalósította azt, amiről Sára Sándor beszélt egyszer, hogy BESZÉLŐ FEJEK ( ;) )láttán beindul az emberekben a mozi és levetítik magukban amiről a fejek beszélnek. Nekem ilyen a papír is, azt tartom jó írónak, aki ezt kiváltja és ez itt Neked sikerült, először a rabsicos történeteddel tavaly áprilisban.

Te nem engedheted meg Magadnak, hogy másolj, még ha egy kis erőfeszítésbe is kerül mindez. Most mondd meg őszintén: hogy csaphatsz agyon, pont a végén, egy ilyen szép, katartisztikus képet egy "élet rögös országutas" közhellyel?! Bárki másnak elnézném...

Még egy gondolatom van, de ezt alig merem leírni: Rólad többször jutott az eszembe Hemingway. No nem mintha most emlékeztetnének rá az írásaid, de egy kicsit mégiscsak. A jéghegy, Tomi, a jéghegy. Nagyon kemény emberi történetek vannak a műveid mögött, sok jeles író örülne ha ilyen anyaga lenne. Ezeknek nem mindig tesz jót a sallang, a kevesebb néha több. Szerintem Te szereted Hemingwayt, élvezettel olvastad a Bérgyilkosokat. Próbálj nyelvi furfangokkal tömöríteni egy picit, semmit nem engedve, inkább elősegítve azt, hogy a férfias szikárság mögöt meglássuk a nehéz emberi sorsot, a mély mondanivalódat. Én ilyen igényt érzek-látok a novelláidban.

Ha túl keménynek érzed amit írtam, akkor ne haragudj, de fenntartom. Ha egy kicsit is engednék ebből a véleményemből, akkor az Irántad érzett megbecsülésemből engednék.

És Te ezt tudod.

Viktor, örülök, hogy tetszenek az írásaim. Mégis, az a véleményem, hogy én csak egy műkedvelő vagyok, aki önmaga szórakozására írogat. Felrakom a műveimet ide-oda, és nagyon jólesik ha másoknak örömet tudok az irományaimmal szerezni. Nem célom nekem íróvá válni, nem is vallom magam annak, megelégednék azzal, ha egy vadászújság megjelentetné pár írásomat. De ehhez még nagyon sokat kell fejlődnöm, csiszolgatni a novelláimon, mert korántsem teljesen kész művek ezek. Hemingway-t pedig még soha nem olvastam.  ;) Ettől függetlenül juthat még az írásaimról Ő az eszedbe.  :) A tömörítés pedig szándékomban áll, de még nem nagyon akar menni. Többek között ezért is kell még fejlődnöm.
De köszönöm a kritikát.  :) :kalapemel

Szívesen Tomi!

Nem mondom, hogy sajnálom azt hogy nem akarsz író lenni, mert az a lényeg, hogy Te teljesnek érezd az életed. Amit írtam épp ezért visszaszívom, mert - ha a tehetséged meg is van - ezek szerint nem akarsz író lenni. Azért kár. :)

Azért tégy egy próbát az öreg Hem műveivel... hiszen Ő maga is vadászember volt. A Tiedét pedig köszönöm! :OKO :kalapemel

Tomek!

Nekem, mint jeleztem, nagyon tetszik az írásod, úgy ahogy van. Szerintem  vannak gondolatok, amelyet röviden nem lehet, vagy nem érdemes leírni, ezért nekem így tünt kerek egésznek.  De én, ha ritkán valamit írok, szívesen meghallgatom mindenki véleményét, ha úgy érzem jó, akkor megfogadom, de legtöbbször marad úgy ahogy megírtam.  Hogy miért? Azt, amit belül érzek, s egy-egy írás kapcsán megpróbálom átadni másoknak, azt csak én érzem. Mindenki másképpen olvas, és mást érez ki egyazon írásból. Volt, hogy egy írásomat átírtam mások véleménye alapján, és a végeredmény -szerintem- rosszabb lett mint az első!
 
Ne várd, hogy bármelyik vadászlaptól megkeresnek, azt Neked kell kezdeményezni.
Ezen a fórumon fenn volt, és hamarosan újra itt lesz, az új vadászújság szerkesztője, és felhívom a figyelmét az írásokra! :WA

Viktornak igaza van abban, hogy Hemingvay-t érdemes elolvasni. Csak azt felejtette írni, hogy eredetiben,  :) mert a stílusát csak úgy lehet megismerni. (A magyar fordítás, a fordító stílusa.)

Nana...

Szia Tamás!

A 324-ben található kritikával szóró-szóra egyetértek. Viktor egy momentumot hagyott csak ki belőle, hogy szemtelenül fiatal vagy.
Amikor legelőször írásoddal találkoztam, az volt első reakcióm, hogy Hazelwood-Tinca szinvonalú novella. A meglepetés akkor jött, amikor az adatlapodat megnéztem. Mindezt nem egy kiforrott negyvenes férfi produkálta, hanem egy huszonéves tacskó, ezért én is azt gondolom, hogy sok van benned, próbálj minél többet írni mindannyiunk gyönyörűségére.

 :OKO :OKO


Vagy jobb... ;)

Sziasztok!
Köszönöm az építő jellegű hozzászólásaitokat.  :WA Szerintem Hazelwood és Tinca "szintjének" eléréséhez még fejlődnöm kell. Sok mindent kell még csiszolnom az írásaimon, de ha láttok benne tehetséget, annak örülök.
Üdv Nektek!  :kalapemel

Na, ha már a "szövegládában" szóba kerültek a fenyvesi labradorok...

                                                                          Artúr


Nyári hajnal, sőt inkább még éjszaka, valamikor a ’90-es évek első felében. Kis szobámban teljes sötétség. Az ébresztőóra kegyetlen hangja szöges ostorként vág legszebb álmaim közé. Tapogatózó kezem villámgyorsan folytja belé ezt az őrjítő, kínzó csipogást. Míg álmosságtól égő szemmel próbálok valahogyan észhez térni, a szoba túloldalán nyögve, szuszogva, hatalmas fekete kutya emelkedik fel a szőnyegről. Odaballag ágyam mellé, nagy, busa fejét párnámra fekteti, arcom mellé. Tudja már, miről van szó, felőle azonnal indulhatunk!



Amikor először láttalak, szóhoz sem jutottam a csodálkozástól. Hónapok óta lázasan készültem erre a sorsdöntő találkozásra és most megdöbbenve, kikerekedett szemekkel meredtem Rátok.
Testvéreiddel együtt aludtatok a nyaraló nappalijában, hat szénfekete kölyökmedve szuszogott egy kupacban. Túl a reggelin, a megérdemelt pihenés édes bódulatában.
Akkor találkoztam személyesen a fajtátokkal, addig csak jól-rosszul sikerült képeket nézegetve ábrándozhattam Rólad. Akik láttak már Belőletek, felemásan nyilatkoztak. Egyik szerint szépek vagytok, másik szerint nem sok kutyaformátok van.
Az írások csodákat meséltek képességeitekről, szárazon és vízen egyaránt.

Aztán odaültem közétek, felébredtetek és elkezdődött a játék! Meglepett, hogy milyen nagyok vagytok, vizslákhoz szokott szemem csodálkozva szemlélte súlyos, zömök testeteket.

És az a hihetetlen nyugalom! Játszottatok, rosszalkodtatok, mint minden egészséges kölyökkutya, de hogyan! Végtelenül kiegyensúlyozottan, nyoma sem volt a többi fajtára jellemző szertelenségnek. Emlékszem, egyikőtök lassan, komótosan, megfontoltan átballagott a szomszéd virágoskertbe, letépte az egyetlen, még nyíló virágocskát, aztán ugyanolyan tempóban totyogott vele vissza. A másik körtét hozott.

A két kan közül Téged választottalak.

A hosszú úton hazafelé nyugodtan ültél a Trabant hátsó ülésén, kolléganőm mellett, csak néha nyüszítettél halkan az elhagyott család után.

Itthon is meglepetést keltettél hatalmas termeteddel, kiegyensúlyozott idegrendszereddel. Öreg vizslám ugyan már az első nap kimutatta ellenszenvét, de a seb a lelkeden szinte rögtön begyógyult. A homlokodon csak kicsit később.

Galambot, szarkát lőttem Neked, egész hamar elkezdtük gyakorolni a keresés és az elhozás tudományát. Szenvedélyeddé vált az apportírozás, félelmetes agyaraid közül a szárnyazott veréb is élve került elő. Hoztál-vittél mindent, közte fekete macskánkat is, aki ordítva tiltakozott az ingyen fuvar ellen, főleg, ha a melle bőrénél fogva szállítottad. De, amint letetted, dorombolva törleszkedett Hozzád. Nagyon jó barátok voltatok.

Híres, mindig, mindenkiben csodálatot keltő nyugalmadból nagyon kevés dolog tudott csak kizökkenteni.  Ilyen kivételes eset volt például az étkezés időpontjának indokolatlan elcsúszása vagy idegen macska megjelenése az udvarban.

Alig kerültél hozzánk, már bebizonyítottad, milyen kemény fából faragtak. A porszívót - mellyel öreg vizslámat a világból ki lehetett volna üldözni, úgy félt tőle - először figyelmeztetően megugattad, majd, hogy ez nem használt, megharaptad.

Három hónapos korodban vittelek először a területre. A halastónál szerettem volna lőni valamit Neked. Kíváncsi voltam, hogyan viszonyulsz a dörrenéshez, ezért Józsi barátommal kicsit hátrébb maradtatok. Jó nagy séta után szürke gém kelt riadtan a partmenti nádas takarásából, a jobb cső szépen leemelte, a bal pedig a dörrenésre felrepülő, nem is sejtett tőkés récék közül tört össze egyet. Természetesen fütyültél az erős hangra, de a vizsla által kihozott kacsát pár lépésről odavonszoltad hozzám a parton.

Ezzel kezdődött a közös vadászatok sorozata.

Januárban, fél éves korodban már önállóan dolgoztál, amikor egy gyönyörű, szikrázóan napsütéses, de fagyos délelőtt mentünk kettesben a patakra kacsázni. Szépen megkerested a nádba zuhant tőkés gácsért és áthoztad a széles árok túlsó partjára esett csörgőrécét.
Igaz, később kiugrottál a cincogásra már felénk vágtató róka elé, amikor meghallottad, hogy kibiztosítom a puskát. El is iszkolt a ravaszdi, nagy szerencséje volt, mert a mérgesen utána küldött brenneke csak hajszállal zúgott el a feje fölött.

Szinte egész évben dúvadaztunk, ősszel-télen még ráadásul fácánozások és récézések is tarkították a vadászati lehetőségeket. Nem volt golyós puskám, apróvaddal kellett beérnünk. Nem panaszkodtunk, récék, varjak, szajkók, kóbor macskák tucatjait cipelted hozzám a sikeres lövések után, néha egy-egy szarka, örvös galamb, tapasztalatlan süldő róka is terítékre került. Tanultam lőni és együtt tanultunk vadászni…

Étvágyad elképesztő, egyszerűen hihetetlen volt. Mindent megettél, még a káposztatorzsát is elloptad a kecske elől, pedig semmit sem sajnáltunk Tőled. Gyorsan, talán túlságosan is gyorsan nőttél, erősödtél. Előfordult, hogy fájt a lábad, amikor elfáradtál, ilyenkor még húgommal sem voltál túl barátságos. Azt a barátomat pedig, akivel a legtöbbet játszottál, birkóztál és vadásztál, vicsorogva tanácsoltad el a kocsitól. Ugyanakkor hasonló állapotban is kitörő örömmel fogadtad a gyerekek közeledését.

Mikorra teljesen kifejlődtél, súlyod meghaladta a 40 kg-ot, erőben vetekedtél bármelyik emberrel. Mindig, mindenhová magammal vittelek, ezért Trabantomat szinte sajátodnak érezted. Ha nyitva volt az ajtaja, gyakran beleköltöztél és órákat aludtál a hátsó ülésen. A családon és két barátomon – akikkel sűrűn vadásztunk – kívül oda ember be nem szállhatott, ebben nem ismertél tréfát. Nem volt rá szükség, hogy a városban lezárjam az ajtókat…

Kemény, olykor verekedős kankutya lett Belőled, de a kicsit, a gyengét, általam soha, semmilyen más állattól nem látott figyelemmel, törődéssel vetted körül. A síró csecsemőt a babakocsiba dugott fejeddel vigasztaltad, és izgalomtól reszketve igyekeztél félretolni a látogatókat a kölyökmacskák mellől.

Neved fogalom lett, bámult mindenki, aki csak találkozott Veled, hiszen még soha nem láttak labradort. Nehezen értették meg, hogy sohasem fázol, és nem a vízbe küldeni nehéz, hanem kihívni onnan…

Határozott, falkavezérségre törő egyéniség voltál, többször is meg kellett magyaráznom, hogy én vagyok a főnök. Legnagyobb tekintélye öreg vizslámnak volt, ezt követte a maroknyi láncdarab csörgése, mellyel néha oldalba figyelmeztettelek, majd jöttem én a rangsorban. Közvetlen utánam Te és aztán messze-messze elmaradva a család női tagjai, a „kiszolgáló személyzet”.

Két és fél évig laktunk egy szobában és éltünk át rengeteg, szebbnél szebb vadászkalandot. Égetett a Nap és vágott a szél, ostorozott eső és fagyasztott a tél, gyönyörködtünk hajnalhasadásban és naplementében, vidrában és halászsasban, virágban és lepkében, a természet ezernyi csodájában. Nevettem, amikor túlzott önbizalmadban a rét felett alacsonyan repkedő fecskéket kergetted, Te, aki elől a szárnyazott kakas is elfutott, és leesett az állam a csodálkozástól, amikor beszaladtál az útról a bokrok közé repülő feketerigó után és kihoztad, természetesen oly puhán fogva, hogy simán el lehetett engedni. Összemosolyogtunk, ha jó volt a lövés, a sörét megtörte a rekedten károgó szürke varjú röptét, a nagyszájú szajkó csapongását, vagy a sziszegő szárnyú, zöldfejű tőkés gácsér légi parádéját és mire újra töltöttem a 12-est, már ott is voltál a zsákmánnyal, boldogan csóválva hozzá egész derekadat.
Jöttünk haza fülig érő szájjal, élményekkel telve, farkasétvággyal, de vert hadként is, szinte szótlanul, úgy, hogy a kocsiból kiszállni is egy lidércnyomásnak tűnt mindkettőnk számára, és töltöttük vízszintesben a nap hátralevő részét, mert menni nem igazán esett jól, hiszen a hátunk mögött tudhattunk sok-sok, embertelen terepen megtett kilométert, valamint hajmeresztően elszalasztott lehetőségeket, hozzá még önbizalmat romboló, érthetetlen, kínos hibázásokat.
 
Sok évet terveztünk még így együtt, de nem adatott meg…

Jött egy ezerszer átkozott kullancs és három nap rémálom…

Az orvos végig bizakodott és nyugtatott, és Te is nyugodtan birkóztál a halállal. Három nap kellett, neki, aki erősebb mindenkinél, hogy legyőzzön, és azon a márciusi délutánon, azt hiszem, félig én is meghaltam…

Peti, ismét jó volt olvasni, bár a vége  :'(   :kalapemel :WA

Peti, bár már olvastam, de most is ugyanazt az érzést váltotta ki belőlem, mint először.  :kalapemel :ELjEn(  :'(  )

Péter!

 :kalapemel

Köszönjük!

 :OKO
Peti ez oldalba vert mindt a nagyharang  :'( aki vesztett már el kutyát, az tudja milyen kemény tud lenni...

Ez még mindig jó!-és egyben szomorú...

A múltkori elbeszélésem folytatása:

HAJNALI SZARKÁZÁSOK II.

Január harmadika, szombat,

A dolog úgy alakult, hogy a két ünnep között sikerült többször is kijutnom vadászni, de inkább csendes megfigyelő voltam, mert nem akart összejönni még egy lövés sem, nemhogy sikeres is legyek. Meghívóim azért csipegettek a szárnyas tolvajok közül, hogy egy szarka, hol egy dolmányos esett áldozatául a hajnalai keléseinknek és a kitartásunknak. Egy kicsit azért már bántott a dolog, hogy Diana így cserben hagyott, de mivel fiatal vadászként időből áll a legtöbb a rendelkezésemre, újra és újra próbát tettem.
Aztán ezen a hétvégén újra Attilával és a párommal lestük a hajnal titkait és persze a „jómadarakat”. Mivel előző nap sem sikerült komolyabb lövéshez jutnom, így megbeszéltük, hogy ma máshova megyünk. Ez a hely nem volt messze az előző leseink színhelyétől, így itt is bőven számíthattunk varjúfélére, szarkára, csak abban bíztunk, hogy mivel itt egy tanya is van, így hátha amellett koncentrálódnak a leendő zsákmányaink. A tanya mellett futó út melletti erdősorra terveztük a lest, mert megfigyeléseink szerint ide ülnek fel a madarak mielőtt átrepülnének a tanya melletti trágyadombokhoz kutakodni. Ez a ki erdő egy olajfákkal tarkított kökényessel kezdődik, aztán akácokkal folytatódik, végül egy telepített fehérnyarasban végződik, majd egy öreg, évszázados feketenyár vigyázza a fiatalok gyarapodását, növekedését. Körbe pedig mindenfelé szántók -csak több száz méterre kezdődik egy másik erdő. Meghívóm a olajfák tövébe áll be, majd ahogy int a kalapjával, már indulunk is a mi helyünkre, az öreg nyár alá.
Az autót bő lőtávra állítom le egy sűrű kökényes mögé elbújtatva, mi pedig pedig beállunk az öreg hagyásfa alatti galagonyák közé. „Hajnalban -3fok volt, de most mintha hidegebb lenne”-szólok páromhoz, aki igazolva a megállapításom dideregve közelebb bújik hozzám. „Szegény... még nem tudja, hogy mennyit kell fáznia mire kiérdemli nálam a vadász titulust, hogy aztán még mindig a szárnyaim alatt de már puskával a kezében járhasson a vad után, miközben vacog a fagytól, didereg az esőtől, a hótól, izzad a fülledt nyári melegben, míg végül meg nem tanulja, hogy ez bizony vele jár a vadászattal és éppen attól szép egy vad elejtése, hogy hosszas küszködés -esetleg szenvedés- árán jut el a Vadász a sikeres lövéshez. Szegény... épp olyan kitartó, mint én, így biztosra veszem, hogy el is fog érkezni mindaz, amire az előbb gondoltam” -töprengek és megsimogatom az arcát, mire elmosolyodik. Gyönyörű ez a reggel!
De félre az érzelmekkel! -most vadászni jöttünk, és a vad nem vár. Minden figyelmetlen pillanat a leendő zsákmány elvesztését jelentheti. Elfordulok páromtól és újra az eget vizslatom, de hiába. Semmi. Ránézek a fegyverre és döbbentem veszem észre, hogy deresedik. A kutya fáját! Erről nem volt szó! Percről percre hűl le a levegő. De pszt!-szólok inkább magamnak, mint Mártinak, mert a távolból két szürke közelít. Egyből kimelegszem, és már emelném a puskám, mikor Attila felől eldördül egy lövés és a dolmányosok hangosan méltatlankodva  irányt váltanak. „Remélem ez megvan, mert épp lőhettem volna.” morgok magamban és Márti nyugtatgat, hogy majd jön még másik. De sajnos nem lett igaza. A varjak kiszúrták, hogy hol állunk és felültek egy távoli akácra. Onnét kárognak mérgesen felénk és eszembe jut a számomra egyik legnagyobb író Fekete István Vukja, amiben a varjak igencsak otromba szavakkal korholják a kifigyelt rókákat. Önkéntelenül is elnevetem magam, de inkább kínomban nevetek, mint jó kedvemben. Az idő pedig csak hűl, hidegszik és egyre jobban csípi a szabadon maradt részeit a kezemnek, az arcomnak. Hátranézek a páromra, aki a távolt figyeli: „Egy róka.” Nézem, de nem látom. „Hol?” „Ott elöl, a szántás szélén, ahol az a bokor áll.” Aha!-így már könnyebb. Előttünk csak egy bokor van, olyan 300méterre tőlünk és valóban ott kajtat egy rudi.  Gyorsan elő a sípot, de nem reagál rá. A mögötte lévő tarlót kutatja, majd leül és alaposan megfigyeli a szomszéd táblán legelésző őzeket. Pár perc után feláll, újra kutatásba kezd, és szép lassan eltűnik a túlsó erdő fái között. „Hát már soha nem lövök rókát?”-nézek fel az égre, de a tiszta égen kívül nem látok semmi jelt. Párom egyre jobban vacog, megszánom -odaadom neki a kocsikulcsot, hogy visszamenjen, mert az autóban mindig van takaró, pokróc.
Még jó fél óra van a megbeszélt indulásig, de annyira lehűl a levegő, hogy kénytelen vagyok belátni, hogy én sem fogom sokáig bírni ebben a ruhában. Szó mi szó, nem számítottam erre a hidegre. 20 perc múlva feladom. A kezem odafagy a telefon fém hátlapjához, mikor előveszem, és remegő kézzel hívom Attilát.
„Na, mi van öccse?Nem fagytál még meg?”-jön a kérdés a szokásos stílusban.
„Nem-e?Ha nem akarsz sétálni hazafelé, akkor induljunk, mert mindjárt idefagyok a röghöz” -válaszolom, de aztán eszembe jut valami.
„Attila, te hogy állsz?Kibírod még egy kicsit?”
„Én-e?Hogyne bírnám. Ebben a rekkenő hőségben?Miért?”-villanyozódik fel.
„Arra gondoltam, hogy autóval elkerülnék a szomszéd fasor felé. Hátha az ottani varjak elnéznek feléd.”
„Rendben bátyja, menjél!”-kapom meg az engedélyt.
Visszasétálok az autóhoz, vacogva pakolom el a fegyvert, a töltényeket, a tarisznyám és már ülök is be az autóba indítani. Ránézek a hőmérőre: -13fok. „Hű a mindenit!Hát csoda, hogy fáztunk?”-szörnyülködök. Hát erre tényleg nem készültünk fel.
Elindulunk. Szépen csorgunk lefelé a földúton Kunpeszér irányába, majd a következő dűlőre befordulva már a varjak felé haladunk. Észre is veszek párat az egyik fán. Nehezen akarnak felkelni, de lassítok, mire ők csak elrúgják maguk alól az akácot és tovasiklanak pont Attis irányába. „Na, arra jó irányba mentek.” Dünnyögöm kajánul, majd továbbmegyünk. Pár száz méterre újabb varjak az út szélén, és ez megismétlődik még párszor. Kiérek a kövesútra, majd kétszáz méter után ráfordulok a tanya melletti földútra. Pár perc múlva odaérünk Attilához, aki nagyban keres valamit a bokorban. Kiszállok, megkérdem mit keres, mire mondja, hogy egy szürke esett be a bokrok közé. Pár perc és meg is találjuk. „Na, te se eszel több kisnyulat!”-mondja, és kérdésemre beszámol, hogy hajnalban egy szarkát lőtt, aztán semmi nem jött felé. Minden elkanyarodott még lőtávon kívül. Kiszúrták. Aztán mikor végigmentem a szomszédos dűlőúton átrepült fölötte egyszerre vagy 7-8 dolmányos is, amikből ezt az egyet sikerült kiemelnie, egyet pedig sebzett. Az ő örömöm, az enyém is. Együtt mosolygok, nevetek vele. Hazafelé persze megvitatjuk, hogy ez a hely sem jobb, mint az előző, tehát legközelebb visszamegyünk az eredeti turjánokhoz.
„Jövő héten akkor új próba” -mondja Attila mielőtt elválunk.
„Úgy legyen!”-felelek rá, aztán megemelem a kalapom és már megyünk is haza a meleg szobába, ahol vár a tea és a meleg takarók.

Január 11., vasárnap, az Újév első sikeres vadászata
 Párom a múlt héten igencsak megfázott, így nem erőltetem a kijövetelét. Ahogy hajnalban elválok tőle, még azért utánam fordul, hogy a vigyázzak ám magamra, de már bújik is vissza a meleg takarók közé.
Nincs olyan hideg, mint az elmúlt héten-nem volt ritka a 13-17fokos hideg sem-így lehet, hogy eltúloztam a felvett ruhák mennyiségét... „no, sebaj!Majd legfeljebb sétálok és nem futok a lelőtt szarkáért!”-csapom el a dolgot egy mosolygással.  Pár perc alatt Attilánál vagyok, de mivel korán van még, elmegyünk a közeli kocsmába és iszunk egy kávét. Elég furán néznek ránk a törzsvendégek, de hát én meg az ő reggelijüket furcsállom, tehát kiegyezek magamban egy döntetlennel. Halkan, az éj hangulatát még nem feledve beszélgetünk Attilával, miközben a hajnali kocsma füstös hangulata eluralkodik rajtam. Hétvége van, nyugodt vagyok és reménnyel teli állok az elkövetkező órák elibe. Pár perc után elindulunk, de még kint is érzem magamon a dohányfüst szagát, mintegy kilopva a természet érintetlenségébe egy kis darabját az emberi gyarlóságnak. Idekint minden tiszta, a levegő olyan friss, hogy szinte megpendül, ahogy a talpam alatt a fűszálak roppannak. Most ugyanannak a hatalmas turján bokros kijáratának két oldalára állunk le, egymástól jó 50 méterre, de a közöttünk húzódó nádas-bokros-jágerkenderrel tarkított turjántól még csak nem is halljuk a másikat. Beállok egy nádfolt mögé és hallgatózok. Az előző hetekhez képest szinte pezseg a nádas. Bent a turjánban egy vágytól tüzelő róka kaffog pár után, amire a turján túlsó oldaláról érkezik válasz. Megfújom a nyúlsíró sípom, mire elindul a neszezés felém, riasztanak a sűrűben éjszakázó fácánok. Aztán tőlem másfél méterre megáll, majd egy hangos csörtetéssel adja tudtomra, hogy kiszagolt a koma. „Ha te így, hát én is így!”-gondoltam, mire újra megfújtam egy másik sípot, a sivalkodó nyúl hangját utánozva. Hátha akad még kíváncsi róka a környéken. De nem róka felelt a sípra, hanem hangos csörgés közelített. Aztán már vágódott is ki a fejem fölé egy szarka. Az első lövés levitte a farkát, mire megperdült a levegőben, de a második lövésre beesett a nádba. „Megvan az idei első!”-ujjongok magamban, de sok időm nincs, mert Attila felől éles csattanás töri szét az éppen újra összeálló nyugalmat. „Ez gyorsan ment!”-gondolom magamban-”Valószínű arra menekültek az enyém társai.” Most egy kis nyugalom következik. A távolban csörögnek a szarkák, és messze a távoli erdők felől újabb róka kaffogás hallatszik, mire szinte a hátam mögül felelnek. „Na?-hát mégsem hagytál itt?”-lepődök meg, de sajnos nem tudom kiimádkozni a komát a sűrűből. Őt nem is, de ahogy hátranézek, szemem sarkából kiszúrok egy másik vörös bundást. Elég távol van, de ahogy közelít lassan lőtávolba ér. Ekkor megtorpan. Rácincogok, elindul felém, de pár méter után bevált a mellette futó nádba. Hiába cincogok, semmi jelt nem ad, hogy érdeklődne utánam. Aztán kaffogás az irányából és nem messzire tőle egy másik. „Aha!-szóval fűt a szerelem!” Vonom le a következtetést. Hiába no, egy kis napsütés a hosszú tél után és egyből csírázni kezd az élet... megmozdul az élőlényekben valami, és onnantól már nem a test parancsol nekik, hanem a vágy. Szétnézek és hunyorgok a vakító napsütésben. Aztán jobbra tőlem egy halk csörrenés, majd egy frakkos próbál csendben kirepülni a turjánból, de nem sikerül neki. Az első lövést megint elhibázom, de a másodikra, amit már csak jóformán utánadobok leesik. Pedig már volt vagy 60méterre. „Hű de jó vagyok”-lepődök meg magamon élcelődve. Erre nem is számítottam. Persze meghívóm felől szinte egyből szól a kontra. Ezek szerint voltak még társai az én madaramnak, amik tőlem megijedve arra próbáltak meg kitörni. Ránézek az órámra, ami fél 8-at mutat. „Hogy repül az idő, ha mozgalmas a reggel!”-lepődök meg újra, de aztán eszembe jut, hogy már az előbb is vakított a reggeli napsütés. Elégedetten nézek szét: szép a táj, pezseg az élet, az ég olyan kék, akár a Balaton késő ősszel. Újra rám tör az a nyugodtság-érzés, mint hajnalban. Szinte érzem, ahogy átszivárogva a bőrömön elhagy az elmúlt hét minden feszültsége, idegeskedése, minden hordaléka és szennye ennek a felpörgött „normális” világnak, melyben mindennapjainkat éljük és átadja a helyét a megnyugvásnak és életerőnek, melyet csak ebben a „külső”, világban érezhet az ember, csak itt töltődhet fel igazán annak a szíve, aki a természetet keresi -pedig alig másfél kilométerre van a falu, mégis csak pár megszállott jár ki ide. Pár perc elmélyülés és mintha más emberként tekintenék szét. Szinte hallom, ahogy a napsütésben pattog a nád, ahogy  a melegedő levegő lélegzésre bírja a tél markából szabaduló rögöt, ami egy földillatú sóhajjal kel életre, hogy aztán pár hét múlva már magok milliárdjait ringassa. Érzem, ahogy mögöttem egy széncinege kutat valami ennivaló után, mert nemsokára már a tojásoknak kell az energia. Nemcsak nézem, hanem látom is a hirtelen felgyorsuló világot, a héjákat, a pockokat, a verebeket, a távoli varjakat, a fácánkakast, a tovafutó őzeket... de egyszer csak visszaránt a világba egy hang: Attila felől szól a puska! Mint aki álmából ébred, úgy fordulok meghívóm irányába és szinte ebben a pillanatban vágódik ki két szarka a nád fölül. Fölkapom a puskát, de az első már túl közel van, így a másodikat veszem célba. Persze elsőre megint csak a levegőt töltöm meg ólommal, de aztán a másodikkal leszólítom a földre. Ránézek a telefonra: nyolc óra lesz öt perc múlva. Megtöröm a puskát, elindulok a madaram felé. Ahogy keresgélem, hallom Attila közeledik átvágva a bokrokon, a nádon. Ahogy átér, kérdem az eredményről, mire közli, hogy ő két szarkának adta ki az ukázt, de már kérdi is, hogy nálam mi volt:
„Tán megtámadtak, vagy háborút indítottál?”
„Hát háború az nem volt, de jöttek a madarak szépen... háromtól sikerült megszabadítani a fácáncsibéket az idei évre.”
Megemeltük a kalapunk, majd kézfogással gratuláltunk egymásnak az eredményhez. Majd a napsütést élvezve elindultunk vissza az autóhoz.
Az ilyen reggelekért éri meg igazán kijárni. Remélem még sok hasonlóban lesz részünk!

Sajnos azonban az időjárás nem így gondolta. Mentünk volna ki ezek után többször is, de  az idő visszafordult a télbe, a nádast újra a fagy szorította markába, a határt hó lepte el, mi pedig nem tudtunk kimenni a járhatatlan utakon. Aztán elkezdődött a kotorékozás és véget ért a február is, úgyhogy most egy jó időig nem kell tartaniuk szarkáéknak senkitől. Most éppen puska nélkül járjuk a határt, de jó ez így-csak kint lehessek.

Gergő,  :kalapemel :ELjEn
Jó lenne, ha minél többen írnának vadászataikról, nem csak az adott vadról szóló topicban, hanem itt is. Én legalábbis szívesen olvasnám.  :)

Gergő!

 :OKO

Kézfogás

Tudtam, hogy meg kell várnom az alkalmas időt ennek az írásnak az elolvasásához.

Köszönöm az élményt. :kalapemel

Ez is volt már máshol, elnézést kérek attól, aki esetleg olvasta:


Egyedül maradt. Két társát azonnal elnyelte az erdő, riadt menekülésük gyorsan távolodó zörgése pillanatok alatt vált semmivé, ezzel véglegessé téve, hogy azt a harcot, amelyre most kényszerül, magányosan kell megvívnia. Számára ez természetes dolog volt, mindjárt tudta, hogy jelen állapotában nem keresheti a konda társaságát, de nem is lenne képes eljutni hozzájuk. Érezte, nagy a baj, így most félre kell húzódni, elbújni minden és mindenki elől, aztán várni, tűrni, míg az ólomlábakon cammogó idő elhozza a gyógyulást, vagy az elmúlást…

Pedig az éjszaka csendesen telt, semmi nem utalt rá, hogy valami veszedelem fenyegetne…
 
Hárman voltak, szokás szerint a legnagyobb sötétségben, minden takarást felhasználva, hangtalan, zajtalan, lassan lebegő fekete árnyékok formájában csúsztak ki a fák közül, egyenesen a hatalmas búzatábla ínycsiklandozó illatú ölelésébe.
Itt aztán kora hajnalig dőzsöltek, csámcsogva habzsolták be az aranysárgára érett kalászokat, amennyi csak beléjük fért, majd a közelgő virradat első jeleire jóllakottan, teli gyomorral indultak vissza az erdő felé. Közben meg-megálltak, orrukat magasan tartva, csodálatos szimatukkal szűrték meg a déli szél által szállított szagokat, érzékeny fülük folyamatosan dolgozott, finom hallásuk a legkisebb szokatlan zörejt is érzékelte volna.
Hamar jött a derengés, vagy ők nem tudták idejében otthagyni a finom csemegét, ki tudja? Amúgy is nagyon rövidek ezek a júliusi éjjelek. Mindenesetre elkéstek. Mire a tábla szélén kanyargó kocsiút közelébe értek, már csak szürkéllett az eddig koromsötét égbolt, az éjszaka jótékony, mostanáig mindent gondosan leplező feketebársony takarója egyre gyorsabban csúszott le a tájról. A fák is kezdtek alakot ölteni és a világos búzából tisztán kilátszott a három disznó…
Fokozott figyelemmel, egymástól kissé eltávolodva, óvatosan ballagtak az erdő felé, de sehol, semmi gyanúsat nem lehetett észlelni. Az egész környék csendes volt és nyugodt…

Az elmúlt évek alatt keservesen, sok vér és rengeteg szenvedés árán tanulták meg, hogy ez a bőséges táplálékot adó vidék milyen rendkívül veszedelmes. Az orvul lecsapó, gyilkos dörrenések legváratlanabb pillanatokban is ott voltak körülöttük és sorra szedték áldozataikat. Hallották őket az esti félhomályban, amikor éhesen, csorgó nyállal elindultak, nem bírván többé parancsolni üres gyomruk erőszakosan követelődző korgásának, malacaik türelmetlen nyafogásának, hallották az éjszaka szuroksötétjében, amikor azt hitték, teljes biztonságban vannak, de hirtelen éles fénysugarak vágtak közéjük és vakították el a halálra ítélteket, és hallották gyakran hajnalonta is, mikor már jóllakottan indultak vissza a szomszédos erdő nyugodt pihenést ígérő, hűvös, árnyas menedékébe. Sokszor látták véresen, tehetetlenül összeroskadni társaikat, testvér a testvért, koca a malacát és malacok anyjukat. Fülükbe csengett a célba találó, eleven testet érő lövedék húst és csontot szakító szörnyű csattanása, a meglőttek fájdalmas visítása, el-elfulladó, levegőért kapkodó hörgése, míg ők, a szerencsések, akik akkor ép bőrrel megúszták, őrült vágtában rohantak vissza az erdőbe.

Megtörtént, hogy ha nem volt rögtön halálos a találat, ameddig csak bírta, a kondával tartott a sebesült is. A halálfélelem verejtékének szúrós kipárolgása a csorgó vér édeskés szagával keveredett és még tovább fokozta fejvesztett rémületüket.
Aztán előbb-utóbb, ereje fogytával, valahol elmaradt a sebzett vad. Kivált társai sorából, nem tudta tartani a konda iramát, meghúzódott egy sűrű bokor alatt, nyirkos patakmederben, vagy magas gazban, hogy egyedül küzdjön meg a szellemszárnyon közelgő elmúlással, mely sötét árnyékként ott lebegett már felette.

   Jó néhány ilyen keserves küzdelemről beszélhetnének a távoli, nagy erdő fái-bokrai...

A vaddisznó őserejét még a halál is csak nehezen képes birtokba venni, ezért sokszor hosszú órákig, de néha akár napokig eltartott az ádáz harc a szerencsétlen, seblázban fetrengő, félig eszméletlen állat és a rideg, könyörtelen végzet között, míg végre lassacskán elhallgatott az egyre halkabbá, szaggatottabbá váló gyötrelmes lihegés és megtört a már hosszú ideje egy egészen más világba bámuló, kíntól homályos, kifejezéstelenül merev tekintet.

Voltak, igaz, nagyon kevesen, akik sikerrel vívták meg ezt a kegyetlen csatát, és felgyógyulva újra csatlakozhattak a kondához. Bár testükön örök nyoma maradt annak az éjszakának, mégis újra teljes életet élhettek.
És akadt egy-két olyan nyomorult pára is, aki ugyan nem pusztult bele szörnyű sérülésébe, de a továbbiakban csonttá-bőrré soványodva, eltorzult, nyomorék testtel, soha be nem hegedő, gennyes sebekkel, magányos élőhalottként tengette szánalmas életét, míg a tél, vagy egy újabb, pontosabb lövés végleg meg nem szabadította szenvedéseitől.

És mégis, mindezek dacára, minden veszélyt vállalva jönni kellett, mert a szomszéd terület, a nagy erdő nem adott elég táplálékot, itt viszont dúskálhattak minden jóban.

Ma ő került sorra. Már az úton volt, pár lépés választotta el az életet jelentő sűrű bozóttól, amikor megtörtént. Egészen közelről dörrent a lövés, hatalmas erő csapott a hasába, törte el túloldali combcsontját. Az ütés akkora volt, hogy egy pillanatra teljesen elvesztette minden erejét és tehetetlenül zuhant a földre, de azonnal talpra is ugrott, és mielőtt a vadász újra lőhetett volna, eltűnt az erdőben.

Menekült. Menekült, immár sokadszor életében, de ez most nagyon-nagyon más volt, mint az eddigiek.

Az ember elől kitérni, menekülni kell, ez teljesen egyértelmű, évezredek szomorú bölcsessége van mögötte, de nem mindegy, hogyan, milyen módon. Ő, mint öreg, sok mindent megélt, sokat tapasztalt állat, pontosan tudta ezt.
 
Ha távol szólt a puska, ha messziről hozott emberszagot a szél, óvatosan, taktikázva állt odébb. Nem sietett, inkább mérlegelt, ravaszkodott, és várt. Aztán, ha tisztába jött a helyzettel, nagy ívben kerülte el a számára veszélyesnek minősített helyet.
A közeli, váratlan találkozásoknál villámgyorsan ugrott meg, de csak addig rohant, míg takarásba nem ért, utána már nyugodtabban, nagyokat fújva poroszkált tovább.
Amikor malacokat vezetett, csak miattuk aggódott, csak ők voltak a fontosak a számára. Minden tudását, minden érzékszervét maximálisan kihasználta, hogy a veszélytől megóvja őket, akár saját élete árán is.
Ilyenkor bezzeg nem szaladt el az ember elől, amíg valamennyi kicsinyét biztos helyen nem tudta! Sőt, támadást színlelt, összes sörtéjét égnek borzolva még jóval nagyobbnak mutatta magát a valóságnál, hozzá hörögve csattogtatta hatalmas fogait. Jaj lett volna annak, aki megpróbál közelebb jönni! Csak az utolsó malac biztonságba helyezése után hagyta el a terepet.
Téli hajtásokban kénytelen-kelletlen futott az emberek elől a kondával együtt. A kutyáktól nem félt, a hajtók hangja, túlereje azonban rábírta a menekülésre, morgolódva, de mégsem ész nélkül igyekezett kitörni a gyűrűből, mindig arra, amerre a leginkább biztonságosnak vélte.
 
Sokszor becsapta a vadászokat, túljárt a leselkedő halál eszén, ezért tudott megérni ilyen szép kort. Megvénült, de egérszürke teste, hatalmas feje tiszteletet parancsolt nem csak saját fajtáján belül, hanem az erdő többi lakója számára is.

És most megint menekült, ki tudja, hányadszor, talán utoljára…

Ez volt a legkeservesebb futása életében. Néhány méter után már nem is futott, csak sántikált, aztán meg vánszorgott. Bal hátsó lába tehetetlenül lógott, bele-bele akadt a földbe, a földiszeder indáiba, ilyenkor megreccsentek a szétzúzott csont egymáshoz súrlódó éles szilánkjai. Szúró, velőkig hatoló fájdalom vágott végig testén, igaz, csak pár pillanatra, de úja és újra, szinte minden lépésnél.
A véknyán áthatoló lövedék, az abból leváló, külön útra tévedt kis repeszdarabok borzalmas pusztítást vittek végbe puha belei között, kiömlő vére félig emésztett búzával keveredett hasában. Apró, okos szemei most riadttá váltak, és elhomályosultak a szörnyű szenvedéstől, de menni kellett, el innét, lehetőleg minél messzebb, ahol nem találják meg, ahol nyugodtan, egyedül nézhet szembe a rá váró megpróbáltatásokkal.
Hát ment.
Lassan, minden lépést külön megfontolva, összecsikorduló fogakkal, a fájdalomtól szinte vakon. Hamarosan rájött, hogy nem bírja tovább. Feküdni szeretett volna, pihenni, úrrá lenni az egész testét gúzsba kötő rettenetes fájdalmon. Hiába… Nem találta a helyet, ahol nyugodtan lehet, ahol kicsit is megpihenhet, ahol, ha hajszálnyit is, de csökken a kín. Próbálkozott, ide-oda feküdt, felkelt, forgolódott, továbbment, de semmi sem segített, a hasát ezer éles körömmel szaggató, tomboló pokol egyetlen pillanatra sem engedett. Inni szeretett volna, dagonyázni, ám a homokos talajú akácosban nem volt víz, még csak kis pocsolya sem, amiből őrjítő szomjúságát csillapíthatta és szétroncsolt beleinek tüzes izzását lehűthette volna.

Órák teltek el így…

A két vadász lépésről lépésre óvatoskodott előre a bodzabokrok között. Azt pár méter után már megállapították, hogy hátracsúszott a golyó, haslövést kapott a disznó. A sebzés és a nyomozás megkezdése között sok idő telt el, mert az idősebb a hatalmas búzamező túlsó végén elejtett egy süldőt, és még azért is el kellett menni. Harmadik társuk, egyikük apja, eléjük állt az erdő túloldalára, hátha ott tör ki a sebzett. Már amennyiben itt maradt, a meglehetősen keskeny akácosban.

Elég kevés volt a vér, nem tudtak gyorsabban haladni. Néha percekig keresték a következő cseppet, négykézláb csúsztak-másztak, közben egyikük nem mozdult az utolsónak megtalált kenés mellől. Volt, hogy mindketten kutatták a következő vércseppet, ekkor zsebkendővel jelölték meg a legvégső biztos pontot.
Aztán, ha meglelték az újabb jelet, lassan, a lehető legkevesebb zajt okozva osontak tovább. Ide-oda hajladoztak az ágak között, botorkáltak a szederinda szövevényében. Bal kezükben a fegyver, melynek csöve folyton elakadt a bozótban, jobb karjuk az utat nyitotta a sűrűbb helyeken. Lábuk meg-megbotlott az indák kuszaságában, időnként idegesítően reccsent holmi fű alatt rejtőző száraz ág.
A fák között helyenként betűzött a júliusi Nap, ereje vizessé tette hátukon az inget. Pókhálók ragadtak rájuk, a szemükbe csorgó izzadtsággal vegyesen mázolták le arcukról a kellemetlen maszatot. Puskát szorongató, sűrűn nyirkosodó tenyerüket egyre gyakrabban törölték tüske tépte nadrágjukba. Alig száz métert tettek meg, de majd két óra alatt.
A feszültséget, ami körülvette őket, tapintani lehetett. Nem a sebzett állat támadásától féltek, hiszen ez benne volt a „pakliban”, hanem a felelősség nyomasztotta őket. Tudták, hogy – amennyiben el nem pusztult közben – egy állat valahol a kínok kínját állja ki és nekik meg kell találniuk, hogy teljesítve a vadászok legalapvetőbb kötelességét, mielőbb megszabadítsák szenvedéseitől. Ám erre csak akkor van esély, ha még a sebágyban érik…


Hallotta őket, tudta, hogy jönnek. Előbb az ágroppanások, gyenge szöszmötölés, majd pedig a léptek zaja elárulta, emberek közelednek.
Nagyon keservesen, kínlódva vonszolta magát tovább. Mindig csak pár lépést tett egyszerre, aztán meg kellett állnia, hogy úrrá legyen sebei iszonyú sajgásán. Az a szörnyű fájdalom olyan erővel marcangolta belsejét, hogy még az ő szeme is könnybe lábadt, és halk, keserves röfögés szakadt ki belőle.
Az órák óta tartó szenvedés és a nagy vérveszteség már teljesen elgyengítette, ereje végéhez közeledett…


A talajon a húzásnyomok egyre sűrűbben lettek, és a vér is frissebben, élénkebben csillogott. Balra kanyarodott a nyom. Itt kicsit tisztább volt az erdő, valamivel távolabb lehetett látni. Alig tettek néhány lépést, amikor a szederbokrok közül, tőlük alig 15 méterre felkelt a gyors menekülésre vagy támadásra már egyaránt képtelen, végsőkig elgyötört öreg koca…
 
Állva halt meg. Nem fekve, kiszolgáltatva, tehetetlenül, rettegve a fölé magasodó emberektől, hanem állva, méltón egész eddigi, hosszú életéhez.
Az egyik vadász azonnal reagált, duplázásnak is beillő két gyors lövése után megszűnt minden fájdalom, minden kín, és ez az egész, hajnal óta csak szenvedéssel, gyötrelemmel teli világ…

Peti!
Ismét csak  :OKO :kalapemel

Köszi! :WA

Szerintem egy év múlva, hasonló figyelemmel olvasnám mint most, meg mint régebben...
 :OKO :OKO

 :WA

Az első....
…. kényelmesen elhelyezkedett a lesen. Háta mögött, az erdőben szarka cserregett.  A lemenő nap még nem érte el a horizontot, sugarai izzadtságcseppeket csalt elő a homlokára. Hunyorogva nézett az előtte elterülő búzatáblára…. járja rendesen a vad, kisebb, nagyobb foltok jelzik az éjjeli látogatók munkáját. Elmélázik, gondolatai peregnek…. egy „dezsavü” érzés keríti hatalmába…. több mint 30 évvel ez előttről…. 
... lassan tizenegy óra. A vonat csikorogva fékezett. Annak ellenére, hogy szombat volt, a megállóban csak néhányan szálltak le. Ahogy leléptek vonatról, a Balaton felől érkező meleg fuvallat, az elkövetkező két és fél hónap szabadságának illatát hozta. A gőzmozdony hangos prüszköléssel továbbállt, magával vitte az elmúlt tanév emlékeit is. A júniusi nyár már javában ontotta melegét, de még nem volt sok turista a parton. A tanév is a héten ért véget. Mintegy tíz perces séta után elérték a család nyaralóját. Lepakoltak. A nyaraló még nem volt bepucolva, de kit is zavart!
Megkerülte a homokkupacot, majd elindult, hogy körbejárja a telepet, van-e már ismerős a környéken.   
Már ebédelni készültek, mikor a fuvaros megjött.
-   Adj isten! – a barátságos hang egy cserzett arcú, közel hatvanas embertől származott.
-   Örülök, hogy megjöttek Béla bátyám! – pedig majd egyidősek voltak.
Megszorították egymás kezét, hisz barátságuk már régről ered.
-   Hozta a puskát? Este megnéznénk a disznókat!
Aztán minden oly gyorsan történt. Mint oly sokszor már, ha vadászat került szóba, mindig az apja körül sürgölődött. Azt nem merte, hogy kérje, vigye magával, de a – jössz velem – megszólítás ritkán maradt el. Most sem történt másként:
-   Jöhet velem a gyerek is?
-   Maga tudja! Bírni fogja Lackó az ébrenlétet?
-   Ha jönni akar, muszáj lesz neki.
Mire megérkezett a kocsi, már tűkön ült, mintegy félórája felöltözött, és igyekezett nem útban lenni, nehogy elússzon a menet. Ketten ültek benne, a létszám a vadőrrel bővült. Nekilódultak a mintegy félórás útnak. Átvágtak a felvidéken, a szomszéd faluba. A vadászháznál megálltak. Az elnök üdvözölte őket, miközben az öreg diófa alá húzódtak. Régen látott ismerősként örültek egymásnak. Az elmúlt év bőven hagyott beszédtémát, s eközben előkerült a lapos kulacs, jófajta helyi borral. Megvakarta fejét Sándor, az elnök, miközben a gyerek felé sandított:
-   Örökölte a szenvedélyt Béla bátyám? – kérdezte nevetve, választ sem várva.
Tudta már régről, hogy szeret kalandozni a határban, korábbi nyáron már összefutottak az erdőben, többször is ő vitte haza. Még a csúzlit is visszaadta, maradt az a közös titkuk.
Rövid beszélgetés után elindultak a megbeszélt helyek felé. Már nem volt velük a vadőr.
-   Béla, maga a majori dagonyánál levő leste ül, én meg elviszem magammal a gyereket,
meglessük az erdő alatti vetést, már bagóznak a disznók. No, egy kalappal!!!.....
….eléggé messzi mentek a majortól, csendben, minden lépésre odafigyelve, meg-megállva. Márton, az öreg fuvaros, miután elváltak az apjától, kezébe nyomta a távcsövet, vizsgálódjon csak a maga örömére. Ennél nagyobb megtiszteltetést! Figyelte is lépteit, a neszeket, hangokat, a tájban levő foltokat. Roppanás hangja állítja a lépést. Márton az erdő felé figyel, de a gyereknek a réten levő vöröses folt kelti fel az érdeklődését. Figyeli a távcsővel az őzet. Fel-felkapja fejét, körbekémlel, majd újra legelve tovább lépeget. Áhítattal figyeli, azt sem veszi észre, hogy Márton már megindult. Pisszegésre figyel fel, az öreg óvatos intéssel hívja maga után. Néhány perc múlva elérik a lest. A rét, az erdő és a búzatábla sarkára állított kilátó már nem mai gyerek, látszik is rajta, megfeketedett már az akác láb, meg a létra. Mégis, gondos kezek az elöregedett deszkákat kicserélték.
Csendben feltelepülnek, Márton elrendez mindent, kézre esik fegyver, kulacs, cigi.  A kabátot ráteríti a búza felöli palánkra. Néha törik meg a nyugalmat, akkor is suttogva beszélgetnek iskoláról, vadászatról, horgászatról. A lenyugvó nap utolsó sugaraival még szemükbe világít, ahogy a sárguló életet kémlelik erősen.
A rétről őzbak vált be a vetésbe.
-   Ez az?- kérdi Lackót, az nézi még a távcsövön, közben bólint – öregecske mán, ha jön a német, majd meglövi. Persze, ha itt lesz, mert figyeltem a dagonyát májusban, oszt nem láttam errefelé őkelmét. Okos jószág, tuggya mikor nem kell félnie!
Az alkony felerősíti a környék zajait. Szöszmötölés, madárdal, és szarka cserregése adja az alaphangot. Néha roppan egy ág. Távolból a birkás kutyája tereli a nyájat elhaló csaholással az akolba. Minden idegszálával figyel, tanulja a zajokat, lesi távcsővel eredetüket. Néha meg is látja, figyeli azokat. Közben lassan átveszi az uralmat a sötét, de mégsem nyer csatát, a dagadó hold nem hagyja kibontakozni a sötétet. Alig mozdul, tudja már, eggyé kell válni a környezettel, és kitárul a világ.
-   Pauu.. pauu..- összerezzen az éles hangra, ami alig félszáz lépésről töri meg az est csendjét. – pauu.. – tudja eredetét, hisz már máskor is hallotta ezt a hangot – pauuu… - vajon mitől riadt meg a hang gazdája? Szinte belesajdult a füle, próbálja kiszűrni, mi a riadalom oka. Mellette az öreg szuszogva bóbiskol, ő már túl van azon, hogy e zajokra lázba jöjjön, tudja azt, hogy mi a fontos zörej.
Remegés fut végig a lesen. Aztán még egyszer. Nem tudja mire vélni a dolgot, minden idegszálával figyel – megint remegés. Márton ujja a szája előtt, jelzi: csönd!!!  Lackó az öreg arcát figyeli, mozdulatlanul vár, érzi zsigereiben, hogy a vadlesés kellős közepébe csöppent egyszerre, az izgalom, a vadászláz minden porcikáját átjárja.
-   Nofene – mondja szinte hangtalanul, miközben újával lefelé mutat – vakaródzik! Szinte folyamatos a les remegése, és érezni a levegőben a sár és az állat szagát. A szúnyog zümmögését is lehetne hallani, ha a fenn ülők közül valaki is erre figyelne! Aztán halk surrogás a búzából. Óvatosan kémlelnek előre, és kirajzolódik előttük a szarvasbika kontúrja, amint fenségesen, növekvő koronáját billegtetve ballag a hasáig se érő gabonában. Remeg a kezében a kukker, gyönyörűséggel tölti el a látvány.
Éles csattanás töri meg az látványt. Robaja visszhangzik a környező hegyekről, erdőkről.
-   Aha – szösszen Márton, de másra nem méltatja, a gyerek meg nem meri kérdezni.
Távolabb még látszik az erdő királya, nem vette zokon e természetellenes zajt, Lackó figyeli tovább, nem tud betelni látványával, mikor finoman megérinti az öreg. Leveszi a szeméről a távcsövet, követi az irányt, amerre a cserzett kéz mutat. Végigfut a hátán a hideg, alig harminc-negyven méterre négy sötét folt mozog a rét irányából a búza felé. Szinte öntudatlan.
-   Amelyiket látod, a közepibe. – A puska, már a kabáton fekszik, ahogy adja a gyerek kezébe. Remeg minden porcikája, alig látja a távcsőben ugráló feketeséget. – Nyugi – teszi kezét a gyerek vállára Márton – lőtté te már ilyennel! – közben nekinyomja Lackót a les oldalának, mindjárt meg is nyugszik a távcsőben a sötét folt. A biztató kéz megteszi hatását, nyugalom szállja meg, már automatikusan követi a foltot. Elméjéből előtörnek a szabályok: levegőt beszívni, benntartani. Hallja fejében ereinek lüktetését. Fütty hangja hasít ball fülébe, de már nem reagál rá, minden idegszála a vadra összpontosul.
-   Most – mondja Márton, de ezzel egy időben már dörren is az öreg hadipuska, megtaszajtva tartóját. A torkolattűz elvakítja a gyereket, próbálja lesni az irányt, de csak lángocskák ugrálnak szeme előtt.  Néma csend veszi körül őket, ő nem mer megszólalni, Márton meg már tudja, hogy rövid vágta után a serte eldőlt, mielőtt még elérte volna a búzát. Elzárja a puskát és letámasztja.
-   No, erre rágyújtunk – élvezi ki Lackó bizonytalanságát – aztán megnézzük.
Az öreg mögött kullog, teljes bizonytalanságban, szólni sem mert a lövés óta. Még azt se tudja, merre lőtt, hát még azt, hogy eltalálta-e. Talán még a szemét is becsukta lövéskor.
-   Arra rugott el – mutat a búza felé, és megindul irányban. A hold megvilágítja a kis sötét kupacot.
-   Na egyöcsém, mostan nagy bajban vagy! – fordul a gyerekhez, aki nem érti igazán.
Cserzett tenyér szorítja meg kezét, aztán megveregeti vállát. Márton hamar rendbe teszi a sertét, s már indulnak a vadászház felé.
Látott már Lackó ravatalon vadat, így nem nehéz dolog a vaddisznót tisztességben elrendeznie. Ül a vad mellett. Végtelen boldogság tölti el, gondolatai csapongnak, észre sem veszi, hogy valaki áll felette, és a büszkeségtől kicsordul könnye…..
…. a sötét tömeg szinte varázsütésre terem előtte, visszazökkentve a valóságba.
Kell néhány perc, hogy megtalálja a vadat, jól rejti a méteres búza. Kihúzza, megadja a végtisztességet. Benyúl zsebébe, előveszi a kis fémbutykost. Szertartásosan lecsavarja a tetejét, kilöttyint belőle néhány cseppet, könnyes szemmel felnéz
-   Köszönöm nektek……

Laci, ez nagyon jó lett!  :kalapemel :ELjEn
Annyira átéltem az egészet... valahogy nagyon emlékeztetett arra, amikor első alkalommal ültem lesen vadászaton...  :)

Laci!  :OKO :kalapemel
Jó volt olvasni!

Remélem még sok fogja követni! :OKO

 :OKO :kalapemel  Ez jólesett!! Grat!

De jó volt!!
Köszönöm! :kalapemel

Laci! :OKO :kalapemel

 :kalapemel

Szép! :OKO

 :OKO :kalapemel

Ha nem tetszik, nem tetszik. Lehet törölni is, ha nem ide illő, de megfordult a fejemben, milyen lenne írni egy ilyen kis rövidet.




Lenyugodni készült már a nap, és a pára felhőként gomolygott át a réten. A vadász állt a fekvő bak mellett, és csendesen nézte. Sok perc múlt el így számolatlanul. Azután leguggolt, kivette a vad szájából az utolsó falatot, majd kalapja zsinórja mellől a töretet.
Megfontolt, lassú léptekkel a les felé indult, de előtte egy ideig az ágak között matatott. A létre fokai megreccsentek a súly alatt, ahogyan felmászott a lesre. A puskát a korlátra támasztotta, és a messzelátóval megkereste a csatornaparton fekvő bakot.
Lélegzete meggyorsult, szíve is kihagyott egy-két taktust, azután gyorsan letette a távcsövet, megszorította a fegyvert. Hatalmas dörrenés vágott bele a csendbe. A bak felugrott, és rövid rohanás után csipegetni kezdte a bokrok ágait. A vadász a céltávcsövön át figyelte. Öreg, gyenge, a jobb szárán villás bak volt, régi ismerőse már. Amikor felismerte, izgalma alább hagyott, szívverése lelassult, letette a puskát, és már csak a látcsövén keresztül nézte az őzet. Az lassú léptekkel az erdő felé haladt.
Ezután eseménytelenül teltek az órák. Emberünk megunta a várakozást. Összeszedte felszerelését, aztán lekászálódott a szószékről, a közelben álló terepjáró felé indulva. Indított, azután elporzott a falu felé vivő földúton.
A por gyorsan leült a nyomán. Valahol őzbak riasztott, és a derengés tétova sugarai lassan átadták magukat az éj ölelésének.

Te Tomek-jó ez! :nyes

Egy kérdésem lenne-ha jól vettem észre, akkor a sztori visszafelé halad. Akkor miért fejeződik be mégis úgy a történet, ahogy normális esetben történne?

A következő pár sort magamnak írtam le, de megosztom veletek, mert hátha jelent valakinek valamit.

A Pillanat emlékére

 Halk dobbanás ránt vissza a világba. Szétnézek, de nem látok semmit. Kézbe veszem a távcsövem és a szikrázó napsütésben megpróbálok valamit felfogni a környezetemből. Körülöttem a fenyves susog halk éneket a tavaszi éjelőről, a nap elmúlásáról, az esendőségről. Az előző pillanat hatása tartja még a markában a gondolataim.
 Elgondolkodtam kissé és szétcsúszott körülöttem a világ. Délelőtt temetésen voltam. Nem ismertem az Eltávozottat, de tudtam -nem! nem is tudtam, éreztem-, hogy nem ez a világ rendje. Nem neki kellett volna elmennie. Legalábbis nem akkor és nem ott.
Pár napja futott be az hír az irodába, hogy a kollégám fia, a fiatal, életerős, egy kisgyermekes apuka harmincegynéhány évesen elhunyt. Döbbent csend követte a hírhozót. Nem!-az nem lehet! Egy erőtől duzzadó, életvidám ember nem hallhat meg. Baleset volt? Nem. Csak jött a Halál és gunyorosan elvágta élete fonalát. Vége. Ennyi volt. Csak egy kis fejfájás és pár óra múlva már szájról szájra járt a hír, hogy itt kellett hagynia a gyermekét, a feleségét, az szüleit, a testvéreit, a világot. Ennek nem így kellett volna történnie. Hát Szülőknek való gyermekük temetni?
 Délelőtt ragyogó napsütésben állok a ravatal mellett. Nézem az urnát, amiben az Eltávozott evilági hamvai várják majd a feltámadást, de lelke szikrázó fénye beragyogja az összegyűlteket. Szép idő van. Igazi, fiataloknak való idő. Mintha valami elkezdődne most, de a gondolataim komorak. Ami elkezdődik, az egyszer véget is ér és van, hogy nem mindig jó dolgokként érik meg a végüket, mégha jól is kezdődtek egyszer.
Ragyogóan süt a nap, de a gyász fátylait nem tudja átvilágítani. Egy fiatal férfi, egy fiú, egy apa, egy testvér, egy barát, egy ismeretlen, de jó ember végleg eltávozott és porhüvelyét soha többet nem éri majd a tavaszi napsütés.
 Ülök a lesen és gondolkodom. Jó ez így? Miért történnek ezek a dolgok? Nem ismertem az Eltávozottat, de a szüleit igen. Vidámak voltak, nevetősek, becsületesek és példás szülők. Nem ezt érdemelték. Szülőnek nem való gyermekét temetni!
A nap most is ragyog, de az ég alja már vörösödik, jelezve, hogy közeleg a Halál ideje. A Halálé, mely soha nem ad, de mindig elvesz, mely pusztít, nem válogat és hiába minden erőfeszítés, ha eljött az ideje, biztos, hogy meg is érkezik feltartóztathatatlanul. Sötétedik és sötét a homlokom is a gondolataimtól. Félek!-nehogy én legyek a következő.
Halk dobbanás ránt vissza az árnygondolatokból. Automatikusan veszem kézbe a távcsövet, mert szabad szemmel nem látok semmit. Gondolataim még tompák, de aztán egy vörös foltot veszek észre a fenyves melletti tisztás egyik galagonyája alatt. Élesítem a képet: egy fácánkakas. Elmosolyodom. Szeretem ezeket a színpompás lovagokat. Egy kis mogyorószín-tyúkot kerülget, majd szárnyait megfeszíti, nyakát meggörbíti, és hirtelen nagyot dobbant a földre a mellét szétfeszítő szerelemtől. Pár pillanat múlva pedig valami elkezdődik.
 Mosolygok és ahogy orvul kilesem a titkos erdei nászt, szívem és háborgó lelkem lassan megnyugszik. Nem tudok mit csinálni az Ő akarata ellen. Minden jól van úgy, ahogy van -mégha fáj is a lelkünknek néha.
Nem sokkal később -már egy kissé nyugodtabban- egy rókát látok lopakodni az aljban. Célba veszem, de nem eresztem útjára a golyót. Ma megnyugodni jöttem ki és nem gyilkolni. Nem akarom a nap szentségét vérrel bemocskolni.
Mászok le a lesről és bár gondolataim még mindig távol járnak, szívem nyugodt. Belenyugodtam a sorsba és várom a jövőt ahogy minden túlélő.

Attila, nyugodj békében!

Gyermek, Szülők, Testvérek, Rokonok, Barátok, és a többiek, éljetek békében!    

Egy pillanat   

Valahol a mező szélén egy lövés dördül. Hangja félelmetes, a mindent elpusztítani akaró erőtől dagadó, akadályt nem ismerő. Egy jelzés, hogy ami a lövedék útjába kerül, annak örökre vége. Ha célba talál, egy élet végét hozza el, elvágva mindattól, mi jó volt az életben, a földi gondtól, bajtól, kötelességektől, követelésektől, napsütéstől, ízletes falattól, tiszta víztől, utódok gondozásától, jóleső fáradtságtól és mindentől, amivel az élet a földi létbe kapaszkodik. A halál hangja tör utat magának erdők-mezők felett, megállíthatatlanul, kegyetlenül.

Valahol egy lövés dördül. S az állatok megdermednek az ijedtségtől. A suták félősen közelebb húzódnak anyányi gidáikhoz, a bakok idegesen forgatják füleiket, egy nyúl lelapul a frissen szántott hantok közé, egy fácánkakas ijedtében rikkant egyet, egy fogolycsapat hanyatt-homlok menekül be egy galagonyabokor alá, egy róka éles kanyarral a rókavár felé fordul, egy vadkan hangos horkantással jelzi nemtetszését környezetének és hatalmas fújtatásokkal szaglássza a levegőt, idegen testek páráját szaglászva. A kis cinkék szinte elnézést kérnek a létezésükért és egy halk csippanással a fatörzshöz bújnak, a verebek pedig a hangtól megriadva, nagy lármával beveszik magukat az egyik tanya melletti szalmakazal mellől a már levelét hullajtott orgonabokor sűrű ágai közé, otthagyva az aratáskor elhullajtott magvakat.

Valahol eldördül egy lövés. És a falu felé tartó szarka egy gyors irányváltással szinte bezuhan egy kökénnyel áthatolhatatlanul körbenőtt borókabokor szövevényébe. A tarlót vizslató feketevarjak hangos károgással adják a világ tudtára nemtetszésüket, de azért félősen rúgják magukat a levegőbe -a közelben prücskésző, máskor oly hangos dolmányosok pedig kihasználva a zűrzavart, csöndben elvegyülnek a folyton gyászruhát hordó, károgó rokonok között. A mező fölött kőröző ölyv lassan, méltósággal ereszkedik lefelé, s hogy s hogy nem, egyszer csak eltűnik a közeli erdő szélén, az egyik ősöreg kőris lombjában.

Valahol dörren egy puska. S a hang mást nem tűrvén, egy pillanatra elnyomja az erdők, mezők, nádasok zsivaját, azt a látszatot keltve, hogy az egész világ némaságba burkolódzott. A faluszéli ház udvarán kapirgáló tyúkok felnéznek egy pillantásra, a hízó abbahagyja a csámcsogást, és mozdulatlanul hallgatózik, a libák pedig fejüket felkapva, egyszerre mind a hang irányába fordulnak. Az őszi napsütésben vígan fürdőző kacsák abbahagyják a hápogást és csintalan szemük megvillan, mintha ez a zajos sokadalom soha nem is hangoskodta volna tele az elmúló nyár utolsó langyos perceit.

Valahonnét egy lövés hangzik. A határban szüretelők egy pillanatra megállnak, felnéznek az égre, majd a szokott ugratásokkal újra elkezdik szőni a beszélgetés fonalát, visszahozva az elmúlt pillanatok jókedvét. A faluba vezető dűlőúton haladó lovaskocsi kocsisa is felkapja  fejét a bóbiskolásból és arra gondol, hogy csak megérte korán kimenni leszedni annak a földszéli almafának a termését, merthogy a vadászat még csak most kezdődött, ő meg hazafelé tart már.

Valamerről egy lövés hangja száll, s egy óvatlan süldőnyúl karikába vágva magát, kiterül a reggeli napsütésben. Ő ma az első, amit még jó pár társa követni fog a nap folyamán.
A szüretelők fejében lassan megjelenik egy kép egy bográcsról, s egyre többször kerül szóba az este tartandó szüreti mulatságra készülő, rotyogó vadnyúlpörkölt. A kocsisnak eszébe jut, hogy mi lenne,  ha egy szakajtó piros, fényesre törölgetett almát is vinne majd a mulatságba a jóféle hazai eperpálinka mellé, a verebek hangos zsibongással repülnek vissza a kazal mellé, a kacsák pedig hápogva vetik magukat az udvar végében csörgedező patak vizébe, hangjukat messze viszi az őszi szellő, megfűszerezve vele a táj hangulatát, majd elnyugszik egy kis mélyedésben a határban. És a megdermedt világ újra megtelik hanggal, mozgással, lendülettel, erővel, mint amilyen a lövés előtt volt.  

Bakker  Ez jó!!!! :SL :WA :kalapemel

 :OKO

Gergő, ez határozottan jó!! A második bekezdésből szedd ki azt a csokor "egy" szóismétlést, egyébként kifogástalan.
Mi a francért nem tetted fel a pályázatra? 

Köszönöm mindenkinek.
Lajos-az a helyzet, hogy általában amint megírok valamit, azt egyből felteszem ide, és csak később finomítom, csinosítom :nyes
Bár néha nem olyan nagy baj az a szóismétlés, de ahol zavaró, onnét ki fogom szedni-köszönöm, hogy szóltál! :WA

A pályázatra meg direkt nem tettem fel, mert hogy nézne ki, hogy én találtam ki a pályázatot, és indulok rajta?-nem lenne erőltetett? Nem akarom futtatni magam, nem vagyok én versenyló :nyes :nyes :nyes

Végre, írás.
Gergő,  :kalapemel :ELjEn

Az a szép régi világ! Jó volt olvasni Gergő! :WA

Van ahol még nem régi ez a világ... :WA

Akkor kicsit irigylem az ott élőket...

Irigyelsz?-a környéken évről évre egyre jelentősebbek a szüreti mulatságok és a "gazdasági fellendülés" következtében egyre többször látni lovaskocsit is, amint a betakarított terményt hordják be a határból. Persze sokaknak nem tűnik fel ennek a dolog jó oldala, de engem nagyon megfog.

 :OKO Mintha fényképet néznék.

Eléggé megcsúsztam a folytatással, de végre elkészült. Íme, a még nem teljesen elkészült írás:

KÖR

Ősz

Az öreg Jóska csak áll a nagy nyárfa alatt és nézi az előtte elterülő lankákat.
Kora ősz van már, s az évvel együtt korosodó fák kezdik elhullatni koronájukat –kopaszságuk még nem zavaró, de a figyelmes szemnek már elárulják, hogy bizony lassan lejár a Nyárnak kiszabott idő. No, gyászolni azért még nem kell, az odébb van, de egy két öregebb fűz már el-elgondolkodik az elmúlt időről, ahogy a korosodó emberek is elmerengenek fiatalságukon, holott a Halál még messze nem érintette meg őket. Ilyenkor még dúsak a legelők, a fák roskadoznak a gyümölcsök súlya alatt, a szőlővesszők alig bírják lassan édesedő terhük és a határ még tele van élettel, mint ahogy a fiatal asszonyok csípőjén is maga az Élet ring.
Kong a déli harang, s hangja szétterül a buckák fölött, mintha egy kéz gondosan szétszórná, hogy mindenhova jusson belőle –ahogy pár hónapja a szántó-vető szórta a kenyérnek valót. Az erdők-mezők állatai felfigyelnek egy pillanatra, de életük során már megtapasztalták, hogy nem kell félniük ettől a hangtól.  Sőt! –az csak nyugalmat hoz nekik, mert ilyenkor a határban dolgozó emberek is megállnak pihenni, elfogyasztják ebédjük, és talán még le is heverednek a hűvös földre, a fűbe, hogy megkönnyítsék az emésztést és átadják maguk annak a gondtalan élvezetnek, melyet a felhők és a tiszta égbolt nyújt, s ki tudja, milyen édes álmokat szőnek Isten szent ege alatt.
Itt-ott egy pacsirta kacagja a világba énekének utolsó trilláit, melyet halkan igazít ki egy fürj pitty-palattyolása, mint mikor a cserfes hercegnőket halkan helyesbíti ki dajkájuk, de aztán az álmos melegben ezek a dallamok is elfekszenek egy vackorfa alá, hogy tovább édesítsék a fáradt népek mézédes álmait.
Maga a Nyugalom fedte be a tájat, ahogy ráült a világra. S ami zavaró hang hallatszik, az is csak annyit tesz, mikor a földön ülő lánynak gyűrődik a szoknyája: az alakját formálja, de a valón nem változtat –alatta, eltakarva mégis ott a mindenség.
DURRR!- csattant végig a hang a tájon, s mintha ezer meg ezer apró szilánkra robbant volna szét az iménti béke, úgy pattog a hang a szántók mellett húzódó fasorok között. Az alvók úgy pattannak fel, mintha bolha csípett volna hátsójukba, majd kábultan néznek maguk elé, nem értve mi rántotta vissza őket az álomvilágukból, de aztán mindegyik gondolat a helyére ugrik, eltűnik a posztó között a megmaradt kenyér sercli, szalonnabőrke, uborka, s újra emelkedik a kapa, a kasza, a metsző olló és mindenki nekilát a munkájának. Mert bizony az este még messze van, és a munka nem végzi el önmagát! Először csak lassan lendülnek neki a feladatnak a szerszámok, mint amik még nincsenek kellően bejáratódva, de aztán elbukik a horoló alatt a gaz, dől a rend a penge előtt és hullnak a túlnőtt indák az olló vágásai nyomán. Halad a dolog, ha csinálják, s mert a betevő falatra, a kertből származó kevéske többletre mindenkinek szüksége van, hát el is végzik a parasztok a teendőiket.
 De nem csak a földművesek vannak kint a határban, hanem a vadőr is. Kora hajnaltól kint volt rókalesen a fácánnevelő környékén, aztán bejárta a fél határt, ahol a legelők nagy része van. Közben átnézte a leseket, hogy kell-e javítani valamelyiket. Így aztán jól esett neki a vackorfa alatt elfogyasztani a kora tavaszi vágásból megmaradt szalonnát, két napos kenyeret, zöldpaprikát és egy korty citromos teát. Ebéd után, ledőlt a magas fűbe, amelyik mindig zsenge maradt a vackor árnyékában és kék eget nézve Isten dicséretére elszundított. Még talán álmodott is valami szépet, mert, ahogy a verebek lenéztek a fa sűrű koronájából, láthatták, hogy egy kis mosoly huncutkodik a szája szegletében…
Hát ezt a nyugalmat lopta ki a vadőr szeméből a durranás. Talpra ugrott, és mint akit most pottyantottak e világra úgy nézett szét mérgesen. Nem találta a hang forrását, de a visszhang miatt még csak azt sem tudta megállapítani, hogy merről jött a dörej. Hát vette a bőr tarisznyáját, amiben korábban az ebédje volt –az is megfért benne a töltények mellett még ha szűkösen is. Vállra kapta az öreg sörétesét és újra talpa alá vette a határt. Volt még mit tenni és úgy gondolta, hátha valami használhatót talál az ébresztőjével kapcsolatban.
Már jó utat megtett, mikor egyszer csak hangos rikácsolást hall maga előtt az egyik turjánban. Szarkák –mégpedig négyen vagy öten a hangból ítélve. Óvatosan odalopakodik a bokorsoron, majd a puskát levéve válláról kilép a turján melletti tisztásra. Persze a frakkos tolvajnépség azonnal levegőbe rúgta magát, de a puska két csöve leszólít egyet-egyet a hangos kompániából. Odamegy, és mint mindig, most is örömmel veszi fel a két madarat. Mint az elmúlt évek alatt oly sokszor, most is eszébe jut egy mondat: „Fiam, csak addig érdemes vadászni, amíg örülni tudsz a legkisebb vadnak is, és amíg sajnálatot érzel, akárhányszor sütöd el sikeresen a puskád.” Egyszer régen hallotta egy idős vadásztól és örökre megjegyezte. Jól eső érzéssel dugja a hátizsákba a szarkákat–jók lesznek éjszakára csalinak a csapdákba. Aztán felfigyel valami vöröse a bokrok között… közelebb megy és az ütő majd megáll benne, mikor rádöbben mit is lát maga előtt az árnyékban. Egy őztetem. Közelebb megy és megvizsgálja –bizony csúnyán helybenhagyták ezt a nemes kis állatot. Nyaka körül hurok, a feje szétroncsolva, két hátsó lába levágva. Még egyszer megnézi, és lassan összeáll benne a kép: szegény beletéved az aljas hurokba, de az nem végzett vele, csak legyengítette. Aztán valaki megtalálta és fejbe lőtte. Nem kispuskával és nem messziről. Mintha kivégezték volna. Ki tehetett ilyet? Sehogy sem fért a fejébe a dolog. Vadász biztos nem volt. Akiket ismer és a környéken vadásznak, egyik sem tenne ilyet. De még egy rapsicról sem feltételezne ilyen tettet. Kivégezni egy állatot? –azt nem lehet. Elejteni, sebezni, megváltani a szenvedéstől, azt lehet. De ilyet? Nem is beszélve róla, hogy nem vitte el az illető, csak megcsonkította. Még egyszer körbejárta a tetemet, nyomokat keresett, de semmit nem talált. Gondolkodott, hogy mit csináljon, de magával vinni nem tudta, így hát megjelölte a helyet, hogy később visszataláljon, ha autóval jön erre este és elindult jelenteni az esetet a társaság elnökének…
Szépen színesedett az erdő. Mintha az angyalok festették volna ilyenre a tájat. A vadőrt mindig megfogta ez az ezerszínű harmónia, melyet egy ember sem alkothatott volna ilyen tökéletesre. A sárgától a vörösig, a zöldtől a barnáig minden szín megtalálható volt erdőn-mezőn melyeket menyasszonyfátyolként takart hajnali köd, diadémként övezte a déli letisztult égbolt és palástként takart a hűvös őszi est. Még az eső sem árthatott neki, mert csak élénkítette a színeket és mikor a felhőn áttörő fénysugár földet ért millió kis szivárvány csillogott a halódó leveleken. Igen, szerette az Őszt! A kedvenc évszaka volt a maga alváshoz készülő nyugalmával, és szerette a természet bőkezűségét. Ilyenkor sokszor tért haza körútjairól gombával, szederrel, majd mikor megérkeztek az első fagyok kökényt majszolgatott séta közben, mellyel minden nap megrakta az elmaradhatatlan tarisznyát.
Hajnal van. Az éjjeli fagy még meg-megcsípi orrát, de a nap már ébredőben, és miközben álmosan kukucskál ki a hajnali felhőnyoszolyából, a vadőrt már a határban éri az új nap. Most is a tegnap délután szedett kökényt rágcsálja. Miután elvitték anyósának a Márton napi ludat, még kiugrott az a ház mögötti erdőbe kökényt szedni. Nem tudná megmondani mikor szerette meg ennyire, de olyan ez neki ősszel, mint másnap a tökmag. Persze azt is szereti, de az a kályha mellett adja ki igazán a hangulatát. Nézelődik. Vállán a puska úgy áll, hogy bármikor lekaphatja, ha egy megtévedt róka ugrana ki elé, vagy egy kóbor kutyát hozna elé a balsorsa. Igaz, most nem szeretné használni a fegyvert. Érzi a pillanat szentségét, melyben a Teremtő méri fel a világot hajnalonta: „Na, kis teremtményeim, túl vagytok az éjszakán? Jöhet az újabb nap?” Emlékszik, régebben még az számított neki, hogy szóljon a puska. Nem értékelte az élet apró szépségeit, melyeket csak az vesz észre, aki meg mer állni a rohanó világban és figyelmesen szemléli a hatalmas természetet. „Néha kellenek azok a pillanatok, mikor az ember átérzi parányiságát és szembesül a nála hatalmasabb, teremtő és pusztító erővel.” Jut eszébe a lelkész szavajárása, aki sokáig kísérgette útjain, de soha nem vadászott. Úgy érzi barátok lettek a sok közös túra alatt. Nagyon sajnálta, mikor elhelyezték innét. Igen, a pusztító erőt már ismeri, mióta a lőtér melletti faluba került vadőrnek, de az nem Istentől ered! Isten a természetben, a növényekben, az állatokban él, melyek mind egy láthatatlan erőnek, egy törvénynek, egy akaratnak szolgálva élnek, szinte teljes harmóniában. Az ember csak beavatkozik a pusztításaival ebbe a rendbe… de mint mindig, a természet rendbe hozza, amit az emberek elpusztítottak. Látta már a földbe robbantott gödröket, melyeket egy év alatt benőtt a fű és látta mikor a kiniglik üregeit hasítja fel egy gránát, szétdobálva lakóit, de aztán egy év múlva újra járatokkal és még több luki nyúllal van tele a lőtér. Mert a Természet mindig rendbe hozza, amit az ember elront. Mert a természet maga az erő, a teremtő Isten. Tudja, hogy ezekért a gondolatokért bármelyik egyház megkövezné, de érzi az igazát és az évek során felállította a maga kis teóriáját. Félte Isten, és épp emiatt mélységes alázattal végezte a rá bízott teendőket. Talán a lelkész értette meg leginkább az érzéseit, de hát ő már nincs itt, hogy elmondhassa neki a hajnali töprengéséből kicsorduló gondolatokat.
Újabb kis bogyót vesz a szájába és elindul az erdő szélre, hogy szarkára lessen a reggeli napsütésben. Kevés a fácán ezen a részen, pedig a terület jó. Hát megpróbálja segíteni a tavaszi kotlást egy kis dúvadazással. Ahogy sétál, felfigyel egy kis barna foltra az egyik fa mellett. A levegőben lóg, és nagyon rendellenesen fest már távolról nézve is. Sietősebbre fogja lépteit, mert rossz érzés kerülgeti. Ahogy közelebb ér látja, hogy egy nyúl lóg a levegőben. Nyakán és az egyik első lábán hurok –már a húsba vágta magát, mire szegény pára kiszenvedett. Egy vékony növendékfára volt erősítve a hurok, mely le volt hajtva a földig, és ahogy a nyúl kioldotta a biztosítékot a szokásos útján haladva, a fa kiegyenesedve csapdába ejtette az ugrifülest. Nem először találkozott hasonló ocsmánysággal azóta a szeptember eleji suta óta. Most is undorral nézte ezt a csalafinta, de alávaló szerkezetet, melyet csakis egy nagyon rosszindulatú ember tehetett ki. Találkozott már korábban is pár hurokkal, csapdával, de azok egyike sem volt ennyire brutális. Pár hete talált olyan őzet, melynek lábára egy fogakkal telereszelt vékony lemez szorult. Szegény csak feküdt a fűben egy turjánban és lázas szemekkel figyelte a közeledő Halált, ami a vadőr formájában a megváltást és nem további szenvedést hozott számára. Most is, mint az elmúlt egy-két hónapban óvatosan körüljárja a csapdát, nézelődik, keresgél, de sehol egy nyom, sehol valami használható. Mint mindig: semmi, ami a nyomra vezetésben segíthetné. Biztos, hogy nem kezdő az illető, de honnét jöhetett? A faluban egy két éve nem volt új lakó, a környéken pedig egy kollegája sem panaszkodott hasonlóra. Nem érti… nem fér a fejébe, és mint mindig, ha valami érthetetlen számára, most is ideges lesz. Remegő kézzel veszi le a nyulat a fáról. A drótot rajta hagyja bizonyítékként és elindul a kiszemelt lesre. De a kedve már elromlott, már nem a természet részeként végzi a munkáját, hanem kötelességként. Délután pedig ugyanolyan mérgesen dobja a nyulat az elnök elé a vadászház előtti rönkasztalra, mintha a felmondását lökné oda.
„Mi van Bandi?” –néz fel az elnök- „Már megint egy”
„Most mondja meg Jóska bátyám: mit csináljak én? Olyan ez a galád, mintha szellem volna. Ha éjjel megyek, nappal teszi ki a hurkokat. Ha nappal megyek, éjjel lő valamit. Se hajnal, se szürkületben nem érem kint. Mintha tudná merre járok, mikor mit csinálok, mikor garázdálkodhat. Engem meg esz a fene miatta. Mit csináljak? Mondja meg!” Szinte köpi az izzó szavakat, pedig tudja, hogy az elnök jó ember. Régebben ő is vadőr volt, az akkor kiharcolt becsület emelte elnöki rangra a rendszerváltás után.
„Fiam. Semmit ne csinálj másként, mint eddig. Ne hagyd, hogy a kedved szegje ez a gazfickó. Előbb-utóbb úgyis hibázik, akkor aztán csőstől a nyakába varrjuk az egészet, hogy egy megbánja még azt is, hogy megszületett. Te csak végezd a dolgod. Még a télen, a hóban elkapjuk ezt a szemetet. Hogy száradna le a keze… aki ilyen rafinált csapdákat gyárt…”
„Úgy legyen Jóska bácsi! Azért ha valami eszébe jut, szóljon!”
„Úgy lesz fiam –csak akad valami az én tarsolyomban is. Láttad volna, milyen rafinált dolgokat talált ki a nép a háború után. Azt hiszem, akkor sok vadőr tanulta ki a szakmát az erdőben. Ha őket elkaptuk, ez a fickó sem menekülhet.”
Bandit, a vadőrt megnyugtatja egy kissé a válasz, de a lelke nem tisztul. Tudja: addig nem lesz nyugta, míg a rendet helyre nem állítja az ő kis több ezer hektáros világában. Elindul haza, majd ahogy otthon leszedegeti az aggatékról a reggel lőtt szarkákat észre sem veszi, hogy nagy pelyhekben elkezd hullani az első hó.

Tél

Pár napig esett le a hó, de aztán az idő máris megengedett egy kissé. Utána persze jöttek a kemény fagyok, de hát Katalin megjósolta, hogy enyhülés lesz az ünnepekre… és már csak alig egy hét hiányzik, hogy meggyújtsák az utolsó gyertyát az Adventi koszorún, s az emberiségen az emberség legyen úrrá.
Az ól tetejéről csordogáló hólé utat tört már magának a fagy szorításából felengedett földben és az összefolyó víz csöppnyi patakként rohan végig az ól mentén, hogy aztán egy éles kanyarral bevágódjon az ajtó mellett a kifutóba. Persze a két hízónak sem kellett több, unaloműzőként rögtön térdig érő gödröket túrtak a fellazult földbe András legnagyobb „örömére”, mert alig győzi kerülgetni hajnalonta, etetéskor. Most is hatalmasat rúg az egyik sertésbe, mert az a szeme előtt kezdi el újraásni az előbb betemetett gödröt. Persze az ártány arrébb vánszorog, de annyira azért nem viselte meg az incidens, hogy zokon vegye. Legfeljebb fél méterrel odébb kezd el turkálni. „Na, lassan neked is letelik az időd. Kolbászként majd csak jobban nézel ki” –jegyzi meg magában a vadőr és szemei előtt már meg is jelennek a vadőr-ház mögötti füstölőben sorakozó kolbászok és szalámik. Mikor befejezi a reggeli teendőket kicsit visszalép a hízók óljához és elgyönyörködik a két szép jószágban. „Tényleg a gazda szeme hizlalja a jószágot” mosolyog magán. Nem szokott így elidőzni a háztáji körül, de ma jól esik neki egy kicsit szusszanni. Eredetileg a nemrég a sziktóra érkezett libacsapatokat akarta kikémlelni, de olyan locs-pocs van a határban, hogy lemondott róla. „Nem is olyan nagy baj –kicsit legalább szusszanok itthon. Elvégre az asszonnyal sem beszéltem már egy jót legalább két hete. Majd délután kinézek a területre, hátha addigra változik valamit az idő is.” Szőtte a gondolatokat még hajnalban, mikor kiszagolt az udvarra, s most is ezek a gondolatok jutnak az eszébe, ahogy áll az ól mellett és tervezgeti a két derék sertés dolgát. Jó kedvében sercint egyet, majd előveszi a pipáját és rágyújt. „Na, nézd már! –vagy két hete nem elő ezt sem.” Hökken meg saját tettén, de már pöfékel is jóízűen. Egyik kezében a pipa, másikban a vödör és elindul vissza a kamrába, hogy a lábasjószágoknak is vigyen egy kis magot. Az őszibarackfa mellett megáll, leteszi a vödröt, szív egy nagyot a pipába és miközben bodor kis füstfelhőket enged útjukra figyelmesen nézni kezdi, ahogy két kis széncinke küszködik az egyik etetőn, hogy egy kis darabot csippentsenek ki a megdermedt tavalyi szalonnából. „Nézd már Bandi: az asszony még ezekre a kis csöppségekre is gondolt!” –szólalt meg, de rögtön el is hallgatott. Csak nagyon ritkán beszélt magában és tudta, hogy csak akkor teszi ezt, ha nagyon jó kedve van. Most jut eszébe, hogy utoljára hónapokkal ezelőtt érezte ilyen jól magát. „Hej, hát csak szép az Élet!” –szól megint, majd újra beleszív a pipába, kapja a vödröt és már siet is a dolga után. A kamrában fogja a fánglit, merít egyet a kukoricás zsákból és már szórja is az arany szemeket a kamra előtti placcra. Persze a madarak azonnal lecsapnak a magokra és egy pillanat alatt akkora csődület támad a vadőr előtt, hogy alig lehet ráismerni az előbb még csöndes udvarra. Emberünk jót mosolyog ezen a zsibongó csődületen, majd újra merít e kukoricából és hirtelen ötlettől vezérelve leballag a kert aljába. „Itt szoktak a fácánok kapirgálni, mikor az erdőn már nagy a hó” néz szét, és átlendíti a magot a kerítésen. „Ne csak nekem legyen jó!” örvend a jótettnek, és elindult visszafelé a házhoz. Az ajtó előtt leveri a lábáról az odatapadt mocskos havat és sarat, benéz az ajtó kis ablakán és ismerős alakot lát sürögni-forogni az ajtó túlfelén. Leporolja a nadrágját, majd egy hangos „Jó reggelt!”-tel benyit a konyhába és már kapja is derékon asszonyát, hogy egy csókkal is megtoldja az előbbi köszöntést. Persze ő lányosan felsikkant, majd jóízűt nevetve már perdül is, és egy tálat, kenyeret, lilahagymát tesz az asztalra, majd rámutat az székre:
De jó kedve van valakinek! Már azt hittem hiába sütöm a szalonnát. No, Bandi ne kelljen kérni, ülj le gyorsan!
Ülök –már ülök is. Gyere te is, reggelizzünk együtt.
Az asszony pajkosan fordul még egyet-kettőt, majd leül az ura mellé és jóízűen megreggeliznek. Nem sok szó röpül fel köztük, de ahogy fogy a szalonna és a kenyér, egyre több szerep jut a mézes teának és a gondolatoknak. Persze, hogy szó esik a libákról is, amik a vadászt izgatják, de párját sem hagyják hidegen, hisz híres főzőtudományát nem iskolában, hanem a konyhában tanulta: sültjeinek a szomszéd faluban is híre van, vadételeivel pedig több versenyen is meghódította a bírák szívét, vagyis inkább gyomrát.
Délután kerülök egyet az turjános felé, hátha akad szarka, esetleg róka. Aztán kinézek a szikre. Biztos sok liba van már, esténként a falu széléig hallani a hangjukat. Hátha sikerülne csípni egyet.
Jajjj, hagyd már azokat a rókákat! –hisz  majd kiirtod a végén őket a környékről. Hát azoknak nem kell egy kis nyugalom? De libát hozhatnál. Lassan itt a Karácsony és még nincs Szentestére libánk.
Disznó nem jó?
Nem. Idén a halászlé mellé libát és fácán szeretnék sütni, Különben sincs már időnk levágni a hízót. Majd a két ünnep közt szerét ejtjük.
Rendben Márti, legyen úgy. De akkor szoríts délután, hogy legyen legalább egy olyan madár, ami fel akarja adni az életét! –mosolyog kihívóan a vadőr.
Meglesz. De hosszú még az idő délutáni! –néz vissza a fiatalasszony kacéran, majd megfogja ura kezét és sokat sejtetően húzni kezdi a háló felé…

„Milyen szép a havas táj!” Néz szét a vadőr a turjánokkal szabdalt sík területen. „Hiába, no. Csak a Teremtő tud ilyet alkotni” gondolja, s felnéz a felhős égre. Kicsit figyeli a felhők mögött szerénykedő napot, majd újra a tájra szegezte tekintetét. Ahogy így kémlelődik a rét és az erdő határán, ismerős cserregés üti meg fülét. A hang irányába fordul, és már észre is vette a bokrok közé bevágódó, frakkos betyárt. „Jó helyen vagy ott, csak észre ne vegyél” jegyzi meg magának. Sok szarkát lőtt már abban a turjánban. Nem tudni miért, de nagyon kedvelik ezek az óvatos madarak, pedig könnyen megközelíthető takarásban két irányból is. Az egyik oldalon az erdő széli bokorsor, a másik oldalon pedig az egymást követő és takaró nádas-füzes turjánok sora nyújt biztos takarást. Ki is használja ezt a vadász, s már oson is a bokrok mögött. Néha meg-megáll, hallgatózik, de csak zörgést hall a megcélzott zsombékból. „Biztos talált valamit és azt zörgeti, de lehet, hogy valami dögöt ráncigál” törnek fel ösztönösen a tapasztalatból szőtt gondolatok a vadőrben, s már lopódzik is tovább. Még tíz méter és kiér a takarásból, de akkorra már jó helyen lesz: csak egy kis rész marad takarásban, de a szarkák úgyis előtte próbálnak majd menekülni. Eléri a bokor végét, kilép, s mint már oly sokszor, most is lendült a puska és az ijedtségtől a levegőbe rugaszkodó kis tolvaj már zuhant is a sötétségbe. „Szegény- nem is tudta, hogy mi ölte meg, csak egy árnyat láthatott és már esik is le.” Valahogy mindig megsajnálta az épp elejtett zsákmányt, de aztán a szánakozás helyét mindig átvette a zsákmányolás öröme. Most is, szinte gyermeki tekintettel közelít a madárhoz. Szemében hasonló csillogás ragyog, mint mikor egy csöppnyi emberke megfogja élete első verébfiókáját. Ahogy megállt a szarka mellett, fura zörgésre lett megint figyelmes. Visszafordul a bokrok felé és már látja is, hogy a bokrok innenső oldalán egy ág rángatózik. Odasiet, és ahogy benéz a bokrok közé, egy nyúlra lesz figyelmes. Szegény pára hurokba lépett, és az rászorult a lábára. Így aztán csak vergődik, ugrál ijedtében, de a Halál még csak messziről figyeli ezt a szenvedést. A vadőr ledobja hátizsákját, négykézlábra ereszkedik és bebújik a bokrok közé. A sűrű gallyak mögött már kicsit több a hely, annyira, hogy fel tud állni, és így közelíti meg a csapdába esett vadat. Egy gyors mozdulat, és meg is fogta. Persze az ártatlan állat rúgkapál, próbál szabadulni, de a vadőr biztos kézzel fogja. Megnézi a hurkot: vékony, de erős bowden. Nem rég óta lehet a nyúl lábán, mert még csak be sem vágta eddig. Óvatosan lefejti az alattomos eszközt a megfogott lábról, megsimogatja a halálra vált állatot és elengedi.

Szíve nagyot dobban, mikor látja, hogy szegény pára egy gyors nekiiramodással átvágja magát a bokrokon, majd kiérve a szabadra hatalmas ugrásokkal távolodik ettől a az embertől meggyalázott helytől.
„Na, te is megkeresztelkedtél! –megérdemelnéd, hogy ezen a télen már ne találkozz emberrel” néz a nyúl után, s recsegve-ropogva utat tör magának vissza a rétre. Ahogy kiér, felnéz az égre, s jókedvűen, kacagva köszönti a felhők közül kikandikáló napot. Visszasétál a szarkához, mely már teljesen megmerevedve vándorol a tarisznyába. „Jó lesz a tollad pipaszurkálónak” fonja a gondolatokat a vadőr, s puskáját vállára vetve elindul a szikesek felé. Bizony ki kell lépnie, ha még idejekorán ki akar érni. Közben meg-megáll, szétnéz, figyeli a hó borította tájat, s ahogy áll, újra eszébe jut, hogy ilyen szépséget csakis a Teremtő képes alkotni. Mindenfelé fehér a táj, s ami mocsok, szemét csak van a mezőn, azt most mind jótékony takaró fedi el a figyelő szem elől. De mégsem unalmas ez a látvány: minden irányban turjánok, bokrosok, buckák törik meg az állandó fehérséget, és ha az ember kinyitja a szemét és lát is, nemcsak néz, észreveheti, hogy ebben a látszólag mozdulatlan világban is pezseg az élet. A távolban egy ölyv kering, tőle jobbra pedig apró kis barna gombócokként ugrálnak gallyról-gallyra a mezei verebek, miközben bogyókat, s az elszáradt kórók magvait csipegetik. Épp ezen töpreng, mikor nem is olyan messze meglát egy foltot. „Hm, ez az előbb még nem volt ott. Vegyük csak elő a keresőt!” S már illeszti is szeme elé a gukkert. Kis idő kell, amíg szeme hozzászokik a hirtelen nagyításhoz, de aztán összeáll a kép: egy róka. „Róka. De is nem akármilyen! Na, ezt bevárom, ha addig nem vesz észre.” Hátizsákját ledobja a földre, egy muhar-csomó tövébe, ő maga pedig ráül, s megpróbál behúzódni a mögé a pár szál elszáradt fűszál mögé, amik itt árválkodnak a pusztában. Előveszi a sörétest, betölti, majd odafekteti a térdére úgy, hogy jobb keze a puskán nyugszik. Bal kezével óvatosan szeméhez emeli a távcsövet, majd örömmel nyugtázza, hogy a ravaszdi tovább közeledik. „Na, nézd már! Hisz ezen alig van szín” lepődik meg, mikor jobban szemügyre veszi a lassan lőtávra érő, szinte fehér rókát. Leteszi az optikát az ölébe, a mellény zsebéből lassan, nyugodtan előveszi a nyúlsíró sípot és megfújja. A róka, mint akit villám ért, azonnal megmerevedik és a hang irányába fordul. A vadőr újabb strófát sír el, mire a róka elindul felé. A vadász már nyúlna a puskáért, már mindkét keze a puskát markolja, lövésre készen… mikor a ritka ragadozó hirtelen megugrik oldalra és csak úgy rúgja a havat a meglepett vadőr felé futtában. „A keserved! Hát mi lett veled?” Nézi a távolodó rókát a vadőr, mire észreveszi, hogy egy kutya közelít a rókához legközelebb növő turján felől. „Te is jó leszel, fene a fajzatod!” mérgelődik a vadőr, s már emeli is a puskát a lőtávra érő farkas-forma keverék irányába.
DURRR! –csattan a puska, s a kutya összecsuklik. Pár pillanat múlva felugrik, futna, de a rutinból célon tartott puska második csövéből érkező lövés végleg ledönti. „Te sem eszed többet a nyúlfiakat!” –örül magában Bandi, de ahogy közelebb ér, leesik az álla. „Hisz ez nem is kutya! Ez SAKÁL!” Néz elképedve a most már előtte fekvő vadra elnyúlt képpel. Igen fura képet vághat, mert mintha csak ki akarná nevetni, úgy kacag fölötte egy cinke röptében…

Hallom, sakált lőttél- fordul felé a templom ajtajában Jóska bácsi, az elnök.
Azt Jóska bátyám! –hú, de megszenvedtem vele, mire hazahúztam. A koponyáját ma reggel kifőztem, miután hazaértem a libázásból. Gyönyörű jószág!

Mi lett a bundájával?
Az is megvan ám! –mosolyog a vadőr- Most már jó helyen van. Tegnap lesóztam, azóta meg kifeszítve szikkad a kamrában.
Jól van Bandi! Ügyes voltál. Csak így tovább! –dicséri meg a vadőrt az elnök. S már fordul is vissza a kapuban álló társasághoz.

A vadőr még várt egy kicsit. El akarta mesélni a fehér rókát is, de aztán úgy döntött, hogy inkább megtartja magának ezt az emléket. „Úgysem hinnék el.”  Ránézett az elnökre,  majd „Kellemes Ünnepeket!” kívánt a csapatnak, és belépett a templomajtón. Felnézett a fehérre meszelt plafonra, melyen ezernyi szikrát szórt szét a templom egyetlen dísze, a hatalmas kristálycsillár és arra gondolt, hogy a napsütésben szikrázó behavazott határ is ilyen gyönyörű, ha nem még szebb is lehet ennél. „Elvégre azon csak rontani tud az ember, mert már önmagában is tökéletes!” Leült a hideg padra és és amíg várta istentisztelet elkezdését, szívét elöntötte az ünnepi nyugalom, ahogy a kórus rákezd a „Mennyből az angyal”-ra, s odakint vidáman szikráznak fel a csillagok az énektől zengő református templom felett. A vadőr pedig újra átérzi gyerekkora Karácsonyait.

Lassan elteltek az Ünnepek, megvolt az ölés is, s már az abált tokaszalonnát is elfogyasztották a vadászokkal a szilveszteri apróvadazás után. Persze nem telhetett nyugodtan az elmúlt pár nap. Közvetlen Karácsony utáni délután szóltak neki, hogy a favágók egy hurokban pusztult őzbakot találtak. Szegény igen megszenvedett a megváltásért –napokig éhezhetett, szomjazhatott mire megfulladt, mert egy gallyban megakadt a hurok és nem tudott rendesen rászorulni a bak nyakára. Utána pedig az Óévbúcsúztató hajtáson találtak egy szétmarcangolt süldőt, ami valószínű hurokba futott az egyik szántó melletti turjánban, aztán sakálok meg rókák akadtak a gazdátlan, meggyalázott sertevadra. Majdnem sírva fakadt, mikor meglátta a megcsúfolt disznót. Persze a többiek eleinte csúfolódtak, hogy milyen vadőr az ilyen, aki otthon disznót öl, de a vaddisznót másnak hagyja, de mikor látták, hogy milyen vihar dúl benne, már inkább vigasztalni próbálták szeretett vadásztársukat, vadőrüket.
Aztán eltelt a január is. Elmúltak az apróvadhajtások, elkezdődött a kíméleti idő a disznókra, melyet maguk szabtak meg a vadőr kérésére még pár éve. A vadőr és pár elszánt fiatal társa ki-kijárt rókára lesni, hívni, több-kevesebb sikerrel. Szinte el is felejtette a szilveszteri disznót a sok munkában, dúvadazásban, bár lelke mélyén fel-felmorajlott a düh, ha eszébe jutott munkájának megcsúfolója: az orvvadász, akit még nem sikerült kézre kerítenie, pedig Isten a megmondhatója, hogy a vadászatok között mennyit járta a határt, nyomok után kutatva.

-   Kijössz estére libát lesni? –szólította meg az utcán a vadászmester. Február van már, de még megkapták az engedélyt vadkárra hivatkozva. A környékbeliek pedig örülnek, hogy van, aki elhajtja a libákat a hó alól ki- kikukucskáló vetésről. 
Persze Anti –előtte körbejárom a turjánokat, aztán ott találkozunk.
Már megint sakált akarsz lőni, mi? –nevetett nagyot Anti, akinek mindig jókedve volt, s ilyenkor hatalmas pocakja megrázkódott a nevetéstől.
Kint lesz az elnök is Bandi, úgyhogy siess, mert tudod, hogy ő nem szeret lemaradni semmilyen lesről sem!
Rendben Antikám! Sietek majd. Csak aztán nehogy nekem kelljen majd rátok várnom –mosolygott a vadőr, s már nyújtotta is a kezét elköszönésre, mert ki kellett lépnie, ha időben ott akart lenni a liba-lesen.
Szervusz Bandikám! Akkor kint találkozunk! –értette el a köszönést a vadászmester és már rázta is a vadőr kezét. Jókedvűen, nevetve, ahogy mindig is szokta.

Persze most nem látott semmit a turjánoknál, de legalább nem késett el a délelőtt megbeszélt találkozóról. A sziktó melletti nádasnál mindenkivel kezet fogott. Ott volt Anti, az elnök és az elnök két vendége, akik már évek óta ide járnak libára vadászni.
Beszéltek pár szót, aztán mindenki elindul a helyére.
Bandikám! –szól a vadászmester- Jó lesz, ha én beállok a nádba? Tudod, arra a tisztásra, ami az út mellett van. A múltkor is arra jöttek.
Rendben Mester úr! –viccelődött Bandi- De aztán lőjj is valamit! Na, egy kalappal!

A kalapjára bökött a vadász és a vadőr, aztán mindenki felállt a helyére, s áhítattal lesték a szántókról visszaérkező északi vándorokat. A vadőr nézelődik, figyeli a tájat, majd fülét megüti az első, halk gágogás, mely a ködös-párás távolból tör utat a vadászok felé. „Már jön is az első csapat?” lepődik meg a vadőr „ilyen korán? No, sebaj! –jöjjenek.” Már emeli is a puskáját, de a ludak észrevehettek valamit, mert elkanyarodnak jobbra. Igaz, emelkedni nem emelkednek. „Na, ezek jók lesznek Antinak. Úgyis régen lőtt már libát” nyugtázza a tényeket a vadász.
DURRR! DURRR! –már csattan is a puska, s a második lövésre egy lúd, úgy csukja össze a szárnyait, mintha összecsomagolták volna. Egyből zuhanni kezd, majd hangos csörgéssel-zörgéssel bezuhan a nádba, majd elcsendesedik a környék. Kis idő múlva újabb zörgés. „Ez megvan! Anti már megy is a libáért.” Majd egy éles jajjj-kiáltás. „Úristen! –mi történt ott?” Ijed meg a vadőr. Egy pillanat alatt kitárazza a puskáját és szinte futva szalad az előbbi hang irányába. Kiér az útra, majd Anti nyomait követve bevág a nádasba. Előtte egy foltban le van taposva a fű és a lassan olvadozó hó. „Itt állt ez a betyár!” –gondolja magában Bandi és siet tovább arra, amerről a hang forrását sejti. Nyöszörgést hall a nádból. Elindul arra, majd kifut a fejéből a vér, mikor meglátja a földön fekvő vadászmestert. Körülötte vörösre festette a havat a vadász kiömlő vére.

Hogy van Anti? –kérdezi az elnök a vadászházhoz beforduló vadőrt.
Hát Jóska bátyám, nincs jól. A karó átszúrta a mellkasát, megsértette a szívét és átszúrta az egyik tüdőlebenyt. Szerencséje volt, hogy a kórházig kibírta valahogy.
Szegény. Jól összejött neki ez a libázás… hogy száradna el a keze, aki azt a csapdát felállította.
Úgy legyen Jóska bátyám! Úgy legyen! Nem hiszem el, hogy nem érek a nyomába annak a nyomorultnak!
Ne izgulj Bandi! –tavaszra biztos megfogjuk azt a csirkefogót!

A vadőr feldúltan néz fel a csillagokra, s ekkor veszi észre, hogy arcát kellemesen végigsimítja az első langyos déli szellő.

TAVASZ

Pár hétig még járta a szó a falut, hogy mi történhetett odakint a liba-lesen, mert Antit mindenki szerette a faluban. Hiába, no! A jó kedélyű, vidám, segítőkész embert mindenhol szeretik. A legtöbben sajnálták a vadőrt, akit szemmel láthatóan megviselt az eset, ami a barátjával történt. A lelkész óta csak Anti örök-vidámsága jelentett neki vigaszt a sok munka között. Most érezte csak igazán hiányát cimborájának, mikor nem volt kivel meginni esténként egy pohárka bort, vagy nem volt akivel elbeszélgessék az időt a vadászház udvarán, miközben a vadőr az aznapi róka-zsákmányról fejtette le a kabátnak valót. Volt persze aki őt hibáztatta az esetért, mondván, hogy „mert inkább a vadat lövi, ahelyett, hogy a gazemberek után járna!” Eleinte bántotta Andrást az ilyetén szó, de aztán megtanulta elengedni a füle mellett. Naponta bejárt a szomszéd városban lévő kórházba beteg barátjához, de hiába ment minden nap bizakodva, bizony egyre borúsabb arccal nézett fel az akkor még csillagos égre, midőn kilépett a kórház ajtaján. Az orvosok nem mondtak semmit. Se jót, se rosszat. A beteget kómában kellett tartani, mert sebei és az életmentő műtét nyomai még túl fájdalmasak lennének, de hiába minden kezelés, gyógyszer, ápolás és a vadőr által a párna alá dugott csipke-ág, tőzike vagy hóvirág, a gyógyulást jelentő hegesedés csak nem akart megindulni.

Egyik hajnalban András felriadt. Nem úgy, mint aki rosszat álmodott, hanem mint aki egyszer csak tudatára ébred és hajnalok hajnalán kipihenve ül fel az ágyban, tettre készen, mint aki a világ meghódítására, megváltására készül. Szétnézett a sötét szobában, szemeivel próbálta összegyűjteni azt a kevéske fényt, ami belopta magát az utcáról a szobába a redőny résein. Mikor már úgy érezte, hogy legalább a bútorok kontúrjait ki tudja venni, kiült az ágy szélére és megpróbálta lábára erőszakolni a papucsokat. Nagy nehezen sikerült a feladat, ekkor felállt és elindult a konyha felé, hogy elkészítse a párja és a maga számára a reggeli frissítő kávét. Ez náluk rendszeres és szertartásos volt: aki előbb ébredt, az főzi le a reggeli fekete levest, majd mikor kész, kitárva a konyha és a háló közti szoba ajtaját, annak kellemes illatával ébreszti a másikat. Most, ahogy elindult a konyhába, lába hirtelen valami akadályba ütközött, ő pedig hangos szentségeléssel terült el a földön.
„Ó, hogy az a...” de hirtelen elnyelte a mondat végét, mert eszébe jutott, hogy ő tette a sámlit az ágy és az ajtó közé, mintegy tanításként párja számára, aki mindent az útban szokott hagyni és már a többszöri vita sem szoktatta le erről a rossz szokásáról.
„Na, a fene egye meg, de hát aki másnak vermet...” és már megint a végtelené lett a megkezdett gondolat, mert valami bevillant neki az elmúlt hónapokról.
„Mi van, ha...?Á, nem!Az nem lehet.” Próbálta elhessegetni a bolond kis ötletet, de az, mint mikor a mag csírázni kezd, gyökeret eresztett a fejében és szép lassan megerősödött. Leült, kitöltött magának egy bögre teát és két csésze frissen lefőtt kávét, kinyitotta az asztal melletti ajtót, ami a hálóba nyílt, majd leült. Amíg az asszony felébred, ő nyugodtan gondolkodhat.
Újra lepörgette az elmúlt hónapok eseményeit és a vége mindig ugyanaz lett. Egy ember került a középpontba. „Na, ennek utánajárok! Ha másért nem is, arra jó lesz, hogy megnyugtassam magam.”
Ezzel felhörpintette a kávét, majd a bögrét két kezére fogva felállt és kilépett a bejárati ajtón, és leült az ajtó előtti lépcsőre. Zsebéből elővette az újabban mindig ott tartott, előre tömött pipát és ráérősen rágyújtott. Jól esett a hajnali napsütésben fürdőzni, miközben az egyik tenyerét a forró mézes tea, a másikat pedig a csibuk melegítette. Elégedetten végigmérte az ébredő udvart, a hangos hápogással a kerítésnél tolongó kacsákat, a porfürdőző tyúkokat és a téli disznóölésre gondolt. Hejj, milyen jól érezték magukat Antival aznap!Igaz, hogy késő estig dolgoztak, mert csak ketten voltak a feldolgozásra, de azért mégiscsak szép nap volt. El is határozta, hogy délután benéz Antihoz, de addig kinéz a határba.
Reggeli után beöltözött a munkaruhájába melyen ezer barna folt jelezte, hogy ő bizony rendesen gyéríti a dúvadat és ha ez nem lett volna elég az avatatlan szemnek, elég lett volna benézni a kamrába, ahol a sok bőrtől és kitömött ragadozótól már szinte alig lehetett mozdulni.
Vállára vette szolgálati puskáját, az öreg 16-os Monte Carlót, magához intette a kutyát és a hátsó kertkapun keresztül leereszkedett a faluszéli legelőre. Átvágott a harmatos füvön és lendületesen haladt a legelő túloldalán fekvő erdő felé. Azt tervezte, hogy egész nap kint lesz és végigjárja az összes kotorékot amit csak ismer, hogy a hátizsákban lévő térképen bejelölhesse melyik lakott, melyiket látogatják és melyik vár elhagyott. Szeretett kotorékozni. Egyszerűen jól esett a télben megdermedt tagokat megmozgatni a tavasz első melegében és hiába vadászott egész télen, valahogy a tavasz első vadjai más érzéseket csaltak elő belőle. De  igazán sikeresen űzni ezt a módszert csak rendesen felkészülve, a vadászatokat gondosan előkészítve lehet. Így hát fáradtságot nem kímélve kereste-kutatta a kotorékokat egész évben, hogy tavasszal már ne kelljen ezzel az időt tölteni. Most is kezében az év közben telefirkált térkép, úgy halad előre. Aztán egyszer csak elbotlik, mintha kirántották volna alóla a lábát. „A ffene' egye meg! Hát ma nem tudok megtenni 10 métert sem anélkül, hogy el ne essek?!?” dühöngött magában, de aztán ahogy ültében megfordul látja ám, hogy nem véletlenül vágódott el. Ahogy hátranézett, egyből ki is ment minden szín az arcából, mert egy olyan szerkezettel találta szemben magát, mint amilyet a tévében látott, mikor azokról a Dél-amerikai indiánokról szóló filmet nézte. Csak ez egy kicsit kisebb és modernebb volt. Egy vékony zsinórt feszítettek ki az ösvényen keresztbe, ami egy kifeszített rugóval ellátott, szögekkel kivert deszkához volt kötve. Mikor ő elszakított ezt a vékony madzagot, kioldotta a szerkezetet és nem sokon múlott, hogy a deszka csak a lábát ütötte ki és nem pedig súlyos sérüléseket okozva a vádlijába böki a hegyes szögeket. A hideg is kiverte, ahogy eszébe jutott a kórházi ágyban fekvő Anti, akit egy hasonlóan kegyetlen csapda intézett el. Aztán agyát hirtelen elöntötte a méreg. „Hogy lehet képes valaki ekkora gonoszságra? Na, várj csak! Az biztos, hogy előbb-utóbb elkaplak, akárki is vagy!” Felpattant, és egy hatalmas rúgással összetörte a csapdát.
Egész nap dúlt-fúlt, és mérgében olyan gyorsan haladt, hogy jó pár órával korábban bejárta az aznapra tervezett területet, mint ahogy reggel gondolta. Mikor hazaért és elmesélte párjának a kalandot, már szinte tajtékzott a dühtől, annyira felmérgesítette önmagát. De nem hiába éltek együtt ekkora békességben az asszonnyal: az egy csókkal és egy cirógatással lecsendesítette, majd mindenfélét fecsegve elterelte Bandi figyelmét és közben csak úgy mellesleg elejtette, hogy Anti már felébredt és egyből a vadászatról érdeklődött. Na, több se kellett a vadőrnek! Bevetette magát a fürdőszobába, és minden baját elfeledve készülődött, hogy minél előbb barátjához siethessen.
Másnap már megint kint találta a hajnal a turjánoknál. Szarkát lesett és szíve már rég nem volt olyan nyugodt, mint akkor.
Előző nap Antival átbeszélgették a délutánt, és noha a sérült nagyon fáradékony volt, nem engedte a nővéreknek, hogy kizavarják a látogatóját a betegszobából. Sebe még mindig fájt, de a jókedve töretlen maradt -még ha nem is volt olyan meggyőző a mosolya. Elváláskor pedig megszorította András kezét és egy gyermek szemeivel belefúrta tekintetét Bandiéba:
„Ugye fogunk még együtt bakra lesni? Ugye nem engeded, hogy itt sorvadjak el? Ugye látok még dürgő fácánt?”
„Persze, hogy fogsz!Ne beszélj bolondokat Anti!”-mondta ő, mert hirtelen nem jutott más az eszébe és amúgy is egyszerű ember volt, aki nem szerette csűrni-csavarni a szavakat. És mielőtt összeszorították volna torkát az érzelmei, gyorsan kilépett a kórteremből.
Szarkát lesni ment ki, de az igazság az volt, hogy nem is figyelt a mellette csörgő bohócbőrbe bújt hóhérra. Elmerült gondolataiban és újra meg újra elhatározta, hogy mit fog tenni az elkövetkező hetekben. Később eszébe jutott a lelkész és elhatározta, hogy este ír neki egy levelet. A címe is megvan valahol... nem hagyhatja, hogy elveszítsen akárcsak egy igaz barátot. Erre döbbent rá, miután eljött Antitól. Nyugodt volt, és megint érzett erőt a világ dolgain filozofálni. Mintha most lenne kint először, úgy mérte fel a tájat: a reggeli nap első melegétől a föld felett bodrozódó párát amint bebújik a turján egy-egy nádcsomója közé, a rigókat, amint az őszi avart átforgatva giliszták után kutatnak, a cinkéket, akik csőrükben már fűszálakat hordanak, hogy azzal erősítsék meg a télen fellazult fészkeket, a turján kökénybokrait, amint szinte látni milyen gyorsan indul meg bennük az élet és a tavasz számtalan csodáját, melynek ő is részese lehet, kilesve a Természet titkainak apró részeit. Nyugodt volt végre.
Aztán ahogy telt a tavasz, úgy lett neki is egyre több munkája, bár a nagy feladatát nem feledte el. Kijárt kotorékozni, leste a szárnyas rablóbandát, hogy a Tavasz gyermekeinek kevesebb ellenséggel kelljen majd szembenézniük. Javította a leseket, utakat tisztított ki, kifigyelte a bakokat, készült a vendégek fogadására, de közben időt szakított arra is, hogy felderítse az orvul kihelyezett csapdákat is és hatástalanítsa őket. Idővel egyre tapasztaltabb lett és néha már maga is elcsodálkozott, hogy milyen ügyesen és gyorsan megtalálja azokat az apró jeleket, amik elárulják, hogy merre keresse a gyilkos szerkezeteket. Sok olyat talált, amilyet még életében nem látott, de még csak nem is hallott róluk, és el kellett ismernie, hogy igen furmányosnak kell lennie annak, aki ezeket összeszerelte. De ez a csodálat csak addig tartott, amíg az eszébe nem jutott, hogy mi célt is szolgálnak.
Sokszor kért tanácsot az öreg Jóskától is, aki sokszor bizonyult hasznosnak, de néha bizony nagyon melléfogott egy-egy tanácsával. Ilyenkor persze már csak a kiszenvedett vadat találta már meg a csapdában, vagy rosszabb esetben már csak a csapda helyét tudta beazonosítani a felrúgott földről, vérfoltokról melyeket a csapda áldozata hagyott ott és amit a rapsic meg sem próbált eltüntetni.
Nemsokkal ezután megérkeztek az első vendégvadászok is, és jólesően veregették hátba, amiért még a szokásosnál is nagyobb rend és felkészültség várta őket. Bandi pedig szívesen kísérte őket, a tapasztalatlanabbakat tanítgatta, a rutinos vadászokat engedte a fejük után menni, mert már megvolt az a tulajdonsága, hogy rájöjjön kire nem kell annyira figyelnie, ki az, aki inkább nem ereszti útjára a lövedéket, minthogy hibázzon. Persze volt egy-két szájhős is a vendégek között, őket hagyta egy kicsit szenvedni a megvásárolt bakokért, mielőtt meglövette volna velük a bakjukat.
Aznap is épp egy olasz vendéget kísért, amikor megtörtént a baj. Soha nem hagyta hangosan a mobilját -amit ráadásul nem is szeretett, mert mindig úgy érezte magát tőle, mintha póráz lenne a nyakában-, de aznap valamiért elfelejtkezett róla. Óvatosan cserkeltek egy akácerdő mellett, mikor megcsörrent a telefon a zsebében.
„Jó napot kívánok! A rendőrségtől hívom. Ön Árdelán András?”
„Igen”-fehéredett el Bandi, mert tudta, érezte, hogy valami rossz történt.
„Történt valami?”
„Igen, de semmi jó. Megkérhetem, hogy azonnal jöjjön be a városi kapitányságra?”
„Persze!Rohanok.”
Sűrű bocsánatkérések közepette visszairányította vendégét a kocsihoz, majd bepattantak az autóba és olyan gyorsan vezetett be a városba, mint még soha. (A vendég persze végig nyugtatni próbálta és biztosította, hogy nem bánja a vadászatot, csak jó hírt kapjanak.)
Az egész délutánt a rendőrségen töltötte. Kiderült, hogy falubeli gyerekek kimentek gombát szedni a jó időben, aztán az egyikük belecsúszott valami álcázott gödörbe, aminek az alja egy hegyes vaskaróval volt ellátva. A gyerek olyan súlyosan megsérült, hogy a kiérkező mentőknek újra kellett éleszteniük. Szerencsére sikerült, de még most is műtik, mert a karó végighasította a combját és megsértett pár létfontosságú szervet is.
Késő este volt, mire hazavánszorgott. Fejét üresnek érezte és mégis mintha ezer darázs zúgott volna benne. Érzéketlenül lehuppant az ágya szélére és ügyet sem vetve aggódó tekintetű párjára eldőlt az ágyon és némán próbálta visszafogni kitörni készülő érzéseit. Már rég nem sírt semmiért. Túl büszke volt hozzá.
Az este valahogy eltelt, de már jóval hajnalhasadta előtt kiment a vadászházhoz. Meg sem lepődött azon, hogy az elnököt is kint találta. Csendben leült mellé, rágyújtott a pipára és bár soha nem szokta, most mégis mélyen letüdőzte a füstöt. Nem érzett semmit, folyton a gyerek járt a fejében és az, hogy nem tétlenkedhet tovább. Az ő hibája, hogy már majdnem ketten is a titokzatos vadorzó áldozatává váltak, nem beszélve a sok kárba veszett vadról. Ültek egymás mellett szótlanul, majd az elnök felállt, megszorította Bandi kezét, de szemeiben nem volt együttérzés, csak valami zaklatottság.
„De miért Jóska bátyám?”Miért pont egy gyerek?És miért pont Anti?”-kérdezte hirtelen Bandi.
„Nem tudom fiam. Lehet, hogy csak szerencsétlenség, lehet, hogy direkt teszi ezt veled...”és a vadőrt otthagyva beül az autóba és elhajt.
Bandi alig talált magára, de azért előveszi a fűrészt, a fejszét és elindul az erdőbe, hogy megjavítson egy etetőt. Nem tudja, hogy miért indult el, hiszen az etető télig nem is lesz használva, de jobb nem jutott az eszébe. Ezzel legalább hasznossá teheti magát, ha már más nem akar összejönni és nem akart emberekkel találkozni. Túl sok minden járt a fejében ahhoz, hogy bárkit is elviselhessen a maga közelében. Egész nap lekötötte magát a több embert kívánó feladattal, de legalább estére úgy elfáradt, hogy már azt sem érezte, hogy nem fázik miközben hazafelé sétál, pedig csak egy szakadt póló volt rajta.

Mostmár jöhetne az a befejezés is...  :nyes
Addig is  :kalapemel :ELjEn

Jön is majd :nyes :WA
Bár ahogy újra elolvastam, ennek a végén egy kisebb időviharba keveredtem, de a következőre ezt is kijavítom :nyes

És elkészült:
KÖR

Ősz

Az öreg Jóska csak áll a nagy nyárfa alatt és nézi az előtte elterülő lankákat.
Kora ősz van már, s az évvel együtt korosodó fák kezdik elhullatni koronájukat –kopaszságuk még nem zavaró, de a figyelmes szemnek már elárulják, hogy bizony lassan lejár a Nyárnak kiszabott idő. No, gyászolni azért még nem kell, az odébb van, de egy két öregebb fűz már el-elgondolkodik az elmúlt időről, ahogy a korosodó emberek is elmerengenek fiatalságukon, holott a Halál még messze nem érintette meg őket. Ilyenkor még dúsak a legelők, a fák roskadoznak a gyümölcsök súlya alatt, a szőlővesszők alig bírják lassan édesedő terhük és a határ még tele van élettel, mint ahogy a fiatal asszonyok csípőjén is maga az Élet ring.
Kong a déli harang, s hangja szétterül a buckák fölött, mintha egy kéz gondosan szétszórná, hogy mindenhova jusson belőle –ahogy pár hónapja a szántó-vető szórta a kenyérnek valót. Az erdők-mezők állatai felfigyelnek egy pillanatra, de életük során már megtapasztalták, hogy nem kell félniük ettől a hangtól.  Sőt! –az csak nyugalmat hoz nekik, mert ilyenkor a határban dolgozó emberek is megállnak pihenni, elfogyasztják ebédjük, és talán még le is heverednek a hűvös földre, a fűbe, hogy megkönnyítsék az emésztést és átadják maguk annak a gondtalan élvezetnek, melyet a felhők és a tiszta égbolt nyújt, s ki tudja, milyen édes álmokat szőnek Isten szent ege alatt.
Itt-ott egy pacsirta kacagja a világba énekének utolsó trilláit, melyet halkan igazít ki egy fürj pittypalattyolása, mint mikor a cserfes hercegnőket halkan helyesbíti ki dajkájuk, de aztán az álmos melegben ezek a dallamok is elfekszenek egy vackorfa alá, hogy tovább édesítsék a fáradt népek mézédes álmait.
Maga a Nyugalom fedte be a tájat, ahogy ráült a világra. S ami zavaró hang hallatszik, az is csak annyit tesz, mikor a földön ülő lánynak gyűrődik a szoknyája: az alakját formálja, de a valón nem változtat –alatta, eltakarva mégis ott a mindenség.
DURRR!- csattant végig a hang a tájon, s mintha ezer meg ezer apró szilánkra robbant volna szét az iménti béke, úgy pattog a hang a szántók mellett húzódó fasorok között. Az alvók úgy pattannak fel, mintha bolha csípett volna hátsójukba, majd kábultan néznek maguk elé, nem értve mi rántotta vissza őket az álomvilágukból, de aztán mindegyik gondolat a helyére ugrik, eltűnik a posztó között a megmaradt kenyér sercli, szalonnabőrke, uborka, s újra emelkedik a kapa, a kasza, a metsző olló és mindenki nekilát a munkájának. Mert bizony az este még messze van, és a munka nem végzi el önmagát! Először csak lassan lendülnek neki a feladatnak a szerszámok, mint amik még nincsenek kellően bejáratódva, de aztán elbukik a horoló alatt a gaz, dől a rend a penge előtt és hullnak a túlnőtt indák az olló vágásai nyomán. Halad a dolog, ha csinálják, s mert a betevő falatra, a kertből származó kevéske többletre mindenkinek szüksége van, hát el is végzik a parasztok a teendőiket.
 De nem csak a földművesek vannak kint a határban, hanem a vadőr is. Kora hajnaltól kint volt rókalesen a fácánnevelő környékén, aztán bejárta a fél határt, ahol a legelők nagy része van. Közben átnézte a leseket, hogy kell-e javítani valamelyiket. Így aztán jól esett neki a vackorfa alatt elfogyasztani a kora tavaszi vágásból megmaradt szalonnát, két napos kenyeret, zöldpaprikát és egy korty citromos teát. Ebéd után, ledőlt a magas fűbe, amelyik mindig zsenge maradt a vackor árnyékában és kék eget nézve Isten dicséretére elszundított. Még talán álmodott is valami szépet, mert, ahogy a verebek lenéztek a fa sűrű koronájából, láthatták, hogy egy kis mosoly huncutkodik a szája szegletében…
Hát ezt a nyugalmat lopta ki a vadőr szeméből a durranás. Talpra ugrott, és mint akit most pottyantottak e világra úgy nézett szét mérgesen. Nem találta a hang forrását, de a visszhang miatt még csak azt sem tudta megállapítani, hogy merről jött a dörej. Hát vette a bőr tarisznyáját, amiben korábban az ebédje volt –az is megfért benne a töltények mellett még ha szűkösen is. Vállra kapta az öreg sörétesét és újra talpa alá vette a határt. Volt még mit tenni és úgy gondolta, hátha valami használhatót talál az ébresztőjével kapcsolatban.
Már jó utat megtett, mikor egyszer csak hangos rikácsolást hall maga előtt az egyik turjánban. Szarkák –mégpedig négyen vagy öten a hangból ítélve. Óvatosan odalopakodik a bokorsoron, majd a puskát levéve válláról kilép a turján melletti tisztásra. Persze a frakkos tolvajnépség azonnal levegőbe rúgta magát, de a puska két csöve leszólít egyet-egyet a hangos kompániából. Odamegy, és mint mindig, most is örömmel veszi fel a két madarat. Mint az elmúlt évek alatt oly sokszor, most is eszébe jut egy mondat: „Fiam, csak addig érdemes vadászni, amíg örülni tudsz a legkisebb vadnak is, és amíg sajnálatot érzel, akárhányszor sütöd el sikeresen a puskád.” Egyszer régen hallotta egy idős vadásztól és örökre megjegyezte. Jól eső érzéssel dugja a hátizsákba a szarkákat–jók lesznek éjszakára csalinak a csapdákba. Aztán felfigyel valami vöröse a bokrok között… közelebb megy és az ütő majd megáll benne, mikor rádöbben mit is lát maga előtt az árnyékban. Egy őztetem. Közelebb megy és megvizsgálja –bizony csúnyán helybenhagyták ezt a nemes kis állatot. Nyaka körül hurok, a feje szétroncsolva, két hátsó lába levágva. Még egyszer megnézi, és lassan összeáll benne a kép: szegény beletéved az aljas hurokba, de az nem végzett vele, csak legyengítette. Aztán valaki megtalálta és fejbe lőtte. Nem kispuskával és nem messziről. Mintha kivégezték volna. Ki tehetett ilyet? Sehogy sem fért a fejébe a dolog. Vadász biztos nem volt. Akiket ismer és a környéken vadásznak, egyik sem tenne ilyet. De még egy rapsicról sem feltételezne ilyen tettet. Kivégezni egy állatot? –azt nem lehet. Elejteni, sebezni, megváltani a szenvedéstől, azt lehet. De ilyet? Nem is beszélve róla, hogy nem vitte el az illető, csak megcsonkította. Még egyszer körbejárta a tetemet, nyomokat keresett, de semmit nem talált. Gondolkodott, hogy mit csináljon, de magával vinni nem tudta, így hát megjelölte a helyet, hogy később visszataláljon, ha autóval jön erre este és elindult jelenteni az esetet a társaság elnökének…
Szépen színesedett az erdő. Mintha az angyalok festették volna ilyenre a tájat. A vadőrt mindig megfogta ez az ezerszínű harmónia, melyet egy ember sem alkothatott volna ilyen tökéletesre. A sárgától a vörösig, a zöldtől a barnáig minden szín megtalálható volt erdőn-mezőn melyeket menyasszonyfátyolként takart hajnali köd, diadémként övezte a déli letisztult égbolt és palástként takart a hűvös őszi est. Még az eső sem árthatott neki, mert csak élénkítette a színeket és mikor a felhőn áttörő fénysugár földet ért millió kis szivárvány csillogott a halódó leveleken. Igen, szerette az Őszt! A kedvenc évszaka volt a maga alváshoz készülő nyugalmával, és szerette a természet bőkezűségét. Ilyenkor sokszor tért haza körútjairól gombával, szederrel, majd mikor megérkeztek az első fagyok kökényt majszolgatott séta közben, mellyel minden nap megrakta az elmaradhatatlan tarisznyát.
Hajnal van. Az éjjeli fagy még meg-megcsípi orrát, de a nap már ébredőben, és miközben álmosan kukucskál ki a hajnali felhőnyoszolyából, a vadőrt már a határban éri az új nap. Most is a tegnap délután szedett kökényt rágcsálja. Miután elvitték anyósának a Márton napi ludat, még kiugrott az a ház mögötti erdőbe kökényt szedni. Nem tudná megmondani mikor szerette meg ennyire, de olyan ez neki ősszel, mint másnap a tökmag. Persze azt is szereti, de az a kályha mellett adja ki igazán a hangulatát. Nézelődik. Vállán a puska úgy áll, hogy bármikor lekaphatja, ha egy megtévedt róka ugrana ki elé, vagy egy kóbor kutyát hozna elé a balsorsa. Igaz, most nem szeretné használni a fegyvert. Érzi a pillanat szentségét, melyben a Teremtő méri fel a világot hajnalonta: „Na, kis teremtményeim, túl vagytok az éjszakán? Jöhet az újabb nap?” Emlékszik, régebben még az számított neki, hogy szóljon a puska. Nem értékelte az élet apró szépségeit, melyeket csak az vesz észre, aki meg mer állni a rohanó világban és figyelmesen szemléli a hatalmas természetet. „Néha kellenek azok a pillanatok, mikor az ember átérzi parányiságát és szembesül a nála hatalmasabb, teremtő és pusztító erővel.” Jut eszébe a lelkész szavajárása, aki sokáig kísérgette útjain, de soha nem vadászott. Úgy érzi barátok lettek a sok közös túra alatt. Nagyon sajnálta, mikor elhelyezték innét. Igen, a pusztító erőt már ismeri, mióta a lőtér melletti faluba került vadőrnek, de az nem Istentől ered! Isten a természetben, a növényekben, az állatokban él, melyek mind egy láthatatlan erőnek, egy törvénynek, egy akaratnak szolgálva élnek, szinte teljes harmóniában. Az ember csak beavatkozik a pusztításaival ebbe a rendbe… de mint mindig, a természet rendbe hozza, amit az emberek elpusztítottak. Látta már a földbe robbantott gödröket, melyeket egy év alatt benőtt a fű és látta mikor a kiniglik üregeit hasítja fel egy gránát, szétdobálva lakóit, de aztán egy év múlva újra járatokkal és még több luki nyúllal van tele a lőtér. Mert a Természet mindig rendbe hozza, amit az ember elront. Mert a természet maga az erő, a teremtő Isten. Tudja, hogy ezekért a gondolatokért bármelyik egyház megkövezné, de érzi az igazát és az évek során felállította a maga kis teóriáját. Félte Isten, és épp emiatt mélységes alázattal végezte a rá bízott teendőket. Talán a lelkész értette meg leginkább az érzéseit, de hát ő már nincs itt, hogy elmondhassa neki a hajnali töprengéséből kicsorduló gondolatokat.
Újabb kis bogyót vesz a szájába és elindul az erdő szélre, hogy szarkára lessen a reggeli napsütésben. Kevés a fácán ezen a részen, pedig a terület jó. Hát megpróbálja segíteni a tavaszi kotlást egy kis dúvadazással. Ahogy sétál, felfigyel egy kis barna foltra az egyik fa mellett. A levegőben lóg, és nagyon rendellenesen fest már távolról nézve is. Sietősebbre fogja lépteit, mert rossz érzés kerülgeti. Ahogy közelebb ér látja, hogy egy nyúl lóg a levegőben. Nyakán és az egyik első lábán hurok –már a húsba vágta magát, mire szegény pára kiszenvedett. Egy vékony növendékfára volt erősítve a hurok, mely le volt hajtva a földig, és ahogy a nyúl kioldotta a biztosítékot a szokásos útján haladva, a fa kiegyenesedve csapdába ejtette az ugrifülest. Nem először találkozott hasonló ocsmánysággal azóta a szeptember eleji suta óta. Most is undorral nézte ezt a csalafinta, de alávaló szerkezetet, melyet csakis egy nagyon rosszindulatú ember tehetett ki. Találkozott már korábban is pár hurokkal, csapdával, de azok egyike sem volt ennyire brutális. Pár hete talált olyan őzet, melynek lábára egy fogakkal telereszelt vékony lemez szorult. Szegény csak feküdt a fűben egy turjánban és lázas szemekkel figyelte a közeledő Halált, ami a vadőr formájában a megváltást és nem további szenvedést hozott számára. Most is, mint az elmúlt egy-két hónapban óvatosan körüljárja a csapdát, nézelődik, keresgél, de sehol egy nyom, sehol valami használható. Mint mindig: semmi, ami a nyomra vezetésben segíthetné. Biztos, hogy nem kezdő az illető, de honnét jöhetett? A faluban egy két éve nem volt új lakó, a környéken pedig egy kollegája sem panaszkodott hasonlóra. Nem érti… nem fér a fejébe, és mint mindig, ha valami érthetetlen számára, most is ideges lesz. Remegő kézzel veszi le a nyulat a fáról. A drótot rajta hagyja bizonyítékként és elindul a kiszemelt lesre. De a kedve már elromlott, már nem a természet részeként végzi a munkáját, hanem kötelességként. Délután pedig ugyanolyan mérgesen dobja a nyulat az elnök elé a vadászház előtti rönkasztalra, mintha a felmondását lökné oda.
„Mi van Bandi?” –néz fel az elnök- „Már megint egy”
„Most mondja meg Jóska bátyám: mit csináljak én? Olyan ez a galád, mintha szellem volna. Ha éjjel megyek, nappal teszi ki a hurkokat. Ha nappal megyek, éjjel lő valamit. Se hajnal, se szürkületben nem érem kint. Mintha tudná merre járok, mikor mit csinálok, mikor garázdálkodhat. Engem meg esz a fene miatta. Mit csináljak? Mondja meg!” Szinte köpi az izzó szavakat, pedig tudja, hogy az elnök jó ember. Régebben ő is vadőr volt, az akkor kiharcolt becsület emelte elnöki rangra a rendszerváltás után.
„Fiam. Semmit ne csinálj másként, mint eddig. Ne hagyd, hogy a kedved szegje ez a gazfickó. Előbb-utóbb úgyis hibázik, akkor aztán csőstől a nyakába varrjuk az egészet, hogy egy megbánja még azt is, hogy megszületett. Te csak végezd a dolgod. Még a télen, a hóban elkapjuk ezt a szemetet. Hogy száradna le a keze… aki ilyen rafinált csapdákat gyárt…”
„Úgy legyen Jóska bácsi! Azért ha valami eszébe jut, szóljon!”
„Úgy lesz fiam –csak akad valami az én tarsolyomban is. Láttad volna, milyen rafinált dolgokat talált ki a nép a háború után. Azt hiszem, akkor sok vadőr tanulta ki a szakmát az erdőben. Ha őket elkaptuk, ez a fickó sem menekülhet.”
Bandit, a vadőrt megnyugtatja egy kissé a válasz, de a lelke nem tisztul. Tudja: addig nem lesz nyugta, míg a rendet helyre nem állítja az ő kis több ezer hektáros világában. Elindul haza, majd ahogy otthon leszedegeti az aggatékról a reggel lőtt szarkákat észre sem veszi, hogy nagy pelyhekben elkezd hullani az első hó.

Tél

Pár napig esett le a hó, de aztán az idő máris megengedett egy kissé. Utána persze jöttek a kemény fagyok, de hát Katalin megjósolta, hogy enyhülés lesz az ünnepekre… és már csak alig egy hét hiányzik, hogy meggyújtsák az utolsó gyertyát az Adventi koszorún, s az emberiségen az emberség legyen úrrá.
Az ól tetejéről csordogáló hólé utat tört már magának a fagy szorításából felengedett földben és az összefolyó víz csöppnyi patakként rohan végig az ól mentén, hogy aztán egy éles kanyarral bevágódjon az ajtó mellett a kifutóba. Persze a két hízónak sem kellett több, unaloműzőként rögtön térdig érő gödröket túrtak a fellazult földbe András legnagyobb „örömére”, mert alig győzi kerülgetni hajnalonta, etetéskor. Most is hatalmasat rúg az egyik sertésbe, mert az a szeme előtt kezdi el újraásni az előbb betemetett gödröt. Persze az ártány arrébb vánszorog, de annyira azért nem viselte meg az incidens, hogy zokon vegye. Legfeljebb fél méterrel odébb kezd el turkálni. „Na, lassan neked is letelik az időd. Kolbászként majd csak jobban nézel ki” –jegyzi meg magában a vadőr és szemei előtt már meg is jelennek a vadőr-ház mögötti füstölőben sorakozó kolbászok és szalámik. Mikor befejezi a reggeli teendőket kicsit visszalép a hízók óljához és elgyönyörködik a két szép jószágban. „Tényleg a gazda szeme hizlalja a jószágot” mosolyog magán. Nem szokott így elidőzni a háztáji körül, de ma jól esik neki egy kicsit szusszanni. Eredetileg a nemrég a sziktóra érkezett libacsapatokat akarta kikémlelni, de olyan locs-pocs van a határban, hogy lemondott róla. „Nem is olyan nagy baj –kicsit legalább szusszanok itthon. Elvégre az asszonnyal sem beszéltem már egy jót legalább két hete. Majd délután kinézek a területre, hátha addigra változik valamit az idő is.” Szőtte a gondolatokat még hajnalban, mikor kiszagolt az udvarra, s most is ezek a gondolatok jutnak az eszébe, ahogy áll az ól mellett és tervezgeti a két derék sertés dolgát. Jó kedvében sercint egyet, majd előveszi a pipáját és rágyújt. „Na, nézd már! –vagy két hete nem elő ezt sem.” Hökken meg saját tettén, de már pöfékel is jóízűen. Egyik kezében a pipa, másikban a vödör és elindul vissza a kamrába, hogy a lábasjószágoknak is vigyen egy kis magot. Az őszibarackfa mellett megáll, leteszi a vödröt, szív egy nagyot a pipába és miközben bodor kis füstfelhőket enged útjukra figyelmesen nézni kezdi, ahogy két kis széncinke küszködik az egyik etetőn, hogy egy kis darabot csippentsenek ki a megdermedt tavalyi szalonnából. „Nézd már Bandi: az asszony még ezekre a kis csöppségekre is gondolt!” –szólalt meg, de rögtön el is hallgatott. Csak nagyon ritkán beszélt magában és tudta, hogy csak akkor teszi ezt, ha nagyon jó kedve van. Most jut eszébe, hogy utoljára hónapokkal ezelőtt érezte ilyen jól magát. „Hej, hát csak szép az Élet!” –szól megint, majd újra beleszív a pipába, kapja a vödröt és már siet is a dolga után. A kamrában fogja a fánglit, merít egyet a kukoricás zsákból és már szórja is az arany szemeket a kamra előtti placcra. Persze a madarak azonnal lecsapnak a magokra és egy pillanat alatt akkora csődület támad a vadőr előtt, hogy alig lehet ráismerni az előbb még csöndes udvarra. Emberünk jót mosolyog ezen a zsibongó csődületen, majd újra merít e kukoricából és hirtelen ötlettől vezérelve leballag a kert aljába. „Itt szoktak a fácánok kapirgálni, mikor az erdőn már nagy a hó” néz szét, és átlendíti a magot a kerítésen. „Ne csak nekem legyen jó!” örvend a jótettnek, és elindult visszafelé a házhoz. Az ajtó előtt leveri a lábáról az odatapadt mocskos havat és sarat, benéz az ajtó kis ablakán és ismerős alakot lát sürögni-forogni az ajtó túlfelén. Leporolja a nadrágját, majd egy hangos „Jó reggelt!”-tel benyit a konyhába és már kapja is derékon asszonyát, hogy egy csókkal is megtoldja az előbbi köszöntést. Persze ő lányosan felsikkant, majd jóízűt nevetve már perdül is, és egy tálat, kenyeret, lilahagymát tesz az asztalra, majd rámutat az székre:
De jó kedve van valakinek! Már azt hittem hiába sütöm a szalonnát. No, Bandi ne kelljen kérni, ülj le gyorsan!
Ülök –már ülök is. Gyere te is, reggelizzünk együtt.
Az asszony pajkosan fordul még egyet-kettőt, majd leül az ura mellé és jóízűen megreggeliznek. Nem sok szó röpül fel köztük, de ahogy fogy a szalonna és a kenyér, egyre több szerep jut a mézes teának és a gondolatoknak. Persze, hogy szó esik a libákról is, amik a vadászt izgatják, de párját sem hagyják hidegen, hisz híres főzőtudományát nem iskolában, hanem a konyhában tanulta: sültjeinek a szomszéd faluban is híre van, vadételeivel pedig több versenyen is meghódította a bírák szívét, vagyis inkább gyomrát.
Délután kerülök egyet az turjános felé, hátha akad szarka, esetleg róka. Aztán kinézek a szikre. Biztos sok liba van már, esténként a falu széléig hallani a hangjukat. Hátha sikerülne csípni egyet.
Jajjj, hagyd már azokat a rókákat! –hisz  majd kiirtod a végén őket a környékről. Hát azoknak nem kell egy kis nyugalom? De libát hozhatnál. Lassan itt a Karácsony és még nincs Szentestére libánk.
Disznó nem jó?
Nem. Idén a halászlé mellé libát és fácán szeretnék sütni, Különben sincs már időnk levágni a hízót. Majd a két ünnep közt szerét ejtjük.
Rendben Márti, legyen úgy. De akkor szoríts délután, hogy legyen legalább egy olyan madár, ami fel akarja adni az életét! –mosolyog kihívóan a vadőr.
Meglesz. De hosszú még az idő délutáni! –néz vissza a fiatalasszony kacéran, majd megfogja ura kezét és sokat sejtetően húzni kezdi a háló felé…

„Milyen szép a havas táj!” Néz szét a vadőr a turjánokkal szabdalt sík területen. „Hiába, no. Csak a Teremtő tud ilyet alkotni” gondolja, s felnéz a felhős égre. Kicsit figyeli a felhők mögött szerénykedő napot, majd újra a tájra szegezte tekintetét. Ahogy így kémlelődik a rét és az erdő határán, ismerős cserregés üti meg fülét. A hang irányába fordul, és már észre is vette a bokrok közé bevágódó, frakkos betyárt. „Jó helyen vagy ott, csak észre ne vegyél” jegyzi meg magának. Sok szarkát lőtt már abban a turjánban. Nem tudni miért, de nagyon kedvelik ezek az óvatos madarak, pedig könnyen megközelíthető takarásban két irányból is. Az egyik oldalon az erdő széli bokorsor, a másik oldalon pedig az egymást követő és takaró nádas-füzes turjánok sora nyújt biztos takarást. Ki is használja ezt a vadász, s már oson is a bokrok mögött. Néha meg-megáll, hallgatózik, de csak zörgést hall a megcélzott zsombékból. „Biztos talált valamit és azt zörgeti, de lehet, hogy valami dögöt ráncigál” törnek fel ösztönösen a tapasztalatból szőtt gondolatok a vadőrben, s már lopódzik is tovább. Még tíz méter és kiér a takarásból, de akkorra már jó helyen lesz: csak egy kis rész marad takarásban, de a szarkák úgyis előtte próbálnak majd menekülni. Eléri a bokor végét, kilép, s mint már oly sokszor, most is lendült a puska és az ijedtségtől a levegőbe rugaszkodó kis tolvaj már zuhant is a sötétségbe. „Szegény- nem is tudta, hogy mi ölte meg, csak egy árnyat láthatott és már esik is le.” Valahogy mindig megsajnálta az épp elejtett zsákmányt, de aztán a szánakozás helyét mindig átvette a zsákmányolás öröme. Most is, szinte gyermeki tekintettel közelít a madárhoz. Szemében hasonló csillogás ragyog, mint mikor egy csöppnyi emberke megfogja élete első verébfiókáját. Ahogy megállt a szarka mellett, fura zörgésre lett megint figyelmes. Visszafordul a bokrok felé és már látja is, hogy a bokrok innenső oldalán egy ág rángatózik. Odasiet, és ahogy benéz a bokrok közé, egy nyúlra lesz figyelmes. Szegény pára hurokba lépett, és az rászorult a lábára. Így aztán csak vergődik, ugrál ijedtében, de a Halál még csak messziről figyeli ezt a szenvedést. A vadőr ledobja hátizsákját, négykézlábra ereszkedik és bebújik a bokrok közé. A sűrű gallyak mögött már kicsit több a hely, annyira, hogy fel tud állni, és így közelíti meg a csapdába esett vadat. Egy gyors mozdulat, és meg is fogta. Persze az ártatlan állat rúgkapál, próbál szabadulni, de a vadőr biztos kézzel fogja. Megnézi a hurkot: vékony, de erős bowden. Nem rég óta lehet a nyúl lábán, mert még csak be sem vágta eddig. Óvatosan lefejti az alattomos eszközt a megfogott lábról, megsimogatja a halálra vált állatot és elengedi.

Szíve nagyot dobban, mikor látja, hogy szegény pára egy gyors nekiiramodással átvágja magát a bokrokon, majd kiérve a szabadra hatalmas ugrásokkal távolodik ettől a az embertől meggyalázott helytől.
„Na, te is megkeresztelkedtél! –megérdemelnéd, hogy ezen a télen már ne találkozz emberrel” néz a nyúl után, s recsegve-ropogva utat tör magának vissza a rétre. Ahogy kiér, felnéz az égre, s jókedvűen, kacagva köszönti a felhők közül kikandikáló napot. Visszasétál a szarkához, mely már teljesen megmerevedve vándorol a tarisznyába. „Jó lesz a tollad pipaszurkálónak” fonja a gondolatokat a vadőr, s puskáját vállára vetve elindul a szikesek felé. Bizony ki kell lépnie, ha még idejekorán ki akar érni. Közben meg-megáll, szétnéz, figyeli a hó borította tájat, s ahogy áll, újra eszébe jut, hogy ilyen szépséget csakis a Teremtő képes alkotni. Mindenfelé fehér a táj, s ami mocsok, szemét csak van a mezőn, azt most mind jótékony takaró fedi el a figyelő szem elől. De mégsem unalmas ez a látvány: minden irányban turjánok, bokrosok, buckák törik meg az állandó fehérséget, és ha az ember kinyitja a szemét és lát is, nemcsak néz, észreveheti, hogy ebben a látszólag mozdulatlan világban is pezseg az élet. A távolban egy ölyv kering, tőle jobbra pedig apró kis barna gombócokként ugrálnak gallyról-gallyra a mezei verebek, miközben bogyókat, s az elszáradt kórók magvait csipegetik. Épp ezen töpreng, mikor nem is olyan messze meglát egy foltot. „Hm, ez az előbb még nem volt ott. Vegyük csak elő a keresőt!” S már illeszti is szeme elé a gukkert. Kis idő kell, amíg szeme hozzászokik a hirtelen nagyításhoz, de aztán összeáll a kép: egy róka. „Róka. De is nem akármilyen! Na, ezt bevárom, ha addig nem vesz észre.” Hátizsákját ledobja a földre, egy muhar-csomó tövébe, ő maga pedig ráül, s megpróbál behúzódni a mögé a pár szál elszáradt fűszál mögé, amik itt árválkodnak a pusztában. Előveszi a sörétest, betölti, majd odafekteti a térdére úgy, hogy jobb keze a puskán nyugszik. Bal kezével óvatosan szeméhez emeli a távcsövet, majd örömmel nyugtázza, hogy a ravaszdi tovább közeledik. „Na, nézd már! Hisz ezen alig van szín” lepődik meg, mikor jobban szemügyre veszi a lassan lőtávra érő, szinte fehér rókát. Leteszi az optikát az ölébe, a mellény zsebéből lassan, nyugodtan előveszi a nyúlsíró sípot és megfújja. A róka, mint akit villám ért, azonnal megmerevedik és a hang irányába fordul. A vadőr újabb strófát sír el, mire a róka elindul felé. A vadász már nyúlna a puskáért, már mindkét keze a puskát markolja, lövésre készen… mikor a ritka ragadozó hirtelen megugrik oldalra és csak úgy rúgja a havat a meglepett vadőr felé futtában. „A keserved! Hát mi lett veled?” Nézi a távolodó rókát a vadőr, mire észreveszi, hogy egy kutya közelít a rókához legközelebb növő turján felől. „Te is jó leszel, fene a fajzatod!” mérgelődik a vadőr, s már emeli is a puskát a lőtávra érő farkas-forma keverék irányába.
DURRR! –csattan a puska, s a kutya összecsuklik. Pár pillanat múlva felugrik, futna, de a rutinból célon tartott puska második csövéből érkező lövés végleg ledönti. „Te sem eszed többet a nyúlfiakat!” –örül magában Bandi, de ahogy közelebb ér, leesik az álla. „Hisz ez nem is kutya! Ez SAKÁL!” Néz elképedve a most már előtte fekvő vadra elnyúlt képpel. Igen fura képet vághat, mert mintha csak ki akarná nevetni, úgy kacag fölötte egy cinke röptében…

Hallom, sakált lőttél- fordul felé a templom ajtajában Jóska bácsi, az elnök.
Azt Jóska bátyám! –hú, de megszenvedtem vele, mire hazahúztam. A koponyáját ma reggel kifőztem, miután hazaértem a libázásból. Gyönyörű jószág!

Mi lett a bundájával?
Az is megvan ám! –mosolyog a vadőr- Most már jó helyen van. Tegnap lesóztam, azóta meg kifeszítve szikkad a kamrában.
Jól van Bandi! Ügyes voltál. Csak így tovább! –dicséri meg a vadőrt az elnök. S már fordul is vissza a kapuban álló társasághoz.

A vadőr még várt egy kicsit. El akarta mesélni a fehér rókát is, de aztán úgy döntött, hogy inkább megtartja magának ezt az emléket. „Úgysem hinnék el.”  Ránézett az elnökre,  majd „Kellemes Ünnepeket!” kívánt a csapatnak, és belépett a templomajtón. Felnézett a fehérre meszelt plafonra, melyen ezernyi szikrát szórt szét a templom egyetlen dísze, a hatalmas kristálycsillár és arra gondolt, hogy a napsütésben szikrázó behavazott határ is ilyen gyönyörű, ha nem még szebb is lehet ennél. „Elvégre azon csak rontani tud az ember, mert már önmagában is tökéletes!” Leült a hideg padra és és amíg várta istentisztelet elkezdését, szívét elöntötte az ünnepi nyugalom, ahogy a kórus rákezd a „Mennyből az angyal”-ra, s odakint vidáman szikráznak fel a csillagok az énektől zengő református templom felett. A vadőr pedig újra átérzi gyerekkora Karácsonyait.

Lassan elteltek az Ünnepek, megvolt az ölés is, s már az abált tokaszalonnát is elfogyasztották a vadászokkal a szilveszteri apróvadazás után. Persze nem telhetett nyugodtan az elmúlt pár nap. Közvetlen Karácsony utáni délután szóltak neki, hogy a favágók egy hurokban pusztult őzbakot találtak. Szegény igen megszenvedett a megváltásért –napokig éhezhetett, szomjazhatott mire megfulladt, mert egy gallyban megakadt a hurok és nem tudott rendesen rászorulni a bak nyakára. Utána pedig az Óévbúcsúztató hajtáson találtak egy szétmarcangolt süldőt, ami valószínű hurokba futott az egyik szántó melletti turjánban, aztán sakálok meg rókák akadtak a gazdátlan, meggyalázott sertevadra. Majdnem sírva fakadt, mikor meglátta a megcsúfolt disznót. Persze a többiek eleinte csúfolódtak, hogy milyen vadőr az ilyen, aki otthon disznót öl, de a vaddisznót másnak hagyja, de mikor látták, hogy milyen vihar dúl benne, már inkább vigasztalni próbálták szeretett vadásztársukat, vadőrüket.
Aztán eltelt a január is. Elmúltak az apróvadhajtások, elkezdődött a kíméleti idő a disznókra, melyet maguk szabtak meg a vadőr kérésére még pár éve. A vadőr és pár elszánt fiatal társa ki-kijárt rókára lesni, hívni, több-kevesebb sikerrel. Szinte el is felejtette a szilveszteri disznót a sok munkában, dúvadazásban, bár lelke mélyén fel-felmorajlott a düh, ha eszébe jutott munkájának megcsúfolója: az orvvadász, akit még nem sikerült kézre kerítenie, pedig Isten a megmondhatója, hogy a vadászatok között mennyit járta a határt, nyomok után kutatva.

-   Kijössz estére libát lesni? –szólította meg az utcán a vadászmester. Február van már, de még megkapták az engedélyt vadkárra hivatkozva. A környékbeliek pedig örülnek, hogy van, aki elhajtja a libákat a hó alól ki- kikukucskáló vetésről. 
Persze Anti –előtte körbejárom a turjánokat, aztán ott találkozunk.
Már megint sakált akarsz lőni, mi? –nevetett nagyot Anti, akinek mindig jókedve volt, s ilyenkor hatalmas pocakja megrázkódott a nevetéstől.
Kint lesz az elnök is Bandi, úgyhogy siess, mert tudod, hogy ő nem szeret lemaradni semmilyen lesről sem!
Rendben Antikám! Sietek majd. Csak aztán nehogy nekem kelljen majd rátok várnom –mosolygott a vadőr, s már nyújtotta is a kezét elköszönésre, mert ki kellett lépnie, ha időben ott akart lenni a liba-lesen.
Szervusz Bandikám! Akkor kint találkozunk! –értette el a köszönést a vadászmester és már rázta is a vadőr kezét. Jókedvűen, nevetve, ahogy mindig is szokta.

Persze most nem látott semmit a turjánoknál, de legalább nem késett el a délelőtt megbeszélt találkozóról. A sziktó melletti nádasnál mindenkivel kezet fogott. Ott volt Anti, az elnök és az elnök két vendége, akik már évek óta ide járnak libára vadászni.
Beszéltek pár szót, aztán mindenki elindul a helyére.
Bandikám! –szól a vadászmester- Jó lesz, ha én beállok a nádba? Tudod, arra a tisztásra, ami az út mellett van. A múltkor is arra jöttek.
Rendben Mester úr! –viccelődött Bandi- De aztán lőjj is valamit! Na, egy kalappal!

A kalapjára bökött a vadász és a vadőr, aztán mindenki felállt a helyére, s áhítattal lesték a szántókról visszaérkező északi vándorokat. A vadőr nézelődik, figyeli a tájat, majd fülét megüti az első, halk gágogás, mely a ködös-párás távolból tör utat a vadászok felé. „Már jön is az első csapat?” lepődik meg a vadőr „ilyen korán? No, sebaj! –jöjjenek.” Már emeli is a puskáját, de a ludak észrevehettek valamit, mert elkanyarodnak jobbra. Igaz, emelkedni nem emelkednek. „Na, ezek jók lesznek Antinak. Úgyis régen lőtt már libát” nyugtázza a tényeket a vadász.
DURRR! DURRR! –már csattan is a puska, s a második lövésre egy lúd, úgy csukja össze a szárnyait, mintha összecsomagolták volna. Egyből zuhanni kezd, majd hangos csörgéssel-zörgéssel bezuhan a nádba, majd elcsendesedik a környék. Kis idő múlva újabb zörgés. „Ez megvan! Anti már megy is a libáért.” Majd egy éles jajjj-kiáltás. „Úristen! –mi történt ott?” Ijed meg a vadőr. Egy pillanat alatt kitárazza a puskáját és szinte futva szalad az előbbi hang irányába. Kiér az útra, majd Anti nyomait követve bevág a nádasba. Előtte egy foltban le van taposva a fű és a lassan olvadozó hó. „Itt állt ez a betyár!” –gondolja magában Bandi és siet tovább arra, amerről a hang forrását sejti. Nyöszörgést hall a nádból. Elindul arra, majd kifut a fejéből a vér, mikor meglátja a földön fekvő vadászmestert. Körülötte vörösre festette a havat a vadász kiömlő vére.

Hogy van Anti? –kérdezi az elnök a vadászházhoz beforduló vadőrt.
Hát Jóska bátyám, nincs jól. A karó átszúrta a mellkasát, megsértette a szívét és átszúrta az egyik tüdőlebenyt. Szerencséje volt, hogy a kórházig kibírta valahogy.
Szegény. Jól összejött neki ez a libázás… hogy száradna el a keze, aki azt a csapdát felállította.
Úgy legyen Jóska bátyám! Úgy legyen! Nem hiszem el, hogy nem érek a nyomába annak a nyomorultnak!
Ne izgulj Bandi! –tavaszra biztos megfogjuk azt a csirkefogót!

A vadőr feldúltan néz fel a csillagokra, s ekkor veszi észre, hogy arcát kellemesen végigsimítja az első langyos déli szellő.

TAVASZ

Pár hétig még járta a szó a falut, hogy mi történhetett odakint a liba-lesen, mert Antit mindenki szerette a faluban. Hiába, no! A jó kedélyű, vidám, segítőkész embert mindenhol szeretik. A legtöbben sajnálták a vadőrt, akit szemmel láthatóan megviselt az eset, ami a barátjával történt. A lelkész óta csak Anti örök-vidámsága jelentett neki vigaszt a sok munka között. Most érezte csak igazán hiányát cimborájának, mikor nem volt kivel meginni esténként egy pohárka bort, vagy nem volt akivel elbeszélgessék az időt a vadászház udvarán, miközben a vadőr az aznapi róka-zsákmányról fejtette le a kabátnak valót. Volt persze aki őt hibáztatta az esetért, mondván, hogy „mert inkább a vadat lövi, ahelyett, hogy a gazemberek után járna!” Eleinte bántotta Andrást az ilyetén szó, de aztán megtanulta elengedni a füle mellett. Naponta bejárt a szomszéd városban lévő kórházba beteg barátjához, de hiába ment minden nap bizakodva, bizony egyre borúsabb arccal nézett fel az akkor még csillagos égre, midőn kilépett a kórház ajtaján. Az orvosok nem mondtak semmit. Se jót, se rosszat. A beteget kómában kellett tartani, mert sebei és az életmentő műtét nyomai még túl fájdalmasak lennének, de hiába minden kezelés, gyógyszer, ápolás és a vadőr által a párna alá dugott csipke-ág, tőzike vagy hóvirág, a gyógyulást jelentő hegesedés csak nem akart megindulni.

Egyik hajnalban András felriadt. Nem úgy, mint aki rosszat álmodott, hanem mint aki egyszer csak tudatára ébred és hajnalok hajnalán kipihenve ül fel az ágyban, tettre készen, mint aki a világ meghódítására, megváltására készül. Szétnézett a sötét szobában, szemeivel próbálta összegyűjteni azt a kevéske fényt, ami belopta magát az utcáról a szobába a redőny résein. Mikor már úgy érezte, hogy legalább a bútorok kontúrjait ki tudja venni, kiült az ágy szélére és megpróbálta lábára erőszakolni a papucsokat. Nagy nehezen sikerült a feladat, ekkor felállt és elindult a konyha felé, hogy elkészítse a párja és a maga számára a reggeli frissítő kávét. Ez náluk rendszeres és szertartásos volt: aki előbb ébredt, az főzi le a reggeli fekete levest, majd mikor kész, kitárva a konyha és a háló közti szoba ajtaját, annak kellemes illatával ébreszti a másikat. Most, ahogy elindult a konyhába, lába hirtelen valami akadályba ütközött, ő pedig hangos szentségeléssel terült el a földön.
„Ó, hogy az a...” de hirtelen elnyelte a mondat végét, mert eszébe jutott, hogy ő tette a sámlit az ágy és az ajtó közé, mintegy tanításként párja számára, aki mindent az útban szokott hagyni és már a többszöri vita sem szoktatta le erről a rossz szokásáról.
„Na, a fene egye meg, de hát aki másnak vermet...” és már megint a végtelené lett a megkezdett gondolat, mert valami bevillant neki az elmúlt hónapokról.
„Mi van, ha...?Á, nem!Az nem lehet.” Próbálta elhessegetni a bolond kis ötletet, de az, mint mikor a mag csírázni kezd, gyökeret eresztett a fejében és szép lassan megerősödött. Leült, kitöltött magának egy bögre teát és két csésze frissen lefőtt kávét, kinyitotta az asztal melletti ajtót, ami a hálóba nyílt, majd leült. Amíg az asszony felébred, ő nyugodtan gondolkodhat.
Újra lepörgette az elmúlt hónapok eseményeit és a vége mindig ugyanaz lett. Egy ember került a középpontba. „Na, ennek utánajárok! Ha másért nem is, arra jó lesz, hogy megnyugtassam magam.”
Ezzel felhörpintette a kávét, majd a bögrét két kezére fogva felállt és kilépett a bejárati ajtón, és leült az ajtó előtti lépcsőre. Zsebéből elővette az újabban mindig ott tartott, előre tömött pipát és ráérősen rágyújtott. Jól esett a hajnali napsütésben fürdőzni, miközben az egyik tenyerét a forró mézes tea, a másikat pedig a csibuk melegítette. Elégedetten végigmérte az ébredő udvart, a hangos hápogással a kerítésnél tolongó kacsákat, a porfürdőző tyúkokat és a téli disznóölésre gondolt. Hejj, milyen jól érezték magukat Antival aznap!Igaz, hogy késő estig dolgoztak, mert csak ketten voltak a feldolgozásra, de azért mégiscsak szép nap volt. El is határozta, hogy délután benéz Antihoz, de addig kinéz a határba.
Reggeli után beöltözött a munkaruhájába melyen ezer barna folt jelezte, hogy ő bizony rendesen gyéríti a dúvadat és ha ez nem lett volna elég az avatatlan szemnek, elég lett volna benézni a kamrába, ahol a sok bőrtől és kitömött ragadozótól már szinte alig lehetett mozdulni.
Vállára vette szolgálati puskáját, az öreg 16-os Monte Carlót, magához intette a kutyát és a hátsó kertkapun keresztül leereszkedett a faluszéli legelőre. Átvágott a harmatos füvön és lendületesen haladt a legelő túloldalán fekvő erdő felé. Azt tervezte, hogy egész nap kint lesz és végigjárja az összes kotorékot amit csak ismer, hogy a hátizsákban lévő térképen bejelölhesse melyik lakott, melyiket látogatják és melyik vár elhagyott. Szeretett kotorékozni. Egyszerűen jól esett a télben megdermedt tagokat megmozgatni a tavasz első melegében és hiába vadászott egész télen, valahogy a tavasz első vadjai más érzéseket csaltak elő belőle. De  igazán sikeresen űzni ezt a módszert csak rendesen felkészülve, a vadászatokat gondosan előkészítve lehet. Így hát fáradtságot nem kímélve kereste-kutatta a kotorékokat egész évben, hogy tavasszal már ne kelljen ezzel az időt tölteni. Most is kezében az év közben telefirkált térkép, úgy halad előre. Aztán egyszer csak elbotlik, mintha kirántották volna alóla a lábát. „A ffene' egye meg! Hát ma nem tudok megtenni 10 métert sem anélkül, hogy el ne essek?!?” dühöngött magában, de aztán ahogy ültében megfordul látja ám, hogy nem véletlenül vágódott el. Ahogy hátranézett, egyből ki is ment minden szín az arcából, mert egy olyan szerkezettel találta szemben magát, mint amilyet a tévében látott, mikor azokról a Dél-amerikai indiánokról szóló filmet nézte. Csak ez egy kicsit kisebb és modernebb volt. Egy vékony zsinórt feszítettek ki az ösvényen keresztbe, ami egy kifeszített rugóval ellátott, szögekkel kivert deszkához volt kötve. Mikor ő elszakított ezt a vékony madzagot, kioldotta a szerkezetet és nem sokon múlott, hogy a deszka csak a lábát ütötte ki és nem pedig súlyos sérüléseket okozva a vádlijába böki a hegyes szögeket. A hideg is kiverte, ahogy eszébe jutott a kórházi ágyban fekvő Anti, akit egy hasonlóan kegyetlen csapda intézett el. Aztán agyát hirtelen elöntötte a méreg. „Hogy lehet képes valaki ekkora gonoszságra? Na, várj csak! Az biztos, hogy előbb-utóbb elkaplak, akárki is vagy!” Felpattant, és egy hatalmas rúgással összetörte a csapdát.
Egész nap dúlt-fúlt, és mérgében olyan gyorsan haladt, hogy jó pár órával korábban bejárta az aznapra tervezett területet, mint ahogy reggel gondolta. Mikor hazaért és elmesélte párjának a kalandot, már szinte tajtékzott a dühtől, annyira felmérgesítette önmagát. De nem hiába éltek együtt ekkora békességben az asszonnyal: az egy csókkal és egy cirógatással lecsendesítette, majd mindenfélét fecsegve elterelte Bandi figyelmét és közben csak úgy mellesleg elejtette, hogy Anti már felébredt és egyből a vadászatról érdeklődött. Na, több se kellett a vadőrnek! Bevetette magát a fürdőszobába, és minden baját elfeledve készülődött, hogy minél előbb barátjához siethessen.
Másnap már megint kint találta a hajnal a turjánoknál. Szarkát lesett és szíve már rég nem volt olyan nyugodt, mint akkor.
Előző nap Antival átbeszélgették a délutánt, és noha a sérült nagyon fáradékony volt, nem engedte a nővéreknek, hogy kizavarják a látogatóját a betegszobából. Sebe még mindig fájt, de a jókedve töretlen maradt -még ha nem is volt olyan meggyőző a mosolya. Elváláskor pedig megszorította András kezét és egy gyermek szemeivel belefúrta tekintetét Bandiéba:
„Ugye fogunk még együtt bakra lesni? Ugye nem engeded, hogy itt sorvadjak el? Ugye látok még dürgő fácánt?”
„Persze, hogy fogsz!Ne beszélj bolondokat Anti!”-mondta ő, mert hirtelen nem jutott más az eszébe és amúgy is egyszerű ember volt, aki nem szerette csűrni-csavarni a szavakat. És mielőtt összeszorították volna torkát az érzelmei, gyorsan kilépett a kórteremből.
Szarkát lesni ment ki, de az igazság az volt, hogy nem is figyelt a mellette csörgő bohócbőrbe bújt hóhérra. Elmerült gondolataiban és újra meg újra elhatározta, hogy mit fog tenni az elkövetkező hetekben. Később eszébe jutott a lelkész és elhatározta, hogy este ír neki egy levelet. A címe is megvan valahol... nem hagyhatja, hogy elveszítsen akárcsak egy igaz barátot. Erre döbbent rá, miután eljött Antitól. Nyugodt volt, és megint érzett erőt a világ dolgain filozofálni. Mintha most lenne kint először, úgy mérte fel a tájat: a reggeli nap első melegétől a föld felett bodrozódó párát amint bebújik a turján egy-egy nádcsomója közé, a rigókat, amint az őszi avart átforgatva giliszták után kutatnak, a cinkéket, akik csőrükben már fűszálakat hordanak, hogy azzal erősítsék meg a télen fellazult fészkeket, a turján kökénybokrait, amint szinte látni milyen gyorsan indul meg bennük az élet és a tavasz számtalan csodáját, melynek ő is részese lehet, kilesve a Természet titkainak apró részeit. Nyugodt volt végre.
Aztán ahogy telt a tavasz, úgy lett neki is egyre több munkája, bár a nagy feladatát nem feledte el. Kijárt kotorékozni, leste a szárnyas rablóbandát, hogy a Tavasz gyermekeinek kevesebb ellenséggel kelljen majd szembenézniük. Javította a leseket, utakat tisztított ki, kifigyelte a bakokat, készült a vendégek fogadására, de közben időt szakított arra is, hogy felderítse az orvul kihelyezett csapdákat is és hatástalanítsa őket. Idővel egyre tapasztaltabb lett és néha már maga is elcsodálkozott, hogy milyen ügyesen és gyorsan megtalálja azokat az apró jeleket, amik elárulják, hogy merre keresse a gyilkos szerkezeteket. Sok olyat talált, amilyet még életében nem látott, de még csak nem is hallott róluk, és el kellett ismernie, hogy igen furmányosnak kell lennie annak, aki ezeket összeszerelte. De ez a csodálat csak addig tartott, amíg az eszébe nem jutott, hogy mi célt is szolgálnak.
Sokszor kért tanácsot az öreg Jóskától is, aki sokszor bizonyult hasznosnak, de néha bizony nagyon melléfogott egy-egy tanácsával. Ilyenkor persze már csak a kiszenvedett vadat találta már meg a csapdában, vagy rosszabb esetben már csak a csapda helyét tudta beazonosítani a felrúgott földről, vérfoltokról melyeket a csapda áldozata hagyott ott és amit a rapsic meg sem próbált eltüntetni.
Nemsokkal ezután megérkeztek az első vendégvadászok is, és jólesően veregették hátba, amiért még a szokásosnál is nagyobb rend és felkészültség várta őket. Bandi pedig szívesen kísérte őket, a tapasztalatlanabbakat tanítgatta, a rutinos vadászokat engedte a fejük után menni, mert már megvolt az a tulajdonsága, hogy rájöjjön kire nem kell annyira figyelnie, ki az, aki inkább nem ereszti útjára a lövedéket, minthogy hibázzon. Persze volt egy-két szájhős is a vendégek között, őket hagyta egy kicsit szenvedni a megvásárolt bakokért, mielőtt meglövette volna velük a bakjukat.
Aznap is épp egy olasz vendéget kísért, amikor megtörtént a baj. Soha nem hagyta hangosan a mobilját -amit ráadásul nem is szeretett, mert mindig úgy érezte magát tőle, mintha póráz lenne a nyakában-, de aznap valamiért elfelejtkezett róla. Óvatosan cserkeltek egy akácerdő mellett, mikor megcsörrent a telefon a zsebében.
„Jó napot kívánok! A rendőrségtől hívom. Ön Árdelán András?”
„Igen”-fehéredett el Bandi, mert tudta, érezte, hogy valami rossz történt.
„Történt valami?”
„Igen, de semmi jó. Megkérhetem, hogy azonnal jöjjön be a városi kapitányságra?”
„Persze!Rohanok.”
Sűrű bocsánatkérések közepette visszairányította vendégét a kocsihoz, majd bepattantak az autóba és olyan gyorsan vezetett be a városba, mint még soha. (A vendég persze végig nyugtatni próbálta és biztosította, hogy nem bánja a vadászatot, csak jó hírt kapjanak.)
Az egész délutánt a rendőrségen töltötte. Kiderült, hogy falubeli gyerekek kimentek gombát szedni a jó időben, aztán az egyikük belecsúszott valami álcázott gödörbe, aminek az alja egy hegyes vaskaróval volt ellátva. A gyerek olyan súlyosan megsérült, hogy a kiérkező mentőknek újra kellett éleszteniük. Szerencsére sikerült, de még most is műtik, mert a karó végighasította a combját és megsértett pár létfontosságú szervet is.
Késő este volt, mire hazavánszorgott. Fejét üresnek érezte és mégis mintha ezer darázs zúgott volna benne. Érzéketlenül lehuppant az ágya szélére és ügyet sem vetve aggódó tekintetű párjára eldőlt az ágyon és némán próbálta visszafogni kitörni készülő érzéseit. Már rég nem sírt semmiért. Túl büszke volt hozzá.
Az este valahogy eltelt, de már jóval hajnalhasadta előtt kiment a vadászházhoz. Meg sem lepődött azon, hogy az elnököt is kint találta. Csendben leült mellé, rágyújtott a pipára és bár soha nem szokta, most mégis mélyen letüdőzte a füstöt. Nem érzett semmit, folyton a gyerek járt a fejében és az, hogy nem tétlenkedhet tovább. Az ő hibája, hogy már majdnem ketten is a titokzatos vadorzó áldozatává váltak, nem beszélve a sok kárba veszett vadról. Ültek egymás mellett szótlanul, majd az elnök felállt, megszorította Bandi kezét, de szemeiben nem volt együttérzés, csak valami zaklatottság.
„De miért Jóska bátyám?”Miért pont egy gyerek?És miért pont Anti?”-kérdezte hirtelen Bandi.
„Nem tudom fiam. Lehet, hogy csak szerencsétlenség, lehet, hogy direkt teszi ezt veled...”és a vadőrt otthagyva beül az autóba és elhajt.
Bandi alig talált magára, de azért elővett egy fűrészt, a fejszét és elindul az erdőbe, hogy megjavítson egy etetőt. Nem tudta, hogy miért indult el, hiszen az etető télig nem is lesz használva, de hirtelen jobb nem jutott az eszébe. Ezzel legalább hasznossá teheti magát, ha már más nem akar összejönni és nem akart emberekkel sem találkozni aznap. Túl sok minden járt a fejében ahhoz, hogy bárkit is elviselhessen a maga közelében. Egész nap lekötötte magát a több embert kívánó feladattal, de legalább estére úgy elfáradt, hogy már azt sem érezte, hogy nem fázik miközben hazafelé sétált, pedig csak egy szakadt póló volt rajta.

NYÁR

„De jó ez a bak! A környéken még nem is láttam ilyet” -gondolta Bandi, mikor hosszú percek után letette a távcsövet maga mellé a deszkára. A bak egy ősz képű, öreg harcos volt, s a fején egy elvékonyodott, agancspárt viselt, melyből az egyik gyilkos volt, a másik pedig éppencsak villás. Minden vadász álma! „Hogy kerülhetett ez ide? Soha nem láttam még ezt a bakot erre. És miért nem megy tovább?Hány hete is, hogy először megláttam  kijönni a turjánból? Na, de mindegy!-ezt meglövetem Antival, ha hazaengedik még a szezonban. Ha meg nem, akkor majd szólok róla az utolsó héten Józsi bátyámnak” -morfondírozott és már előre mosolygott magában, mikor elképzelte a lesoványodott Anti képét, mikor először meglátja a neki szánt trófeát.
Lassan leereszkedett az éj és miközben a madárcsicsergést felváltotta a tücsökciripelés és a szúnyogok hegedülése, Bandi végignézte, ahogy a bak hangtalanul legelészett, majd két pillanat alatt megugrasztott egy arra bóklászó fiatal trónkövetelőt. „Kíváncsi lennék, mi lenne, ha ez a kis mitugrász összeakasztaná a bajuszt ezzel a vén csatalóval.” Mosolyodott el megint Bandi, mert tényleg nem volt egyértelmű, hogy melyik győzne: a tapasztalatlan, de erőtől dagadó elsőagancsos trónkövetelő, vagy a sokat látott, de gyenge, „kitudja hány éves” öreg király.
A vadőr pedig élvezte ennek a lesnek minden percét, mert mostanában nem sok ilyen nyugodt perce volt. Hol bakra vadásztatott, hol vizet és takarmánydinnyét hordott a szárazságtól szenvedő vadnak, hol vadkármegelőzésre ment, hol pedig rókára lesett. Ami szabadideje volt, azt meg a titokzatos vadorzó agyafúrt csapdáinak a felderítésével töltötte. Most is csak azért ült ki, mert az egyik vendég lemondta az aznapi vadászatot, a többiek meg már beírták magukat a védendő terület vadveszélyes részeire. De mit bánta ő ezeket, ezután a les után! Ilyen bakot még soha életében nem látott és szíve még most is meg-megdobbant, ha arra gondolt, hogy Antinak adja felgyógyulása örömére. Szinte nevetve baktatott végig az erdőt átszelő, hazafelé vezető úton, miközben nyugodt szívvel hallgatta az est neszeit.
„De jó is kint lenni ilyenkor!” -állt meg egy pillanatra, hogy meggyújtsa pipáját, aminek füstjétől még meghittebb pillanatokat várt. Ehelyett, ahogy megállt, valami zörgés ütötte meg a fülét. Állt, levegőt sem vett, úgy fülelt. Érzékeit kiélesítette a még soha nem hallott zaj, mely az éjszaka sötétjében keresett magának helyet. Olyan volt, mintha valamit húznának az erdő laza avarszőnyegén, de a hang minduntalan megszakadt egy pillanatra. „Mi lehet ez? Mi csinálhat ilyen hangot?” Izgalma egy pillanat alatt eluralkodott rajta és szinte remegő kézzel töltötte be az eddig a vállán lógó, öreg szolgálat fegyverét és elindult a hang irányába. Látni elég jól lehetett, mert már feljött a hold, ami teli képpel ragyogta be  az éjszakát. Milyen furcsa ez a hold is? A télen oly hideg, szinte dermesztő fényt kibocsájtó égitestre is hatással lehetnek az évszakok, mert most a fénye nem hideget, csak jóleső, tiszta fényt sugárzott, ami olybá tűnt ezen az estén, mintha a kiszáradt rögöt közül egyszer csak egy hűs vizű patak törne elő. Bandi is jól látott ebben a fényben, bár csak arra volt elegendő, hogy a körvonalakat kirajzolja, arra már nem, hogy színt is vigyen a világba.
Ahogy a vadőr óvatosan, lépésről lépésre egyre beljebb haladt az erdőben, úgy vált egyértelműbbé a hang forrásának iránya és úgy lett maga a zaj is egyre erősebb. Aztán egyik pillanatról a másikra észrevett egy embert, aki görnyedt háttal haladt az erdő ritka fái között. Minden lépés után megállt, de újra, meg újra nekilódult. Érdekesnek tűnt, szinte már nem is emberinek ebben a derengő, hideg világosságban. Bandi elkiáltotta magát, majd az idegen után rugaszkodott és úgy futott, ahogy csak bírt. (Később megbánta ezt a hirtelenséget, mert ha megfontoltabb, lehet, hogy közelebb be tudta volna lopni a másikat.) Persze amaz se volt rest, azonnal futni kezdett, bár jóval lassabban, mint a vadőr és bizony pillanatokon belül nyakon is csípték volna, ha Bandi egy hangos káromkodás közepette el nem esik valamiben. „Ó, hogy a nyavalya törte volna ki a lábad,...” kezdte, de aztán rájött, hogy nem érdemes már tovább sértegetnie a sötétséget, mert bizony ez a lehetőség elszaladt. „De ha már így alakult, legalább szétnézek a környéken” -és már vette is elő táskájából a zseblámpáját. Nem telt egy pillanat sem, már látta is, hogy mibe n bukott fel: egy idei süldő volt az, aminek egy vékony, de erős madzag volt a szájába hurkolva. „Hát ezért állt meg állandóan ez a jómadár? Nem bírta folyamatosan húzni ezt a szegény párát.” Ha álmos lett volna, még akkor is felélénkült volna, de így szinte majd kiugrott a szíve, úgy dörömbölt a mellkasán, hogy a hirtelen meginduló érzelmeknek utat törjön. De hiába a szív minden dobbanása, Bandi újra szívébe zárta az indulatait, majd leült és rágyújtott a pipára. Mit érdekelte most őt az éjszaka hangulata, a tücsökciripelés és az éj megannyi hangja... Gondolkodnia kellett és itt nyugodtan megtehette. Percekig szinte meg sem mozdult, csak nézte-nézte a jobb sorsra érdemes sertevadat és most vette észre, hogy az fel volt törve. Méghozzá mesterien. Sehol egy fölösleges vágás, látszik, hogy nem nyiszálták, kaszabolták össze. „Rutinos lehetett, akárki csinálta.” Ismerte el magában Bandi, de azonnal össze is állt a kép. A korábban megfogant gondolat, mely tavasszal gyökeret vert a gondolatai közé, szárba szökkent. Olyan biztos volt a dolgában, hogy még a szája széle is mosolyra húzódott. „Na, te betyár!-most már csak tetten kell érnem!” S a kötelet megragadva, fiatalos lendülettel húzni kezdte a sertést a falu felé.

Csend van. A haldokló sötétség még jótékonyan eltakarj a világ bűneit, s a vadőr csak a turjánok szélén. Puskája a vállán nyugszik, szeme könnyben úszik, válla gondoktól, esze pedig súlyos gondolatoktól terhes. „Nincs igazság ezen a világon!”S mintha csak az Istent káromolná, hegyeset köpve, megindul a harmatos fűben afelé a les felé, ahol az Antinak szánt bakot szokta figyelni szabadidejében. Nagy nehezen felmászik rá, de nem készülődik a leshez. Temetni jött ide.
Az előző éjjel csörgött a telefon, s mivel ő nem sokkal korábban ért haza, az asszony pedig aludt, így hát ő vette fel. Anti élettársa volt az, zokogástól erőtlen hangon adta a vadőr tudtára, hogy barátja a kezdeti jobbulás után hirtelen rosszul lett, majd kómába esett és bizony neki most már nem fáj az élet, mert annak minden terhét letéve, megkönnyebbülve sétál az örökkévalóság felé.
Bandi elhebegett egy „részvétemet”, aztán elköszönt, majd leült az ágyra és úgy próbálta meg összeszedni a szívében széttört világ darabjait -de sokáig nem járt sikerrel. Órák múlva tért csak észhez ebből az üres, gondolatok nélküli gyászból és ahogy tudatára ébredt, felállt, kivette a még be sem zárt szekrényből a puskát, vállára dobta és elindult a határba. Nem tudta merre akar menni, csak ment és egyszer csak itt kötött ki.
Csendben, egy mozdulat nélkül ült a lesen, s így érte őt a hajnal is, majd így köszöntek rá az első feketerigók, az első szarkák is, majd egyszer csak megmozdult. A szeme sarkából látott valami barnásvöröses foltot megmoccanni a nád szélén. Arra fordította fejét és észrevette az öreg bakot, mely érkezése óta egy lépéssel sem hagyta el a legszélső turjánt, ami már-már szinte az erdőbe ékelődött. Bandi felemelte a puskát, óvatosan kibiztosította, majd célba vette a bakot. Az csak legelészett és már majdnem átért a másik turjánba, mikor egy pillanatra megállt. Eldördült a lövés és az öreg bak úgy csuklott össze, mintha csak a puska öblös hangja taglózta volna le. Lába még mozdult párat, de mivel újabb gyilkosság terhelte a világot, hát elcsendesedve, egy utolsót sóhajtva távozott erről az elátkozott rétről.
A vadőrben egy pillanatra megmoccant valami, mert hogy neki bak nem járt volna, de most nem érdekelte semmi. „Ez a bak Antié lett volna, hát úgy is lesz!” -határozta el magában, majd odasietett a kimúlt vadhoz, töretet vett, feltörte a vadat, majd mikor mindennel végzett, nyakába kapta a kortól és a haláltól sorvadt testet és nem törődve a gyönyörű idővel hazasietett.

A társaság tagjai nem kérték számon tőle ezt a trófeát. Először udvariasságból, mondván, hogy majd ha túl lesz a gyászon-mely szemmel láthatóan megviselte-, aztán pedig azért, mert mikor mind ott voltak a temetésen Bandi odalépett a Szent Mihály lovára fektetett eltávozotthoz és mellére helyezte a sebtében, de mégis gyönyörűen kikészített trófeát, aztán a töretet is, mely eredetileg Antit illette volna. Ő ezzel búcsúzott.
A temetést már meg sem várta, mert nem akarta, hogy a többiek a gyengeségét lássák, de sokáig emlegették, hogy bizony patakzott a könny a szeméből miközben öles lépésekkel elhagyta a temetőt.

Újabb hetek teltek el azóta a bizonyos nap óta. A gyümölcsök egyre nehezebbek lettek a fákon, hogy szinte a földet érték a terhük alatt meggörbült ágak és minden belengett a gazdag nyár széna- és gyümölcsillata. A vadőr már nyomon volt. Szinte minden percét kint töltötte a területen és erejét nem kímélve nyomozott ki minden érdekesnek vagy oda nem illőnek tűnő nyomot -s ez egy idő után meghozta gyümölcsét. Tudta már, hogy csak egy ember garázdálkodik a területen, hogy szinte mindig jól felszerelkezve érkezik ki felállítani a csapdáit, mert az ágakat nem törték, hanem levágták, a csapdák nem összehevenyészve voltak, hanem precízen fúrva, faragva, szögelve. Tudta, hogy az elejtett, nagyobb testű vadat mindig húzták és soha nem háton vitték el -már ha elvitték- és tudatában volt annak is, az illető nem csak a húsért teszi amit cselekszik, mert sokszor direkt, a vadőr bosszantására ott volt hagyva valami nyomnak tűnő dolog, amiről a végén kiderült, hogy csak zsákutcába viszi a keresést. És az a kegyetlen furfang, a hihetetlen rutin, ami ezekről a csapdákról lesütött... csak egy ember irányába mutattak.
Igaz, ügyesen végezte a dolgát a vadorzó, mert nem sikerült rajtakapni egyszer sem, de ez már csak idő kérdése volt. És egy nyár végi, forró, fülledt napon elérkezett az igazság pillanata, de úgy, ahogy az még Bandi fejében sem fordult meg soha!
Aznap reggel Bandi egy nagy rakás dolgot bepakolt a táskájába, amiről úgy vélte, hogy az elkövetkező két napban szüksége lehet. Merthogy lesre indult. Emberlesre.
Kinézett egy helyet az egyik falu közeli nádfoltnál, amit valami miatt gyakran felkerestek a vaddisznók. Víz ugyan nem volt a környéken, hogy dagonyázzanak, de talán mély fekvése és a közeli kukorica földek vonzották őket... végül is mindegy volt, a lényeg, ami miatt a vadőr kiválasztotta, hogy ezen a helyen volt pár nagyobb topolyafa -feketenyárak egy csoportja-, ami közé a rendszeresen ki volt téve egy-két erős, fogazott hurok. Hiába szedte össze a vadőr, pár héten belül új került a helyére. Ezt kihasználva gondolta András, hogy kilesi a tettest és ha már fülön csípte, többet nem is engedi el -feleljen a sok elpusztított vadért, átvirrasztott éjszakákért, fáradtságért, de legfőképp a sérült gyerekért és Antiért.
Mikor kiért a kiszemelt helyre, óvatosan körbesétálta és kinézett magának egy távolabbi nyárfát, ami az egyik turján közepén nőtt. Ez eléggé távolinak tűnt, hogy egy ember ne vegye észre ha felmászik rá, de elég közeli, hogy pillanatokon belül ott teremjen a topolyáknál, ha szükséges.
Megkerülte a turjánt, kinézett magának két csapást ahol nyugodtan közlekedhet, ha úgy adódik, majd bement a nádba, felmászott a nyárfa szerteágazó koronájába és megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy órákon keresztül kibírja nagyobb mozdulatok nélkül és várt.
A nap delelőre hágott, dolmányosok röpültek a közeli nyarasok irányába, pacsirta fújta nótáját valahol a magasban és a fű szinte pattogott a melegtől, de a levegő egyre fojtogatóbban ült a tájra. Még a nyárfák örökké susogó, rezgő levelei sem mozdultak és a  nap mozgásán kívül semmi sem jelezte, hogy bizony az idő kereke megállíthatatlanul forog.
András körbekémlelt a távcsövével és mivel senkit vagy semmi érdekeset nem látott, hát elővette a táskájából a becsomagolt szendvicsét és a topolya egy vastagabb ágára átülve jóízűen elfogyasztotta. Utána újabb távcsövezés, de a táj ugyanazt a képét mutatta, mint az előbb.
Lassan leereszkedett a éjszaka, s az est hangulata újra magába kerítette a vadőrt. Élvezettel, a Teremtő munkáját csodálva, a hatalmas fával szinté egyé válva élte meg a nap halálát és az est feltámadását. Minden sejtje bizsergett, úgy érezte, ahogy az éjszaka rablói, zsiványai, hóhérai, vámszedői és lovagjai szinte egyszerre emelték fel a fejük, mikor a napkorong lebukott a láthatáron, s útra kelve engedelmeskedtek a természet akaratának és zsákmányt kerestek, ejtettek és fogyasztottak, vagy éppen őket falták fel, mert mindenkinek rendeltetése van ebben a világban. Távcsövében látta, ahogy egy fiatal róka pockok után szaglászik a turjánok közötti füves réten és majd leesett a fáról ijedtében, mikor egy kuvik hangtalanul mellé telepedett az ág végébe. Lassan feljött a hold is, ami nem volt ugyan telihold, de elegendő fényt küldött az éjszaka szolgálainak ahhoz, hogy könnyedén észrevegyenek mindent ami megmozdul előttük és még éppen elég volt ahhoz András távcsövével ellásson a közeli fákig. Figyelte is becsülettel, és talán emiatt nem vette észre, hogy mögötte bajt jóslóan gyülekeztek a sötét felhők. Aztán úgy éjfél körül, hatalmas villámlással és mennydörgéssel, váratlanul lecsapott a legnagyobb nyári vihar, ami csak emberemlékezet óta végigvert a vidéken.
A környező fák meghajoltak a vihar előtt, s a szél szinte vízszintesen vágta a táj képébe a jeget és a hatalmas cseppekben aláhulló esőt. A villámok szinte kettéhasították az eget és néha nappali világosságban tárult fel a pusztító ítéletidő. Bandi ahogy csak tudott lemászott a fáról és a nyárfától kicsit messzebb kerülve, bebújt egy vackorfa alá, ami a turján szélén próbált ellenállni a szélviharnak. Tudta, hogy a környéken csak az a topolyafa-csoport áll, ami kimagaslik a tájból, de mivel az ő fája nem versenyzett a tápanyagért egy testvérével sem és mert talán ő volt a környék legidősebb fája, hát magasabbra és erősebbre nőtt azoknál -a vadőr pedig nem akarta, hogy eltévedt villám Anti után küldje őt is. Átkozta a percet, mikor úgy döntött, hogy kijön és mint a szeretett vadjai, úgy ő is reszketve, megadva magát a sorsnak várta ítélete beteljesülését, melyet a hatalmas vihar hozott el a környéknek. Már nem is tudta mióta tarthat az orkán, mikor egyszer csak újra lecsapott a szél, és akkora villámlás rázta meg a tájat, mintha az ég pillérei abban a pillanatban rogytak volna össze a szélvihar súlya alatt.
„Most már tényleg itt a vég!” -gondolta a vadőr és alázattal megadta magát a világnak, s közben hangosan imádkozott. A földre kushadt és úgy szívta be az átázott föld, a hideg eső és a közelben lecsapott villám fémes illatát.
Aztán lassan csitulni kezdett az idő és Andrásba is fokozatosan visszatért az élet. De már más ember volt. Azt tudja ezt igazán, aki maga is átélt a szabadban egy ilyen vihart, de ilyenek nem sokan járják a világot. Feltápászkodott és mire újra összeszedte az erejét már az eső is kezdett elállni. A világ túlélte az éjszakát, pedig néha úgy tűnt, hogy darabjaira hullik, és szinte fél óra sem telt belé, életre kelt a vidék. Itt-ott madarak énekeltek bele a letisztult éjszakába, s a távolból egy vaddisznókonda hangjait hozta el a szellő, amint végigvágtattak a legelőn, és közben a túlélők teli tüdővel szívták be a friss levegőt. Éltek.
Aztán világosodni kezdett és mivel sok értelmét nem látta a további várakozásnak, hát András elindult ki a turjánból. Mikor kiért az embernyi nád takarásából megtorpant egy pillanatra. A vihar valószínű a tetejére állította a világot, aztán egy újabbat lökve rajta visszafordította az eredeti helyére, mert mindenhol kitépett fákat látott, a legelő tele volt szórva falevelekkel, gallyakkal, távolról idehordott zacskókkal, egy-egy madártetemmel és ahol előző nap még az öreg fekete nyárak csoportja állott, ott ma csak két megtépázott csonka fa hirdette gyászát, mert a többiek összezúzva, széttörve és megpörkölődve hevertek a földön. A vadőr nem akart hinni a szemének. Ekkora pusztítást ő még életében nem látott és el sem tudta képzelni, hogy a teremtő természet is képes akkora pusztítást végezni, mint amekkora sebeket az emberek bombái vágtak a közeli lőtéren a domboldalba. Igaz, olvasott róla, hogy egy-egy vulkánkitörés vagy hurrikán mekkora bajokat tud okozni, de egyszerű ember lévén, azt ismerte el valónak, amit a szemével látott.
Ahogy ott állt a nád szélén az elképedéstől levett kalappal, valami megfogta a tekintetét a faroncsok között. Valami nem odavalót vett észre. Azonnal balsejtelem uralkodott el rajta és szinte futva közelített a távolról kiszúrt valamihez -bár tudta, hogy ha sejtése igaz, akkor nem kell ennyire sietnie... odaért és alig bírt a benne kavargó érzésekkel. Próbált úrrá lenni testén, holott annak egy porcikája sem kívánta a látványt, de közben megnyugodott, mert sejtése bebizonyosodott és tudta, hogy többet nem kell féltenie a vadat és a bűnösre egyszerre zuhant rá elkövetett bűneinek súlya: az öreg Jóska -az elnök- feküdt a megcsúfolt fák darabjai között összezúzva, megégve.
És akkor összeállt fejében az elmúlt év minden képe: az öreg nem bírta elviselni, hogy valaki jobban teljesít vadőrként mint ő. A végén pedig már annyira lelkére vette a dolgot, hogy képes volt megsérteni a természetet, csak hogy bebizonyítsa, ő utána nem járta a feladatra megfelelő vadőr a határt -és ezért képes volt olyan tettekre, melyek egy idő múlva nem maradhattak büntetlenül.

A temetése olyan volt, ami egy vadásztársaság elnökéhez illik, de közben mindenki suttogott róla, hogy miket is csinált az öreg és mi közben érte a végzet. Mintha még az időjárás is haragudna rá, esős, nyálkás idő volt, amolyan igazi se embernek, se vadnak nem való, kora reggel. András megfogta a felesége kezét és felnézett a temető fölött károgó feketevarjakra. „Hát igen. Isten nem ver bottal.”

Aztán ahogy sétáltak hazafelé, kitisztult az ég is és az útszéli nyárfákról lehullottak az első levelek. Na, nem kopaszodtak le egyből, de az avatott szem már észrevehette, hogy bizony az Ősz lopakodik az útszéli árokban.

Gergő  :OKO Igen jó volt olvasni, gratulálok.

 :OKO

Gergő,  :kalapemel :ELjEn
A vége tényleg ismerős, mint azt már korábban említetted...  :nyes

Egy egyszerű történet

Ébresztőt csipog a telefonom és bár félig még az álomvilágban járok, automatikusan kikapcsolom az ébresztőt, majd felülök. Biztos módja ez annak, hogy az ember ne aludjon vissza. Lassan kinyitom a szemem, nyújtózkodom és körbenézek a szobában. Nem látni semmit a sötétben, csak az ajtó felől dereng az előtérben lévő kis kandallóból kiáradó vöröses, meleg fény. Hajnal 4 óra van. Lassan felkelek, majd az előző este a párom által kikészített ruhák felvétele után kisétálok a konyhába, és lehajtok egy csésze hideg kávét, amitől aztán kiráz a hideg -de legalább felébresztett. Odasétálok a fegyverszekrényhez, kiveszem belőle a jó öreg 12-es Tozt, fél doboz töltényt, az övem, majd magamra veszem a kabátom és kilépek az udvarra.

A januári hideg szinte azonnal belehasít az orromba és könnybe lábadt szemmel botorkálok oda garázshoz. Beteszem a kocsiba a felszerelést, beindítom az autót és amíg melegszik egy kicsit a motor, addig kinyitom a nagykaput. Pár pillanat és úton vagyok -hajnali vadliba vadászatra megyek. 
Sötét van még és csak egy-két tejes- vagy kenyérszállító autó fénye töri meg az egyhangúságot, miközben gyorsan fogynak alattam a kilométerek. Az út szélén jó fél méter magasra tolta fel a havat a hókotró, de ennek már bő egy hete. Mostanra az út már száraz és nem kell aggódnom az alattomos jégfoltoktól. A rádióból valamilyen névtelen, ismeretlen együttes jazz előadása hangzik, ami máskor inkább altató hatású lenne, de most valamiért jól beleillik a hajnali hangulatba. A távolban egy róka néz rám az út közepéről, de mire közelebb érek, már el is tűnik az út menti nádasban. Igen, lassan közelítek a végállomáshoz és az egyre gyakrabban feltűnő nádfoltok jelzik, hogy vizenyős  területen járok már.  Időben vagyok, lassítok kicsit -még csak 5 óra van. A találkozót fél hatra beszéltük meg, így van időm élvezni a hajnali utazás különleges hangulatát.

Bő tíz perccel korábban érkezem, így járó motorral várom a vadőrt, aki szokásához híven pontban a megbeszélt időben be is fut. Leállítom a motort, és egy hangos sóhajjal kiszállok a kellemesen átmelegedett, kényelmes autóból. Kiveszem a puskát és a többi felszerelést, bebújok a csizmába és egy kalapemeléssel üdvözlöm az addigra mellém érő mackó kinézetű vadőrt. Beiratkozunk, majd átköltözök az ő autójába, mivel a határban csak azzal lehet bejutni sziktavakhoz. Ő már fitt és szokás szerint bőbeszédű, de én még nem kerültem ki teljesen a csendes, hajnali hangulatomból. A falu szélén megállunk, mert itt kötelező egy kávét inni, mielőtt végleg rászánnánk magunk a hajnali, -10fokos hidegben történő liba-lesre. De hiába a meleg és hangulatos kis kocsma, akaratunk töretlen.

Kifele menet már én is élénkebb vagyok. Túl az első libámon, már nem csak az hajt, hogy  lőjek valamit, hanem, hogy minél szebb élménnyel távozhassak. „Liba van!-rengeteg. Csak magasan repülnek és bőven a Park határain belül.” Kapom az információt, de sebaj!Eddig még soha nem csalódtam ebben a helyben, pedig sokszor meg kellett tennem ezt az utat, mire az első liliket leszólíthattam a magasból.
Az út szokás szerint rázós, szinte minden tagom beütöm valamibe, mire kiérünk kiszemelt helyre. Itt aztán gyorsan beöltözünk, puskát a vállra és már sietünk is a nádba vágott leshelyekre, mert az ég alját most tépte fel a hajnal és a szakadás -mely mentén elválik az ég a földtől- egyre erősebben izzik, derengésbe vonva a tájat. Kísérőm mutatja, hogy hol álljak meg, majd egy halk „Sz*rt a tarisznyába!” köszöntéssel tovalép. Tudja, hogy megbízhat bennem, ismer már annyira, hogy tudja, nem kapkodok. Végre megint egyedül és végre megint itt vagyok!

Nézelődök. A tóról egyre hangosabban lehet hallani az ébredező madársereg zsivaját. Ahogy növekszik a fény, úgy nő a szárnyas sereglet hangja is és úgy hág egyre magasabbra az izgalmam. „Vajon sikeresen térek ma haza?” Forgolódok és közben egyre több mindent fedezek fel a körülöttem lévő világból. Merengésemből a fejem fölött tovahúzó vadkacsa-csapat ránt vissza a valóságba. Lőhetőek... lettek volna, ha épp nem a hajnali nádas szépségeivel lettem volna elfoglalva. Igaz, annyira nem is bánom az elszalasztott lehetőséget -az is elég, hogy itt vagyok. Azért lassan ideje tényleg arra figyelnem amiért jöttem, így a tó felé és a lassan monoton zúgássá erősödő madárhangok felé fordulok.

Aztán egyszer csak, mintha felrobbant volna valami, a zúgás robajjá erősödik és szinte hallani, amint a hang forrása elválik a víztől. Nem bírom ki, hogy ne kukucskáljak ki a nádból és akkor a szemem elé tárul a robaj oka: hatalmas, fekete felhő kering a távoli sziktó felett és mintha maga sem bírná a szédítő örvénylést kisebb foltok -vadlibák- szakadnak le róla a szélrózsa minden irányába. Mivel felém is tart két-három csapat, így megint lehúzódom a nád közé, és a fegyvert kézbe véve, lélegzetvisszafojtva várom a lehetőséget, mikor megint egy vadlibára emelhetem a puskám.

Már levegőt is alig merek venni, nehogy eláruljam magam -ha akarnám sem tagadhatnám le, hogy a vadliba vadászata az egyik nagy kedvencem. Hallgatózom és a nád zörgése mellett egyre jobban hallatszik a közeledő lilikek kiáltásai.  Aztán a vadőr felől szól a puska, a libák pedig liftként emelkednek a magasba. Szinte szájtátva figyelem, ahogy elérhetetlen magasságban tovahúznak felettem, majd lassan elhalkulnak és eltűnnek a hajnali párában. 
Újabb és újabb csapatok közelítenek hullámokban, de ezek már magasan jönnek -esélyem sincs a rendes a lövésre, pedig néha már-már emelném a puskát is. Sebaj!-gyönyörű látványt nyújtanak a szikrázó, fagyos reggeli fényben.

Eltelik egy óra és szép lassan elfogy a a tó fölötti „felhő” is. Már csak egy-egy elmaradt vagy helyét nem találó liba-csapat kering a táj fölött. Innen is, onnan is hallatszik a hangjuk, „lilik-lilik” vagy néha egy mély gágogás a lilikek közé keveredett nyári ludaktól. Szép ez a reggel.

Kinézek az útra. A kísérőm már felém tart, vidáman lóbálja az elejtett liliket, miközben öles léptekkel közelít felém. Tényleg olyan, mint egy nagy medve...
„Na?-eredmény?”-kérdi.
„Semmi. Csak ez a szép reggel”-válaszolom, miközben kiverekedem magam az útra.
„Nekem ez a lilik jött. Azt hittem feléd jönnek, de aztán átkanyarodtak hozzám” -meséli, miközben poroszkálunk vissza az autóhoz.
Lemálházom magam, majd beülök az autóba, miközben a vadőr is betuszkolja magát a számára szűk ajtón. Indít, majd perceken belül átverekszi magát a traktorok által mélyen felszántott szakaszon és már a kövesúton robogunk a reggeli találkozóhely felé. Az elszámolás után szertartásosan még meghívom egy kávéra, majd mindenki megy a maga útján. Ő etetni, én meg haza.

Az autó gyorsan falja a kilométereket. Lassan feltárul a megszokott táj képe, buckák és akácosok között visz az utam, miközben a rádióból valami kellemes jazz szól. Mögöttem pedig egy északi vándor utazik, amit ajándékba kaptam a vadőrtől. 

Olyan képszerű volt, hogy hallottam a libák hangját és érezni lehetett a hideget!  :kalapemel

Girgi, téged alaposan megfogtak! (majd az előző este a párom által kikészített ruhák felvétele után kisétálok a konyhába...) :Q :Q :Q

Tényleg különleges élmény télen a hajnal odakint... még ha hideg is :nyes


Nem is szoktam panaszkodni a páromra... nem cserélném el egy lottó ötösért :nyes
:WA

 :kalapemel :V

Egy szösszenet. Lehet nem is itt lenne a helye, csak próbálgatom magam:

Vadászat röviden

Reggel van. Várakozom. Az egész nap ezzel telik... A vadászat várakozás. 

Süt a nap, szikrázik a hó. Ünnep közeleg. Lassan peregnek a percek. Délután 4 óra!-végre! Indulás, megkönnyebbült sóhajok és öröm.
Odakint hideg van. Lassan sétálok, meg-megállok. Néha szétnézek. Izgulok. A nap vészesen közelít az ég aljához. Megállok, mélyet lélegzem: friss, tiszta a levegő. A távcsőben enyém a világ. A távolban egy róka vadászik. Nagyokat ugrik a hóban. Előtte egy suta legelészik. Mindkettő lőhető -és hirtelen megnyugszom. Lassan lépegetek. A róka távolodik, a suta rám felém néz. A szívem a torkomban. Izzadok, melegem van. A kezem zsibbad, de mennem kell. Remeg a lábam a lassúságtól, de tűröm. Türelem. Vadászom. Távcsövezek. Lassan jó a táv. Emelem a puskát, halkan kattan a zár. Célzok. Hallom, hogy dübörög bennem a vér. Nekem kell az a vad. Vágyom rá, mert a vadászat vágyakozás.

Mellettem egy cinke ugrándozik. Kíváncsi. Az őz most megáll, újra rám néz, majd lehajtja fejét. Legelészik. A puska egyre nehezebb. Belenézek a távcsőbe. Visszajött a róka. Valami mozdul a látóhatáron -de a célkereszt már a lapockán pihen. Újabb moccanás. Kíváncsivá tesz. Elég egy kicsit fordulni: egy gida állt fel az anyja mellett. Újabb izgalom. Célzom a gidát. A fülem ég, a kezem zsibbad, a szemem könnyben. Percek teltek el, elfáradok. Leeresztem a puskát. Állok, várok, hallgatózom. Újra emelem fegyverem. Jól látszanak a távcsőben a legelésző őzek -de hol a róka. Keresem. Egy pillanatra megvillan. Közeledik. Őt választom. Célzok és meghúzom a ravaszt. Hangos durranás, vér, fájdalom, halálvágta, vér a havon. Megnyugszom. Sajnálom. Szánom. DE örülök. Közelebb megyek. Kiszenvedett már. Bundája rühes, a szeme megtört. Behúzom a barázdába. Itt marad. Pont lebukik a nap, mire elfedi a hant. Leveszem a kalapom. Léptem könnyű, nem kapkodok. Vadásztam.

Szívem nyugodtan dolgozik, gondolkodom. A vadászat zsákmány. A vadászat vágy. A vadászat: beteljesülés.

Szerintem jó!

itt egy bibi szerintem "a suta rám felém néz"

 :WA

Hát ez igaz... blama :nyes

A nehéz tenger ellenére a kis Arado biztonsággal szállt le és úszott a hatalmas szürke hajótest oldalához. Sokszorosan begyakorolt mozdulatok sora rögzítette és daruzta fel fedélzetre a hullám biztos helyére.
A repülőhadnagy kiugrott a fülkéből, sokat sejtetően rámosolygott a szerelőire és sietve a parancsnoki hídra igyekezett. A katonai tiszteletadásokra Krancke admirális nem tartott igényt, türelmetlenül várta a felderítő repülés eredményét.

Immár másfél hete járőröznek az Északi tenger e távoli vidékén, az örök jéghatártól néhánytíz kilométerre. Teljes csendben és titokban vadásznak egy Murmanszkba tartó vagy éppen onnan visszatérő konvojra. Az Angol admiralitás szerint egy hazai kikötőben állomásoznak, de három hete az éjszakai ködben mindennemű rombolókíséret nélkül, észrevétlenül futottak ki Wilhelmshafenből, így van esély arra, hogy nem találkoznak nehéz ellenséges egységekkel.
A fiatal repülős csillogó szemekkel jelentette az előttük 150 mérföldre vonuló közel 30 hajót tartalmazó „Geleitzugot”. A hajók sebessége nem több 15 csomónál.
A térképteremben pezsgő mozgás, hatalmas jegestengeri térképek zizegnek.
A térképtiszt rövidesen jelenti, ha azonnal indulnak, a Jan Mayen sziget alatt a konvoj a főtüzérség hatótávolságába kerül. A hajó harcrakész és kapitány kiadja az indulási parancsot. A nyolc hatalmas MAN dieselmotor, egyenként veszi fel a fordulatot és
az Admiral Scheer elindul a préda után…..

A segédcirkálóvá avanzsált öreg széngőzösön, a konvojkommodore karikás szemekkel figyeli az előtte, az orosz kikötő felé cammogó hajók sorát. Hatalmas értékű hadianyagot szállítanak, komplett repülőgépeket, harckocsi motorokat, tüzérségi egységeket és robbanóanyagokat. A felelősségük óriási, az előttük induló mindkét konvojt szétszórta a német légierő az egyenként továbbszállingózó hajók pedig könnyű prédái lettek a „szürke farkasoknak” a rettegett ubootoknak.
Nekik el kell jutni Oroszországba! A jelentős hadianyag mellett, politikai üzenetet is célba juttatnának, azzal, hogy a nyugat segíti az orosz frontot.
A konvojparancsnok szándékosan a jéghatár szélén vezeti a hajóit, ide nem érnek el az északnorvég repterekről az ellenséges bombázók. A tengeralattjáróktól itt sincsenek biztonságba, rettegve gondol bele, hogy rájuk találhat egy falka.
Az előjelek így sem fényesek, három nap óta, naponta végigduruzsol felettük, elérhetetlen magasságban, az általuk csak a „Jeges tenger szelleme”-nek nevezett, nagy négymotoros, távolsági felderítő. Csak egy-egy pillanatra érkezik minden alkalommal, mitha csak leüzenne, hogy:
-   Látlak benneteket, látlak…...és Murmanszk még messze van …
Mai nap még egy kisebb gépet is jelentettek az egyik elülső hajóról, de megerősíteni más nem tudta. Feltehetően madarat néztek repülőgépnek a – már mindenhol tengeralattjáró tornyot és támadó zuhanóbombázókat látó – feszült idegzetű matrózok. A kapitány fogadja még a folyamatosan a konvoj körül cirkáló másik kísérőegység, egy virág osztályú kis korvett nemleges eseményjelentését, majd visszavonul a délutáni teáját elfogyasztani. A mindig világos éjszaka első része, eseménytelenül telik el. A kapitányt hajnali háromkor ébreszti az első őrtiszt.
-   Ismeretlen hajó a horizonton!
Teljes csendben botorkálnak ki az első fedélzetre, ahol az őrség vezetője mutatja a  tőlük déli irányba kivehető halvány hosszúkás árnyékot. A nagy messzelátó közelebb hozza, dupla felépítményű, két hármastoronynak tűnő fegyverzettel, egy nagy hadihajó tölti ki a látómezőt.
-   Az Admiralitás tartja a szavát!
mondja a kapitány és elégedetten dől hátra a korlátnak. Indulásuk előtt kapott ígéretet arra, hogy a Royal Navy nagyobb távolsági biztosító egységeket fog utánuk küldeni. Nyilván megérkeztek, csak a rombolókat hiányolja! Az ubootok ellen, egy csésze teánál is nagyobb szükség lenne rájuk. A rádiócsendet nem lehet megtörni, reggel fényjelekkel felveszi a kapcsolatot és fogadja az új parancsokat. Az első tisztnek meghagyja, hogy a Navy flottakönyve alapján azonosítsák be az egységet, majd az őrséget fokozott figyelemre utasítja és immár sokkal nyugodtabban folytatja megszakított pihenését……
fköv.

Már olyan leszek lassan mint a papagáj de ehhez is gratula Horrido! :OKO

A nehézcirkáló a 26 csomós sebességével egy nap és egy fél éjszaka alatt elérte azokat a koordinátákat, ahol a számítások szerint a konvojnak haladnia kellett, sőt néhány órával a tervezett észlelés előtt jelentette az őrség a tőlük északra látható fehér sodronyvizeket és a mögöttük haladó sötét árnyakat. A konvoj cikk-cakk vonalban haladt ezzel próbálta megnehezíteni az esetleges torpedótámadásokat.
Az admirális óvatosan közelített és nem ment húsz mérföldnél közelebb, ki akarta várni a hajnalt a támadáshoz. Kis távolságból meglepetésszerűen szeretett volna rátörni a hajókra és lehetőség szerint többet zsákmányul ejteni. A közben kibontakozó hózivatar és a vele járó párás légtömeg a látótávolságot amúgy is lecsökkentette néhány mérföldre. A nagy szürke hajó eltűnt a párában.

A segédcirkáló kapitánya nem tudott reggelig pihenni, rendkívül érdekelte mely egység érkezhetett a segítségükre. Az őrszemélyzet jelentette, hogy a feltámadt hóviharban a nagy hadihajó eltűnt és eddig nem sikerült azonosítani. Reggel hóvihar tombolt, ami nem rendkívüli ezen a szélességi fokon, a kommodore és a korvett azzal volt elfoglalva, hogy megakadályozza a konvoj szétszóródását. Ez a különböző típusú és tengerbírású hajóknál nem egyszerű feladat. Déltájban sikerült helyreállítani a rendet és a hajócsoport folytatta útját a célja felé. Ezen a napon a nagy Condor nem repült el felettük és nem idegesítette Őket.  A Jan Mayen sziget magasságában a vacsorához készülő konvojparancsnokot a segédcirkáló  elsőtisztje félrehúzza és közli, hogy délkeleti irányban az éjjel észlelt nagy egység újra megjelent és fényjelekkel felszólította őket az azonosításra.
Személyesen irányítja a jelzőmatrózt a válasz során, mely szerint Halifaxból Murmanszkba tartó konvoj parancsnoki hajója és várja a parancsokat.  A válasz hosszasan villog és a jelzőmatróz remegve írja le az érkező parancsot:
„Itt a Deutsche Kriegsmarine egysége, azonnal adja át a parancsnokságot, hadizsákmányként az összes hajót fennhatóságunk alá vonjuk, a legénységek biztonságát garantáljuk.”
A kommodore üveges tekintettel nézi a sárga papírra irt szavakat.
- Azonnal hozzák a nemzetközi hajóazonosító füzetet! Szólt  a parancs.
Rövid lapozgatás után az egyik, a füzetbe rajzolt német sziluettbe belefért az előttük fekvő nagy hajó tükörképe.
A sápadt arcok elnyúltak még fehérebbek lettek….
Egy Deutschland osztályú német nehézcirkáló állt előttük! Mivel az Admiral Graf Spee Montevideo előtt elsüllyedt a Deutschland pedig átalakítás alatt áll Brestben csakis a német haditengerészet egyik legmodernebb egysége az Admiral Scheer lehetett…. A kommodore összenézett a tisztjeivel, mindannyian tudták ez mit jelent, elindulnak a harckészültségi területükre.


Krancke admirális várakozásteljesen áll a parancsnoki hídon, a meglepetés sikerült, a konvoj egyben van és most azonosul azzal, milyen veszély fenyegeti.
Az angolok megkapták az üzenetet, nyilván rémülten elemzik a helyzetet és döntést fognak hozni.
A rádiós tiszt lép hozzá és közli, hogy az angol kommodore a Royal Navy frekvenciáin nyílt helyzetelemzést sugárzott, a konvojt felszólította a szétszéledésre, ugyanakkor a nemzetközi frekvenciákon segélykérelmeket adott le. Ezzel egyidőben érkezett az elsőtiszt jelentése, hogy az angol segédcirkáló gőzt fejleszt és támadóformációban indul az egységük felé.
Krancke túl jól ismerte ezeket az öreg angol tengerésztiszteket, nyilvánvaló, hogy egy nagy tapasztalatú, de idősebb tartalékos kapitány vezeti a konvojt.  Biztos volt benne, hogy ütközet nélkül nem fog meghátrálni. Igaza volt.
 Megcsóválta a fejét majd rövidet biccentett a lövegirányzó központ felé….Szavakra nem volt szükség és a nehéz 28 centiméteres hármastornyok ráfordultak a segédcirkálóra, majd tüzet nyitottak.
A hátulsó torony már a második sorozattal találatot ért el. A régi széngőzős fedélzetébe csapódott be a gránát, de nem robbant fel. A segédcirkáló közel húsz mérföldes sebességgel közeledett, egyetlen ágyúja folyamatosan tüzelt, de a gránátok messze a Scheer előtt csapódtak be.
Az admirális parancsot adott a másodlagos fegyverzet bevetésére. A 15 centiméteres tornyok néhány perc alatt több találatot értek el. Majd egy 28 centiméteres totális hármastalált végleg megpecsételte a segédcirkáló sorsát.
Fő fegyverzete leszakadt a fedélzetről, a második és a harmadik kazán felrobbant, a hajó tatnál süllyedni kezdett és néhány perc alatt elnyelte a hullámsír.
Miután elsüllyedt érkezett Kranckehoz az utolsó üzenete, melyben utasította a korvettet, hogy ne bocsátkozzon a túlerővel ellenséges tevékenységbe, törjön ki Murmanszk felé és lehetőség szerint biztosítsa az átjutó hajókat.
-   Vettem és „God saves the Queen” volt a válasz…..
A nehézcirkálón levetett fővel és őszintén tisztelegtek a segédcirkáló hullámsírja mellett! A négyfokos vízben nem lehetett túlélő.
A farkas lefojtotta a végtelenségig küzdő juhászkutyát és berontott a nyájba…

http://www.youtube.com/watch?v=pefS5BD_Bv8&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=Z746UoBXK8w&feature=related

Hansi!

Tudod mi, hogy mennyire hidegen hagy a téma engem???  :Q :Q

Hát akkor tessék, hogy mindenki lássa milyen szerzetről is van szó:

Bocsánat előre is ! Tudom a figyelmes olvasás ..... Ez a hajó a veszteseké vagy a gyözteseké ?? :fejv

2 testvérhajójával Hitler nagy várományosai voltak a II. Világháborúban... ;)
...mely hajókról Hansi meg is jegyzett pár gondolatot... ;)

Íme:

1. Graf Spee

2. Deutschland

Ünnep közeledtével fogadjátok szeretettel:

Karácsonyi ajándék

Sötét van még, s odakint esik a hó, de bent a kis egyszobás házban kellemes meleget áraszt a kis kandalló. A kis vizsla ott fekszik előtte a kövön -szinte szétfolyik a rázúduló melegtől. Az embernek szinte kedve támadna odafeküdni mellé, ahogy elnézi békés szuszogását. Néha meg-megrándul a lába, mintha az elkövetkező évek vad futásait álmodná előre, de aztán félbemarad a mozdulat és hatalmasat fújva újra az álmok mélyebb bugyraiba süllyed. Tökéletes ez az ünnepek előtti pillanat.
„Hány óra van?”-mondja csak úgy halkan, magának Áron, és mikor felnéz a faliórára, meglepetten  veszi észre, hogy majdnem 1 órába került hazaérnie a szomszéd faluból, ahol éjszakai műszakban volt az egyik benzinkúton. „Na, várj csak, te kis nyavalyás! Te itt pihensz, mikor a gazdi majd megfagy odakint?”-pillant le a kis jószágra, majd gonoszul rászór vagy fél marék havat a sapkájáról. Persze szegény azonnal felriad, s bágyadtan néz körül. Muszáj rajta nevetni, olyan bambán néz fel a gazdájára, s amúgy is pirosas zsemle színét csak jobban kiemeli a kandallóból ráeső parázs-fény. „Na, jól van!Gyere ide, te kis vacak!” -szól hozzá Áron, s azzal jól megvakargatja  a kiskutya füle tövét, mintegy bocsánatot is kérve az előbbi komiszságért. Persze Tücsök -mert így hívják a kis magyar vizslát-, átadja magát a fülvakargatás örömének, majd visszafekszik előbbi fekhelyére, végül nagyot koppan kis feje a járólapon. „Ez hihetetlen!-már megint szundít! Ej, te!Hát hogy lesz így belőled egy valamire való vadászkutya?”  Persze ez már csak amolyan jószívű évődés Áron részéről, mert imádja ezt a falatka állatot. Mosolyog megint  egyet. A családjától kapta születésnapjára bő egy hónapja, azóta pedig szinte elválaszthatatlanok lettek.

„Mennyi is az idő? A francba!-már el is felejtettem” -dünnyög magában megint, és újra felnéz az órára. „Fél hét. Már nem is érdemes lefeküdnöm, úgyis mindjárt indulhatok, mert János bácsi nem tűri a késést...” és ezzel a gondolattal már meg is jelenik előtte a sok zöld-ruhás vadászbarát, amint forró teával és a konyhából elcsent, másnap estére -Szentestére- szánt finomsággal kínálgatják egymást. De hát kit érdekel olyankor az asszonyok sültek és sütemény fölötti zsörtölődése, mikor olyan jól esik jó társaságban lenni, enni, inni, beszélgetni, viccelődni -és ha mindez közvetlen az Ünnepek előtti napon történik, hát az maga a csoda! ÉS ha még lőni is sikerül valamit, akkor már van is mivel kiengesztelni az otthon rendje fölött őrködő, készülődő, sürgő- forgó asszonynépet.

„Hát igen... már akit várnak odahaza” -morogja Áron, azzal le is ül a kis konyha egyetlen ülőalkalmatosságára, a sarokgarnitúrára. Merthogy ő most éppen szalmaözvegy: a felesége és két gyereke elutazott a nagyszülőkhöz. Eredetileg úgy volt, hogy követi majd családját, de az egyik autót elvitték, a másik meg előző nap robbant le, s most az egyik autószerelő barátjának a garázsában várja az Ünnep elmúltát, hogy nekilássanak megszerelni. Azért is költözött le ide a „nagy házból”, mert úgy volt vele, hogy túl nagy azt egy személyre fűteni, meg hát elveszettnek is érezte magát ott. Inkább lejött ide a „kis házba”, ami gyakorlatilag egy udvaron van a családi házzal. Régen -még mielőtt a „nagyot” fölhúzták volna- itt laktak a feleségével, de mióta átköltöztek a nagy épületbe, ezt vagy kiadták albérlőnek, vagy a különböző vendégeket szállásolták el benne. Belőlük pedig mindig akadt, mert Áronék a falu szélén laktak, közvetlen az erdő mellett, és bizony sok vadászcimbora bekéredzkedett éjszakára -vagy azért, mert így hamarabb kijutottak a leshelyekre, vagy pedig azért, hogy az otthoni zsibongás elől pár perc csöndet találjanak Áronéknál... és most Áron került le ide. Az első napokat még élvezte is, de aztán ahogy közeledett a Karácsony, úgy kezdett egyre jobban hiányozni neki a két gyerek és a párja. Néha tököt sütött a kis sparheltban, vagy gesztenyét, amit még az ősszel hozott neki az egyik zalai barátja. Ilyenkor aztán csak üldögélt a kis tűzhely mellett, hallgatta ahogy a tűz pattogva öleli körbe a hasábokat és olvasgatott, vagy bekapcsolta a tévét és élvezte, hogy végre azt néz benne, amit ő akar. De egy-két napja már ez sem az igazi. Még örült is, mikor előző nap a kollégája felhívta, hogy vállalja a szállítását is, csak vegye át tőle az aznap esti és a szentesti műszakot -a két műszak között meg legalább egy kis szabadideje is lesz szórakozni, pihenni. Meg legalább addig sem kell egyedül lennie otthon.
Gyorsan közeledett az indulás pillanata és Áron ezt a kis időt egy gyors tusolással, majd a vadászatra való készülődéssel töltötte: ruhát vett elő, ételt készített össze, teát főzött, és krumplit sütött héjában -ez volt az ő meglepetése a többieknek. „Hogy fognak majd örülni a többiek, ha majd előveszem a jó meleg krumplikat!-jó lesz majd ez ebben a hidegben a sok hideg sült hús mellé.” Már előre mosolygott a nevető arcokra gondolva. „Érdekes... ilyenkor mindenki vidám. Senki nem haragszik, senki nem szokott veszekedni. De miért csak most van így?” Elmélkedik, és közben úgy belemerül a  készülődésbe, hogy majdnem elkésik. Barátja már türelmetlenül dudál a kapuban, mikor Áron még csak a kabátot húzza magára.

„Szervusz te álomszuszék!”-köszön rá Béci- „Na mi van?Lefárasztottak éjjel a csajok a kúton?-vagy mi történt?” Évődik vele gyerekkori barátja, akit ő vitt bele a vadászéletbe.
Érdekes módon, mindhárom óvodai barátjával jóban maradtak felnőtt korukra is -pedig a legtöbb velük egyidős férfi barátsága haversággá olvadt a család mellett az elmúlt években, de az övék megmaradt olyannak, amilyen régen is volt. A család sem piszkálta őket, mert bár eleinte az asszonyok nehezen viselték a közös kirándulásokat, éjszakába nyúló névnapozásokat és születésnapozásokat, lassan rájöttek, hogy kár veszekedni a fiúkkal, úgysem jutnak velük dűlőre ebben a kérdésben. Meg aztán az idő bebizonyította, hogy nem is olyan rossz az, ha az ember nem csak a családjára számíthat, ha baj adódik. Így aztán szép lassan egy szép nagy családdá vált a barátok pereputtya és rokonsága is. Sokan irigyelték őket, és mint általában ilyenkor, igencsak sok pletykát kellett kiállnia a négy barátnak, de lassan hozzászokott a falu is a helyzethez és a jóbarátok is megszokták a nyelvköszörülést.
„Ááá, dehogy. Kanbuli volt az este... csak mi férfiak vállaltuk be az ünnepek körüli műszakokat. Zsuzska mondjuk jött volna, de őt meg mi küldtük haza a barátjához. Jó gyerek az, megérdemli, hogy kényeztessék ilyenkor...!” hadarja Áron, de már mosolyognak is, mert eszükbe jut a falujukbeli lány, aki bő egy éve kezdett Áronék kútján, mint pénztáros, és a kezdetben olyan gyámoltalan volt, hogy eleinte el sem hitték, hogy egy olyan csinos lányka annyira elveszett legyen a felnőttek világában. De mivel aranyos volt és segítőkész, hát egy kicsit vezetgették és szép lassan az egész kút közös gyerekévé fogadta és segítették amiben csak tudták.
„Hogy meg vagytok bolondulva azért a kis csitriért -aztán majd egyszer csak azt veszitek észre, hogy ti hordjátok neki össze a babakelengyét is, ha így folytatjátok”-kötözködik tovább Béci, de közben nem bírja ki, hogy ne mosolyogjon, így hamar elárulja, hogy csak kötözködik barátjával.
Áron azonban komolyra fordítja a szót, mert egyből felhorgad benne a féltő szeretet:
„Megérdemli. A múltkor is beugrott a feleséged helyettesíteni, mikor a kölyköd beteg volt, pedig nem lett volna kötelező neki.”
„Jól van na!-nem kell mindjárt felkapni a vizet! Csak játszottam. De mi ez a jó illat Áron?Mire készülsz már megint?” -tereli el a témát a sofőr , miközben lassan a gyülekező helyre érnek.
„Semmi!Csak egy kis meglepetés a reggelihez!-vágja rá a kutas, és már ugrik is ki az autóból. Odakint pedig meleg kézfogással és irigy élcelődéssel várják a társaság már ott lévő tagjai. Pedig ha tudták volna, hogy Áronnak most mindennél jobban esett volna, ha otthon a családja várná.

A nap úgy elszaladt, hogy szinte észre sem vették és már vége is volt a vadászatnak. Sok vad ugyan nem esett, de azért mindenkinek meglett a kompetencia. Igaz, ez a nap nem is a lövöldözésről szólt, bár egy-egy toronykakas elejtését hangosan megdicsérték, a fiatal vendégvadász pedig egész nap a középpontban volt és annyi váll lapogatást kapott, mint még soha életében -ugyanis az első hajtás első lövésére egy, a gazosban megbújó gyönyörű vörös bundájú rókát szabadított meg gondjaitól. Be is ígérték neki, hogy este a falu egyetlen kocsmájában tartandó összejövetelen annyi sört kell innia jutalmul, hogy meg is fogja utálni a végére. (Ezt a Karácsony előtti vacsorát évek óta megtartotta a társaság, ha volt aznap vadászat, ha nem -utána már a családé a ember, ha vadász is.)
A reggelinél persze gyorsan elfogyott a hajában sült krumpli, és igencsak hamar megrövidült kolbász is. Igaz, kicsit friss volt még, mert három hete még az ól ajtaját dúrta a moslékért jókora hízó formájában, de azért csak elkopott így is. Lassan eltűntek a hideg sültek is, fogyott a meleg mézes tea -de jól is esett a hidegben a langyos poharat fogni, és hatalmas kortyokkal tűnt el az nyárillatú édes nedű a torkokban. Végül már csak a pakkok romjai és a morzsák mutatták, hogy a Nimródok nem csak Dianának és Hubertusnak áldoznak ünnepeken, hanem Bacchusnak is, de ez így volt jó -és különben is, a friss levegő a beteg gyomorból is farkasétvágyat hoz ki.

Az étkezés után újra nekiindult a kis csapat és ebben a hajtásban végre Áronnak is sikerült egy hatalmas süldő nyulat karikába lőni, majd egy kakast fűzött az oldalára, mely olyan hanggal kelt fel a  lába alól, hogy majdnem elesett az ijedtségtől. Nem sokon múlott, hogy ösztönből lőtt, pedig akkor csak fasírozottnak lett volna jó a madár. Végül is sikerült összeszednie magát és hagyta a szép kakast kirepülni egy kicsit és ekkor lőtt. Az elsővel ugyan lemaradt róla, de a második lövés megtörte a fácán röptét és az egyik kutyás vadász elé esett. Persze Fleki -a hatalmas német vizsla- azonnal és szépen apportírozta gazdájának, aki egy kalapemeléssel és egy kézfogás kíséretében nyújtotta oda a kutasnak a zsákmányt. Utána már nem sok babér termett neki, de nem is nagyon bánta.
Béla puskája egy szajkóra és két nyúlra mondott áldást, majd egy rühes rókát keresztelt meg egy duplázással, de a rudi úgy elszelelt, hogy mindkét lövés mögötte csapódott a hóba. Persze cukkolták is a többiek érte Bécit(„Bélám, azért döntsd már el, hogy te most kinek az oldalán állsz? Büntetésből nem lőhetsz ma több nyulat” -és ez az elnök mosolygó szájából elhangzó mondat volt talán a legenyhébb), de mit bánta ő. Ma mindenki együtt nevetett és nem egymáson.

A vadászat végeztével hazaszéledt a jókedvű és kipirult társaság és bizony senki nem törődött azzal, hogy az asszonyok morogni fognak, amiért a határban elköltött kései reggeli miatt még nem voltak éhesek, az esti vacsora miatt pedig már nem akartak enni, de sebaj! Ennyi morgást megér ez a nap!

Áron is hazaért, elpakolta a puskát, töltényt, a vadászkabátját, rendbe tette a cókmókját, a kompetenciafácán kiakasztotta a kamrába, majd megetette a jószágokat. Rá is sötétedett rendesen, de hát tél derekán hamar érkezik az este. Sűrű köd ereszkedett le mire végzett, s a köddel együtt egy kicsit megereszkedett az idő is. Kicsit bogarászott még a kamrában, megigazgatta az amúgy is tökéletesen álló szerszámokat, körbeforgatta a hajnalban hazafele jövet „kölcsönvett” kis fenyőfát, majd egy „jó lesz ez” dünnyögéssel betette maga mögött a kamraajtót és bement a házba. Tett egy kis fát a jó öreg sparheltra, majd kimagozott és összedarabolt három sütőtököt(na, nem azokból a régi, nagy fajtákból, hanem ezekből az újabb, kisebb, körteaalakúakból), betette őket a kis tűzhely sütő részébe és lefürdött. Kicsit játszott a kis vizslával, majd ledőlt pihenni egyet. Ráér még, van vagy két órája a vacsora kezdéséig, és ahogy ismeri a társaságot, most már úgysem fogják magukat annyira tartani a kezdéshez, mint reggel.
Úgy aludta végig azt a másfél órát, mintha fejbe vágták volna és bizony Isten, rátudott volna még húzni pár órácskát, de aztán a telefon ébresztőjének második csörgésére eszébe jutott a tök a sütőben és egyből kiszaladt a szeméből az álmosság. Szerencsére jól számított -a téli csemege pont kellőképpen sült át. Öntött a tetejére egy kis hársmézet(jó illatosat, mert ünnep táján az illatoknak is nagy jelentőséget tulajdonított), és mire elkészült a fésülködéssel, öltözéssel, addigra felitta a mézet is a tök. Aztán, hogy ne csak a töknek legyen jó, Áron egy hirtelen ötlettől vezérelve a hűtőhöz lépett, kivette a pálinkás üveget, amiben a vendégváró mézes-pálinkáját tartotta(saját barack, saját méz, saját főzés) és nagyot húzott belőle. Kicsit ízlelgette és eszébe jutott, hogy mennyit cukkolták fiatal korában az ilyen hóbortjai miatt. (Már tudniillik, hogy hajlandó volt éjszakákig gürcölni a jószágokkal, méhekkel, gyümölcsökkel és a sok miegyébbel, csakhogy minél tökéletesebben belophassa a hagyományokat, a hagyományos ételeket, ízeket a mindennapok közé.) Elmosolyodott, majd gyorsan visszatette az üveget és újra eszébe jutott, hogy vannak szép dolgok is abban, ha egy kicsit szabad az ember fia. Becsomagolta a sült tököt és elindult a kocsmába.

A vacsora gyorsan eltelt, és mikor másnap felébredt, úgy érezte, mintha ezer pici ördög járná ugyanazt a duhaj táncot, amit Bécivel roptak előző este. „Húúú, kemény ez a mézes pálinka...” jutott eszébe, de aztán beugrott neki pár feles keserű és az elnök házipálinkája is. Az éjféli pezsgőről már csak remélte, hogy a fantáziája szülte, de mikor rápillantott az asztalra, kénytelen volt elfogadni, hogy az is valóság volt. „De miért van két üres üveg az asztalon?”-vakarta meg a fejét és abban a pillanatban meg is kapta a választ. A sarokba tolt fotelben lévő ruhakupac megmozdult, majd elkezdett morogni -Béci hangján. Persze ezt egy másik morgás követte -a kiskutya, nem tudta mire vélni a szokatlan vendéget és hangosan méltatlankodva próbálta kitessékelni a fotelból. Lassan összeállt a kép: miután megérkezett, megivott pár bögre forralt bort, majd beállított cimborája is. Kezében egy üveg rövid és Áron mellé kerülve széles vigyorral közölte, hogy az ő felesége sem alszik otthon, mert segít az anyukájának fát díszíteni. „Hát így kezdődött a tegnap este... de hogy fejeződött be?” Nagy keservesen felállt, és amíg megrakta a tűzhelyet, addigra barátja is előkerült a ruhák alól. Ahogy egymásra néztek, elkezdtek nevetni.
„Jól sikerült a tegnap este-mi?Kár, hogy éjfélre már véget is ért.”-vigyorgott  Béci.
„Tisztára, mint mikor még kiscsikó koromban megitattad velem az első pálinkát.”-válaszolta Áron és újra elkezdett nevetni.
A délelőtt gyorsan eltelt. Áron sütött hajában krumplit, tett az asztalra kötözött sonkát, vajat és lilahagymát, majd reggeli után megkávéztak. Mikor elváltak, megbeszélték, hogy délután kinéznek etetni. Aztán mehet mindenki a maga útján: Áron dolgozni, Béci pedig a családjához.
Mielőtt beszállt volna az autóba, Béla még visszaszólt:
„Azért hozz ki puskát is! Hátha belefutunk egy rókába, vagy egy süldőbe.” -s választ sem várva már be is pattant az ülésre és eltűnt a sarkon.

Áron egész nap pihent és páróra alvás, meg a kiadós reggeli és egy gyors ebéd után már egész jól érezte magát. Barátja, mint mindig, most is időben érkezett, de mielőtt áron beszállna, átadja neki a kulcsot és kijelenti, hogy innentől ő vezet.
„Mielőtt ide jöttem volna, beugrottam Béluhoz -a négy jó barát közül ketten is Béla névre hallgattak, így aztán sokszor csak ők tudták, hogy kiről is van szó, ha szóba került valamelyik Béla-   Belém erőszakolt egy felest, így aztán nem akarok összetűzést a jardokkal. Puskát meg úgysem hoztam.” Vigyorog.
„Cimbora, te javíthatatlan vagy!-vagy inkább gyógyíthatatlan. Hogy bírja ezt az asszony?”- évődik vele a kutas.
„Megkapja a napi betevőt, így nem panaszkodik...”
„Neked mindenre van kapásból válaszod?”
A beírókönyvnél beírják magukat, hogy minden rendezve legyen, majd jókedvűen élcelődnek egymással, miközben lassan fogy alattuk a kövesút. Nem lehet sietni, mert az  út igencsak csúszós és jobb késni, mint meg sem érkezni.
Szerencsére jó időben vannak még, így nem jelent gondot, ha nem sietnek. Az idő szép, a kedvük jó és végre megint kint lehetnek. Végigjárják Áron és Béci szóróit, ahonnét minden elfogyott, pedig két napja töltötték fel őket. Ezután elkanyarodnak a Nagyturjánok felé, mert ott is van egy apróvad-etető és különben is... hátha egy rudi is eléjük kerül.
Ahogy megérkeznek, az autót leállítják a nádas mellett, majd ki erre, ki arra egy-egy vödör kukoricát cipelve elindulnak a két etetőhöz, amik a nádas két végén állnak. Béci csak távcsővel, de Áronnál bizony ott a jó öreg 7,62-es. Pár perc séta után a kutas megáll, hogy kifújja az orrát, de ahogy megtorpan, megüti a fülét valami szokatlan hang, majd nemsokkal később a disznók jellegzetes szaga is megcsapja az orrát. „A mindenit! Még a végén lesz itt valami!”-kapja el a vadászláz, s szíve a torkában dobog az izgalomtól. A vödröt ott hagyja, és szép óvatosan elindul a szóró felé, mert onnét jött a csámcsogó hang. Szerencsére a nádban itt van egy kis öböl, az etető pedig ennek a közepén van, így végig jó takarásban és jó széllel lophatja be a vadat. Mikor kiér a sarokra óvatosan kikémlel a nád mögül: két jó süldő és egy nagy kan ropogtatja a fácánoknak kiszórt kukoricát és annyira belefelejtkeztek a késő délutáni lakmározásba, hogy fel sem figyelnek a  zár kattanására. Áron féltérdre ereszkedik és céloz. De hiába a kedvező hely, a disznók mindig úgy állnak, hogy nem meri útjára engedni a golyót. Ahogy ott térdel a hóban, egyszer csak megüti a fülét még egy hang. Messziről jön ez az éppencsak-nesz, de lassan egyre jobban ki lehet venni. Északi vándorok közelednek a felhők alatt és már szépen hallatszik a jellegzetes csukló „Lilik-lik, gilik-lilik-lik”. Áron leereszti a puskát. Hirtelen olyan jól érzi magát, hogy el is felejti, hogy az előbb még ki akart ugrani a szíve és hogy a nagy lehetőség egy nagy kanra lehet épp most csúszik ki a kezei közül. „Elvégre Szenteste van. Nem fogok lőni!”-határozza el magát.
„Ne csak nekem legyen ünnep a mai nap”-mosolyodik el saját érzelmein- „a kukoricát meg itt is megtalálja a madár. Így mindenki kap ajándékot.” S a gondolatot tett követi. Visszalopakodik a vödörhöz és óvatosan kiönti a tartalmát egy kis bodza bokor alá és visszaóvatoskodik az autóhoz, ahol már várja a barátja. Érdekes csend feszül közöttük és Áronnak eszébe jut, hogy el kellene mondania mi történt, de nem akarja hallgatni a piszkálódást, így nem szól, Béci meg nem erőlteti a beszélgetést. Mivel lassan sötétedik hazaindulnak, s alig szólnak egymáshoz az úton.
Mielőtt Áron kiszáll az autóból barátja megfogja a kezét és cinkos mosollyal az arcán, odafordul a kutashoz:
„Te Áron!-legalább nagy volt?”
„Mi?”
„Hát a disznó, amit láttál. Tudom, hogy volt ott valami, mert utánad mentem ahogy végeztem, de mikor láttam, hogy letérdelsz és célzol, megálltam és csak távcsővel néztelek. Aztán láttam, amikor felnéztél az libákra. Olyan tisztán láttalak a távcsőben, hogy még a vigyort is láttam az arcodon, mikor leeresztetted a puskát. Ha róka lett volna, tuti nem engeded el... szóval? Nagy volt?”
„Nem volt óriás, de igen: nagy volt.”
„Gondoltam”-vágja rá Béci, majd gyorsan témát vált- „A többieknek üzensz valamit? Nincs még kedvem hazamenni és fát díszíteni. Azt hiszem, boldogítom őket egy kicsit, amíg az asszony és a gyerekek elkészülnek a fával.”
„Igen kellemes Ünnepeket kívánok nekik és hogy igyanak egy pohár pezsgőt az egészségemre!” -válaszolja mosolyogva a kutas kipattan az autóból, majd széles intéssel elbúcsúzik a barátjától, aki visszadudál még, és bemegy a házba.

Az este lassan telik a benzinkúton. Ilyenkor se vevő, se ellenőr, csak egy-két elkésett utazó fut be nagy ritkán. A kutasok és az eladók jobb híján kártyázgatnak, de azt is csak úgy ímmel-ámmal. Áron néha kimegy szétnézni, s ilyenkor viszi magával a keresőt is -a benzinkút a falu szélén van és teliholdkor vagy hó mellett bizony sokszor látni éjszaka őzeket, rókát, néha valami ritkaságot is. De úgy néz ki, hogy ma az állatok is ünnepelnek, mert semmi mozgást nem látni a környéken. Lassan csordogálnak a pillanatok és percekké is alig akarnak összeállni, nemhogy órákká. Éjfélkor azért koccintanak egyet a többiekkel. Ilyenkor megengedhető ez a kis lazaság, de ez az ünnepelés is csak fél órára töri meg az egyhangúságot. Aztán végre valahára elérkezik a műszak vége. Ez már egy kis változatosságot jelent, mert át kell adni a kutat a következő műszaknak és legalább lehet egy kicsit tenni-venni. És végül elérkezik reggel fél hét -és beállít Áronért a munkatársa, hogy hazavigye. Persze a téma végig az, hogy milyen jó volt az előző este, ki mit kapott, ki minek örült a legjobban, mi volt a vacsora, meg a többi ünnepi mozzanat és minél tovább hallgatta Áron, egyre jobban hiányzott neki a családja. Sajnos, ő kénytelen volt nélkülözni ezt a kellemes hangulatot az előző este és azt sem tudja, hogy mikorra készül el az ő autója, hogy hazahozza őket.
Mikor megérkeznek, morcosan elköszön, majd bevágja az ajtót maga mögött. Semmihez nincs kedve, egyedül érzi magát. „Később talán átnézhetnék valamelyik jómadárhoz, de még korai lenne zavarni őket.” És ahogy így morfondírozik, dudaszóra lesz figyelmes. „Ki az ördög nem bír magával ilyenkor!”-fortyan föl, de azért csak kinéz és leesik az álla: a kapuban ott áll Béci kisbusza és épp akkor szállt ki belőle a felesége, a két Béla és Árpi a harmadik csirkefogó pedig  az első ülésről vigyorognak a meghökkent kutasra. Áron azt sem tudja, mit csináljon, de a kisbusz már tolat is ki az útra. Az örökvidám Béci még visszakiabál belőle: „Kellemes Ünnepeket komám! Örülj az ajándékodnak, aztán délután nálunk találkozó!”
És ahogy Áront körbevette a családja, akkor érezte igazán, hogy Ünnep van mindenkinek!

Gergő, jó lett!  :kalapemel :ELjEn

Ez szuper!  :kalapemel

Sziju! Ez nagyon tetszett! :OKO

Emlék

Langyos december volt. A kukoricát – legalábbis, ami maradt belőle – levágták. A les a tarló szélén volt, mellette sűrű cirok. Az ifjú boldogan ült a szélén, puska a kézben, töltve, biztosítva.
-   Süldőt, malacot a pataktól várhajuk – mondta a kísérő, bár mindketten tudták, erre az esély egyre kevesebb.
Nem ez volt az első, hasonló feladat okán közösen eltöltött este. Süldőre, malacra terjedt ki a „kompetencia” ugyanis, melyet a család kért és kapni ígért vadkár fejében. Az ifjúnak a legkevésbé sem fűlött a foga a malaclövéshez, hiszen vadászhat, ami akkor sokkal többet jelentett neki egy-két zsák kukorica elégtételénél. Valami hasonlón morfondírozhatott a kísérő is, hiszen nem mutatott unalmat, kedvetlenséget néhány les okán, de hát miért is tette volna, vadászott. Erősen alkonyodott már. A horizonton egyszer csak feltűnt két sziluett. Egy kisebb, és egy valamivel nagyobb. Tehén, borjú.
-   Lőttél már szarvast?
Alkalmas helyet keresve már a cserkelésé lett a főszerep, ami a kukoricatarlón nem bizonyult a környék leghalkabb cselekményének, de a szél segített.
-   Ki vagy biztosítva?
A szálkereszt akkor már a borjút kísérte, várva az alkalmas pillanatot.
-   A tehenet lődd!
Felnézett az ifjú a célzásból.
-   Nem esett még az idén, a tagság meg mostanában nem nagyon jár ki.
A szálkereszt hártébb csúszott. A nehéz golyóbis taglóként vágta földhöz a tehenet.
-   Meglövöd a borjút is?
-   Nem mészárolunk. Majd hátrahúzta a závárt, az üres hüvely emlékként a zsebbe került.
Első szarvas volt, de nem örült az ifjú.
-   Ne aggódj a borjú miatt, beáll valamelyik rudlihoz.

Csontig tépte a fagyos szél az arcot, mikor megkondult a harang. Tette mindezt azzal az évszázadok óta neki rendelt céllal: egy lélek úton van. Az ifjú vadász nem fázott. A harangon kívül nem hallott, a koporsón kívül nem látott. Istenfélő ember lévén tudta, hogy a búcsú nem végleges, csak ebben a földi létben nem lesz többé találkozás.

Van a környéknek egy igazán szép kis része jó golyólövésnyire a falutól, mégis távol tőle. Egy nádas, füzes tófarok, ahol a kutya is jobbára akkor fordul elő, ha éppenséggel eltévedt, de ilyenre emberemlékezet óta még nem került sor. Igazi vadlakta kis birodalom, pedig az egész nem nagyobb pár hektárnál. Az ifjú gyerekkora óta sűrűn megfordult benne. Élete első vadászélménye is ehhez a helyhez fűződik. Lassan húsz éve annak, hogy a vele hasonló korú, erdőt kedvelő, és ugyanolyan nagy tapasztalattal bíró cimborájával elindultak agancsozni, mert hát a falubeliek is tették. Ez bőven elegendőnek szolgált a délutáni kimozdulás indítékául, csak hát több egyszerre felmerülő problémával kellett ott és akkor szembesülniük.
-   Hol keressük?
-   Hát ott benn.
-   Te csizmában jöttél?
Így utólag a kérdések értelmüket veszítették. Következésképpen ugyanis az ifjú ment elöl, a koma követte, hiszen a gázlómélység, melyet minden különösebb gond nélkül abszolválni tudtak egyelőre befelé ösztönözte őket. Aztán az ifjú egy pillanat múlva a hasán fekve találta magát. Azt nem tudta, miben sikerült teljes sikerrel hasra esnie, de mérhetetlenül megsértődött rá. Legalábbis addig, míg az egymáson keresztben fekvő agancspárt a koma valahogy ki nem cibálta a lábai alól. Hát innen eredt a hely szeretete.
A tavaszon aztán az ifjú menyasszonyával csalánszedőbe indult. A füzes szélén buja aljnövényzet volt.
-   Vigyázz hova lépsz Csillagom, nagyot eshetsz ebben a gazban. Ott egy váltó menjünk beljebb azon!
Ahogy rátértek a váltóra az ifjú szemöldöke hirtelen összeakadt. Sok pici, alig körömnyi nyomok, időnként pedig egy majd tenyérnyi. A nyomok frissek, még gyöngyözik a kocanyom oldala.
-   Mi a baj? Miért nem mész?
-   Innen csak egy út van, az pedig a „kifele”.

Csörrent a telefon.
-   Ismerem a srácot még régről, rendes ember, azt mondta, mivel tőled tudja a konda hírét, kivisz. Menj! Ideje kimozdulnod! – szólt az ifjú apja.
Nem volt puska a kezében a temetés óta. Kereste a helyét, melybe addig a puska, mint az élet elvevője a legkevésbé sem kapott szerepet.
A mocsár túlsó sarkán ültek. Egy hónapja már a csalánszedésnek, de a tag bizakodott. Sűrűn távcsövezve interjúvolta az ifjút a váltó pontos helyéről, a nyomok számáról. Az ifjú be sem töltött, pedig a lehetőség megint csak az övé volt.
-   Amott egy borjú! – mutatott balra a tag – de miért egyedül?
Az ifjú felemelte a keresőt. Egy szépen kigömbölyödött, lassan ünőforma tarvadat látott békésen, de magányában legelészni. A borjú aztán megindult befelé a vetésen, egyenest az akkor kiváltó őzrudli felé. Jó negyed órát figyelték, ahogy a borjú hozzácsapódva az őzekhez vacsorázni indul a lucernára.
-   Nagyra nőj, légy vezértehén!
Az ifjú – bár az időjárás hibátlan volt – férfiúi büszkeségétől leplezve bár, de kénytelen volt a lencséről letörölni azt az első gyászkönnyet, mely már oly régóta érlelődött benne. Megértette az Istent, megint tanult valamit: ilyen, ha elvesznek, ilyen, ha elveszel….

 :OKO :bravo :kalapemel

Ez nagyon szép!  :)

Nagysas, ez egy nagyon szép, és megindító írás...

 :OKO



 :buba

Az első hangra.


Egész délelőtt havat lapátoltam. A szomszéd és a mi házunk közé rakta le a szél a tetőről két napja. Gyönyörű napsütéses idő, szélcsend, délben -6 fok. Több köbméter hó ellapátolása után már szabad volt az út a kocsinak. Miután besóztam a frissen vett sonkákat és csülköket felhívtam Simit. Meg akartam kérdezni kijön-e velem délután vadászni. Háromszor hívtam, de csak a hangposta jelentkezett. Akkor egyedül megyek.
Háromkor indultam ki. Még a faluban jártam, amikor Zolika visszahívott. Gyakorlaton volt, ezért volt a telefonja lenémítva. Én már azt hittem, hogy téli szünet van. Nagyon sajnálkozott, hogy nem jöhet.
A bőrteleki erdőhöz akarnék kimenni ha, lehet. Területünk legnagyobb (15 ha) erdeje.


(http://kepfeltoltes.hu/091222/DSCF9280_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)


A hó nagy, a kocsim nem terepes, csak ott tudok közlekedni ahol el van takarítva az út.
Szerencsémre a bőrteleki üres sertéstelepig eltúrták az útról a havat. Itt hagyom a kocsit az út szélén. Innen még kb. hat-hétszáz méter az erdőszéli les. Idő közben beborult és a szél is gyengén lengedezni kezdett.
Csak a puskát, távcsövet a fényképezőt és egy pokrócot viszek magammal és pár lőszert a zsebben.
Nem az erdő mellett megyek végig, hanem átvágok a repce földön egyenesen neki a lesnek.
Az utolsó száz métert csak lassan és csendben teszem meg. Mindig így közelítem meg a leseket, mert sosem tudni, hogy mi van a közelben. Mire odaérek így is kimelegszem a nagy hóban.
A les deszkán és az alján vastag hóréteg. Megfordítom és a leterített pokrócra ülök. A jobb csőben nyolcas a balban hatos sörét. A puska mellettem letámasztva. Ha felmegyek a lesre, mindig várok pár percet, amíg megnyugszik a környezet, és az ember is kifújja magát egy kicsit.
Előttem sűrű sarjerdő mögötte a tölgyes. Balra fiatal és a les mellett elég hiányos akácos ide jól be lehet látni. Az akácosból öt szajkó száll felém. Húsz méterre szállnak be a sűrűbe. Bármelyiket meglőhetném, de eszem ágában sincs. Örülök, hogy itt vannak, sokszor jelezték már nekem az érkező rókát, most is erre számítok. A hátam mögött a tábla túlsó vége felől egy suta jön az erdősávból a gidájával.

(http://kepfeltoltes.hu/091222/DSCF9283_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)


Előveszem az öreg sípot és megszólaltatom. A kétségbeesett nyúlsírásra az egyik szajkó felül egy fiatal kőris hegyére. Vele egy időben miközben még fújom a sípot, a sűrű sarjasból egy róka fut be a les alá jobbra. Még, talán ha 15 másodpercet fújtam a sípot. Ilyen hamar még soha nem jött be róka a hívásra. Érdemes volt az utolsó száz méteren óvatoskodva jönni a lesre, mert ez a róka csak pár tíz méterre lehetett a lestől.
A sípot leteszem a puska óvatosan a kézben. A rókából a les résén látok valami vöröset alattam utána azt sem.
Kritikus helyzet, ilyenkor nagyon könnyű elszúrni a dolgot.  Villámként kavarognak a gondolatok az agyamban, hogy mit tegyek. Hátra nem merek fordulni, félek, hogy zajt csapok és észrevesz. Azt tudom, hogy a nyílt vetésre nem megy ki, így csak jobbra vagy balra mehet esetleg. Ha felállok, akkor meglátom, és akkor ugortában rálőhetek, mert akkor ő is észrevesz, mert valahol alattam van. Akkor viszont benne van a pakliban az is, hogy az esetleg cikázó rókát elhibázom. Mozdulatlan maradtam kibiztosított puskával a kézben csak a szemem jár jobbra, balra. Végtelen hosszúnak tűnő 15-20 másodperc után a nagy hóban ugrálva szalad visszafelé a sűrűben. Valamit észrevett vagy csak megsejtett ilyen közelről.
A sűrű sarjak között nem sok tiszta hely van lőni, de ilyenkor nem szabad variálni annyi sörét úgy is talál magának utat, amennyi kell. Mikor húsz méterre ér a jobb csővel meglövöm. A sarjakat veri a sörét, a róka belefúródik a hóba és nem mozdul.

(http://kepfeltoltes.hu/091222/DSCF92811_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

(http://kepfeltoltes.hu/091222/DSCF9286_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

(http://kepfeltoltes.hu/091222/DSCF9288_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)


Nem megyek le a lesről. Még tizenöt percet hívok, de nem jön más. Csinálok pár dokumentáló fotót a nyomairól is a les alatt és a rókáról is.

(http://kepfeltoltes.hu/091222/DSCF9284_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)

(http://kepfeltoltes.hu/091222/DSCF9291_www.kepfeltoltes.hu_.jpg)


Még nincs négy óra és úgy döntök, hogy átmegyek a miklai lesre, a szik szélére. Erről lőttem ősszel a kant és akkor éjjel három róka is volt ott a kukoricatarlón.
Mire beérek fél öt elmúlt és erősen szürkül. Fél óráig sípolok eredmény nélkül. Közben a szél is megerősödik. Feladom, ide most nem jön semmi. Kibotorkálok a havas szántáson magamban szidva a traktorost, aki az utat is felszántotta. A juhászat felől ugatnak a kutyák, a szél is egyre erősebben fúj, három nap múlva szenteste.

Gratulálok Szik  :kalapemel
Nagyon jó tőrténet !! Főleg hogy képekkel van ilusztrálva !!! :OKO :OKO :kalapemel :kalapemel

Köszönöm Gyula! Igen jó volt olvasni és a képek is rendkívül hangulatosak. :OKO :OKO :OKO

Egyben szép és szomorú történet !  :OKO
Engem megérintett !! :)

Szik, a rókához is, és a történethez is  :kalapemel :ELjEn
A képekkel tényleg nagyon hangulatos.