Üdv!
Ígéretemhez híven írnék pár sort a tegnap estéről.
Kicsit késve, este nyolc után sikerült kijutnom, de még szerencsére erős szürkület előtt elfoglalhattam a leshelyem, aminek ezúttal egy előzetes vizit után kecsegtető vetés melletti nagy bodzabokrot néztem ki.
Elképesztő, mennyire bele lehet ilyenkor olvadni a természetbe: a pockok a lábam előtt ugrálnak lyukról-lyukra (a kis kéjencek
), a madarak szinte karnyújtásnyira a bokor tetején kísérik énekükkel a réti hegedűsöket.
Pillanatra el is felejtettem, hogy épp vadkárelhárítok, de aztán a már tisztességes szürkületben megakad a szemem valami vetésbe nem illőn. Igen, egy róka volt az, tőlem nagyjából 200 méterre és egyre csak közeledett. Róka volt, de szinte felismerni nem lehetett (a farkán már szinte szőr sem volt), szabályosan groteszk látványt nyújtott, annyira megrühösödött már szerencsétlen.
A szívem szorult össze, annyira sajnáltam, mert bár ekkorra alig 120 méternyire lehetett, de sajnos pont végigkövette a főút vonalát és nem mertem, nem is lőhettem rá.
Miután "rácincogtam" párat, megállt ugyan és felém is fordult, de csak nem tágított és végig az út menti búzában ment tovább.
Nagyon sajnáltam ugyan, de sok időm nem maradt rá, hiszen alig 15 perc elteltével pontosan ugyan ott egy újabb, kevésbé torz róka tette tiszteletét pofátlan módon (mintha tudnák, hogy merre is az a bizonyos lő irány). Természetesen lövés szóba sem kerülhetett, de már megérte kimenni..., gondoltam akkor.
Szépen rám sötétedett, olyan éjfél körül járhattam és épp a következő adag csirke-rizsemmel végeztem, amikor a hátam mögül iszonyú csörgés-zörgést hallok (gondolom, na valami öngyilkosjelölt süldelék lesz az
). Nézek óvatosan hátra, nem látok semmit, de a zaj forrása egyre csak közeledik: 15 méterre saccolom és közeledik. Óvatosan a puskámért nyúlok, előre veszem, de megfordulni nem merek. A távolság már kevesebb, mint 10 méter. Ekkor még közelebb jön, hát mi az? Naná, hogy egy róka, valami madárzsákmánnyal a szájában. Úgy fest, kapósak ilyentájt a bodzabokrok vadásznak, s vadnak egyaránt leshelyül.
Hallgatózok, figyelem, lövésre ilyen pozícióból esélyem nincs, meg amúgy is, mozdulni nem bírtam az izgalomtól. Ropogtatja a madár utolsó csontjait, majd dolga végeztével szimatol, s elindul felém.
A székemre terített kabátom úját szaglássza, a szívem pedig már azt a fura kis fityegőt a torkomban. Mondom ilyen a világon nincs! Mert most vagy elnyomta a szagom a bodzabokor jellegzetes illata, vagy nekem volt rókaszagom, de kénytelen voltam felállni, mielőtt beleül az ölembe.
Hirtelen, amolyan westernhősként felugrottam és megvilágítottam, de már ugrott is a bozótosba és nem láttam többé.
Nem is tudom..., lőni, igaz nem lőttem, de csak annál a szerencsétlen rühös rókánál sajnáltam ezt igazán. Felejthetetlen élmény volt nekem ez és talán a kis vörös vacsoravendégemnek is.
