Sziasztok!
Tegnap és tegnap-előtt 3 havi pihentetés után kivonultam a szórómra. Előző nap Édesapámmal egy jó fél pótkocsi tört szemet és ocsút vittünk ki, mely egy tekintélyes kis dombot képezett. Ez hivatott majd jó darabig ellátni "őzeimet" (bocsánat a birtokos jelzőért, de azok akkor is az enyémek
), a szarvasokat és mindent, ami gusztust kap rá a tél alatt.
Egész este zörgés és csörtetés vett körül, minden percben vártam a végre kilépő disznót. Persze nem az volt. Egy róka volt, melyet már régről ismertem. "Többszörösen visszaeső" szabadulóművész, melyet már párszor hibáztam, s többször meg is lépett, mielőtt még lőni tudtam volna. Szóval mindig is a szerencse kegyeltje volt, valahányszor összetalálkoztunk a lesem környékén. Nem volt ez másképp ezen az esetén sem.
Az elemózsia halom mögé sompolygott be, mely majd egy méter magas volt és jó fél szobányi helyet foglalt, így tökéletes biztonságban volt. Mire a puskát kézbe vettem, már csak azt láttam, hogy igencsak szaporázza. Persze elhibáztam. Nem is kérdés. Az este ezzel még nem ért véget, ugyanis nem sokkal később a gyönyörű holdfényben a sárgára aszott és lelegelt mezőn három disznó hagyott még faképnél, mielőtt még rájuk emelhettem volna a fegyvert. Pedig szép tempósan jöttek ám, s már elképzeltem magamban a becsapódás hangját is, amikor is a felőlem érkező szél orrba nem vágta őket.
Pedig a látási viszonyok is tökéletesek voltak, de hát minden ugye nem klappolhat. Utánuk cserkeltem, de nem jártam szerencsével. Meddő próbálkozás volt már úgyis az egész. Utána gondoltam egyet, s nem mentem vissza a lesre, mivel a legelő túloldalán, fasor takarásában az elhagyott tanyaudvart sűrűn látogatják a disznók. Persze ingáznak a szóró és a tanyaudvar közötti tengeritábla között (már amennyit hagytak belőle!). Ezért elég nehéz sokszor a helyzetem. Így hát elcserkeltem oda is, hátha ott kapom a másik bandát. Nem tévedtem! Már jó 250 méterről láttam, ahogy beváltanak onnan a fasorba és már el is szeleltek. Nem vettek észre, csak éppen végeztek a vacsorával, s "hazaballagtak".
Egy szó mint száz, aznap hajnali 2-re értem haza, sikertelenül. De legalább jót vadásztam!
Tegnap ismét a szóróra ültem, mivel a tanyaudvari tengeritábla csak kocsitetőn jöhetett szóba, s a felhők nem voltak bizalomgerjesztőek. Lassacskán szemerkélni is kezdett, így maradt a fedett les, az előző napi széliránnyal, mely nem nagyon kedvezett. "Ha ki akar jönni, úgyis kijön!" - vezényszóval felgallyaztam hát és vártam.
Már éjfél volt, s mondanom sem kell, az avarban való zajongás folyamatos volt ezen az éjjelen is. Disznóban már nem is reménykedtem, de már a rókában sem. Ennyire nem lehet elővigyázatlan.
Ahogy ezt elgondoltam, ránézek a keresővel a velem szemben lévő nagy halomra, s ott áll rajta a róka!
Na ekkora önbizalom és pofátlanság sincs még egy a világon! Emeltem is a puskát, s szerencsére nagyon el volt foglalva a törtszemen korábban lakmározó egerek csapájának kibogozásával, s nem is mozdult.
Már csak azt hallotta, hogy bömböl a 30-06-os és összedűl a világ.
Egy tapodtat sem ment szegény Rudi. Úgy odavágta szegényt a 11,7 grammos lövedék, hogy még meg is hempergette a törekben. Mikor odamentem hozzá, úgy nézett ki, mint a rántani való hús a prézli között. A vadásziatlan hasonlatért elnézést kérek, de valóban nagyon groteszkül hatott a meglőtt róka a maga kis takarmány-ágyában, szinte eltűnt a pihekönnyű ocsúban.
A kimenet viszont brutális volt, azt már nem nagyon tudom hasonlítani semmihez, bármily gazdag a fantáziám. Csúful elbánt szegény rókával a puska. A jobb lába sehol, s a mögötte lévő bordasor is eltűnt. Szörnyű látványt nyújtott. Nos ezért nincs egyetlen épkézláb gereznám sem.
Hajtásban pedig, ahol söréttel is terítékre tudnám hozni, ott persze meg eddig nem volt szerencsém.
Próbáltam előnyösen lefotózni szegény Komát, hogy legalább egy kis emlék maradhasson róla, ha már a gereznáját nem kaphatom meg.
Ezt követően pedig visszavittem otthonába, ahonnan jött, nem hagytam ott a számára méltatlan ravatalon.
