Április 15-én este találkoztunk első alkalommal. Egy jó ideig elöltöltős puskámmal jártam a nyomában, de sokáig esélyem sem volt rá, hogy a közelébe kerülhessek.
Egy elvadult régi szőlőhegy volt a tanyája, olyan takarással, ami a legtöbb helyen szinte lehetetlenné teszi a vadászatot.
Mégis összefutottunk itt-ott, persze a lehető legváratlanabb helyzetekben.
Volt, hogy Ő cserkelt be engem, de hátulról közelített, majd mikor megpróbáltam ültömben megfordulni, gúnyos riasztások közepette elugrált.
Két hete viszont majdnem megtört a jég. Kijött még világosban egy falatnyi kis kukoricára, egy gyerekbakot hajkurászott ide-oda, én meg ott hasaltam a porban
és próbáltam a mozgását kísérni az .54-es kaliberű füstös kölyökágyúval. Aztán amikor végre egy pillanatra megállt, akkor 100%-os pozícióban lőttem rá kb. 30 méterről.
Ahogyan oszlott a lövés füstje, már előre élveztem a pillanatot, amikor a ritkuló kénes felhőn át megpillantom a nyilván tűzben rogyott zsákmányomat.....amire viszont nem került sor.
Megpillantottam helyette egy jó ökölnyi, betonkemény, száraz rögöt, a tetején egy kalibernyi mély árokkal, vagy egy méterrel előttem....
Persze, ahogyan mozgott a bak, és kísérgettem a nyílt irányzékkal, végül pontosan úgy állt meg, hogy a cső felett elnézve az irányzék takarta a göröngyöt,
de a csőszáj elé azért még pont belógott...
Hatalmas 1:0 a Bak javára.
Csak az nyugtatott, hogy nem találtam semmilyen sebzésre utaló jelet.
Eztán a bak sokkal óvatosabb lett. Már tudta, hogy nem babra megy a játék. Szinte csak a lővilág utolsó morzsáinál mutatkozott.
Természetesen csak nekem, mert vadásztársam számára fényes nappal kiállt egy kopasz, tarra vágott domboldalba, ahol addig soha sem láttam megjelenni.
Javasoltak már másik bakokat vadásztársaim, de úgy voltam vele, hogy amíg biztosan tudom, hogy a revírjében tanyázik, addig nem nézek másik bak után.
Ő kell nekem, vagy senki más.....
Ma kora este egy csinos záporral ért véget az egész napos változékony, esős idő.
Utána úgy tűnt, hogy kezd kikandikálni a Napocska, hogy az este előtt még megörvendeztesse az erdő-mező átázott lakóit.
Már pakoltam is össze a cuccomat, bújtam a vadászgúnyába, és amint nyitottam a fegyverek szekrényét, valahogyan nem a füstös puska felé nyúlt a kezem.
Nem értettem, hogy miért, de önkéntelenül az idén 50 éves, azaz velem egy idős 7x57-es ZKK-t vettem elő nagyon hosszúra nyúlott száműzetéséből.
Január utolsó napján látott utoljára szabad levegőt az öreg.
Hát jó, akkor legyen.... gondoltam, és három lőszert magamhoz véve robogtam a beíróhoz.
Szerencsére az esőben nem sok vadásztársamnak volt ínyére a kintlét, így lefoglalhattam a számomra oly kedves pagonyt.
És ettől kezdve az egész valahogyan olyan meseszerűen zajlott.
Úgy gondoltam, hogy az egyik domboldalon, egy fahordó úton elcserkelek egy félbehagyott farakásig, ahonnan belátni egy 10 méter széles és kétakkora hosszú füves részt
a völgyecske másik oldalában, mert a bak már több alkalommal ott váltott keresztül, amikor a területét jelölte körbe.
Valahogyan úgy éreztem, hogy jó esélyem van rá, hogy megpillanthassam, mert eső után szeretik gyorsan végig rakni friss üzenetekkel a territórium határvonalait,
az esetleges idegen pályázók számára.
Oda is értem a farakáshoz, a kétlábú lőbotomat leállítottam kinyitva, a farakásnak támasztva,
majd féltérdre ereszkedve éppen a puskának kerestem támasztékot...... amikor a szemem sarkából egy vörös foltra lettem figyelmes.
Felnéztem, és legyökerezett a lábam....Ő VOLT AZ!
Pont ahol vártam, ahová képzeletem előtte fél órával oda festette számomra.... és most élő valójában ott lépked.... alig ocsúdtam fel, annyira megbabonázott a helyzet.
Na, de hamar "létre jöttem", amikor nekiállt egy fiatal dió suhángon elhelyezni a névjegyét, akkor felkeltem, a puskát felraktam a kétlábú bot bőrszíjára...
és abban a pillanatban rám kapta a tekintetét! Éreztem, hogy itt és most, csupán pillanatok fognak dönteni.
Nekem a siker, vagy újabb kudarc, a bak számára élet és halál között.
Mire ráhajoltam a céltávcsőre, a bak már ugrott is párat, de még éppen azelőtt, hogy teljesen beleveszett volna a nagy zöld masszába, még egyszer meg akart róla bizonyosodni,
hogy újból az a zaklató fráter tört-e be nyugalmas magányába, aki miatt már annyiszor méltatlankodnia kellett?
De ez alkalommal nem ő nyert.
Az utolsó ugrásának első pillanatába vágott bele durván a lövés hangja.
A 11,7 grammos cseh SPCE kissé srégen hátulról, testközépen kapta el a bemozduló vadat, és azonnal letaglózta őt.
Egyre lassulva kaszált még párat a lábaival, majd elcsendesedett.
Én pedig hosszú idő után, végre újból éreztem a vadászláz forróságát, remegő kézzel és lábakkal ballagtam oda hozzá,
és olyan tisztelettel készítettem neki ravatalt a végtisztességhez, amilyent már nagyon régen nem éreztem magamban.
30 évnyi hivatásos vadászi élet után kellett két év szünet, amikor alig-alig szólt a kezemben a puska, de még az íj is jobbára csak pihent.
Ezek a pillanatok jelentik nekem a vadászatban mindazt, amiért még mindig képtelen lennék önszántamból abbahagyni.
És bár maga a trófea már egyáltalán nem lényeges a számomra, azért örömmel állapítottam meg, hogy abban nem tévedtem.
Igazi, tiszta örömömet lelhetem az agancsban is, koros, érett, érdekes bakot vehettem birtokba.
Régen éreztem hasonlót.
