Nagyi, gratulálok a matuzsálem-bakhoz
. A többi sikeres bakvadásznak úgyszintén.
Érdemes benézni mindig ebbe a topicba, és úgy látom, nem csak a bakok miatt.
Cheyenne, úgy hallottam, a bőrnek is jót tesz ez a nedű. Állítólag fizikai munka során megakadályozza, hogy hólyagos legyen a kéz. Úgyhogy hajrá! Lehet, hogy arcápolásra sem utolsó...
Engem is elért a szerencse áprilisban, de még csak most sikerült rászánni magam egy kis írásra.
(Még mielőtt valaki leütné, nem a kezemet sikerült végre valahára nekem is lehugyoznom, hanem bakvadászatról van szó.
)
A szóróm környékén késő ősztől egyre gyakrabban mutatkozott egy barkában meglehetős méretű trófeát mutató, szép hatosbak.
Egész télen át, minden reggel és este megjelent a szórón a sutákkal. Alig-alig maradt el egy egy nap, hogy ne láttuk volna az éjszakai lesek alkalmával.
Igyekeztünk nem zavarni Őkelmét sohasem, akárhányszor megjelent. Legalább olyan figyelemmel kísértük minden mozdulatát és legalább olyannyira igyekeztünk a nyugalmát nem háborgatni és csendben ülni, mint ha egy szép sarlókkal rendelkező kan állt volna ki elénk a placcra.
Nem akartuk elijeszteni, mert szépen tartotta helyét a szóró mögötti kis tölgyesben és a szóró melletti patak túloldalán elterülő vetésünkön. Apámmal úgy gondoltuk, hogy amennyiben lőhető, így legalább könnyebb dolga lesz a Vadászmesternek is, ha egy jó vendég érkezik egy jó bakra. Így könnyebb megtalálni. Szóval mindent megtettünk, hogy nyugalmat találjon ezen a környéken és tavasszal ne álljon odébb.
Barkában hatalmasat mutatott, így eszünkbe se jutott, hogy tavasszal én emeljek puskát rá. 400 gramm felett becsültük Édesapámmal, annak ellenére, hogy tudtuk, barkában azért csalós az ilyen találgatás. Mindenesetre sokszor gyönyörködtem benne és eljátszottam a "mi lenne, ha ... " gondolatával.
A tél elmúltával már csak messziről láttam néha, olyan távolságokban, ahol már csak keresővel is a bak vagy suta mivoltát találgathattam, nem pedig az agancs súlyát. Barka nélkül egyszer sem láttam. Édesapám azonban a szóró melletti vetésen a mezőgazdasági munkák során többször is találkozott vele és ráismert. Bizton állította, hogy itt maradt. Az őszi és téli lesvadászatokon való okos viselkedés (érkezés és távozás is síri csöndben) és a minimális zavarás meghozta a gyümölcsét. A szóróhoz Apám többször tett a törköly és a kukorica mellé egy kis köteg lucernát is. Nem kellett sokat találgassak, hogy ez nem igazán a disznók kedvéért volt. Nagyon sok dám is járja a szórót, de a bak szinte óra-pontossággal érkezett. Szóval ennek nagy része azért neki lett címezve.
Apámmal április elején beszélgettünk a bakról és felvetette a télen csak elvi síkon néha elismételt "mi lenne, ha ...." - kérdést. Ő már látta barka nélkül, s véleménye szerint bár így is kapitális méretet mutat, de már nem tűnik olyan elérhetetlen méretűnek, mint korábban barkásan. Úgy látta, hogy a költségvetésembe (ami sajnos számít) beleférne visítva.
Egyik hétvége előtt, mielőtt hazalátogattam volna, felhívtam Édesapámat csak úgy érdeklősképp a hogylétük felől. A beszélgetés végén csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy a Vadászmesterrel beszélt és úgy készüljek, hogy a hazautazást követő hajnalomat tegyem szabaddá, mert bizony el kell mennem azért a bakért.
Nos én mindig is csodáltam az Apám azon képességét, hogy látszólag egy dologgal nem is foglalkozva a háttérben már szentenciát is mond és egyben le is rendezi azt, s teszi ezt olyan fölényesen és hirtelen, hogy az ember seggre ül a meglepetéstől!
Azt mondanom sem kell, hogy az öröm határtalan volt részemről. Úgy tűnik, hogy vendégnek még nem szánták oda. Az ismert és sokat látott és titkon meglesett vadra való vadászat semmihez sem hasonlítható érzés. Ezt megelőzően egyetlen alkalommal volt csak részem ebben, az első disznónál, amit ezen a vadászterületen lőttem. Hat hónapig kutattunk és jártunk utána, mire meglett. Csak a jobb oldali nagy és kisagyara volt meg a kannak, a többi kitörött tőből. Mégis erre emlékezem a legszívesebben, valahányszor rá nézek a falon, nem pedig a mellette lévő jóval nagyobb és hibátlan agyarpárra.
Szóval izgultam, de nagyon!
Hajnalban öt órakor már a Kísérőm háza előtt gargarizált a Niva motorja, s az irányt a szóróm felé vettük, annak előbb szűkebb, majd tágabb környezetét kívántuk bejárni.
Az idő borúsnak ígérkezett, de a reményt nem adtuk fel. Körbetávcsövezve nem láttunk semmit. Megnéztük a nagy legelő minden zugát, a hatalmas vetést is végigpásztáztuk, de semmi. A szűk környezettel így végeztünk is, jöhetett a túra.
Átmentünk a szórót bújtató keskeny fasor túloldalára, mely mögött egy másik búzavetés és azon túl a tölgyes terült el. Ha máshol nem, itt kell lennie - gondoltuk. Itt sem volt. Jöttünkre két suta emelte fel fejét. Megvártuk, hogy megnyugodjanak, s mikor újra elkezdték "visszametszeni" a búzát, lassan továbbindultunk a fasor mentén, közben végig-végigpásztázva a vetés távolabbi részeit. A továbbiakban itt is csak egy sutára és egy kis fiatal villás bakra akadtunk. Megvártuk, míg ők is elvonulnak, aztán másfelé vettük az irányt.
Kísérőm javasolta, hogy menjünk a terület szívébe, ahol egy hasonlóan szép bakról tud, hátha az is tetszene. Nem volt ellenvetésem. Diana nem véletlenül teszi, amit tesz. Az "én" bakom valószínűleg nem nekem van megírva.
Lassan, a szelet állandóan figyelve és sokszor meg-megállva haladtunk. Közben persze halkan jót beszélgettünk.
A kökénybokrok között egy kis folton egy újabb vetés került a szemünk elé, ahol a térdig érő kultúrában egy róka ténykedett egy helyben. Srégen, háttal nekünk, fejét visszafordítva hirtelen észre is vett. Mire a vállamról lekerült a puska, addigra hosszan elnyúlva vágtázott tőlünk elfelé. Sajnáltam is, hogy nem sikerült elejteni, meg nem is. Sajnáltam, mert fácán és nyúl is van a világon és ilyenkor tavasszal szerintem kötelessége minden vadásznak a megengedett eszközökkel a dúvadat lehetőségei szerint apasztani.
De részben mégsem bántam, mert ott a vetésben, két oldalról a kökényágakkal szegélyezett kis térben nagyon szép volt az a róka. Szinte olyan volt, mint egy Kovrig-festmény és kár lett volna piros festékkel összemaszatolni azt. És volt egy olyan érzésem is, hogy még a mai nap szólnia kell a puskának és szólni is fog, de nem ennek az alkalomnak.
Átmentünk hát oda, ahol a rókát láttuk, s innen a kökényen keresztül való "átkelésnél" egy bakot riasztottunk el, aki hangot is adott nemtetszésének.
Lassan követtük, amerre ment, hátha ez a nekem szánt bak. Természetesen eltűnt a szemünk elől, amire elbíráltuk volna. Mentünk hát utána, mint az őseink a csodaszarvas után. Olyan félkört tettünk miatta, ami tervben sem volt a cserkelésünk elején.
Addig óvatoskodtunk irányába, amíg vissza nem értünk a kezdőponthoz, a szóró környezetéhez, csak annak másik oldalához, Édesapám búzavetésének túloldalára (amit a vadászat elején keresőtávcsővel átgereblyéztünk), jó 500-600 méterrel a lestől. A vetés mellett húzódó földúton csendesen lépegettünk. Bal oldalt búza, jobb oldalunkon kökénysor.
Egyszer csak kísérőm őzekre hívja fel figyelmemet a vetés egy másik szegletében, jó 300-400 méterre tőlünk. Bak is van köztük, látom is a keresőben.
Messze vannak, de tartják helyüket, rágják és őrlik az Apám búzáját. Ártani nem árt még így levelesen, így legalább bokrosodik. Mármint a búza.
A szél felőlük fúj és mögöttük is hosszú kökénysor, ami mellett haladva meg tudnánk közelíteni őket, esélyt adva a bírálatra. Itt a Beregben mindenütt kökény van, aminek sokszor nem örülök, de hogy a területet felszabdalja, a vadászat szempontjából nagyon jó. Ad búvóhelyet vadnak és vadásznak egyaránt.
Szóval állunk tovább a földúton az esélyeket latolgatva, mikor is jobbra húzva a kereső távcsővel sokkal elérhetőbb távolságban (jó 200 méter) egy igencsak szép bak hegyezi a füleit a tábla szélében. Szerencsére nem bennünket néz, hanem befelé a táblába. Fel is hívom rá Kísérőm figyelmét.
Az úton jöhetett át keresztben és mászott bele a táblába, amíg mi a távoli őzeket gusztálgattuk. Tiszta szerencse, hogy nem vett észre bennünket, hisz ott álltunk az úton mi is, igaz a kökényhez lapulva.
A bak elindult lassan a táblában. Útja iránya olyasmi volt, mint ha a derékszögű háromszög hosszabbik szárán lentről elindulva annak csúcsába tartana. Mi a bak vonulási célja alatti csúcsban álltunk, és ahogy a mozgásának irányát néztük, olybá tűnt, hogy megáll a fenti elmélet. Előttünk fog elhaladni olyan jó 150-200 méterre srégen. Ha hagyjuk!
A bak engem teljesen megbabonázott, úgy lépdelt a búzában, mint a betanított cirkuszi ló. Mellső lábait magasra emelve és büszkén a földre csapva parádésan lépkedett. Szinte hallani véltem, ahogy lecsapódnak a körmei. Vonulása közben nem akartuk zavarni, vártunk még, mert a vetésben messzebb álló, mélyebb rész felé tartott, ahol több kis cserje tarkítja a kultúrát. Amint eltűnik benne, hogy a másik oldalon kiváltson belőle, el is indulunk majd feléje. Persze ha azt útba ejti egyáltalán.
Közben megpróbáltuk elbírálni. Kísérőm lőhetőnek találta, s már csak azon tanakodtunk, hogy vajon az "én" bakom e. Az útja kísértetiesen egyezett azzal, amit a vadászat előtt apám elmondott a bakunk váltójáról. "Reggel átvonul a búza hátulján srégen". Az agancs állása és az ágak arányai is fel-felvillantották bennem a többször is jól megnézett barkás agancsot.
Kísérőm szerint ez egy másik bak, de ez ha igaz is lenne, akkor se lenne baj. Nekem nagyon megtetszett.
A bak a fent vázolt geometriai tervezést úgy látszott, be is váltja. Szép lassan, hol peckesen lépkedve, hol néhány métert kocogva, neki is ment a cserjésnek.
Ebben a pillanatban mi is elindultunk. De nem a cserjésnek, hanem balra mellé, ahol a derékszögű háromszög csúcsát sejtettük. Kísérőm előttem gyorsan, szinte félig futva lépkedett a búzában, én pedig utána. Szinte lehetetlennek tartottam, hogy a bak ne vegyen észre, hisz mi teljes takarás nélkül vonultunk a térden alig felül érő táblában.
Kísérőm gyorsan megállt és a lőbotot gyorsan felállított előttem, saját kalapját nem sajnálva azt annak villái közé nyomva.
A bak készült kiváltani a cserjésből. Végig láttuk haladását. Kicsit irányt változtatva azonban egy mélyebb részbe lépett, ahonnan csak a feje látszott ki. Mikor lejjebb tartotta, még az is alig. Kezdtünk kételkedni a sikerben, mert a táblán ez a rész végig húzódik és elmegy egészen a széléig, annak végén pedig a kökényesbe torkollik. Szóval színtiszta egérút, ahogy vesszük!
Az utolsó előtti pillanatban azonban kiváltott ebből a vályúból és balra tőlünk elfelé haladt. Folyamatosan, megállás nélkül ment szapora lépésekkel, mint aki tudja hogy ez a biztonsága záloga. A puskával már fordulni kellett utána. Teljesen nyílt placcon álltunk egymástól nem több mint 80-90 méterre, mégsem vett észre. Ez tán vak a fél szemére? - tűnődtem. Na ebben a pillanatban, mint aki meghallotta, hirtelen megtorpant és ránk nézett. Épp keresztbe fordult.
A következő pillanatban pedig megszólalt a fegyver és a becsapódás áruló nagy hangjával együtt a bak összecsuklott. A becsapódást a céltávcsőben mint ha gerinc tájékon láttam volna homályosan. Azért a tüskelövés gyanúja kicsit megmételyezte a hangulatot bennem és gyorsan új lőszert ismételtem a csőbe. Így közelítettünk felé.
Rövidesen odaértünk a zöld ravatalon fekvő bakhoz. Agancsát srégen hátulról pillantottam meg, melynek láttán majd a nyakába ugrottam Kísérőmnek.
A vadnak járó tisztelet megadása után egyesült erővel kivittük elérhetőbb terepre. Utolsó útja volt ez a számára sokat látogatott búzatáblában, melyre ezúttal mi kísértük el.
Hazaérve Édesapám kijött az autóhoz és a vadrácson fekvő bak mellett elmosolyodott. Ebből már biztosan tudtam, hogy Ő az, akit kerestünk. Megismerte az agancsot.
Kísérőm aznap egy üveg szilvóriummal is gazdagabb lett.
Még egyszer köszönöm Neki is és Dianának is.
Vadászüdvözlettel: Beregi
