Múltkor csak a képeket tettem fel, a történettel még tartozom:
Ahogy az Őzhívás topikban akkor leírtam, előző este egy barátommal már láttuk a bakot, sutahangra szépen beugrott. Akkor csak céltávcsővel tudtam megnézni – cimborámnál volt a kereső- és bár váltig biztatott hogy lőjem, nem voltam biztos a dologban. Azt láttam hogy az ép szár nincs fehérre kifenve, de arra nem volt elég a céltávcső, hogy a másikról eldönthessem rendellenes, vagy csak egyszerűen törött. Természetesen nem hagyott nyugodni a dolog, aug. 10.-én este ugyanoda mentem.
Fél nyolckor értem a leshez. Előttem egy földút, azon túl lucerna, melyet kis erdősávok tagolnak. A balra eső sarokba benyúló rész derékig érő gazos.
Jó 10 percig nézelődtem, majd elkezdtem sípolni. Nyolcig semmi sem mozdult.
Eldöntöttem hogy még negyed órát maradok itt, ha semmi sem történik, akkor átmegyek a baloldali erdősávon túli lucernára, ahol az ismert öreg hatos mozog.
Nyolc után pár perccel lentről, a gazos végében levő erdőből riasztás, majd rövid, de heves csörtetés hallatszott. Ezután egyszerre két őz kezdett riasztani, az egyik egyhelyben, a másik felfelé –felém- haladva. Rövidesen megláttam a gazosban mozgó vörös foltot, de csak azt tudtam megállapítani hogy bak. Hamar felért a szemközti erdősáv szélére, ott megállt és visszafordult. Ekkor már azt is láttam, hogy az, akit keresek.
Amíg felém jött, nem nyúltam a síphoz – nem siettetem, ha jön magától is – de a lucerna szélén megállt, és elkezdett csipegetni. Próbálgattam a távot, jó 180 méter, szépen keresztbe is állt, de az agancsot még mindig nem tudtam kedvem szerint meggusztálni.
4-5 sutahangot fújtam, erre ugyanúgy mint előző nap, futva indult meg. Gyönyörűen bejött kb 80m-re elém, ott megállt, figyelt. Ilyen közelről persze már jól láttam hogy mit visel a fején, rögtön elég nagy izgalomba jöttem.
Fél perc mozdulatlanság után végre kilépett oldalra, ekkor közvetlenül lap mögé célozva rálőttem a 223-assal. Jól jelezte a lövést, de utána egész furcsán, inkább kocogva mint rohanva, elindult lefelé a lucernáról. Vagy 50-60m-t megtett ugyanabban a tempóban. Egy pillanatra rémülten arra gondoltam: talán túl alacsonyat lőttem, vagy csak horzsolta a szegycsontot, és most elmegy. De aztán lelassult, és pár tétova lépés után elesett.
Sokszor, sokan megpróbálták leírni azt a bonyolult érzést, ami ilyenkor – az áhított vad mellett állva- elfogja az embert. Számomra legjobban Nozdroviczky foglalta össze egy szóba : „vadászgyönyörűség”. Más mint amikor egyszerűen örül az ember, valami különleges, amire sokáig emlékszünk…
Így esett az idei "tagi" bak, és -talán nem is kell mondanom- végtelenül boldog voltam. 20-25 alkalommal mentem ki bakot nézni, de végül csak megtaláltam a nekem valót.
(ez esetben mellékes, de a pontosság kedvéért: a nagykoponyás súly 310g.)
