Kis ráhangoló a nyári őzbakvadászatra. Régebbi történet, nyomtatásban is megjelent, de csecsemőnek a legrégebbi vicc is új...
Júliusi emlék.
Bakjaink már július 25-e óta erősen próbálkoznak sutáéknál. Ez jó hír számomra, hiszen eddig idő és elszántság híján még nem igen tudtam az őzbakokkal foglalkozni. Az üzekedés változást hozott, hiszen a mai már a hatodik, egymást követő hajnal, melyet bakra lesve a területen töltök.
Érdeklődésem középpontjában nem a büszkeségünk – egy ötszáz gramm feletti hatos bak –
, hanem régi barátom, egy mára már talán nyolc éves, felemás agancsú öregúr áll.
Ezt a bakot régóta ismerjük, trófeája sohasem volt kimagasló, közepes hatos lehetett talán a legjobb formája, de nagyon tud magára vigyázni.
Idén, még áprilisban sikerült megnéznem, baloldali szára hozza a közepes hatost, jobb oldalán viszont már lespórolta az ágakat és dárdát növesztett. Testre hatalmas, természetre kiállhatatlan (melyik bak nem az?). Ez a bak területünk egy jól elkülöníthető részén uralkodik, mely egy forgalmas vasútvonal és egy még forgalmasabb közút között található. A területet immár öt éve nem kaszálták, nádasokkal és égersarjakkal tarkított gazosról, amolyan igazán jó kis helyről van szó.
Ma hajnalban, egy a gazost szegélyező 60 hektáros tarló mellett leselkedtem, bízva abban, hogy bakom talán felém hajtja éppen aktuális sutáját, és lövéshez tudok jutni. A tarlón az elmúlt napokban már többször láttam, amint sutát terelget.
Valahogy lenyűgöző az a nyugodtság, ahogy ez a bak a sutavaddal bánt. Semmi hátbavágást, oldalbabökést, egyéb agressziót nem alkalmazott, majdhogynem a tekintetével befolyásolta partnereit.
A tarlón a már megszokott egy-két éves, dárdás-villás luzereken kívül semmi sem mutatkozott. Elhatároztam, hogy végigcserkészem a tarló és a szomszéd vadgazda napraforgóját határoló utat, hátha bakom valahol területhatárunk mellett pihen a tarlón, ami elég kétséges, hiszen már kellemesen világos volt, amit öreg barátunk, ugye nemigen szeret.
Ezt a határutat tarkítja néhány szeder-eperfa, melyek gyümölcse jelenleg érik és vaddisznóéknál határozottan közkedveltségnek örvend.
Alig cserkeltem 100 métert mikor egy eperfa alól máris rám horkant egy disznó és abban a pillanatban át is vág előttem az úton, rá a tarlóra, ahol a tarló és az út között álló magas gaz miatt nem láttam hová lett.
Mivel nincs az az őzbak, mely engem eltántorítana a vaddisznó vadászatától a célzóbotomat (nem tudom miért) ledobva, puskát a vállról lekapva gyorsan előresiettem néhány lépést, kileselkedtem a jágerkender mögül és megpillantottam az éppen, a tarlón megálló disznót.
Puskát vállhoz emelve, már a céltávcsövön keresztül bíráltam el a cca. 100 méterre lévő sertevadat.
Első gyanúmat, „mely szerint bizonyára a malacait várja azért állt meg” eloszlatta a disznó távcsővel határozottan kivehető pamacsa. Mivel maximum 50 kilogrammos süldőnek bíráltam, nyugodt lélekkel lőttem a 6,5x57-es, „ őzező” puskámmal. A lövésre a süldő azonnal elesett és némi vergődés után elcsendesedett.
Gyanúsnak tűnt a dolog és szakítva a klasszikus gyakorlattal, mely szerint lövés után várunk 20-30 percet, azonnal rámentem a disznóra.
A rálövés helyén feküdt, magas vállaplövéssel és meg élt. Egy gyors fültőlövés kiköszörülte az első lövés által vétett hibát. Hiába, a 6,5-es kaliber igazán az alsó határa, még ezeknek a gyengébb disznóknak is.
A disznólövés – mint mindig – természetesen most is feladatot generált.
A vörös munkát, a dokumentálást, krotália keresgélést, húzgálást, cipelést, platóra emelést, nadrágösszevérzést, tacskófenyítést és egyebeket.
Miután ezekkel megvoltam és a zsákmányt beszállítottam a hűtőkamrába, úgy döntöttem, hogy még kerülök egyet, és a keresett bakom a napraforgó melletti beállóhelyén, a vasút melletti gazosban sípolással próbálkozok.
Először végigtávcsöveztem a nagy gazost, hátha látok valami mozgást. Sípolni nem lett volna még indokolt, mivel a gazosból egy gida folyamatosan sírva, hívta az anyját. Kitűnő alkalom arra, hogy összehasonlítsam az általam, általában a hívóból kicsikart hangokkal. Jó, majdnem így szoktam én is…
Közben a sokadik távcsövezés után egyszer csak megmozdul egy csalán szára. A csalán tövében vörös folt, mely rövidesen egy őzsuta formáját ölti. Kényelmesen csipeget a magas fűben, messze is van, előkotrom a spektívet a zsákból, és a lőbotomra támasztva próbálom a suta környezetét felderíteni. Nem egyszerű feladat, imbolyog az egész, ezért leülök a vasúti töltésen és ebben a helyzetben igyekszem abba a suta melletti csalános foltba benézni, ahol a bakot sejtem. Közben már a harmadik menetrendszerű járat nyomja meg a kürtöt mellettem. Úgy látszik valami öngyilkosjelöltet látnak bennem, ezért kürtölnek. A mozdonyvezető bizonyára nincs tudatában annak, hogy a vállamon lógó karabély mennyire hatékonyabb eszköz lenne, ha valóban ilyen szándékokat dédelgetnék…...
A kürt a sutámat abszolút nem zavarja, mégcsak fel sem néz. Megszokták. Közben a spektívet is pozícióba hoztam és az 50 szeres nagyítás egyből elárulja, hogy a suta melletti, eddig kórónak látszó valami, az bizony egy őzbak ágnélküli agancsa. A csalán mögül kivöröslik a teste is és minden kétséget kizáróan meg tudom állapítani, hogy keresett, öreg barátom sumákol a suta mellett. Bal szára hatost formál, bár már mutatja a visszarakás jeleit, jobb szára viszont rövidebb és dárdának látszik. A bak közben megindul és egy csalános folt mögött csipeget. Bízok benne, hogy kilép a csalános gaz mögül a rét ritkább részére. El is indul, ezért óvatosan lesietek a töltésről, a spektívet gyorsan a puskára cserélem és mikor a csalán mögül a ritkásabb részre lép, meg tudom célozni a lapockáját és le tudok adni egy nyugodt lövést.
Jól hallatszó becsapódás után a bak láthatóan jelzi a lövést és rövid rohanás után, már csak az egy helyben mozgó gaz jelzi öreg barátom utolsó útjának a végállomását. Ülve maradok, kiürítem a manlichert és kicsit szomorú vagyok. Azzal, hogy a bakom elesett, valaminek vége szakadt! Mire hozzá ballagok, végiggondolom azt a sok hajnali ébredést és esti indulást, ami csak neki szólt, mindazzal a tengernyi, pici örömmel és apró élménnyel együtt, melyek az őzbakvadászattal járnak és melyeket sikerült maximálisan átélni.
Van ugyan még lőhető bak a keretből, de ezek mások. Augusztus végére, szeptemberre a tervteljesítés névtelen áldozatai maradnak. Addigra vége a nyárnak és vége az őzbakvadászatnak.
Üdv a vadásznak!
