egyszeri vadász
|
|
« Új üzenet #880 Dátum: 2018. Június 01. - 19:44:15 » |
|
A legszebb ajándék az aorta. Mert szívből jön. Ez is:
Hosszú hétvége
Kényelmesen , látszólag céltalanúl sétáltak , kézenfogva , a kockaköves belvárosi korzón. Tudták jól, hogy nem illenek a városi emberek közé, de nem törődtek vele. Látszott a turis ruhájukon, a kopott, szakadt farmeren, a megnyúlt, lógó pulóveren, a kényelmes, de cseppet sem modern, s egyáltalán nem divatos cipőn. A többi pár , vagy a fiatalok kissebb-nagyobb csoportjai csacsogva mentek el mellettük, vagy a kávézók teraszain élték a városiak esti életét. Egy csendesebb utcarészen egy magányos gitáros játszott, valami nehezen felismerhető mediterrán melódiát . - A “ Keresztapa” – ugrott be Lacinak. - Kár hogy nem a lámpa alatt áll, így nem sokan fogják megjutalmazni. Nézd csak ! – szólt Marikához és mindketten megálltak egy kapualj bejáratánál, ahol egy valaha jobb napokat is megélt, nagykabátos nénike ült a kőlépcsőn. Az idős néni virágokat árult, kicsiny kis szegényes csokrokat, látszott rajta, hogy rá van szorulva és ha nem szégyellné, akár még csokor nélkül is a tenyerét nyújtaná. Laci kiválasztott egy kék-fehér mezei virágost és a néni tenyerébe helyezte a bankót. A hálás , fáradt mosolyú nénitől elfordúlva, Marikának nyújtotta a csokrot - Emlékszel ? … Talán itt vettem neked virágot elősször, ... huszonöt évvel ezelőtt. - Hacsak nem a parkban loptad ... tőlled kitellik - karolt belé párjába a magas szőke asszony. - Hát az meglehet. Akkoriban csóró egyetemista voltam. - Most sem vagy valami nagyon tollas ... - Na éppen ezért, nem ingyen van ám a virág ! - Mennyi az ára ? – nézett hamiskás értetlenséggel a szemében Marika. - Egy csók – s a barna, kopaszodó, bajuszos férfi már át is ölelte a nőt, s kihúzva magát - helyben behajtotta az adósságot. A szálloda nyugodt, csendes volt, a földszinti étteremhez csatolt kerthelyiségben sem hangos társaság, inkább csak sörözgető helybeliek, meg a szomszédos bentlakások ideiglenes lakói - gondtalan diákok ültek. A pár felment az emeletre, a sötét szobában villanyt gyújtottak, a cipőt levéve ráérősen pakolásztak. Nem volt sok holmijuk, csak pár napra jöttek, s ilyenkor, ilyen nyárias tavaszban nem is kellett sok ruha. Míg Marika a csomagoknál rendezkedett, Laci ment be először a fürdőszobába. Lezuhanyzott, gondosan megborotválkozott, nem sietve-kapkodva , mint máskor. Mindennek meg kell adni a módját, akkor fog jól sikerűlni. Megnézte magát a tükörben – Hm, hát nem mondom, itt-ott felment egy pár kiló. Vagy csak arrébb vándorolt. Oldalt fordúlt, behúzta a hasát. Na, így már jobb. Akár öt évet is letagadhatnék, így frissen borotválva. Mikor készen volt, visszament a szobába, felvette a pizsamáját, s az ágyban ülve, könyvett vett elő és a kislámpa fényénél olvasni kezdett. “Afrikai tábortüzek”- milyen jó is újraélni a régi élményeket. Ám a pizsama, s a könyv is csak a színjáték része volt. Mire Marika befejezte a zuhanyzást, és törülközőből tekert turbánnnal a fején, egy másik nagy törülközővel körbecsavarva magát visszajött a kis szobába – Laci már pucéron somolygott a vékony fehér paplan alatt. - Tudtam, tee ... vén kéjjenc ! Ismerlek mint a rossz pénzt ... -de mégsem a hálóingéért nyúlt, hanem törülközőit ledobva a takaró alatt vágyakozva kitárt karok közé ejtette magát. - Azért még Olyan vén nem vagyok ... – ölelte át a férfi, végigsimítva illatos, selymesen puha bőrét, lassan cirógatva a nő hosszú derekát, széles asszonyos csípőjét. - Nem vagyok már olyan, mint régen. Lóg mindenem ... – fordúlt el kicsit szégyenlősen Marika. - Dehogyis ... csak hát a három gyerek után ... Meg aztán én sem fiatalodtam vissza, de azért még tudok pár trükköt ... Átadták magukat a jól ismert, régi érzésnek, a csóknak, az ölelésnek. Ismerték egymás testének minden porcikáját, s ha néhol meg is ereszkedett a bőr, itt-ott kicsit több , vagy kevesebb volt a hús mint régen, de így volt ez jól, így kellett lennie.
Szombat. Reggeli az étteremben. Milyen ritka is az ilyen. Kiszolgálnak, mint egy főurat. Laci mindkettejüknek ugyanazt rendelte, amit tegnap is, amit tavaly ilyenkor is: - Sonkás sajtos omlettet kérünk , paradicsommal, paprikával, mellé egy hosszú kávét sok tejjel a feleségemnek, nekem pedig egy fekete teát, sok cukorral. Köszönjük. - Jó étvágyat! – hozta perceken belűl az állandó mosolyú pincér. - Láttad az arcát? – kérdezte Laci a párjától – ez aztán nyugis egy pasas, semmi stressz. Ilyen állás kéne nekünk is. - Hallgass, te sem stresszeled magad mostanában. – fenyegette meg Marika a vajazó késsel. - Hát, ami igaz az igaz. Szeretem a munkámat. Na de együnk , mert nemsokára indúlni kell – Jó étvágyat! A hotelszámlát Marika rendezte, ő volt a családi kassza őrzője. Ez is jól van így, én nem értek a pénzhez. Vagyis a spóroláshoz nem értek. Költeni azt tudok, ... már ha van mit . Laci a kocsiban ülve melegítette a motort, hosszú út állt előttük hazafelé, vissza az alföldi otthonba. Marika is beszállt végre, becsatolta az övét, a sofőr sebességbe tette az autót, finoman gázt adott, s a türelmetlen kuplungos lábát is óvatosabban emelve mormogott valamit. Induljon hát a verseny ... Úgy számította, hogy nagyjából most indúlnak a sógorok is, egyszerre is kell odaérniük. Csak nekünk kanyargós hegyi utakon, kis zegzugos erdélyi falvakon át - keletről, míg a vendégeknek nyugatról kell érkezniük, a hosszú kényelmes sztrádán.
A vadászmester nem sokkal azután hívta, hogy hazaértek. Éppen csak átöltözni volt ideje. - Gyere mán Lacikám, mer’ megjöttek a vendégek, csak nem tudok velük sokat beszélni ... - Tíz perc és ott vagyok, Pista bátyám ! Addig tartsd őket szóval ... vagyis snapsszal. De hisz tudod te jobban mint én! A vadászház udvarán A Pista Nivája mellett már ott állt a hosszú, osztrák rendszámú terepjáró . Laci is beparkolt az árnyékba kombijával, amiben otthon épp csak csomagot kellett cserélni – a ruhás utazótáska helyére kerűlt a vadszállító teknő, bene minden szükséges holmival. Hangok hallatszottak odabentről, a vadászház halljából. Úgy látszik azért valahogy csak elboldogul Pista is a vendégekkel, megtalálták a pálinka - kóstolás közös, nezetközi nyelvét. - Grüss dich mein freund ! - ölelte át öreg barátját, Franz-ot a belépő Laci, aztán sorra köszöntötte a két új vendéget is – Waidmannsheil! Willkommen im unsere Jagdhaus! Laci és Franz megbeszélték az elmúlt hónapok , félév dolgait, aztán rátértek a jelen nap programjára. “Elmondom mi a terv” – fordított Laci a vendégek és Pista közt, s közösen megbeszélték a továbbiakban ki kivel, s hova megy az első esti kimenetelkor. - Így Pünkösd táján már nem lesz olyan könnyű dolgunk, mint május elején lett volna. Sok a takarás, nyakig ér a repce, térden felűl, néhol derékig a búza, csak az őzek feje látszik ki belőlle. A kaszálók még vágatlanok, a völgyekben is nehéz lesz. De van három, jó esetben négy kimenetelünk. Talán elég lesz. Ma, Franz marad velem, sofőrnek és fotósnak – mondta Laci a főnökének – mi visszük Karl-t a nagy kocsival. Te meg Pista bátyám , vigyed ma Hans-t, aztán majd reggel meglátjuk, lehet, hogy cserélünk. - Rendben van, Lacikám, ahogy megbeszéltétek. Akkor gyorsan elintézzük a papirokat, utánna mehetünk is. Mi megyünk a Bagolyosba, meg a környékére, ti meg menjetek a Szabó tetőre, vagy a völgybe alá, ott is van les. Most északi , észak-keleti a szél , oda pont alkalmas.
A nagy kocsi megállt a fővölgy jobb oldali egyik dombján. Kiszálltak, körbetávcsöveztek. Semmi mozgás a völgyben, meleg van még. Ilyenkor később indúlnak meg az őzek is. A kaszálók is üresek, nem rajzottak még ki esti sarjurablásra a szekeresek. A tavaszi vetésektől, a még zöld, vagy már sárguló kalászú gabonaföldektől, csövesedő repce-tengerektől tarka dombok is lustán nyújtóznak alá az oldalvölgyekbe. Esős napok utáni , vetést nevelő földjük meleg finom illata érződik a lágy északi szellőben. A kocsi tovább halad a köves úton, le a völgybe, majd a másik oldalon elhagyja azt és felmászik a szemközti dombra. Az már a Szabó tető felé vezető út. A domb felénél a kanyarban, a kaptató enyhe pihenőjénél megállnak, újra távcsöveznek. Innen belátni az egész völgyet, Laci magyarázza a vendégeknek, hogy hova fognak menni, mutatja a völgyben a lest, s a tetőn levő bozótos túlsó sarkán álló leskunyhót. Mozgást vesz észre, pont a kunyhó előtti gazos parlagon. A távcsőben jól látszik a szekér és a két ember, most már a hangjukat is idehozza a szél. “Na, itt nincs mit keressünk ma este. Ha elmennek is, még egy félóra – óra amíg csend lesz, s megmozdúl valami. Túl sok időveszteség. Na dehát a terv azért van – hogy változhasson.” – mondja el gondolatait a vendégeknek. – „ Átmegyünk egy másik helyre, az is szabad ma este.” Visszafordúlnak, megkerülik a volt grófi erdőt, s annak az északi oldalán , az erdőszéllel párhuzamosan hajtanak fel a dombra. A kocsi megáll, kiszállnak, távcsöveznek. “Innen belátni a hajlásba – ott , a középső úton van egy les, oda fog ülni Franz” – vázolja újjabb tervét a vadőr. “Mi is elmegyünk odáig Karl-al, onnan cserkelünk majd széllel szemben, a szántóföldes, U alakú beugró másik oldalán – az ottani erdő nyugati szélén, a másik lesig. Az a sarkon áll, mellette van egy szójaföld, meg búza, tengerivetés, útközben pedig kihasználhatjuk a repce takarását.” Jó terv – helyeslik a vendégek, persze nem is mondhatnának egyebet. A kocsi leparkol a szántók errülső szélén, egy elhanyagolt gyümölcsös oldalában. Már estébe hajlik az idő, nincs mire várni, szaporán indúlnak a lesek felé. Mielőtt elérik az útkereszteződést ahol balra kell kanyarodniuk, az eddig őket is takaró repce és az úttal párhuzamos tengeriföld mezsgyéjén őzeket látnak meg. Mindhárman megtorpannak, Laci ösztönösen lekushad, de már nyúl is a nyakában lógó távcső után. “ Jó bak, próbálj lőni ” – nyújtja a sebtében szétnyitott négylábú lőbotot Karl-nak. A mintegy száz méterre levő őzek észrevették már a mozgást, s persze a puska sincs betöltve ... “ Elugrottak. Az én hibám. Szólnom kellett volna, hogy óvatosabban menjünk, meg hogy tölts be induláskor ” – szabadkozik a vadőr, s reméli, hogy lesz még esély, ha el is ment az első. Az U közepét kettévágó, alapjával párhuzamos úton, párszáz méter múlva elérik az első lest. Franz Kalapot emelve köszön el a tovább cserkelőktől, felmászik, s elhelyezkedik a kissé recsegő padlóju lesen, kézügybe rendezve távcsövét, fotópuskáját. Innen rálát az U felső felére, a ma esti reménybeli színpadra. Laci és Karl tovább mennek a keleti erdőszélig, majd balra kanyarodva folytatják a cserkelést, az északi csücskön lévő lesig. Az öreg cseres és a repce közt széles az út, néhol két-három jármű is elférne, de a mély keréknyomok most víztől csillognak. Egy ormón haladnak, elől a vadőr, mögötte a vadász. A vezető megtorpan, lehúzódik. A vadász is mögé bújik – egy őz legel előttük, a hajlásban. Suta – súgja hátra Laci. Túl későn jöttünk, már a lesen kéne ülni. Mit csináljak, hogy ne lármázzon ez a jószág? … “Megmutatom magam neki, s remélem, hogy csak belép az erdőbe.” – súgja Karl-nak. Az őz felnéz, de nem kap szelet, nem riaszt. Mégis gyanús neki az a mozdulatlan alak az út közepén, így inkább takarásba lép. Ezt megúsztuk. Mehetünk tovább – int fejével Karl-nak. Mielőtt a hajlás mélypontjára érnek – a repce felett rálátnak a balról következő búzára – két őz van ott, egy bak és egy suta. Laci lehajolva halad tovább, a repce takarásában, Karl mindenhol követi, a nyomába lép. Most nem látják az őzeket, a szelük is jó, csak a csendben haladásra kell vigyázzanak. Ha nem lépünk a sárba, nem fogunk cuppogni – gondolja Laci, s pont akkor csúszik le az ormóról mikor a repce szélére érnek. Beőő! ...beöh ... – hallják a búzából. Laci óvatosan kukkant ki – egy suta. De nem az előbbi, amelyik a bakkal van, ez közelebb lehet, alíg hatvan méterre látom a füleit a búzában. Várunk. Vizslaként merevednek meg, de perc sem telik, zsibbad a lábuk, sajog a derekuk. Laci megint felnéz – Jól van, nem ugrott el. A másik kettő is ott van arrébb vagy száz méterrel. Mehetünk tovább. A magas búza szélén még jobban lekushadva elérik az utolsó jobboldali akácos parcellát. Már csak száz-százhúsz méter. Már csak ötven. Közben balra figyel, a búzába. Jó, még ott vanak. Csak fel a lesre, minnél gyorsabban. Karl-t előre engedi – csak néhány kapaszkodó, feladja a puskát , felmászik, elhelyezkednek. Kész. Helyben vagyunk. Most már a szerencsén múlik. Egymásnak háttal űlnek, egymás mellett. Laci az utat figyeli, ahonnan jöttek, meg a búzát, Karl pedig a Kelet felőli szójaföldet, s a háromszáz méterrel arréb levő öregerdő szélét. Sutát látnak a százados tölgyes alól kilépni, a szóját csipegeti. Egy fiatal bak is kijön pár perc múlva. A lenyugvó Nap narancs-szín fénye a kohóból kivett vas égő vörösére festi az őzeket, szinte virítanak az erdő mélyzöld hátterében. Laci most Nyugat felé fordúl - a búza mezsgyéjén mozdúl valami. „A bak! “ – érinti meg finoman Karl könyökét. “Cseréljünk helyet” – súgja fehér szakállú vendégének. Halkan súrlódik a deszkán a ruha, az ülőpárna majdnem leesik, de még időben elkapja. Nincs baj. A szelünk is jó, a vad lehet vagy százötven méterre, nem hallott meg. Nagy a csend, de nem teljes. A pár dombal arréb lévő faluból tehénbőgés , kutyaugatás hallatszik. A sárgarigók, gyurgalagok és egyéb kis erdei madarak hangját elnyomja a közeli gémtelepről hallatszó, történelem előtti pterodactylusokat idéző rekedt rikácsolás. A vadász s a vadőr - a bakot figyelik, távcsöveikkel a Nap aranyos-vörösen izzó haztalmas korongja alá próbálnak öszpontosítani, megvakulást kockáztatva . A bak pont a fényes nyilak alatt sétál el, észak felé, végig a horizonton. Mikor kiér az erős fény alól, már látják, hogy koros, fekete agancsú, komoly bak. Kimérten lépked, nem siet. De lépked, mindjárt beér a búzába. Akkor elveszítjük ... Hacsak ... hacsak nem jön le a szójára. A bak elindúl a búzában, a szójatábla felé. Néha kilép a búza szélére, az alíg araszos tengerivetésre, néha visszalép. “Most már lehetne lőni, van golyófogó háttér.” – súgja Karl-nak. „Ha úgy érzed, hogy stabil, lőheted .” A bak most már kinn áll a vetésen. A les felé néz, de nem láthatja a vadászokat, szelüket nem foghatja. Karl a céltávcsövön keresztül nézi, Laci is a bakot nézi, vár. Most már nincs túl messze, most áll, most már ... Durrr! A dörrenés szétszakítja az esti csendet. Egy pillanatra minden elhalkúl, a madarak is elnémúlnak, de csak pár másodperc és az énekesek újra kezdik dalaikat. Elment egy élet, de ezt csak a két vadász tudja.
- Na, Pista bátyám, merre vagytok? – szól a vadőr a telefonba. - Már készülünk hazafelé. Van valami nálatok? - Semmi. Láttunk pár bakot, de elugrottak. Hát nálatok? - Itt se semmi. Talán majd regggel... - Na , akkor a vadászháznál találkozunk. Már mindenki éhes. Laciék megegyeztek, hogy rendeznek egy kis színjátékot. A bak szépen kizsigerelve került a terítékfotóra, mire Franz hozzájuk ért az autóval - mindent elrendeztek. Karl boldog, élete legszebb bakját lőtte az imént. Lelkesen mesélik újra és újra a történteket, míg a fekete éjszakában a vadászház udvarára érnek. „ Akkor, uraim, vágjunk szomorú pofát” – kuncogják egymásnak a lépcsőn. - Na, mit láttatok? – kérdi az öreg vadász ifjabb kollégáját. - Hát, felmentünk volna a Szabó tetőre, de ott volt egy szekér, pont a kunyhó előtt, de telikiabálták az egész völgyet. Aztán át kellett menjük a Keresztesi akácoshoz, tudod a sarokleshez, de mire odaértünk, már kint voltak, megláttak, beugrottak. Sötétedésig csak egy fiatal bakot láttunk, meg egy sutát. Hát ti? - Mink meg bejártunk Ungot-Berket, de mindenhol csak repce, meg búza, ... tudod, hogy van ez. - Igen, persze – bólogat megértően a vadőr, s még a vállait is huzigálja. De mégis, valami gyanús van a dologban. A párna. Mért van a kanapén a párna alatt egy kalap. Odalép, mintha csak le akarna űlni, s lassan félre-emeli a párna csücskét. - Háát komám, mink most úgy jártunk - mint a mesében! Nem tudjuk egymást becsapni ! – kacagja el magát most már felszabadúltan a vadőr, s felemeli a törettel díszített kalapot, hogy mindenki láthassa. - Szóval nektek is van egy? – rikkant vissza Pista – Na, akkor igyunk! De előbb lássuk azokat a bakokat! Az udvari lámpa fényénél, leveles gallyak közt került közös terítékre a szépen nyírt pázsiton – két jó mezei bak. A vendégek eddig ilyet még nem lőttek. Fülig ér a szájuk, mindenki beszél, hátba veregetik egymást, a bakok mögé térdelve fotózkodnak. Laci a háttérben mosolyog. Az első este általában szerencsét hoz. Tavaly is így volt, tavaly előtt is ... és reméljük, hogy máskor is így lesz. *** Vasárnap. Négy óra ötvenöt perc. Hű de gyorsan aludtam ... Egyóra elmúlt mire lefeküdtünk . Laci haza se ment, inkább befeküdt az üres vendégszobába, mintahogy Pista is az iroda kanapéját választotta. Nem is csoda, hiszen elég hosszura nyúlt az ünneplés, a bőséges vacsora után. Phíí, de kitűnő volt az az áfonyás, jóféle székely kotyvalék ... csak a fejem, ... nehéz egy kicsit, de nem baj, majd a harmattól kitisztúl. Villanyt gyújt, szedelőzködik, hamarjában ölti magára padlóra dobált ruháit. Szólni kéne a vendégeknek is ... meg Pistának ... előbb Pistának . Bakancsát kezébe véve, zokniban óvatoskodott végig a hajópadlón az irodáig, ahonnan ütemes horkolás hallatszott a ki folyosóra .
Az autó megállt a bekötőút szélén. Most Hans került Laci kezei alá, Karl elment Pistával, egy másik körzetbe. Kiszálltak, körbetávcsöveztek. A hajnali szürkület percről percre világosodott, felismerhetővé váltak a földek kontúrjai, a dombok, az erdő sötét sávja. Hans cső alá töltötte a fegyvert, s visszaültek a terepjáróba. A reggeli terv autós barkácsolás, esetenként cserkelésekkel tarkítva. Lassan haladtak az úton, egy-egy kanyarban, kereszteződésnél - megálltak, körbetávcsöveztek. A bal oldalon az erdőig ereszkedtek a földek, a jobb oldalon egy kissebb bozótos völgyecskéig, aztán vissza fel a terület határáig. Előttük egy mélyebb völgy pereméig fut az út, oda tartanak, a kilátóhelyre. - Stopp, stop, stopp ! - súgja Laci a sofőrnek. Jobbról két vad körvonalai bontakoznak ki a zöldes homályból a gazos parlagon. - Micsoda bak! – nézi Franz is távcsövén keresztűl. - Legalább ötszáz grammos, ha nem több ... és korban is jó érett – saccolgatja Laci. De a bak már kitanúlt vén legény lehetett, mert a kocsi megállása után pár másodperccel el is ugrott, s a sutájával eggyütt eltűntek a völgyben. - Hát, ez elment. Oda nem mehetünk utánuk, a szelünk se jó, meg ők már takarásban vannak, s látnának minket míg a dombról leereszkednénk . De nem baj, korán van még, haladjunk tovább. A dombél előtt száz méterrel megálltak, kiszálltak, lassan csendben osontak a meredek partoldal pereméig. Kékes pára lebegett a völgy felett, az aljban lévő fehér, paplanszerű ködből csak a magas nyárfák terebélyes koronája látszott ki. Lucsok borított mindent, hihetetlenűl gazdag harmat gyűlt össze a növények levelein. Persze a gumicsizmák meg a kocsiban maradtak. Pedig direkt szóltam, hogy hozzanak. Most már mindegy. Percekig álltak, s nézték az előttük kibontakozó tájat.Végigtávcsövezték az alattuk levő szedres-gazos partoldalt, majd a búzát, le a ködtengerig. A bal oldali dombon pásztázott fel távcsövük a gyepű mentén, majd végig a tetőn levő vetéseken, búzaföldeken. Sehol semmi mozgás. Mintha a vadak is kerülnék az elázást, rengeteg a harmat. A fővölgy másik oldala kiemelkedett a ködtengerből, de ott is csak a mezei kultúrák változatos formái gyönyörködtették a szemet. Vadat nem láttak sehol. A keleti égbolt peremén fény csillant – a Nap első sugara. “Ez majd elolvasztja a ködöt, menjünk.” – súgta a vadőr a vendégeknek. Völgybe le, kaszálók mentén kacskaringós utakon, kökény-erdőket kerülgetni. Dombra fel, hosszú egyenes gyepűk mentén előre, a nyílásnál megállni, kiszállni, távcsövezni. Az őzek elkezdtek mozogni. Láttak fiatal bakot, legelésző , nehéz vemhet hordozó sutát, távoli, bizonyosan “nagy” , de legalábbis érett bakot. Mire odaértek, ahol a kívánatos vad pár pillanatra megmutatta magát – az beleveszett a végtelennek tűnő búzatengerbe, vagy csak egyszerüen belépett egy széles bozótsávba. Újjabb kanyargós utak, völgybe le, át a régi kőhídon, vissza a másik oldalon, a völgy mentén. Balról dombok, földek, búzák, repcék, tengerik vesztek a horizontba, jobbról sásos-vizes kaszálók, nádasok, elhanyagolt földek helyén - hektárnyi rekettyések hajlottak az árokig . - Stopp, állj! Ott előttünk ! – kiáltotta halkan Laci. A magas fű közt két őz fülei lebegtek. – Egy bak és egy suta. Megpróbálunk rájuk cserkelni. Hans Laci nyomában lépkedett, halk járásuk apró neszét elnyelte a vizes fű. Egy sövény magasodott a bal oldalukon, jobbról nyílt térség – kaszáló , takarás nélkűl. Szerencse, hogy a Nap a hátunk mögűl, alacsonyan tűz, az őzek szemét elvakítja ha ide néznek. Most már itt kellene lenniük valahol ... Hopp, ott is van. Előbb az agancsot látta meg. Aztán a bak fejét, a nyaka felső részét is. Az agancsa nem volt magas, de vastag, fekete, gyöngyözött, jó terpesztésű. Kitűnő öreg bak. Ezt meg kell lőni. A suta pár méterrel arrébb legelészett, még nem vették észre a vadászokat. Lehetnek vagy száz-százhúsz méterre. De nagyon magas a fű.Csak nyakra lőhetne. Kicsi lenne a célpont, közelebb kell óvatoskodnunk. Görnyedve osontak tovább, míg csak azt nem kockáztatták, hogy az őzek észreveszik a mozgást. Mikor már nem volt több, mint hetvenöt-nyolcvan méter, Laci megállt, s felállította a lőbotot. Helyet cseréltek, Hans a botra emelte fegyverét, próbálta megtalálni a céltávcsőben a vadat. “Ha jól látod a nyakát, vagy a hátát, próbálj lőni”. A vadőr egy lépéssel hátrébb csúszott, a vadász válla mögül figyelte a vadat. Már észrevettek minket. A suta ide figyel. Ha a bak is kiváncsi lesz, ki kell, hogy magasodjon egy kicsit ... Most, ... most kellene lőni ... Laci oldalt pillantott - Hans még mindíg igazgatta a puskát a lőboton . Mi van már ?! … elmegy az alkalom. A bak vastag nyaka vörös fatörzsként meredt ki a csillogó harmat-tengerből ... Bummm !!!! Másodpercekig tartott a szemközti domb felőli visszhang . Ekkorra már csak a nádasba beugró vadak sárga tükrét látták a távcsövekben. - Elugrottak. – Laci próbálta leplezni csalódottságát. – Nem baj, Hans, az a fő hogy nem sebeztünk. Egyszerű hibázás. Semmi baj, túl kicsi volt a célpont, én is ugyanígy elhibázhattam volna. Pedig micsoda jó öreg bak volt ... *** Vasárnap este. Halkan duruzsol a motor, ereszkedik a völgybe az autó. Hansnak nem volt szerencséje a reggel, vagy talán én választottam rossz taktikát ? Még két lőhető bakot láttak a völgy mentén, de mindkettő a magas fűben legelészett, testőrző nője társaságában. Az egyikre sikerűlt rácserkelni – persze combig vizesek lettek – de azt már nem várta meg, hogy a lőbotot is felállítsák. A másik még ennyi esélyt sem adott, ahogy elindúltak, a suta már észre is vette a távoli mozgást, ezek is elugrottak. Reggellre ennyi adatott. A kocsi ugyanott áll meg ahol tegnap, a kaptató felénél, útban a Szabó tető felé. - A szél most is észak-keleti, ezért elővesszük a tegnapi tervet. Franz , te majd ott fogsz ülni a kilátóban, a dombtetőn. A bozót mentén udajutsz, takarásban, szél alatt. A leskunyhó bejárata felől fogsz odajutni, van bent egy pad, kényelmesen ülhetsz. Látni fogod az egész völgyet, meg a szemközti dombot, mint egy páholyból. Mi Hans-al leereszkedünk a gyepü mentén, a lesig. Látod? Ott lent van a völgyek összefolyásánál. Onnan mi is belátjuk a lucernaföldeket, meg ha kell, közelebb is tudunk cserkelni. Induljunk tovább. A gyepü mentén ereszkednek lefelé, a völgyek összefolyásához. Derékig érő búzában széles keréknyomon járnak, a lehető legnagyobb csendben, néha meg-megállva távcsövezik a szemközti dombot. A művelési nyom balra kanyarodik, letérnek rólla a pár méterre levő bozótfal irányába. Laci félrehajlít egy csipkebokor ágat, s előre engedi a vadászt. Kanyargós, rejtett ösvény tárul fel előttük, ami átvezet a széles gyepü völgy felőli oldalára. Ingüket tüske tépi, kalapjukat ág veri le. Nem volt időm letakarítani a sok behajló ágat. Mea culpa. A másik oldalon kifliszerű, ívelt , széles nyiladék, balra ellátni nyolcvan-száz méterre, jobbra ötvenre – ott áll a les. Most már gyerekjáték takarásban felmászni. A szemközti domb aljában másik széles gyepü, a derekán még egy. A parcellák az előttük levő völgyből emelkednek fel a horizontig, majd a láthatatlan tulsó oldalon ugyaúgy ereszkednek le a völgyig. Repce, parlag, repce, lucerna, parlag, akácos parlag, lucerna, akác, lucerna, repce, ...valóságos őz paradicsom. A les előtt, a két oldalvölgy összefolyásánál derékig érő sás, dagonyák, rekettyés bozót, csordogáló vízér. Itt láttam a múltkor azt a jó hatos bakot. Csak felűltem, nézek jobbra, nézek balra, majd előre – és ott volt. Néha kell egy kis szerencse. - Hans, ha kijön valami a bal oldalon, ott tudsz lőni a nyiladékon, ameddig ellátsz. Ha jobbról mozdúl valami a nagy búzatáblában, akkor helyet cserélünk és ide ülsz. Ha meg szemből , akkor rácserkelünk, ha túl messze lesz. - Értem. Várnak. Hang nem hallatszik, távcsöveikkel pásztázzák a tájat, egy színfoltot, egy mozdulatot keresve. Jobbra a nagy búzatábla átellenes sarkán, a domb élén áll az indián tipi-re emlékeztető fűkunyhó, látják az ablaknyílásból kihajló Franz alakját. Biztos nem lát jobbra a magas fűtől. Csakhogy így elárulja inkognítóját. Még úgyis korai az idő. Hátha csak lát majd valamit ő is. Franz visszahúzódik rejtekébe, a lesen mindenki a saját oldalát figyeli. Meg persze előre is. Bármikor kijöhet valami az akáclige... Ott egy suta! A szemközti lucerna bal szélén jelent meg, messze fenn a dombon, a derék-gyepű felett. A repcéből lépett ki, hátha ott van valahol az a nagytestű bak is ... Percek telnek el, a suta legel, majd hátrafordúl. “Ott a bak !” – súgja a vadásznak Laci. “Jó bak, nagy , erős, magas az agancsa is. Mit gondolsz, mennyire lehet?” – kérdi Hanstól. Az alpesi zergevadász saccolgat –“ lehet vagy kétszá...zötven méterre …” Feszülten figyelik a bakot, a suta nyomában kijjeb jön a lucernára, legel. “Lőhető. Ha akarod, megpróbálhatod innen, ...bár talán jobb lenne ha rácserkelnénk” . Hans mérlegelt, s talán a reggeli kudarcos lövés hatására, vagy talán a várható kaland kedvéért – a cserkelésre bólintott. Lemásztak, óvatosan, egymás nyomába lépve osontak a vízérig. A füzes alatt kanyargott az ösvény, húsz méter múlva előttük állt a leküzdhetetlen akadály – a mellig érő összefonódott repce. Talán egy művelési nyomon? … inkább a szélén , körbe – intett a vezető Hans-nak, s elindultak jobbfelé. Most a legfontosabb a csend. Szelünket nem vehetik, látni nem láthatnak. Mi tudjuk , hogy ők hol vannak, ők azt sem tudják, hogy mi létezünk. Csak, halkan, lassan, mint a macska. Időnk mint a tenger... Hosszú percek, negyedóra is talán, mire körbejárják a sűrű repcetábla sarkát. A domb derekán lévő gyepün van egy nyílás, Ha ott felmásznak és csendben átjutnak a felső parcellákig, onnan már közel lesznek a lucernán legelő őzek. Talán túl közel is ... Laci megy elől, kezében a lőbottal, Hans meglepően hangtalanúl lépked utánna. Lassan emelni a lábat, átlépni a gallyat, hátrafordúlni, mutatni a veszélyt ... itt a nyílás, szedret félrehajlítani, felmászni a felső martra ...gallyak ...merre lépjek? Előttük a domb felső harmada. Ahol kiértek a bozótos nyílásból – repce állja útjukat, egyszersmind takarást is biztosít. A vadőr szemével keresi a vadat, a zöld lucernát kutatja. Jobbra lép párat, nagyon óvatosan. A repcét hosszában ketté vágja egy dombra futó kökénysáv, átlátást keres a zöld falon. Még egy lépés ... ott van! Lefeküdt. Pihen. Jól van, most helyzetbe hozhatom Hanst… De hol a suta? Balról , a parlagról - böffentés hallik – a suta. Megugrott ugyan, de nem riasztotta meg a bakot, az csak nyugodtan tovább napozik. Szerencsénk van. A vadőr most oda hívja a vadászt saját helyére, ahonnan egy kéttenyérnyi résen keresztűl lehet látni a kökényesen. A lőbot már áll, a vadsáz céloz. laci balra lépett kettőt, talált egy másik rést is -ahonnan a bakot figyeli. Hans még igazgatja a lőbotot, a puskát. Céloz. Vár. Várja hogy a bak felkeljen. Fektében nem illik meglőni egy ilyen szép vadat. Hosszú percek telnek el. A vadőr már alíg bírja palástolni türelmetlenségét. Eszébe jut mit súgott Franz-nak, mikor tegnap este találkoztak – “úgy érzem magam, mint jagdterrier a disznóhajtás reggelén.” Magára erőltetett nyugalommal nézi a bakot, s várja, hogy felkeljen, s a teljes oldalát mutassa. Nincs több mint hetven méterre. Nem hibázhatja el ...tudom, hogy kicsi az a rés, de elég. Elég kell legyen. Látni a teljes lepockáját, ...kelj már fel! A vadász jobban bírja idegekkel. Vagy csak rutinosabb? Már nem mocorog, nem fészkelődik. A négylábú lőbot mintha betonba lenne ágyazva, a puska mintha rá lenne csavarozva. A bak – fekszik, pihen és kérődzik. Majd - hosszú percek múlva – feláll. Nyújtózik, agancsával a hátát vakarja. Most már szoborként áll, a keleti horizontot figyeli. Lőjj már, Hans! Bumm!!!! Ketten térdelnek az elesett vad mellett. Meg sem mozdúlt, csak összeesett. Nem érzett semmit. Hans boldog, de szerény. Csak mosolyog, szinte meg is lepődött mikor Laci a lövés után a nyakába ugrott mint egy kisgyerek és – arcon csókolta. Szégyen – nem szégyen, de Boldog vagyok ! Hétfő. Búcsúzkodás. Hát lejött ez a perc is. Sokat vártam erre a hétvégére, amit terveztem, majdnem minden sikerűlt. Csak Franz barátom tér haza trófea nélkűl, de élményekkel teli. S magával viszi az ígéretem: majd jövőre, akkor megint eggyütt vadászunk, barátom . Csak te meg én ... Egyszeri vadász
|