Így írunk mi...

[Tomek]

Utazás

Az irtás felől fújó gyenge fuvallat lágy fenyőillatot hozott magával. Szokatlanul meleg volt a mai éjjel. Mintha a szél a háncs- és kéregdarabok közé szorult langyos levegőt felkapta volna, és meglóbálva széthintette volna a völgy felett, magával hordozva a gyanta és a korhadó tavalyi avar leheletét. A nap már régen elbújt a gerinc felett és a patakmederben felébredő sötétség felhágott a bércre, hogy a tájra terítse sötét palástját. A hold halvány sarlója sápadtan ragyogta be a keskeny, szűk völgyet.
Az irtás keleti oldalán szinte áthatolhatatlan sűrűség feketedett.
A süldő égnek emelte az orrát. Alig hallható, szapora fújtatásokkal kortyolt nagyokat a langyos szellőből. Öten feküdtek egymás mellett szorosan, mellettük némileg távolabb még két testvére, meg az öreg koca. Frissen forgatott föld illata, füstszag keveredett egymással, meg némi széna. A füstszag és a széna bukéja mindennapos volt. A föld nehéz, friss illatát csak kétszer érezte ebben az évben.
Tegnap mind a nyolcan a frissen vetett kukoricán jártak. Anyjuk hosszú évek tapasztalatával vezette a kondát a völgy mélyéről a tábla szélénél magasodó szálerdő széléig. Gyorsan kellett enniük. Közeledett a hajnal… mióta az idei malacok egy reggel a vacokban maradtak, és nem mozdultak többé, a konda többi tagján is bágyadtság vett erőt. Fáradtak voltak, késő éjjel indultak útnak. Hiába mártóztak meg a patakban, melegük volt, mintha a nyári nap perzselte volna őket, és zihálva kortyolták a hűsítő vizet. 
A kis kan maga alá kapta a lábait, és felült. Két testvére követte a példáját. Megrázták fejüket, fülük hangosan csattogott a néma éjszakában.  A három disznó lassan felállt, és a fekve maradt másik kettőt kezdte bökdösni. Nem mozdultak. Langyosak voltak, és puhán ringatóztak minden érintésre. A süldő lábait szétvetve, bambán nézte őket. Testvérei löktek még néhányat a fekvőkön, aztán a kocához lépdeltek, halk, lágy röffenésekkel. Mélyről jövő, reszelős röffenés volt a válasz. A kan is ellépett a vacokban heverőktől, de a fenyők közé ékelődött kis tisztásról nem anyjához indult, hanem a vakarózófa felé vette az irányt. Néhány lépés után megszédült. Leült. Kóválygott vele a világ, de azért ismét nekiindult, és jól hallható csattanással vágta bele magát a csillogóan hívogató dagonyába. A hideg sár jólesett. Kétszer is átfordult maga körül, mire testvérei távolodó zaját hallotta. Kimászott a sárból és ledörzsölte oldalát a fenyőfa rücskös kérgén.
Felfrissülve kocogott az előtte poroszkáló konda nyomán. Rézsútosan fel az oldalban, le a szomszéd völgybe, majd völgyhosszat végig a patak partján a falu széléig. Itt megállt. Hallgatózott. Füst- és emberszag gomolygott mindenfelé. Kutyaugatás… ezzel nem törődött. A házak felől szálló illatokkal sem. Nem jelentenek veszélyt. Itt ezt malackora óta mindig lehetett érezni. Csak a füst szokott eltűnni, amikor hosszabbodni és melegedni kezdenek a napok.
Magasba emelt fejjel kapkodta a szagokat. A túloldali erdőtag felől a koca illatát hozta felé a szél. Óvatosan felkapaszkodott a mederből, de az út mellett megállt és várt. Újra megszédült. Támolyogva átkelt a keskeny ösvényen, és nagy csörtetéssel átvágott a fák között. A hold mindjobban besütött az egyre ritkásabban álló fák közé, és már látta, ahogyan testvérei a frissen vetett kukoricaföldön turkálnak. Mindinkább szédült, de az óvatosság nem engedte elindulni. Egy fa törzsének dőlve várt. Füleiben ismeretlen zúgás zakatolt. Nem hallott semmit. A kukorica enyhe illata, és testvéreinek nehéz szaga húzott felé. Ellökte magát a fától és kilépett a termőföld szélére. Ismét megállt, körülnézett.
A következő pillanatban hatalmas ütést érzett az oldalán. Aztán összecsuklott és nem mozdult többé.

- Oda ülj, arra a kis kukoricavetésre, ami a temető alatti öbölben van. Tegnap járt rajta egy konda, egy nagyobb koca, meg süldők. Ma is megjöhetnek, másutt a környéken nem vetettek még.
A férfi összedörzsölte a tenyerét.
- De jó lenne lőni valamit! – nézett vágyakozón Rezső felé. – Hétvégén keresztelő lesz, nagyon kellene valami a bográcsba. – lehelte, és ahogy a bogrács szót kimondta, elfátyolosodott a szeme.
- Nem vihetsz el vadat, Ervin, mondtam már. – replikázott barátja. – Csak ha rókát lősz…. – vigyorgott. – Szarvas nincs, bakot még nem lehet, a disznót meg nem szabad.
- Ugyan már, ne csináld… tudod, hogy azt szereti a család.
- Szereti, nem szereti, két szomszéd társaságnál is találtak dögön disznót, és három minta is pozitív lett. Nem lehet ezzel szórakozni. – csóválta a fejét Rezső.
- Hagyd el… susmus az egész, én nem hiszek ebben az egészben. Hogy kerül ide Afrikából bármi is… itt vagyunk az isten háta mögött, ahol a madár se jár, majd pont itt lesz „járvány” – kaparászta mindkét keze két-két ujjával a levegőt.
Vendéglátója legyintett.
- Sok a duma… oda ülsz, amit mondtam, vagy merre mennél? Lassan lemegy a nap, induljunk...
- Oda hát, hova… - válaszolt gyorsan Ervin, és eltűnt a kis szobában, hogy magához vegye hátizsákját.
Fél óra múlva már a magaslesen üldögélve vált eggyé az egyre szürkülő tájjal. A falu lassan elcsendesedett.  Csak a kutyaugatás nem szűnt meg teljesen: az alkonyati ribillió után sokszor felhangzott még egy-egy eb öblös csaholása.
Eseménytelenül teltek a percek. A holdvilág lassan elöntötte a táblát, és a macskabagoly huhogásával együtt neszek indultak az erdőben. Ervin megmarkolta a puskát. Úgy érezte, eljött a pillanat, a hangos csörtetés és fújás egyre közelebbről hallatszódott. Felvette a golyóst, rátámasztotta a leskosárra, és az erdő széle felé kémlelt a keresővel. Az ezüstösen fénylő göröngyök között nem mozdult semmi, a fák, mint hatalmas testőrök őrizték az erdő titkait. Lemondóan sóhajtott egyet. Ekkor a zaj megint ismétlődött. Evin megremegett. A távcsövet szinte görcsösen tapasztotta a szemére, karja már zsibbadt, de ő nézett, várta a vadat, ami mindjárt kilép, és lőhet… aztán nem messze attól a ponttól, ahová bámult, két borz gurult ki az erdőből.
Ervin elsziszegett egy káromkodást. Visszatámasztotta a puskát a sarokba, és halkan kicsomagolta a magával hozott ennivalót. A deszkára hajolva lassan enni kezdett. Tepertő, szalonna, hagyma, hideg sült hús, friss kenyér… disznótor szép emléke lebegett a zárt les tetője alatt, a férfi szuszogva falt, ahogy tudott. Nem is emlékezett, mikor éhezett meg. Mit is számít? Mikor leszórta a konyharuhán maradt morzsákat a les padlójára, és beletörölte a bicskát nadrágja szárába, két kezével megsimította szakállát. Ez jólesett… éppen a víz után nyúlt volna, amikor mozdulta kapta meg a szemét. Matató keze a távcső után nyúlt. Remegve próbálta megtalálni a vetésen mozduló valamit… a lencsék közelebb hozták a kocát és a négy süldőt. Ervin sóhajtott. Mikor jöttek ezek ide?
Kettőt, nagyot pislogott, hogy szeme megszokja a les sötétét. Óvatosan, nehogy a szíj valahová odakoppanjon, újra maga elé emelte a golyóst. Néhány tétova, kereső mozdulat után már a céltávcsövön át figyelte a turkáló disznókat. Mind farral állt. Ervin fészkelődve próbált egy kicsit arrébb helyezkedni a padon, hogy jobban meg tudja támasztani a könyökét, amikor hangos recsegés ütötte meg a fülét a lestől jobbra. Tátott szájjal kezdett hallgatózni. A zörgés és az erős törés hirtelen megszűnt. Egy pillanatra síri csend telepedett a tájra. Ervin a zsigereiben érezte a vad közelségét. Halk fújást vélt hallani… aztán valami furcsa susogást, két nagy roppanás, és a disznó már ott is áll a vetés szélén. Magasra tartott fejjel figyel.
Ervin csak kicsit igazított a szálkereszten. A piros pont halványan parázslott a nyaktő és a lapocka között. Dörrenés…

- Hova tetted a zsigereket? – kérdezte Rezső fél óra múlva, kalapját a tarkójára lökve.
Ervin értetlenül bámult rá.
- Ide. – mutatta. – Ide, ebbe a zacskóba raktam a májat, a többit meg behúztam oda a fák közé. Majd elintézik a rókák.
- Hova is pontosan? – kérdezte Rezső, miközben gumikesztyűt húzva nagy zsákot emelt le a platóról.
- Oda. – világított be a fák közé Ervin, és mire odaért, Rezső már bezsákolta a belső részeket.
- Meg kell semmisíteni, nem szabad semmit kint hagyni – magyarázta, miután a platóra dobta a nejlonba burkolt zsigereket.
Mindketten a disznóra néztek. Az lábait szétdobva, csapzott, sáros szőrrel, gőzölögve feküdt a lámpafényben.
Ervin könyörgően nézett Rezsőre.
- A disznót is? – elcsuklott a hangja. – Hallod, ne csináld velem. Elintéztem, hogy anyámat kiengedjék a kórházból a keresztelő miatt. Lídia néni is csak ezért utazik idáig Bécsből… ne csináld velem Rezső… nem főzhetek csirkét!
- Főzz mást. Nem csak vad van a világon… - válaszolt egykedvűen.
- Rezső… kérlek!  Nálunk csak néhány disznó esik, az se biztos, ami van, csak abban az avas nádban, meg az ártérben mozog, nem is tudom, van e most nálunk egyáltalán… Rezső! - könyörgött Ervin, mire a vendéglátó halk sóhajjal beült az autóba.

- Mit csinálsz azzal az izével, hallod? – kérdezte magas hangon Ervin felesége, amikor benyitott a kazánházba.
- Elégetem ezt a bőrt. – válaszolta Ervin a világ legtermészetesebb hangján, miközben a darabokra vágott csuhát megpróbálta begyömöszölni a vegyestüzelésű kazán ajtaján.
- Na, azt már nem! – csattant fel Olga. – Nem fogod a kazánt is tönkretenni ezekkel a vackokkal…
- Semmi baja nem lesz! – rántott egyet a vállán Ervin, és folytatta, amibe belekezdett.
- De neked lesz, ha nem hagyod abba azonnal! – folytatta az asszony olyan hangsúllyal, hogy Ervin jobbnak látta a bőrt visszacsomagolni a zsákba. – És a kukába se rakhatod, hallod? A múltkor sem te takarítottad ki, miután egy hétig bűzlött. Nem érdekel, hová rakod, de ha egy csontot, vagy szőrcsomót, bármit is meglátok benne… - villant a szeme, és kifordult az ajtón.
Ervin tanácstalanul billegett egyik lábáról a másikra.
Aztán magára talált. A nagyobb csontokat becsúsztatta a zsákba, az aprókat átszórta a kerítésen a kert végében. A bőrt nem merte átdobni, így hát betette a csomagtartóba, és kivitte a területre. Lekanyarodva a burkolt útról, végig gurult a csatornaparton. Kivette a zsákot, és tartalmát a nád közé szórta.
- Na! – törölte meg a kezét elégedetten. – Pestis… persze… - és elhajtott.

Ahogy elhalványul a fény, és elszürkül a táj, az öreg kan kiszimatol a fekvőhelyről. A bedőlt fűz alatt mélyülő vacokból, amit beborított az elszáradt nád, tisztán érzi azt a szagot reggel óta. Mióta lement a nap, csend van. És sötét. A hold tétova fénye nem számít. Itt a nád között biztosan mozog. Halkan felkel, vár. Fülel. A levegőben nincs más, csak az ismerős szag, vérszaggal keverve. Meg az ember bűze. De csak halványan. Nincs veszély. Óvatosan előrecsúszik. Lassan halad, a nád hangtalanul nyílik szét előtte. Csülke csobogás nélkül lábalja a sekély vizet. Ott feketéllik a kupac. Sokáig áll, szimatol, mielőtt a néhai süldő maradványai mellé lépne.
Hatalmas állkapcsai papírként roppantják el messziről érkezett rokona szárkapocscsontját.

[Embandy]

Utazás

Tetszett

[Horrido]

Nagyon jók!

[Tomek]

Köszönöm szépen mindenkinek!
Igyekszem feltenni majd még párat...

[Tomek]

Látomás

 Az éjszaka szinte észrevétlenül lopta el a napot. Először csak a fák csúcsa kezdett aranyló fényben égni a laposan tűző sugaraktól, majd a nyugati égbolt is halvány rózsaszínes pírt öltött. Aztán ez a rózsaszínes árnyalat egyre jobban égővörösbe csapott át, ahogy a nap mindinkább elbukott a dombok felett. Majd lassacskán elhalványult a fény. A fák közül előkúszó árnyak felfutottak a fák törzsén, és kioltották az utolsó zsarátnokokat is. Felragyogtak a csillagok.
Áron kedvetlenül dőlt hátra a lesen. Hiába volt a kényelmes háttámla, a széles ülőlap, nem érezte jól magát. Az eddig csak nyekergő utóbőgés hirtelen akkora hangorkánná változott, mint szeptember legjobb napjaiban. Mégsem tudott örülni neki. A csalódás egyre jobban eluralkodott rajta.
A szürkülettel együtt elfogyott a remény utolsó morzsája is arra, hogy ebben az évben gímbikát lőjön. Az előtte elterülő kukoricatarló pedig élménydús estével biztatta. Azonban néhány, a kukoricát szedegető fácánkakason kívül nem látott semmit… bezzeg ott, mögötte! A Paphatári-les környékén… a bikák ott még mindig harsogtak, bár egyre gyengébben. Oda kellett volna ülni. Ott akár nappal megjöhettek volna a szarvasok. Erről a lesről egyébként sem lőtt soha semmit. Hányszor is ült rajta? Legalább ötször… egyszer süldőket látott, messze a túloldalban, ahogyan hajnalban a patak menti kukoricásból az erdőbe igyekeznek vissza. Fácán, nyúl… hoppá! Mégsem… nem igaz, hogy nem esett itt vad! Tavaly télen szép, deres bundájú rókát lőtt. Hogy is felejthette el?
A méreg, ami ette, kezdett elpárologni. Hiszen szép volt az este… még így mozgás nélkül is. Óvatosan beletúrt a hátizsákba. Kikotort egy körtét és egy szelet csokoládét. Egy harapás körte, egy falás csokoládé… ínyencfalat a tarló szélén. Az olvadó édesség és a harsogó gyümölcs megtette a magáét. Amikor megtörölte a kezét, nyoma sem volt az előző bosszúságnak. Nem erről szól a vadászat…
A csokoládé papírját összegyűrte, a körte csutkájával zacskóba tette, és visszacsúsztatta a hátizsák külső zsebébe. Néhány korty víz után körbenézett.
A szarvasok elhallgattak. A hold vékony sarlója magasról világította be a tarlót. A beton villanypóznák nyurga árnyékai körül néhány őz szedegette az elszórt magokat. Jobbra, az erdő szélén, még a fák által festett sötét sávban gím tarvad mozdult. Áron állított egy kicsit a messzelátón. Két tehén, egy ünő és egy borjú. Határozott léptekkel távolodtak tőle, aztán eltűntek a sarkon. Inni mentek a patakra.
Lent, a túloldalban mintha ág roppant volna. Disznóvisítás… letette a keresőt. Messzire vannak.
Hátradőlt, kinyújtózott. A lassan, de biztosan hűlő levegő csípni kezdte az arcát. Mintha a délutáni nap simogató sugarai nem is ugyanitt érték volna. A gyenge szél ügyesen bebújt a pulóver és a mellény alá. Leemelte a kabátot a karfáról és felvette. Lábujjait átmozgatta a bakancsban, aztán újra felvette a távcsövet.
Nyúlánk árnyék mozdult a tarlón. Róka! Szaporábban kezdett szuszogni. Szemével gyorsan megkereste a sarokba támasztott puskát…aztán visszanézett a vad irányába. A vad futott egy keveset és megállt. Keresztbe fordulva, magasra tartott orral szimatolt a patak felé. Áron megremegett. Ez nem is róka! Sakál… A messzelátót bal kezével úgy engedte le, mint egy robot, jobb karja már a puska felé nyújtózott. Emelni kezdte. Fél szemmel ellenőrizte, nincs e valami a cső útjában, aztán ballal újra a sakál felé kémlelt. A ragadozó ugyanott állt, mint egy szobor.
A puska közben felkerült a korlátra. A lőzsák szilárdan és puhán tartotta az előagyat. Áron óvatosan igazgatta magát a padon, hogy jó pozíciót találjon. A céltávcső lencséin élesen kirajzolódott a ragadozó alakja.
A vadász már éppen visszatartotta a levegőt, hogy lőjön, amikor a sakál kocogni kezdett. Közeledett a les felé, aztán megállt, és félig az erdő felé fordulva visszanézett arra, ahonnan jött.
A golyó kissé hátul érte. Megperdült. Nyúlánk, de egyre tétovább ugrásokkal próbált menekülni, vészesen közelítve a túloldali fákat. Áron új lőszert ismételt a csőbe. A következő lövés megtörte a hullámzó futást. A sakál ottmaradt a tarlón.
A férfi hangosan fújt egyet, és a távcsővel az elejtett vad felé kémlelt. Mozdulatlanul feketedett a holdfényben úszó tarlón. Áron tanácstalankodott… lemásszon? Jöhet még disznó is. Fészkelődni kezdett, aztán mégis úgy döntött, odamegy. Már a létrán volt, amikor tekintete a puskára vetődött. Magával vitte.
A kukoricaszárak halkan susogtak a léptei nyomán, amíg odaért. Levette a kalapját. Kölyök… a lesről nagyobbnak tűnt. Elgondolkodott… a második. De szép is volt! Amíg ott ált, a szemközti erdőből először halk, majd egyre erősebb kaffogás indult. Visszatette fejére a kalapot, és lecsúsztatta válláról a puskát.
Az üvöltést várta, mégis meglepte. Soha nem hallotta még ilyen közelről. A falka ott lehetett valahol előtte, mégsem látott közülük egyet sem. Tudta, hogy biztonságban van, mégis megborzongott. Valami ősi félelem bújt elő belőle, ami még a barlangban pislákoló, vagy a fák alatt az eső miatt füstölögve égő tüzek mellett járhatta át valamelyik ősét, amikor megszólaltak a farkasok…
Az első strófát rövid szünet követte. Halotti csend borult a tájra. Majd újult erővel, talán még erősebben zendített rá először egy, majd mind több sakál a dalra, amire kisvártatva messziről mögüle is válasz érkezett. Jobb válla fölött óvatosan hátranézett. Amikor visszafordult, az előtte lévő lankás mélyedés túloldalán mozdulat kapta meg a szemét. Ott van! Lassan felemelte a puskát. A céltávcső szálkeresztje ismét egy fiatal sakál mozdulatait kísérte. A lassuló kocogás megállt. A sakál szaglálódott, fejét a földön tartva. Ekkor érte a golyó. Ott is maradt, orra a földön, csak farkával kaszált még néhányat.
Áron ismét megemelte a kalapot. A pillanat elmúlt, de lábai még mindig remegtek, amikor az első sakállal a les felé lépdelt. Úgy gondolta, a másodikat majd reggel felveszi, ezt pedig, amit egy darab madzagon maga után húzott, felakasztja a les létrájára. Micsoda éjszaka!
A hurkot, amit a madzagból kötött, felügyeskedte az akáckaróra. Nyújtózott egyet, aztán visszamászott a lesre. Megkereste távcsővel a második sakált, aztán levette a kabátot, felvett még egy pulóvert, és a lódent újra magára gombolva bedőlt a les sarkába. Eldöntötte. Marad reggelig.
Lábát nekitámasztotta a kosár oldalának és a hasára fektette a keresőt. A két lövéstől elcsendesedett a környék. A falka tovább állt. A tarlón egy ide-oda bukdácsoló nyúlon kívül mást nem látott. A ruhák jótékonyan melegítették, és észre sem vette, hogy a hosszú, eseménytelen órák után szuszogása egyre mélyebbé válik, majd elalszik.
Elgémberedve ébredt. Karja zsibbadtan lógott mellette, sajgó dereka miatt alig tudott felülni. Megdörzsölte a szemét. Valahol a messzeségben mintha derengett volna, de az égbolt egy árnyalatnyival világosabb foltját csak sejteni lehetett. Bal karja alig akart engedelmeskedni, amikor felemelte a messzelátót. Őzek, nyúl, balra, egészen a tarló szélénél három szarvas. Tarvad mind.
Lehajolt, kivette a második körtét és a kenyeret. A csokoládé elfogyott. Kár volt mind megenni az este… A hideg gyümölcstől fogaiba néha villámló fájdalom ütött, de a körte lassacskán elfogyott, és a melléje csipkedett kenyér is. Áron vágyakozva gondolt egy bögre meleg, gőzölgő kávéra. Mindig sok tejjel itta, hidegen, de most, ebben a ropogósan hűvös hajnalon mást el sem tudott képzelni, mint azt, hogy a bögre felmelegíti az ujjait.
A táj lassan újra alakot öltött. A színek még várattak magukra, de a szürke fák, amik úgy álltak a tarló mentén, mint egy kerítés, szabad szemmel már sejthetőek voltak. Messzebbre még jó szolgálatot tett a kereső. Miután elpakolt, Áron ismét nézelődni kezdett. Végigfuttatta tekintetét a bal oldali szélen, majd elidőzött a távolabb eső végen és középen. Jobb oldalon alaposan körülnézett. Onnan, a patak felől várta főleg a visszaváltó vadat, mert a vízparton nem volt takarás, a nagy kiterjedésű erdő ott kezdődött, ahol ő ült. A szarvasok eltűntek. Két suta botorkált a tölgyes szélén a les felé, de a víz irányából nem látott semmit közeledni.
Mielőtt leengedte volna a távcsövet, újra végighúzta a tarlón és a bal oldalon. Aztán vissza. Mintha az a bokor, ami jóval a sakálon túl volt, az előbb még nem lett volna ott. Hiába virradt már, a fák mellett még a félhomály uralkodott. Sokáig nézte. Bokor lesz az… lejjebb engedte a messzelátót, és megkereste a sakált. Aztán újra vissza, a bokorra. Ugyanott áll. Nem mozdul.
Szabad szemmel is körbenézett, de nem látott még jól. Hunyorogva ugyan ki tudta venni jobbra a két őzet, amint most már a tarlón közeledtek felé, de távolabbra továbbra is csak az optikával látott jól.
A bokor azonban nem hagyta nyugodni. Újra megkereste. Mintha kijjebb lenne… sokáig bámulta, aztán arra jutott, hogy agyára ment a hideg. Mozgást lát ott is, ahol nem kéne. Elnézett az őzek felé, de azok megálltak. Mint egy szobor neszeztek arrafelé, amerre ő is nézett az előbb. Odakapta a fejét. Keze görcsösen megszorította a fémet. Hogy az a…
Hatalmas disznó állt a tarló szélén. Farkát ide-oda lóbálva, a legnagyobb nyugalommal forgatta a földet. Néha megállt, és amíg csámcsogott, magasra tartott fejjel körbenézett.
Áron a puskához nyúlt. Feltámasztotta. Aztán levette. Messzire van… a nyolcasnak messzire! De így is mekkora! Gondolkodott… Ha óvatosan lemászik és halkan el tud jutni a villanyoszlopig, onnan megpróbálhatna lőni. A kan közben lassan poroszkálva távolodni kezdett. Áron döntött. Le kell másznia… az őzek szerencsére eltűntek. A tarló, egészen a villanyoszlopig üres volt. A disznó eltűnt a férfi szeme elől, ahogy lemászott a létrán. A kukoricaföld lefelé hajlott, a vad irányába.
A dereka újra sajogni kezdett, ahogy görnyedten lopni kezdte a távolságot, de nem foglalkozott vele. A kukorica nem sok zajt csapott. Ha a szárak maradékait kikerülte, egészen csendben tudott haladni. Néha megállt, hallgatózott. Aztán ellenőrizte a szelet. Ugyanolyan jó. Tovább csúszott.
A púp tetejét elérte. Hasra feküdt, és óvatosan, mintha drótakadály alatt kúszna, kikémlelt.
A kan ott állt és evett.
Igaz, farral Áron felé, de a férfi türelmes volt. Combját két kukoricaszár csonkja nyomta, nem is érezte. A céltávcsövön át a gyanútlan disznót figyelte. Hová lőjön? Hirtelen elkapta a vadászláz. A remegés az állkapcsából indult, végighullámzott a hátán, megborzongatta a lábait és meghimbálta a puskát tartó karokat. A szálkereszt imbolyogni kezdett, és Áron tudta, ha nem lesz úrrá magán, hibázni fog. Nagy, mély levegőket vett, majd lassan kifújta. Ez jó volt. Az izgalom lassan elcsitult. Újra az járt a fejében, hová célozzon? Fejre? Bizonytalan… magas lapocka? És ha tüskét lő? Lapocka, nyaktő? Az jó lehet… Tüdő? Az még jobb… de keresni kell. Hát akkor utána megy… világos van már, ha nem hibázza el, egy jó tüdőlövés után könnyen követi a vérnyomot.
A disznó ebben a pillanatban keresztbefordult. A légvárak, amik Áron fejében épültek, összeomlottak. A szálkereszt öntudatlanul is a lapocka és a vastag nyak közé cövekelte magát, és amikor a mutatóujj begörbült, a kérdés, hogy hová célozzon, már el volt döntve. A kan összecsuklott.
Áron is fekve maradt. Nézte még egy ideig a mozdulatlan disznót, majd, hogy az nem mozdult, óvatosan oldalára döntötte a puskát, és beletemette fejét a kezébe. Hány éjszakát is töltött egy ilyen disznó miatt lesen? Hány hajnalon indult az erdőnek azzal a reménnyel, hogy egyszer összeakad egy ilyen kannal? Hány szúnyog- és csaláncsípést viselt már el érte, izzadt, fagyoskodott, utazott akár több száz kilométert is? Nem is tudja… és most ott fekszik. Oda kéne menni.
Lassan feltápászkodott.
Vállára akasztotta a puskát. Sáros lett az agy… majd letörli. Most vette csak észre, hogy a második sakál itt van, egész közel. Madzagot kötött arra is, odahúzta a disznó mellé.
Leguggolt a sáros ősállat mellé, és csak nézte. Lecsúsztatta a puskát, és felemelte a fejet. Micsoda agyarak… nem is érdemel ő ilyet.
Nem emlékszik, meddig guggolt ott.
Aztán amikor felállt, a hóna alatt tartott puskával, elnézett a les felé. Egészen a les mellett sötétedett.
Ott állt.
A puskát nem is Áron emelte fel. Valaki más volt.
Karvastag, rövid szárak, szinte a koponyán ülnek. Morcos tekintet, vastag, sötét nyak. Az öreg nyolcas. Akit neki szántak.
A szálkereszt ismételten ott imbolygott, ahova a disznónál mutatott.
A puskát mintha nem is Áron emelte volna fel.
Ám néhány másodperc múlva már ő engedte le. A látomás eltűnt…
Csak egy fiatal sakál lógott ott, megbékélve a világgal.

[Sakac]

 

[Embandy]

Látomás

Köszi szépen Tomek

[chris]

 
 

[Tomek]

Ficak

Ült a széken és nyelte a port. Az idő lassan telt, és ezalatt a távcsőre már vékony, csúszós rétegként tapadt az izzadság. A napnak lassan vége lett. Tudta, ha a híd pilonja mögött elbukik a nap, akkor már tompulni kezdenek a színek, és a mindenhonnan támadó szürkeségben nem fogja látni jól az agancsot. Pedig pontosan tudta milyen… Vékony, de gyönyörűen gyöngyözött, hegyesre fent, csillogó ágvégek. Másnak selejt. Neki különleges. Nem túl öreg bak… ám ilyen nincs még egy! Tavasszal egészen sokszor látta. Azonban amint a háncsot ledörzsölte, eltűnt. Sokszor történt már ez így.
Ebben az autópálya és gyorsforgalmi út által határolt kis foltban nyugtalan volt a vad, nemigen tartotta a helyét. Az est is másképp jött, mint máshol, mintha soha nem borulna a tájra nyugalmat adó éjszaka: folyamatos motorzúgás, kerekek surrogása, és a teherparkolóból ideszűrődő ajtócsapkodás, idegen nyelvű kiáltozás. A kamionok által felvert por néha ködként lebegett a bokrok felett, s a vadászat közben az emberen eluralkodó áhítat itt bizony néha nem jött el. Nagy volt a zavarás. Nemcsak a folyamatosan áramló, szűnni nem akaró nemzetközi forgalom morajlása keltett zavart: kocogók, biciklisták, kutyasétáltatók, gombászok, sárkányeregetők és csilingelve sikongató gyerekek tarka serege is gyakran látogatta a csak Ficaknak nevezett részt. Mégis: ezen a kis területrészen minden évben előkerült egy-két jó bak, sok rókát, nagy néha sakált is lehetett lőni.
Áron felemelte a keresőt. Mögötte szűnni nem akaróan búgtak a kamionok, de előtte, a kiserdő felől már az erdő hangjai szólaltak meg. Sárgarigó… de régen is hallotta! Gyerekkori nyarak, magasan hullámzó nád, apró ligetek jelentek meg lehunyt szeme előtt, és néhány percre a vadászatot pihenni küldte a mosolygó emlékezés.
Mintha álomból riadt volna. A madár elhallgatott. A tarló felett vibrálva táncolt a levegő, a kiserdő pedig, amiből a bak kiváltását remélte, falként magasodott mögötte.
Áthelyezte súlypontját a széken. Magasles itt nem volt, egyébként is, munka után szaladt ki, hogy ránézzen a bakra. Puskát sem hozott magával…
Újra körülnézett. Nem akart hinni a szemének. A tarló mellett, a csatorna medréből csapzott disznó kapaszkodott fel a meredek parton. Csurgott a hasáról a víz, miközben megállt egy pillanatra a frissen kaszált parton. Áron várta egy szemvillanásnyi ideig az utána jövő malacokat, aztán megakadt szeme a disznó jól látható csökén. Fiatal, kódorgó kan lehetett. Nem sok időt hagyott a szemlélődésre: eltűnt a fák között. A vadász fújt egyet. Az erdő felől őzbak mély riasztása hallatszott. Itt van hát! Más bakot nem látott ezen a részen, s jó két hónapja a kiszemelt vadat sem pillantotta meg, igaz, a karantén miatt nagyon ki sem járt. Meg kellene nézni, még egyszer, milyen is az agancs – gondolta – mielőtt puskával ül ki ide.
Kotorászott egy kicsit a zsebében, kulcs, zsebkendő, buszjegy, bicska, leszakadt gomb és egy apró kavics is előkerült, de a síp nem. A másik zseb sem szolgált több segítséggel. Megvakarta a tarkóját, amikor ujjai beleakadtak a vékony bőrszalagba. Hát persze, a nyakában lóg…
Halkan, lágyan fújt bele először. A sippanó hang végigszállt a tarló felett, majd újra és újra megszólalt a suta vágyakozó hangja. Eredménytelenül. Csak a motorok morajlása és egy feketerigó trillái válaszoltak. Mozdulatlan volt a táj. Órájára pillantott, aztán ismét belefújt. Rendületlenül, kitartóan hívott, arrébb is sétált néha, majd vissza a székhez, de a bak bizony nem ugrott. Pedig ott volt. Hacsak nem váltott ki az erdő túlsó sarkán, ahol a csatorna elkanyarodik, mielőtt a folyóba ömlene.
Kikotort a hátizsákból egy kiflit, elmajszolta, és megint próbálkozott. A nap rohamosan fogyott, szerette volna még a lővilág vége előtt szemügyre venni az őzet. 
Most gidahanggal próbálkozott. Egyszer, kétszer, háromszor. Szünet. Szajkó cserregett rá valahonnét balról, pillanatra látta még, ahogy egy lágy libbenéssel eltűnik a fák között.
Csend.
Újra a gida hangja. Egyszer, kétszer, háromszor. Semmi válasz.
Újabb strófa.
A hátulról érkező kutya majdnem feldöntötte. Azt sem tudta merre van hirtelen, az eb pofája nagyjából az arca magasságában lehetetett, megbillent, kezével megpróbált támaszkodni, két ujja maga alá fordult, miközben görcsösen szorította a sípot. A nagy állat lihegett és próbálta arcon nyalni. Áron próbált védekezni a cuppogó támadás ellen, de kevés sikerrel. Nagy nehezen feltápászkodott, körülnézett. A kutya mellette sürgölődött, és miután rájött, hogy a vadászt nem tudja megnyalogatni, a gidát kezdte keresni. A férfi már-már rákiáltott, amikor hangos kiáltás harsant.
- Vissza! Ne bántsa! Gyere ide! Puska van nála!
A földes úton egy nő tűnt fel. Gyors tempóban, lihegve közeledett, hogy utolérje a kutyát, és megállt Áron mellett.
- Hagyja békén a kutyámat! – fakadt ki fenyegetően, a levegőt kapkodva, miközben karjaival térdére támaszkodott. – Tegye el a puskát!
Áron felhúzta a szemöldökét.
- Én is jó estét kívánok. Hol lát a környéken puskát? – kérdezte.
A nő meglepődve nézett körül. Valóban. Az említett tűzszerszám nem volt sehol.
- Akkor mivel kínozta azt a szerencsétlen állatot? Megszakadt a szívem… a kutyám meg csak elrohant! – fonta keresztbe a karjait.
- Könnyen rohant, se nyakörv, se póráz! – vonta meg a vállát Áron és felmutatta a sípot. – Ezzel „kínoztam”. Megfigyelnék egy őzbakot, ha jönne, s nem nyargalásznának itt szabadjára engedett kutyák.
A nő összerándult. Füttyentett az ebnek, aki felkapta a fülét, öles ugrásokkal közeledve a tarlón, majd leült a nő lábai mellett.
- Hagyja békén! – sziszegte a hölgy összeszűkült szemmel, és közben tekintetével a sípra vágott. – Mi az?
Áron meglepődött.
- Síp. Utánozni lehet vele az őzsuta hangját, de ha máshogy fújom, akkor a gidáét is, vagy akár a bajba jutott őzét is. Megmutassam?
A nő tétován bólintott. Áron kis lámpalázzal megfújta a sípot, és ismét felhangzott a suta vágyakozva kereső hangja.
- Hát… valahogy így. – fejezte be.
A nő szemében érdeklődés csillant.
- Eddig mindenki tahó módon elzavart, ha valahol a „magukfajtába” botlottam. Nemhogy fuvolázott volna… - kacagta el magát.
Áronon végigfutott valami megmagyarázhatatlan borzongás. Most, hogy egy ideje nézte az arcot, a kezdetben ellenszenves vonások kezdtek megszépülni. A némiképp izzadt tincsek kellemes keretet adtak a kipirult arcnak, s olyan érzés támadt benne, hogy ezt az arcot sokáig tudná nézni.
- Be sem mutatkoztam… Palotai Áron. – nyújtotta oda jobbját. A nő újra elmosolyodott.
- Egyelőre hívjon csak Hannának. – rázta meg lágyan a férfi kezét, ahogyan válla fölött elpillantott a távolba. – Hol van az a szerencsétlen állat, akivel ma találkozni akart?
Áron hátrafordult, és kitárta két karját, mintha meg akarná ölelni a naplementét.
- Valahol itt. De nem jelentkezik, pedig hallottam a hangját. Megriadt egy vaddisznótól.
Hanna közelebb húzódott.
- Azok veszélyesek… - súgta. – Nem jön ide?
Áron felnevetett.
- Ma már biztos nem. – mondta, majd körülnézett. – És az a bak sem valószínű. – sóhajtott hosszan. – Merre parkol? – kérdezte hirtelen.
Hanna tétovázott kissé.
- Ott, a kamionparkoló szélén. – mutatta. – Indulok is. Elkísér?
Áron nagyon gyorsan csukta össze a széket, és indult meg a nő jobb oldalán. Mögöttük lassan elmaradt a tarló és a kiserdő is egyre távolabb került. Lassan sétáltak egymás mellett, és beszélgettek, mintha régóta ismerték volna egymást. Vissza sem néztek.

A csatornapartól a bak azóta figyelte a távozó párost, mióta elindultak. Vörös csuhája lassan beleszürkült az estébe, de szoborként állt ott még sokáig, amíg a két alak, meg a kutya el nem veszett a bokrok között. Akkor lassan megmozdult, és mint a szellem, lassan csipegetve eltűnt a magasra nőtt fű között.

[Embandy]

Ficak

Tomek

[Tomek]

Tányértalp

A terepjáró kínlódva haladt előre a felázott erdei úton. Hiába a magasítás, a kemény terepre tervezett gumik, a gép megküzdött minden centiméter előrejutásért. A motor hangosan bőgött, egy-egy keményebb gázadásnál szürke füstfelhő gomolygott elő az autó alól és a kerekek által felcsapott sár puhán placcsant az ablakokon.
-Kijutunk? - kérdezte az anyósülésen ülő Géza, miközben barátja szenvedését figyelte.
Ottó a méregtől vörösödő fejjel tekergette a kormány hol erre, hol arra, ám a szinte egy helyben álló kocsi nem sok jóval kecsegtette.
-Persze! - mondta, miközben hangjába próbált egy kis önbizalmat csempészni. - Onnan a fáktól - mutatott előre - már jobb lesz… meg hát, rendben van az autó na… paskolta meg a műszerfalat.
Géza nem szólt egy szót sem. Körülöttük meredeken szöktek égnek az oldalak, a keskeny völgyben mélyen morajlott a motorzaj. A bükkfák fényesen szürke törzsei orgonasípokként törtek az ég felé, és a kijárt, gödrökkel tarkított kocsiút vaskos, nedves barna kígyóként tekergett valahová előttük.
-Merre tartunk? - kérdezte újra a vendég. - Erre még nem jártam. - nézett körül.
-Három hónapja raktam ide ezt a szórót, gyorsan fel is vették a kukoricát. – válaszolt a másik. Másfél hete jár rá egy nagy disznó, de teljesen rendszertelenül… hol világosban, hol sötétben látom. De mindegy is… kimegyünk és megfogjuk. - csapott a levegőbe Ottó, miközben merően figyelte az út bal oldalát, ahol a ritkásan növő bükkfák között korán mozduló szarvasok iramodtak a kocsi elől. A férfi sokáig bámulta őket, de ekkor a jobb oldali kerék mélyen huppant egy hatalmas gödörben, Ottó odakapta tekintetét, majd élénken balra kormányozta az autót, hogy kikerüljön egy újabb mélyedést, amelyben baljósan sötétedett az összegyűlt víz. Az autó eleje felkapott a felázott avarra, a kerekek kipörögtek, és miközben magasra dobálták a felszaggatott talajt, szépen lassan visszacsúsztak az útra, ahonnan a terepjáró hangos csattanással belevágódott a mélyedésbe. Ottó hirtelen gázt adott, de a kimélyült gödörből nem tudtak szabadulni. A gumik minden fordulattal mélyebbre ásták magukat, és néhány gázfröccs elég is volt hozzá, hogy a tehetetlen fémtömeg felüljön a két keréknyom közötti bakhátra.
-Hogy az a… - káromkodott Ottó, még erősebben bőgetve a motort, mint előtte. Hiába, akocsi nem mozdult. Az autót körülölelte a füst, aztán émelyítően megtöltötte az utasteret is. Géza meredt tekintettel bámulta a szélvédőt.
-Hagyd már! - kiáltott rá Géza.
Vendéglátója elkomorult arccal bámulta a szélvédőt, de kisvártatva felvidult arccal fordult Géza felé.
 - Nem ijedünk meg egy kis sétától, ugye? Két kilométer, semmi, szürkületre odaérünk, igaz, hegynek fel lesz, de majd szusszanunk a lesen. – kontrázott. - Visszafelé meg majd kitaláljuk.
Nyugodtnak próbálta tettetni magát, de hangja idegesen hangzott.
Géza térdig sáros lett, amikor kiszállt. A bakancs lassan kezdte átereszteni a vizet, amíg kiszedte a hátizsákot, puskát, kabátot a hátsó ülésről. Ottó türelmetlenül matatott a másik oldalon.
-Hogy jön ez ki innen? - nézett körül Géza. - Az aszfalt innen legalább öt kilométer, a falu
még négy.
-   Emerre - bökött a háta mögé vendéglátója - rövidebb. Majd hívok traktort, az kirántja.
Megvan minden? - nézett fel. A másik bólintott.- Akkor gyerünk.
Lassan, csúszkálva haladtak. A hegy alattomosan, folyamatosan emelkedett, és az előrejutás minden lépéséért derekasan meg kellett dolgozni. Nem szóltak egymáshoz, Ottó széles vállai eltakarták Géza elől az út előttük álló részét - a bükköst fenyves váltotta fel körülöttük, majd széles tisztás következett, hogy aztán újra megjelenjenek a bükkök és szétterüljenek immár az út mindkét oldalán. Ottó fáradhatatlanul menetelt előre, bakancsai ki-kicsúsztak a síkos talajon - Géza botladozva, rendületlenül követte. Egy kidőlt fánál megálltak, Ottó zihálva lehelte.
-Itt bemegyünk, gyere utánam.
Keskeny, alig látható csapás kanyargott az aljnövényzetben.A kezdeti kitérők után nyílegyenesen haladt, majd éles kanyarral jobbra fordult, egészen a les létrájáig, ahol kisebb tiszta rész fogadta a vadászokat. Ottó a lesre mutatott. - Mássz fel. Mindjárt jövök.
Géza feltelepedett. Sűrű fiatalos vette körül a magaslest, előttük lágy lejtéssel haladt az oldal, hogy aztán újra emelkedni kezdjen. A szemközti oldal egy ritkásabb foltján automata szóró ágaskodott, mögötte, egészen a hegytetőig újra sűrű bozótos sötétedett.
-Jó hely, mi? -súgta Ottó, miközben Géza mellé telepedett.
A másik bólintott. Óvatosan a puska után nyúlt, jobb könyökét feltámasztotta a kosár oldalára, és gondosan végigpásztázta a szemközti oldalt.
-Látsz valamit? - kérdezte Ottó, miközben egy kisebb tokkal szöszölt.
- Nem. Csak néhány rigó szedegeti a kukoricát. - válaszolt Géza csak úgy maga elé, miközben tovább nézegette a szóró környékét.
- Ezzel már többet látni - magyarázta vendéglátója. Géza odanézett. Ottó hőkamerával pásztázta a bokrost és miközben alaposan megnézett mindent, tovább beszélt.
– Van amikor megáll a sűrű szélén őkelme és nem mozdul fél óráig se. Távcsővel nem látod ám, hogy ott van, de ezzel a múltkor még a másikat is kiszúrtam mellette, amelyik vele jár. Bármelyiket meglőheted. - nézett Gézára magabiztosan.
A kis völgybe lassan kúszott be a szürkület, majd a sötétség. Csak a szóró piszkosfehér hordója világított odaát. A les néha megreccsent, ahogy Ottó megmozdult hogy a hátizsákban kotorásszon, egyen, igyon, vagy lemásszon, hogy könnyítsen magán. Az öregedő éjszakában nem hallatszott semmi nesz. Ottó sűrűn nézett körbe a műszerrel, de még egy egér sem került a szeme elé.
-Add ide egy kicsit, szétnézek vele én is . - kérte el Géza a kamerát, mielőtt Ottó újra letornászta magát a földre.
A kis kijelző fénye elvakította. Előtte kíváncsian megnézte, mit lát keresővel: a hordó alatti jobban kijárt, meghintett darabot meg tudta ugyan különböztetni a szóró többi részétől, de a bokrok alján, vagy a fák között már nem látott semmit. A hőkamerával végigpásztázta a fák közötti réseket, majd újra a szórót vette szemügyre, amikor a kép egyik sarkában valamiféle mozgás kapta meg a szemét. Aprónak tűnő folt közeledett a hegytető felől. Néma csend volt, Ottó odalenn matatott még, de a világító pont egyre közelebb jutott a szóróhoz, majd megállt. “Mintha nagyobb lenne, mint az elején volt” - gondolta Géza, és továbbra is feszülten figyelte a közeledő valamit, ami meg-megállva haladt egyenesen a szóró irányába. Nem tartott sokáig az egész. A közeledő vad mozgása egyre határozottabbá vált, majd a sűrű szélét elérve megtorpant. Egészben véve még mindig nem lehetett látni, de Géza biztosra vette, hogy a várt kan érkezett meg, esti vacsorájára.
A puska után nyúlt, de a céltávcsőben a kamera miatt csak elmosódott foltokat látott, a hordó körvonalait is csak sejtette. A létra halk nyikordulásai Ottó közeledtét jelezték.
-Itt a disznó… - súgta a másik felé Géza, majd a puskatust hóna alá fogva újra felemelte a hőkamerát. Még egyszer megnézem, aztán visszaadom jó?
Persze….- nyugtázta Ottó a kérést. - Nézd meg merre áll, aztán lődd meg.
Géza nem válaszolt. Újra megkereste a szórót, és a következő pillanatban megállt a mozdulatban. A hintőn egy hatalmas medve forgolódott. Imbolyogva járta körbe a szórót, néha felnyalt valamit a földről, majd magasra tartott orral szaglászni kezdett a hordó irányába. Néhány pillanatig állt, aztán fürgén két lábra szökkent. Feje elérte az adagolót. A fém hideg koppanásai végigvágtak a csenden.
-Mi az ördög az? - kapta fel a fejét Ottó a hangra.
-Medve… -súgta Géza, egészen közelre hajolva. -Egy óriási medve… a hordót piszkálja.
-Hogy micsoda? - hökkent meg Ottó, és szinte kitépte Géza kezéből a műszert. Türelmetlenül és kissé idegesen nézte végig a hegyoldalt. Aztán légvételei megszaporodtak, halkan fújtatni kezdett.
-A mindenségit. Még soha nem láttam medvét ilyen közelről. Mondták, hogy látnak erre a
környéken néha, de én el nem hittem volna…- fészkelődött.
Hirtelen meleg lett alattuk a deszka. A férfi egyre jobban kényelmetlenül kezdte érezni magát a magaslesen. Valószínűtlenül közelinek tűnt az előttük mozgolódó nagyragadozó, és a fel-felkavargó szél, néha feléjük hordta a medve nehéz szagát.
-Húzzunk innen!- adta ki a parancsot Ottó. - Amilyen gyorsan csak lehet!- nézett Gézára, majd mászni kezdett a létrán lefelé. Géza megragadta a puskát, gépiesen követte.
-A kocsi az ellenkező irányban van innen, lefelé gyorsabb lesz… - hadarta Ottó, miközben a sárhoz mérten gyorsan próbált távolodni a medve kellemetlen közelségéből.
-Nem ajánlatos futni… - kontrázott Géza, aki nehezen ugyan, de megpróbálta vele tartani a lépést.
-Még nem vett észre, de ha észrevesz, én biztos nem üldögélnék azon a nyitott, rozoga tákolmányon… a szóró úgy száz méterre lehet, nem lehet tudni, milyen kedve van. – zihálta botladozva a másik.
-De a kocsi elakadt… - próbálkozott Géza, de Ottó lesöpörte az ellenérvet.
- Legalább zárt - válaszolt, és újra megszaporázta a lépteit.
Rövid idő alatt jócskát haladtak. Körülöttük hallgatott az erdő, csak kapkodó lélegzetvételük sípoló hangjai hallatszódtak. A hold elbújt a felhők mögé, de az út kissé világosabb sávját még aránylag jól lehetett látni.
-Nézzünk körbe. Nem jön e utánunk. - javasolta Ottó, és Gézához fordult. - Add csak ide
azt a kamerát.
-Nincs nálam. Még a lesen visszaadtam.
Ottó szívverése kihagyott egy ütemet.
-Ó, az a… - szaladt ki a száján. - Letettem a padra, aztán a nagy futásban nem is figyeltem
rá. Ottmaradt! – pár pillanatig hallgatott, aztán kifakadt. - Én ugyan vissza nem megyek érte. – csapott a levegőbe indulatosan.
-Majd megnézem keresővel. - nyugtatta Géza, és csakugyan körbepásztázott, de a felhős éjszakában a fák között csak annyira futotta, hogy körülöttük nem mozdult semmi.
-Menjünk. - nyugodott bele Ottó. - Majd holnap délelőtt visszamegyünk, csak ne essen addig, mert akkor vége az egésznek. - kesergett. - Nem tudom, mennyi lehet még azautóig. Ez a feketeség teljesen megzavar.
Tovább bukdácsoltak a sötétben. Valahol mögöttük őzbak riasztott, hosszan, kitartóan.
-Remélem még a szórón van… - nézett hátra ijedten Ottó, és megállva hallgatózott, honnan jön a hang.
Rövid ideig várakoztak, amikor jobbra mellettük, nem is olyan messzire, elpattant egy ág. Az éjjeli erdőn visszhangozva szállt messzire a hang. Ottó megperdült.
-Hallottad? - kérdezte Gézától.
-Igen… válaszolta a másik és lecsúsztatta válláról a puskát. Újabb ág roppant el, zörgött az avar.
Ottó szuszogása újra felgyorsult.
-Szerintem disznó… - tétovázott Géza, de inkább csak maga megnyugtatásául mondta, amit gondolt.
Vadásztársa nem válaszolt. A rémület kezdett rajta elharapózni.
-Én már láttam hajtásban megtépett embert, nem akarok nyomorék lenni…- nyögte.
Géza nem válaszolt. A hang felé fülelt, és mintha halk, osonó mozgást hallott volna az avaron, aztán újra csend lett, nem mozdult semmi. Sokáig álltak ott. Néha megismétlődött a mozgás, halkan roppant az aljnövényzet, de feléjük nem közelített semmi. A rejtélyes vad lassan, de biztosan közelítette az utat
-Ez nem a medve. - erősködött Géza. - Nem is arról jött, amerről mi…
-Nem tudom mi ez, de jó lenne, ha eltűnne innen, vagy mi tűnjünk el, de gyorsan…. - válaszolta Ottó. Szavai közé összekoccanó fogainak zaja vegyült.
-Hányas körzet ez? - kérdezte hirtelen Géza. - Be vagyunk ide írva?
-Ez a völgy végig a hármas. -nyugtatta remegő hangon a másik.
-Akkor világíts oda.
-Megőrültél? Ha a medve az, rögtön nekünk jön.
-Ha az lenne, már rég itt volna, ha akarna tőlünk valamit. Disznó lesz az, világíts oda. - suttogta Géza, és leült a sárba, két karját térdére fektetve várta a fény felvillanását.
A sárgásfehér fénypászta végigsuhant az úton. Ezüstös pára lebegett az erdőn, végig az út kanyarulatáig nem látszott semmi.
-Nincs itt… - állapította meg Ottó, de a következő pillanatban úgy tetszett, megindulnak mellettük a fák.
Hatalmas disznó robogott el mellettük, egészen közel. A fénycsóva remegve kísérte futását, két hosszú ugrással elérte a sűrűt, majd a sötét, bukdácsolva futó látomás eltűnt. Csak a bokrok zörögtek utána rövid ideig, később már az se.
Ottó sokáig világította a pontot, ahol a disznó eltűnt szemük elül.
- Azt a tányértalpú mindenit! - reccsent a disznó után, majd hozzátette. - Neked komám, mindig igazad van…

[Embandy]

Tányértalp

Remek sorok

[St.Girgesz]

Ficak.

Ez nagyon jó!
Bár felfogom a búskomor hangulatú írások szépségét is, de mostanában a reményt adó, vidámabb írásokat kedvelem. Mint ez. 

[Tomek]

Két öreg

Ült a kanapén és bámult. A konyhában már összekészítve minden, gondolta, miközben keze a mellén pihent. Az összeroskadó fahasábok halvány narancssárgája furcsán megfestette a haját, ahogy a kandalló ajtaja előtt ült. A mécses lobogó lángja még táncolt ugyan, de a fémcsésze alján már fogyóban volt a viasz, és a kis fénynek hamarosan befellegzett. Mélyet sóhajtott. Nem kellett az órára néznie, tudta, hogy késik. A kinti árnyak egyre jobban elfogytak, és az ablakon beszűrődő világosságot szélesen fekete tenyerével már elfedte az éjszaka.
Fent a padláson zörgött valami. Egér vagy pele, vágott hirtelen gondolatai közé, ahogyan az apró léptek zaját meghallotta. Hirtelen az jutott eszébe, hogy szétrágják a szigetelést, de csak legyintett egyet, és ettől újra meglebbentek a szobában az árnyak. Hadd rágják.
Hátradőlt. Az elernyedt testtől megnyúló rugók halk pattogással tartották a terhet. A kandallóban összeroskadtak az elemésztett hasábok, és a feltörő szikrákat ide-oda libbenve kiszippantotta a kémény. A szobára félhomály szakadt. Ameddig égett a tűz, úgy érezte van vele valaki… valaki, akihez szólhat, akinek a keze kinyúl a lángok közül, és megfogja az övét. Beszél hozzá. De nem… újra egyedül maradt. Öregségére bolondul meg az ember… pislogott, ahogy felnézett a mennyezetre. Rózsit látta maga előtt, meg a gyereket. Egy szem lány. Rózsi két éve, számolta, Anna mennyi is? Öt, hat, hét, nyolc... nyitotta ki önkéntelenül is az ujjait, miközben az eltelt éveket rótta maga elé. Rózsival azóta sem tudja mi van. Negyvenhárom együtt töltött év súlya szakadt rá hirtelen abban a másodpercben, amikor a zsírfoltos borítékot kibontotta. Elmúlt.
Lányát legalább látja néha. Messziről, a tengerentúlról ma már olyan, mintha itt ülne vele szemben, mégis olyan elérhetetlen messzeségbe került, amilyennek soha nem gondolta volna. Dánielt sem érintette még soha… látta ugyan első botladozó lépteit, hallotta az első elgügyögött angol szavakat – és azt a néhány magyart – de amikor kikapcsolta a számítógépet úgy érezte, a lelkében égő tűz egy részét is elfojtotta.
Halvány, tétova fénysugár világította meg a falat. A lombtalan, szikár fák, mint girhes óriások árnyai vonaglottak a fehérre meszelt felületen. Az öreg nézte egy ideig aztán felállt.
Gyufa sercent, láng lobbant, és a serpenyő hidegen, fémesen koppant a tűzhelyre. Puhán hangzó reccsenés után tojás tottyant az edénybe, mellette szalonna pirult, hagyma muzsikát, és a kis helyiséget gyomrot pezsdítő, meleg illatok járták be. Géza az ablakra sandított. A két sárgás fénypászta már a ház előtt ragyogott, aztán eltűnt. Imbolygó árnyék indult az ajtó felé. Az öreg gyorsan tányérra csúsztatta a vacsorát, nekitámaszkodott az oszlopnak és várt. Szerette a gyereket. Szájára húzódott egy félmosoly. Még nem tudja…
Az ajtó kivágódott. Hideg zúdult be rajta, s a huzat kivágta az ablakot. Hangos csattanással csapódott a fakeret a kandalló sarkához. A gyerek felkapta a fejét, a mozdulattól a szája sarkában izzó cigarettáról vaskos hamudarab hullott a padlóra. Géza az ablakhoz lépett, becsukta. Kinyújtott karral lépett Andráshoz. - Bandikám! – ölelte. A gyerek arrébb húzódott. - Géza bátyám… – motyogta, miközben szeme a tányérra vágott. – Egyél. – intett amaz. Ne most! – válaszolt a fiatalabb, és beletúrt a hátizsákba. - Miért hívott? – nézett fel rövid hallgatás után.
Géza nem válaszolt azonnal. A flegma válasz tüskeként szúrt belé. Szemöldökét felhúzva figyelte a hajlott háttal pakolászó másikat.
- Emide föl – kezdte rekedt hangon, miközben a háta mögé bökött – kijár egy magányos, darabosabb disznó. Oda, a régi tanyához.
A megszólított felkapta a fejét. Soha nem lőtt még kant, márpedig ez, amiről Géza beszél, csak az lehet.
- Mikor? – bukott ki belőle.
- Amikorra mondtam, hogy gyere. – válaszolt hidegen a másik. – De még kiérhetünk. Éppen csak besötétedett.
András nem válaszolt. Felbolydult benne az elmúlt nap, a veszekedés a főnökkel, az eltolt határidő, a túlóra kifizetések elmaradása, a megemelt törlesztőrészlet, és az otthoni perpatvar. Sűrűn pislogva nézett fel.
- Egyedül megyek… - suttogta, miközben behúzta a hátizsák csatjait.
Az öreg megszorította a szék támláját, amire támaszkodott. Ujjai elfehéredtek, szája sarkából már elindult valami, de végül csak annyit mondott.
- A Peti-árkából jön fel, abból a nagy sűrűből szinte minden nap. Csendben légy, és várj türelemmel. Motoszkál ott egy konda is, de azokkal ne foglalkozz.
A fiatal bólintott. Megszorította az öreg kezét, felmarkolta a zsákot és kilépett az ajtón. Hangosan kattant a zár nyelve. Odakint felkerregett a motor és a botladozó világosság lassan eltűnt az oldalban.
Hangos toppanással lépett a tányér mellé. A kés megcsikordult a porcelánon, ahogy felvágta a tükörtojást. A sárgája szétfolyt a tányéron és összekeveredett a félig megdermedt zsírral.
A kanapé újra hangosan recsegett, ahogy Géza belezuhant.

A keményre fagyott vékony gallyak között zömök test mozdult. Fejét óvatosan felemelve szimatolt körbe, túrókarimája úgy remegett közben, mintha minden illatfoszlányt igyekezne egyenesen az orrjáratokba gyömöszölni. A levegő tiszta volt és hideg. Az idegen szaga azonban nem tűnt el belőle. Néhány napja folyton itt mozgott körülötte. Ha feküdt, ő is a vackába kucorodott, ha megmozdult, amazt is mocorgáson lehetett kapni.
Az öreg kan óvatosan felült és körbe hallgatózott. Még mindig itt van… onnan, a sűrű kökénybokor mellől halk motoszkálás hangjai szűrődtek ki. Közelebb volt, mint tegnap. A nagydarab disznó nem törődött vele. Egy róka ugatásán és az ifjonc felől szűrődő hangokon kívül csendes volt az éjszaka. Megvárta, amíg a másik abbahagyja a forgolódást, és amint meghallotta, hogy amaz kibújt a vackából, elindult. Csendesen osont a csak maga járta váltón. Fentről, a meredek partról hamar leért az árok aljára. A szellősebben, de még mindig elég sűrűn sarjadó akáccsemeték között a konda szinte még meleg szaga fogadta. Nem mozdult semmi. A szúrós, zsenge hajtások között állva várta, amíg a mögötte haladó, bizonytalan zörgés utol nem éri. Csend lett. Tétova léptek indultak újra a háta mögül, aztán a másik, mellé érve megállt. Arra fordította a fejét. Ott állt a sűrű szélén, és a kocák fekvőhelyét szimatolta. Az öreg lépett kettőt, és felé vágott. Az alig kisebb disznó felmorrant, miközben szökkent egyet és lassan poroszkálva elindult a sertevad csapat nyomán. Lassan haladt, ám nem elég csendesen. Az öreg úgy követte, mintha árnyék lenne, a sűrűn nőtt ágak között úgy bújt át, mint a szél, szinte testetlenül. Egy-egy tisztábbra kopott rész előtt a fiatalabbik fekete csuhás meg-megállt, és hangosan fújtatva szimatolt. Az öreg lassan beérte. Orrát már neki is csiklandozta a szóró felől áramló levegővel utazó kukorica édes illata. Az ifjonc elől óvatosan lépett egyet. Csülke alatt nem roppant el gally, vagy zörrent meg levél, a csuháján elsurranó száraz ágak neszei mégis úgy bántották az öreg fülét, mintha vihar tépázta volna őket. Óvatosan, vigyázva lopakodott előre. A mögötte álló nagy állat nem mozdult. Füleit hegyezve szoborként állt továbbra is, és apró szemeivel figyelmesen követte társa minden mozdulatát. Vonulásának halk neszét szinte teljesen elnyelte az avar. A vén kan mögötte tovább várakozott. Orra és füle elárulta neki a szórón lebzselő két süldőt. Várta, hogy a növendék rendet tegyen odakint…

„Megbántottam az öreget” – gondolta fújtatva András, amikor az enyhe emelkedő leküzdésétől kifulladva leült a deszkára. A pad hideg volt és dérrel borított, mint a porcukor. Halkan kitúrta a zsákból a párnát, látcsövet. Elhelyezte a puskát, belebújt a leszsákba, újra elhelyezkedett. Körülnézett. Valahol bent, mélyen a fák között magányos róka ugatott. Rekedt hangjára nem érkezett felelet. A magasles melett feketén, üszkösen meredeztek a tanya romjai. Ki gyújthatta fel? – gondolta Bandi, miközben az ég felé meredő gerendákat szemlélte. Villám, huligánok, véletlen baleset? – sorolta magában, de aztán megrezdült, mert a csendes éjszaka nyugalmát a szóró felől érkező ropogtatás hangjai zavarták meg. Odanézett. A messzelátó fémének hidege már bántotta a kezét, de elgémberedett ujjaival még megpróbált állítani az élességen, hogy felismerje a hintőn feketéllő alaktalan tömeget. Szíve megdobbant… dehogy késtem el! – suhant át rajta. – Itt a kan. Az öreg Géza mindig túlgondolja a dolgokat…
Aztán ahogy tovább nézte az éjjeli vendéget, csalódnia kellett. Szaladó szívének ritmusa lecsendesedett, és a ropogtatások mögött gondolatban ott rejtőző óriási disznó is semmivé lett. – Szarvas… bika! Tehénnek túl nagy, de hogy mi van a fején? – nyelvét kidugta szája sarkán, miközben számba vette a lehetőségeket. A fővad nyugodtan vonult lassan a szóró egyik sarkából a másikba, András lassan kísérte a keresővel és közben újra Géza jutott az eszébe.
„Rosszul esett neki… meddig tartott volna megenni? Vagy beszélgetni egy kicsit? Vinné el a fene ezt az egész világot” – hajtotta le a fejét, miközben gondolatai a kis ház felé repültek, mintha így bocsánatot tudtak volna kérni öreg barátjától. A bika eltűnt – valószínűleg a sózó felé távozott. Odafent az égen a feltámadó szél széttépte a felhők vékony takaróját, és a szakadozott, rongyszerű fellegek között halvány ezüstjével előbukkant a Hold. András felhajtotta kabátja gallérját és mélyebbre húzódott a zsák meleg ölelésébe. Eddig is hideg volt, de most, hogy elindult valahonnét a szél, foga lett az időnek. A kis tisztáson és a rajta világosan szétterülő hintőn nem mozdult semmi. Bandi fejében újra az erdei kunyhó járt. Mit csinálhat az öreg? Fekszik, és nézi a falakat szétfeszítő sötétséget -  gondolta. Sohasem szerette a világosságot. Csak a tűz meleg fényénél érezte jól magát, lámpafényben szinte soha nem látta ülni. Olvasáshoz is gyertyát hívott segítségül és a zizegő újságlapok hangját András szinte hallotta. Mellette észrevétlenül odanőtt a les padjára az öreg Géza alakja, a szúnyogos nyárestéken szálló cigarettafüst, a zabban neszező konda halk neszei, a szarvasbőgés előtti leskelődések, a hosszú, havas téli éjszakák, és az öreg meséi erdőről, vadról, életről... újra elszégyellte magát. A rét felől jövő zaj zökkentette ki az önsajnálatból.
Hirtelen odakapta a távcsövet. A tisztáson két kövér süldő oldalazott a szóró felé. Önkéntelenül is hangosabban szuszogott. Ez lenne a konda? – morfondírozott. A disznók közben elrendeztek egymás között némi nézeteltérést és kapkodva falni kezdték a kukoricát. Néha szétvetett lábbal, felvágott fejjel álltak egy ideig, miközben hangos csámcsogással rágták péppé a sárga szemeket, aztán újra enni kezdtek. András óvatosan emelte fel a puskát és támasztotta fel. Vastag kesztyűbe bújtatott ujjai között érzéketlenül billegett az agy. Jobb kezéről fogaival rángatta le a kézmelegítőt, miközben a puskát lágyékába támasztotta. A hideg dacára jóleső érzés volt megszorítani a hideg fát. Vigyázva megkereste a céltávcsővel a vad sziluettjét. Egy... kettő… - számolta, miközben a szálkereszt imbolyogva egyik lapockáról a másikra vándorolt. Gondolatban már meghúzta az elsütőbillentyűt, és a letaglózó erejű lövés után már a hintőn nyújtózó sertevad felé lépdelt. Aztán a képet, amit maga előtt látott, hatalmas agyaraival szétszaggatta egy fekete csuhás remete imbolygó szellemképe… András letette a puskát, rákönyökölt a leskosár szélére, és nézte tovább a vad mozgását, de a golyós csöve megcsúszott a síkos deszkán, majd halkan sarokba koppant. Bandi felszisszent. Felkapta a távcsövet, és a szóró felé pillantott. A két disznó feszülten a les felé figyelt, aztán hosszú percek után újra turkálni kezdtek. Azonban egyre nyugtalanabbak lettek. Folyton a bal oldali sűrűséget bámulva egy helyben toporogtak, majd távolabb húzódva tőle folytatták a kukorica szemelését. András értetlenkedve nézte a jelenetet. A két süldő mindinkább feszültebben, fel-felkapott fejjel próbált falni valamit, aztán megrezdült a bokor és a két disznó közé fergetegként csapódott egy hatalmas árnyék. A közelebb állót hangos puffanással ütötte arrébb, a kisebb, távolabb álló hosszúra nyúlt ugrásokkal menekült. Futásuk zaját hamar elnyelte a táj. A zömök disznó állt a szórón, és nézett utánuk.
András megremegett. Itt a pillanat… remegő kézzel nyúlt a billenőcsövű után.
Az erdő nyugalmát széttörte a lövés döreje. A menekülő kan futásának zaja úgy halt el vele együtt, mint tóba dobott kavics után a hullámok. 

A motor utolsó röffenésétől valószínűtlenül hosszú idő telt el az ajtó nyikordulásáig. A kihűlt szoba a kinti fagy után néhány pillanatig melegnek tűnt, de Andrást nem érdekelte. Holtfáradtan zuhant az ajtóval szembeni székre. Lábával berúgta a lassan még mindig befelé nyíló ajtót és ömleni kezdett belőle a szó.
- Ne haragudj rám Géza! – kezdte. – Ideges voltam, nehéz hónapom volt, és a tegnapi nap… nem! Nem is akarok rá gondolni!
Beletúrt a hajába. Szavai üresen hullottak a semmibe. Újrakezdte.
- Igazságtalan voltam veled, belerúgtam az első emberbe, aki szembejött velem, bár előtte elküldtem a kutast is az anyjába, pedig ő is csak segíteni akart. Miért is nem jöttél ki? – fordult a kanapé felé. – Miért? Volt ott egy bika, úgy láttam az; nagy, sötét test, de agancsot nem láttam, nem is érdekes. Szöszmötölt ott egy darabig, aztán lement a sózó felé. Aztán sokáig nem láttam semmit, de végül csak bejött két disznó a szóróra, azokat nézegettem, az egyiket már majdnem meglőttem, de vártam a kant, jött is! A süldők malacoknak néztek ki mellette. Elverte őket, aztán meglőttem. Elfutott. Utána mentem… Kevés, kent vér az ágakon, de bementem utána abba az átkozott kökénybe, tüske ment a tenyerembe, kiszakadt a kabátom, az ülepemen szétrepedt a nadrág, ahogy bujkáltam ott a sötétben. A lámpám se oda világított, ahova kellett volna. De én marha, törtem előre, ott volt a vér, aztán a semmiből megjelent a kan! Magam elé kaptam a puskát, a szája irányába, odalőttem, de felborított és ment tovább, mint a mozdony… megvágta a lábszáram, és eltűnt. Hiába kerestem, csúszkáltam, nem találtam sehol. A lábam is egyre jobban hasogatott, szédülni kezdtem… – hadarta szinte egyszerre, elharapva a mondatok végét. Jobb lábszárán véresen, piszkosan tapadt a széthasított nadrág, alatta araszos seb éktelenkedett.
Csend volt.
Bandi nagy nehezen, nyikorogva kitolta maga alól a széket, majd az asztal lapján feltolta magát.
- Géza! – kiáltotta furcsa hangsúllyal.
Körülnézett. Most tűnt csak fel neki, hogy fázik, és a pislákoló parázs fénye egyre erőtlenebb. Lassan, sziszegve, nehéz mozdulatokkal közelebb sántikált a kandallóhoz. Az öreg lába annak párkányán nyugodott.
- Mi van veled? – suttogta most már András, közelebb lépve.
Géza nem válaszolt. Jobb keze a mellkasán nyugodott, furcsán félrecsúszott sapkája alól hideg tekintettel meredt a vele szemben állóra.
Bandit átjárta a rémület. Meglódult az ajtó felé, de sérült lába nem engedelmeskedett. Nekitántorodott az asztalnak. A rajta pihenő tányér hangos csörömpöléssel zuhant a padlóra. András kétségbeesetten próbált talpra állni. Nem sikerült, lábába újra belehasított a kínzó fájdalom. Lassan átmászott a küszöbön és két könyökére támaszkodva kúszni kezdett a kocsi felé.
Mögötte sötéten ásított a szoba.

[Corbett]

Gratulálok Tomek!