Így írunk mi...

Életem kanja

Fentről a fák alól még egyszer visszanéztem az öreg Steyr-re. Lenyugodni készült a nap a nyugati égbolton. Szemben velem, az erdőn túl öcsém várta a jószerencsét egy távcső és némi élelem társaságában. Hátam mögött jobbra valahol a Balaton hullámzott. Száradt fű és vadvirágok illatát hozta a szél, de ahogyan beléptem a sűrűn nőtt bokrok közé, ez a kis szél is megszűnt, eltűnt a szénaillat, finom avarillat vezetett fel, egészen a lesig. Ügyesen el volt rejtve ez az építmény. Keresztül a fiataloson, aztán szépen tisztán tartott keskeny csapáson az erdőben, keresztül egy mély árkon, majd fel a szószékre. Csendben ballagtam az ösvényen. Ahogy átmásztam az árkon, megálltam. Újra susogni kezdett a szél, de szerencsére nem a szóró felé vitte a szagomat. Odaléptem a létrához, ahonnan már látni lehetett, hogy a hintő üres. A késő délután lőtt malac békésen pihent a magasles lábai alatt. Halkan felmásztam, elrendeztem a puskám, távcsövem, vizem. Leshelyemtől lágyan lejtett a domb, egészen a vad taposása által nagy helyen feltisztult szóróig. Körülötte viszont majdnem combközépig ért a fű, mögötte pedig sűrű akácos sötétedett.
Ha filmen látom mindazt, ami most előttem elterül, valami andalító zenét képzelnék el mellé, egy jó pohár bort, és elmélyülve gondolnék arra, ami történt. Itt viszont, ebben az álomra készülő, szinte templomi csendben szentségtörés lenne bármiféle zene. Ritkák ma már az olyan helyek, mint ez itt. Valahonnét mindig surrog valami, repülő hajtóműve zúg fent a magasban, traktor küzd a földdel, kiabálás, kutyaugatás hallik. Ám ebben az eldugott völgyben a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Nem kell zene, nem kell bor, nem kell semmi ahhoz, hogy az ember elmélyüljön és emlékezzen.
Délután újra az eperfák alatt ültem. Ma nem mozdult semmi, csak közvetlen közelről riasztott rám egy bak: a mélységes csendbe belevágó böffenésektől majdnem infarktust kaptam.
És ott ért az első este is. Lajos és öcsém némán lábalták előttem az övig érő gazt, amikor leléptünk az alig láthatóan előttünk kanyargó útról. A műanyag szék, amit vendéglátóm addig hóna alatt szorongatott, halk nyikorgással nyílt szét a fák alatt. Lajos intett, hogy helyet lehet foglalni. Suttogva megbeszéltük, mi várható, aztán eltűntek mögülem. Hallottam még kis ideig, amint surrogva haladnak tova a gyomban, aztán újra elhallgatott minden. Néha a fák lombjai közül surrogás indult, ahogy fel-feltámadt a szél, ilyenkor a csúcs felől mindig koppanva hullott egyik levélről a másikra az érett gyümölcs, és puhán tottyant a talajra. Sűrűn járta ezt a részt a vad, itt ugyan nem erjedt az édes eper a földön, mint odahaza, ahol a járdán néhány nap alatt undorító kulimásszá áll össze, ami lepotyogott. Előttem a lehullott szemek frissek voltak, és hívogatóan csábító illat terjengett a szobányi tisztáson.
Izgatottan szorítottam puskám nyakát. Szürkületig bármi jöhet. Lajos elmondása szerint néhai házak álltak itt egykor, utcák voltak valaha a földutak, onnan maradtak itt ezek a fák, aztán felnőtt az erdő körülöttük, visszavette, ami az övé volt. Eltűntek a házak, s az ember ma már csak fa alatt kuporogva tűnik fel néha, hogy puskavégre kapja a mézillatú csemegére áhítozó sertevadat.
Soha nem ültem még földön. Minden közeli volt, sokkal kézzelfoghatóbb, mint a magasles messzeségéből, sokkal közvetlenebb minden inger, mint a magasban. Fülem gyorsabban reagált minden hangra, szemem a már pottyanó szeder mozgását is elkapta. Mögülem is váltó vezetett a fák felé, azon másztunk fel, de szemben velem, a domb oldalában feketedő erdő felől kanyargott a legerősebb.
Feszült figyelmem úgy fél óra múlva felvillanó mozgás kapta meg jobb kezem felől. Mire odafordítottam a fejem, addigra megszűnt minden, újra csend volt. Valami viszont mozoghatott a cserjék között, mert kisvártatva testen súrlódó levelek zaját hallva megemeltem a puskát. Szuszogás… majd megint a hatalmas csend. Végre megjelent. Hirtelen felbukkanásától megvallom, majdnem leborultam a székről, annyira közel volt… kurta farkú, kopott bundájú borz szedegette az epret. Mozdulni sem mertem, nehogy meglásson, és csörtetésével az esetlegesen közelben lévő disznókat megugrassza. Sokáig piszmogott előttem. Lassan eltűntek a fények, a színek már csak erős fantáziával voltak észlelhetőek. Majd eltűnt egy bokor mögött, még hallottam, ahogyan felfelé tart az oldalban, aztán megszűnt a tétova zörgés. Itthagyott. Elégedettem dőltem a támlának. Nem vett észre, ebben a szürkülő, árnyékkal játszó tisztáson, remélem a fekete csuhások elől is rejtve maradok. Teltek a percek. Gondolataim szétfutottak, andalogva üldögéltem. A kezdeti félsz, ami az első pillanatban eluralkodott rajtam, tovaszállt.
Hirtelen, a semmiből roppanás szemből az oldalból. Rögtön utána mély horkanás, fújás. Tarkómat a gyenge szellő simogatja… fent, a bokrok között további horkantás, más irányból, mint az első. Lehajolva próbálok meglátni valamit. Mintha szürke test lódulna jobbra a bokrok között, de talán csak képzeletem szeretne látni valamit, ami nincs is ott. Mély röffenés, két fújás… Oda a konda. Távolodóban még roppan az erdő, aztán elcsendesedik újra minden. A rigók is elhallgattak. Keserűen csukom össze a széket. Alig látok már itt a fák alatt. Kibotorkálok a keskeny ösvényen és a szürkülő réten megvárom Lajost. Öcsémnek persze, akinél csak egy távcső volt, megérkezett egy süldő, s mintha csak tudná, hogy nincs veszély, hosszú perceken át turkált és csemegézett a les előtt.
Odapillantok a szóróra. Madár röppent el róla, azt a mozdulatot kapta el a szemem. Mögöttem eltűnt a nap, Orosztony felől már közelít az éjszaka. Néhány órával ezelőtt három csíkos malac árválkodott a hintőn. Soványak voltak és tanácstalanok, tétován turkáltak a kiszórt kukorica között.
- Lődd meg valamelyiket… - súgta Lajos. – Meglőtték az anyjukat, szerencsétlenek éhen halnak.
Kelletlenül távcsöveztem őket. Három girhes testvér, néha össze-összeugrottak, ha valami kívánatos falat akadt orruk elé. Nagy nehezen felemeltem a puskát. A macskányi, keresztben álló vadat nem volt nehéz a szálkeresztben tartani. Szegényre csak rászakadt a sötétség, eldőlt és nem mozdult többet. Testvérei mit sem sejtve bujkáltak még egy darabig a bokrok között, de ahogy megláttak bennünket, eltűntek. Szerencsétlen olyan volt közelről is, mint amilyennek a lesről tűnt. Sovány, mája foltos elváltozásokkal teli. Kizsigereltük, és én bosszúsan gondoltam a meggondolatlan vadásztársra, aki meggondolatlan lövésével árvaságra juttatta ezt a három kis csíkost.
Most már emlék ez is. Ott, ahol nemrég Lajossal álltunk most csak a magas fű hullámzik. Valahonnét jobbról susogó hang indul. Arra nézek. Szabad szemmel már csak két mozgó tüneményt látok, de a távcső vaddá formálja őket: szarvastehén és borja igyekeznek a szóró felé. Nem mennek azonban rá, körülötte csipegetnek a fűben. A borjúnak csak a fejét látom, de anyját egy lépésre nem hagyja el, követi, mint az árnyék.
Sokáig bolyongtak előttem, mint szellemszerű alakok, csak a fű sercegését lehetett hallani, ahogy az foguk között péppé vált. A hold közben egyre magasabbra hágott az égen, de bujkált a felhők között; hol ezüstös fénnyel vonta be a tájat, hol eltűnt és akkor félhomály borult mindenre.
Gondolataim újra elkalandoztak. Mellettem a puska, előttem a kis deszkalapon a távcső. Most karnyújtásnyira van minden, amire szükségem van. A család viszont messze van… mit csinálhatnak most? Az esti fürdés bizonyára megvolt, a mese is elhangzott – mind a kettő külön, külön persze – az is lehet, hogy már szuszogás tölti be a kis szobát… alszik mind a két gyerek.
A gyerekszoba félhomályából gyorsuló ütemű futás zaja ránt vissza a les padjára. Keresőmmel nem találom a tehenet és borját. Nohát… megfordult a szél? Feltartom jobb kezem mutatóujját, teljes szélcsend. Nem mozdultam, nem is hallhattak meg. Aztán én is felfigyelek a zörejekre. Távolról, Orosztony irányából jön a motoszkáló, szöszmötölő zaj, törik az erdőben a gally, mintha rohangáló gyereksereg tombolna ott bent a sötét fák között. Egészen gyorsan közelednek felém. Röfögés, fújás, morgás, visítozás… jönnek a disznók! Mindig elkap ilyenkor a lámpaláz, vagy ahogy Pista szokta emlegetni: a harctéri idegesség... puskát vegyek a kézbe, vagy távcsövet? Először talán mégis a távcsövet! Puska megtöltve? Gyorsan pörgetem az agyam, igen, amikor feljöttem emlékszem, ahogy a lőszereket kattogva elnyeli a tár. Már előttem visonganak. A messzelátó közel hozza a hintőt és a rajta forgolódó hatalmas kocát. Körülötte apró malacok nyüzsögnek. Közben az erdőből újabb és újabb süldők váltanak ki, de azokat a matróna arrébb tessékeli malacai mellől.
Az a koca jut eszembe hirtelen, amit a Duna ártérben láttam: ő sem engedte ki a másik kondát a szóróra, vérmes rohamokkal akadályozta meg azt, hogy megközelítsék a malacait. Aztán lefeküdt a védett területre és lágy röffenéssekkel szoptatni kezdte kis családját. A megvert disznók, kisebb kocák és malacaik, pedig a les háta mögött átváltottak a jobb oldali szóróra. Ez több éve történt már…
Közben előttem zajlanak az események. Egyre több sertevad forgolódik, meg sem tudom számolni mennyien vannak. A hintőn is van jó pár, de őket a koca folytonos rohamai állandó mozgásban tartják. A magas fűben is lábal néhány disznó, folyamatos a hangzavar.
Halkan felemelem a puskát. Az előagy alá simítok egy puha pulóvert és belenézek a távcsőbe. Szememnek meg kell szoknia a megváltozott fényerőt, de a 6×42-es nagyítású Schmidt&Bender elég tűrhető képet ad. Egy pillanatra ábrándozva gondolok egy variábel, világítópontos csodára. Ennek ellenére szeretem ezt az optikát.
A bajor tüske lágyan imbolyog egyik disznóról a másikra. Folyton mozgásban vannak. A koca eltűnt a színről, a szóró mögötti magas gazból hallom a hangját, de a süldők most, hogy szabaddá vált előttük a kukorica, ütik-vágják egymást, még nagyobb a visongás, mint előtte. Alaktalan, fekete tömeg forgolódik a kis területen, átnézem a szóró melletti, tisztább részt is, ám ott is csak annyit látok, hogy a szóróról kivert vad forgolódva, nyugtalanul várja, hogy bemehessen. A korábban lassan, kényelmesen telő percek most vágtatva rohannak. Mire nem képes az izgalom? Egy perc bizony most is ugyanannyi, mint mikor kényelmesen, andalogva ülök a lesen… most mégis úgy érzem, rohan az idő. Lábaim remegése alábbhagyott, ám kezemben még mindig imbolyog a puska, és ettől a céltávcsőben a kép is. Nézzük azt ott, a szóró és a füves rész határán. Jól is áll… nem lehet a koca, sokkal kisebb, nyugtázom magamban. A délutáni, nyeszlett malacok emléke még élénken él bennem. Kínosan ügyelek arra, hogy megkíméljem a kondával tartó koca életét. Feje balra áll, mondom magamban, első lábon tüske fel. Elindult… fújok egyet. Keressünk másikat. Ott áll egy, most a bal oldalon, békésen szedeget. Fej jobbra. Kicsit nagyobb, mint az előző.
Hatalmas árnyék válik el a fűből és rendet tesz a szedegető ifjúság között. Övé a placc. Visszajött a koca, nyugtázom, aztán próbálok a menekülő süldők közül válogatni. Ám megszűnt a nyugalom. A fűben mozgó vadat nem látom jól, nem lőnék oda. Amelyiket viszont a nagy disznó elverte, az tesz egy félkört, és jobbra tartva megkerüli a szórót, hogy utána az erőszakos állat mögött visszatérve próbáljon falni. Az viszont nem tűr meg mást a közelében. Amint két-három disznó megjelenik mögötte, hatalmas horkanásokkal indul támadásra. Puffanás, visítás. Megint egyedül van. Szemem már káprázik az erőlködéstől. A hold közben hol elbújik, hol megjelenik, a beállott sötét időszakokban alig látok valamit, inkább csak képzelem a történteket. Ilyenkor pihentetem a látásom, de ahogy feltisztul az ég, és újrakezdem a nézelődést, hamarosan újra karikák táncolnak a lencsék előtt.
Lent, a völgyben tovább kavarog a vad. Bent a szórón viszont csak a nagy disznó áll. Ám sosem mutatja magát tisztán. Folyton a gaz és a feltisztult rész határán mozog, ügyel arra, hogy sokáig ne tartózkodjon magán a hintőn, ritka az, amikor kint áll és keresztben. Te jó ég, nem kan ez? Most tisztán látszik. Magas az eleje, csapott a fara, és ahogy támadásra indul a kisebb disznók ellen, hát hegyként magasodik mellettük. Azonban belül megszólal egy hang. Mi van, ha a koca jött vissza? Őt sem láttam tisztán… mégis, mintha ez a disznó másik lenne. Egyre inkább kétségbeesetten próbálok bírálni. Agyamban már összemosódnak a foltok, a süldők és a számomra bizonytalan kan néha alaktalan masszaként kavarog előttem. Leteszem a puskát, próbálok megnyugodni. Amióta eszembe jutott, hogy nem a koca az ott lent a völgyben, újra remeg a belsőm. Előkotrom a telefont. Bizony, alig van térerő. Reszkető kézzel megkeresem Lajos névjegyét és SMS-t küldök. Remélem, megkapja. Hosszú percek telnek el. Közben velem szemben nem nyugszanak a fekete csuhások. Folyamatosan mozgásban van, és én az üzenetemre gondolok, amelyik most próbál valamelyik adótornyon át a tőlem nem messze várakozó Lajosig eljutni, csak hát ez a térerő… borzalmas. Újabbat küldök, aztán még egyet. Talán már egy óra is eltelt. Miért nem lövök? Nem tudom… mi van, ha a koca az mégis? Nem bocsájtanám meg magamnak. Segítséget kérni nem szégyen.
Aztán végre halk motoszkálás mögöttem az erdőben. Halk, surrogó mászás hangja. Megjött Lajos. Leül mellém, néhány szóban suttogva vázolom a helyzetet. Felemeli a keresőt, pásztázza az ezüstös völgyet. Aztán meglátja a disznót. Tudom, mert addigi nyugodt szuszogása felgyorsul, és hangosabb is lesz. Nem mozdul.
- Lődd meg! – súgja rekedten.
Erre a két szóra újra felvillanyozódom. A puska után nyúlok.
Most már nem foglalkozom a süldőkkel. Csak a nagyot keresem, ám az nincs meg! Hová lett? Addig szerencsétlenkedtem itt, amíg tovább állt? Egyszerre keserű lesz a szám, nyirkos tenyerem a puska nyakát szorongatja. Miért vártam ennyit?
- Látod? – suttogom.
- Nem… - válaszolja Lajos.
Én sem… csalódottan pásztázok újra, meg újra, de csak a szabad utat kapott süldők ropogtatják a kukoricát. Hanem hát nincs baj! Mikor láttam én ennyi disznót egyszerre? Szórón? Hány éjszakát ültem végig néha olyan leseken, amik majdnem összedőltek alattam, csípettem magam a szúnyogokkal, fagyoskodtam, áztam, megsültem a nyári hőségben csak azért, hogy disznót lőjek? Mennyit vártam az elsőre? Most pedig itt előttem, itt a Kánaán.. miért is vagyok csalódott? Semmi okom rá!
Nézzük azt a másodikat.
Elrohan. Hogy az a…
Ott a kan! Ott van újra! Nagyokat fújva tesz rendet a társaságban. És kint is marad. Itt az alkalom. Kínosan lassan illesztem rá a tüskét. Most nem szabad hibázni. Vadászéletem nagy lehetősége. A hold is jól világít, a nagy, fekete állat tisztán látszik a céltávcsőben. A szálkereszt hegye a magas lapockán ül. Lassan görbítem az ujjam… várom a dörrenést. Kemény ellenállás. Újra… semmi! Mi történt? A vad belép a gazba. Hüvelykujjam a biztosítóra tapint. Elzárva. Ó, én ökör!
- Miért nem lőtted? – hallatszik balról.
- Biztosítva volt a puska. - válaszolom szégyenkezve.
De nincs sok idő. Újra megjelenik a kis placc ura. Mit sem sejtve szedeget. A süldők közben szétszóródtak, megunták a folyamatos zaklatást. No, most! Újra!
Lehajtott feje balra néz, magas marja újra falként feketéllik. Becsukom a szemem. Megint a karikák. Ahogy kinyitom a disznó ugyanott áll, feje a magasban. Hallom, ahogy csámcsog. Itt az idő!
Eldörren a lövés.
Óriási csörtetés, morgás. Kiürül a völgy. Hatalmasat fújok. Gyorsan, a távcsövet!
Üres a szóró. Ha odamegy a lövés, ahova szántam, ott, ahol most a szürke föld világít, a kannak kéne feküdnie.
Ekkor jobbról az akácosból, mély, hörgő morgás.
- Megvan. Ott lesz bent. – mondja Lajos, nem leplezett örömmel a hangjában. Megcsóválom a fejem.
- Érzem, hogy elhibáztam. Szerintem csak a koca hívja a malacait.
Összeszedem a cókmókot, lemászunk, kihúzzuk a malacot. A sötét ösvényen éppen csak hasra nem esek a saját gondolataimban. Mit kellett volna tennem? Azonnal lőni, amint felismertem a disznóban a kant? Tovább várni, amíg meg nem nyugszom? A választ már soha nem tudom meg. Csaknem éjfélre jár az idő, vagy már el is múlt. Felvesszük öcsémet, aki a tegnapi helyen töltötte az éjszakát. Ő is próbált jelezni, hogy fázik, de üzenetei nem jutottak el a címzetthez. A világosban még kint szedegető szarvasok és a disznók éjszakára már békén hagyták.
Odazötyögünk a szóróhoz. Közben azt latolgatjuk, meglesz e a disznó, vagy sem?
A korábban élettel teli helyszín, most üresen sápadozik a lámpafényben. Hárman háromfelé keressük a jeleket. Sem vágott szőrt, sem elugrást, sem vért nem találunk a széttaposott földön. Aztán már nem emlékszem melyikünk, szétlapult magot kapar ki a porból. A malacot üthette át, vagy a kan alatt fúródott a földbe?
Belépünk a fák közé. Igazán disznónak való hely. Mindenhol járdányi, kijárt váltók, fekvések, kenések, szétszaggatott kérgű fák. Itt ők vannak otthon. Innen érkeznek minden nap, erre távoznak. Olybá tűnik ez a hely a félhomályban, mint egy kis város, aminek úthálózatáról légi felvételt látnánk. Csak disznó nincs. Sehol. Még egy csepp vér sem látszik, egy szőrszál sem tapadt valahová.
Hosszas bujkálás után feladjuk.
Ezt alaposan elbaltáztam. A kínálkozó alkalom elmúlt.
Recsegve küzd a terepjáró a meredek oldalon felfelé. Lajos nagy mozdulatokkal tekeri-tartja a kormányt, én az anyósülésen imbolygok, öcsém hátul zötykölődik.
Előre, jobbra, aztán rá a murvás útra, át a malomárkon.
Halkan zümmögnek a kerekek.
Húzzák a búcsúzót erről a csodahelyről.