|
U.Péter
|
 |
« Új üzenet #1463 Dátum: 2009. December 18. - 11:42:00 » |
|
Mivel nálunk már napok óta (hétfő) van pár centi hó, nem igazán férek a bőrömbe. Hónapok óta erre készültem, és most ezerrel mennék rókát hívni.
Tegnap meg is beszéltem a vadőrrel, hogy délután kimegyünk kicsit, megpróbálok előbb eljönni a munkahelyemről. Bár az engedély megadatott, a munka mégis közbeszólt, utolsó pillanatban le kellett mondanom a vadászatot. Helyette a mai hajnalt ütemeztük be.
Igenám, de amikor tegnap hazaértem, olyan csábító délután volt, hogy gyorsan befűtöttem, megetettem a macskát, belebújtam fehér cuccaimba és nemsokára már a falu északi végén sétáltam nagy óvatosan, megfelelő hívóhelyet keresve.
Pár méterrel az utolsó ház kertje után a patakparti bozótosban volt egy kis tisztás, aminek a keleti szélén egy akácfa mellé álltam be. Balra, a falu felől elvileg nem várhattam semmit (hacsak a réten levő akácosból, majdnem szemből nem jön) de jobbra a másik part mellett kitűnő nádas és nagyobb bozótos adott reményt. Nameg a sok rókanyom, ami onnét a házak felé vezetett. A hónak köszönhetően szépen átláttam a kis patak túloldalára is, de ahogy sötétedett, egyre inkább látszott, hogy a tisztásra kell majd kivárni a komát, ha egyáltalán jön.
Az első hangok után semmi nem mozdult, pár percig vártam, miközben egyfolytában a szelet kémleltem. Otthon ugyanis még északi volt, ennek következtében jöttem ide, de a helyszínen már dél-délnyugati légáramlás fogadott, ami nagyon-nagyon határesetnek számított. Abban reménykedtem, hogy ha ezen a parton érkezik a róka, még egy hajszálnyira mellette megy el a szagom, talán az út, illetve a mező széle lenne csak rossz. Szóval sűrűn imádkoztam és aztán másodszor is megfújtam a sípot.
Aztán egy perc múlva, amikor óvatosan körülnéztem, ott ült a mellettem levő sarokban a róka…
A tisztásnak ezt, az északi oldalát egy nagy, magas kökénybokor zárta le. A ravaszdi ezek szerint nagyon rutinosan, takarásban jött, ameddig lehetett, sőt, a szelet is maximálisan ki akarta használni, és kis híján sikerült is neki. De nem volt szerencséje, pár méter még hiányzott.
Mozdulnom csak annyit lehetett, hogy amilyen lassan csak tudtam, egy kézzel emeltem fel a puskát, közben hálát adva a tulai mestereknek, akik úgy csinálták meg a biztosítóját, hogy zajtalanul is ki lehet oldani. Mivel szinte derékszögben jobbra ült tőlem a róka, csak valahova a vállam elé támasztottam be a tust és amikor a csővég a megfelelő helyen remegett, elhúztam a ravaszt. Majd azonnal kaptam is fel a bal kezemet és most már szilárdan tartva a puskát, figyeltem a vergődő, ide-oda bukfencező rókát. És már szólt is a másik cső, de alighanem fölé ment, miközben a róka előttem akart elfutni, ám pár lépésenként mindig összeeset. Kapkodtam és természetesen először rossz zsebbe nyúltam a harmadik töltényért, és mire megtaláltam, már nem is volt rá szükség. Alig 15 méterrel előttem elcsendesedett, végsőket vonaglotta a belterületi vadászat idei 12. áldozata. Fénykép nem készült…
A ma reggel pedig úgy kezdődött, hogy autóm aksija a hidegre való tekintettel sztrájkba lépett, tehát a vadőr jött el értem. Ez mindjárt meg is határozta a lehetőségeinket, úgy döntöttünk, hogy a közelbe megyünk valahova. Végül, alapos megfontolás után (jobb lehetőség nem volt) egy kis erdő alatti körzetbe írtunk be.
Már világosodni kezdett, mikor a helyszínre értünk, és a Nívát távolabb hagyva gyalog sétáltunk be a ropogó hóban a két hatalmas mező között húzódó fasorhoz. Vagy 8 őz rögtön biztonságosabb vidékre távozott és mi a déli oldalon elindultunk megkeresni a középtájon levő lest.
Hát bizony, nem volt jó helyen, ugyanis erre az oldalra nem lehetett átlátni róla, márpedig itt mindenhonnan várható róka. Pár lépéssel feljebb mentünk tehát és a fasor két oldalán álltunk meg, egymástól mintegy 10 lépésre, néhány közeli törzs takarásában.
Vártam közel 10 percet és amikor a menetrendszerű „úttörővasút” kattogása elhallgatott a távolban, megfújtam a sípot. És vártunk. És sípoltam és vártunk. Közben nézegettem az északi táblában legelésző őzcsapatot, ők 9-en voltak. Az elsők már a beváltáshoz közeledtek a füzesbe, míg a többiek még nyugodtan bóklásztak vagy heverésztek. Sajnos olyan messze voltak, hogy semmi egyebet nem tudtam megállapítani róluk.
Néha átnéztem Andrásra, mozdulatlanul figyelte saját „területét”.
4-5 percenként jajgattam nyúlul, de eleinte csak az ébredező, táplálékkereső őszapók cippogtak körülöttünk, majd egy szürke varjú akart a fejünk fölé szállni, ezt már nyilván a sírás hozta oda. Aztán valami zörgés mögöttünk a fák között, és egy sötét villanás az egyik vastag bodzatörzsön egészen alacsonyan, azóta sem tudjuk, csak mókus volt-e, vagy esetleg egy nyusztot hozott oda a kíváncsiság? Mindenesetre egy szőrszálat sem láttunk belőle többet, pedig még cincogtam is kicsit…
Újabb sírás, talán már a 7. strófa, elvileg már nem sok remény van, de András hirtelen vállhoz rántja a fegyvert, céloz. Kár, hogy nem látok ki a mezőre, így fogalmam sincs, mit kellene csinálni, tudok-e segíteni, milyen messze, milyen helyzetben van a róka?
András cincog, na ez már más! Én is cincogok, és már dörren is a lövés. Becsapódás nincs…
Átnézek, társam rezzenéstelen arccal engedi le a fegyvert, de amúgy sem egy idegbajos fajta.
- Megvan?
- Igen!
Összekapom a hátizsákot, távcsövet, puskát, és kibújunk a fasorból. Alig 40 méterre fekszik a szép vörös, kanróka, a 30-06-os óriásit szakított a nyakán, kár érte, így megy vizsgálatra. Annyira futott a mezőn keresztül, hogy még a cincogás sem állította meg, így kapta a golyót.
András sajnálkozik, hogy ezt a szép rókát nekem kellett volna lőnöm a pici puskával, de én most így jobban örülök. Arról nem is beszélve, hogy a hétvégén csak egy rókát kell nyúznom…
|
