|
U.Péter
|
 |
« Új üzenet #378 Dátum: 2008. December 08. - 09:53:45 » |
|
Tegnap délben, ebéd előtt volt egy kis szabadidőm, ezért pár töltényt zsebredugva, örömében fickándozó kutyám társaságában lesétáltam a kertbe. Bellán a napokban már mutatkoztak a mozgáshiány jelei, és miután a feltételes módban megbeszélt vadászatot apuék területén az időjárás meghiúsította, gondoltam, megnézzük a szomszéd telken levő nádast. Ha csak annyi hasznom lesz belőle, hogy a kutya mozog egy jót, már bőven megérte. Egyébként meg az ördög nem alszik. A nád sűrű, mint a kefe, a határban elfogyott a takarás, miért ne lehetne itt róka? Volt már máskor is…
Szóval, a kétszemélyes vadásztársaság levonult a kert végébe, átkelt a patakon és rövid tanácskozásra megállt a két telek határával szemben, egy akácfa tövében. Itt a vadászat vezetője, aki mindjárt az elálló szerepét is magára osztotta, utasította az egyszemélyes hajtósort, hogy az eddig bevált módszer szerint hajtsa meg a nádast. Felszólítását többször meg kellett ismételnie, mert a hajtó rá sem bagózott, hanem elmélyülten rágcsálta a szép zöld füvet, mint egy kecske, legfeljebb átment egy másik csomóhoz.
Végül a sokadik életveszélyes fenyegetés után (mely természetesen a hajtott terület közelsége miatt csak pisszegésben és jelbeszédben nyilvánult meg), egy medve kecsességével vetette át magát az árkon, és kezdetét vette a hajtás.
A leálló, hátát az akácfának vetve figyelt, főleg a saját kertjük felé. Aztán az események meglehetősen felgyorsultak…
Egy vörös villanás, és alig pár méterre, a nádas szélében, megjelent a csak titkon remélt ravaszdi.
A lövés, bár kettős céljának megfelelt, mégis okozott némi bonyodalmat. Az elálló mentségére legyen mondva, hogy nem akarta véres mócsinggá fasírozni ezt a szép állatot és ezért a nyaka mellé küldte a sörétraj zömét. Így a róka, bár összeesett, de aztán némi vergődés után még visszaugrott a nádasba. Előbb említett okok miatt a felső cső néma maradt (meg azért is, mert az utcán szórványosan már gyülekeztek a misére az öregasszonyok, és ilyenkor túl nagy zajt nem illik csapni).
A durranás után a helyszínre csörtető hajtó azonnal több rangfokozattal előlépett és mint véreb, az utánkeresés nemes, de néha hálátlan feladatát kapta.
Miközben összevissza keresgélt és kutatott, a sebzőt a fene ette az árokparton és szép csendben kezdte elátkozni magát az elkapkodott lövésért, mert sokáig tartott a keresés és nőtt a bizonytalanság. Ám helyéről elmozdulni csak akkor mert, amikor valami furcsa hangot hallott a nádasból. Mintha lihegés helyett szuszogna a kutya!
Az először hajtó-, majd utánkereső feladatokat ellátó „szagmunkatárs” most végre eredeti, veleszületett képességeit csillogtathatta, apportírozási parancsot kapott, de leálló is igyekezett ám be a nádba segíteni! Pár másodperc múlva már együtt szemlélték a kimúlt, fiatal kanrókát, és végleg a nádban hagyták a szívről legördülő hatalmas követ…
|
