Szervusztok!
Tegnap ismét rám mosolygott a szerencse, Diana puskám elé küldött egy hosszú farkút.
A lesen ahol ültem, előttem a kukorica, jobbra-balra világos, itt-ott zöldellő, homoki tarló.
A sötétedés közeledtével szinte mindenfelől őzek indultak a kukorica felé, volt, hogy egyszerre 11 darabot is számoltam a látókörömben.
Néhány nyuszi is megjelent, ők a tarlón csipegettek.
Sötét éjszaka indult, bár a néhány kilométerre levő nagyközség fényei, segítettek némileg a mozgások felismerésében.
A kereső távcsőben, a világosabb tarlón, a foltok nagyságából, mozgásából tudtam következtetni a gazdájukra, a kukorica felé viszont semmit nem láttam.
A céltávcsőben az őzeket még úgy-ahogy érzékeltem, a nyulakat egyáltalán nem.
Egyszer a jobb oldalamon megjelent egy folt, ami az előbb még nem volt ott.
Mozgása más volt, mint az eddigi „foltoké” sakálra gyanakodtam. A nyomaikat rendszeresen látjuk, hangjukat már ma is hallottam, igaz még jó távol, de nem lett volna lehetetlen, hogy erre kerüljön.
Nem volt messze, ezért nagyon óvatosan cseréltem a keresőt a puskára.
Próbáltam a céltávcsőben is megkeresni, de nem igazán akart sikerülni.
Egyszer aztán úgy éreztem, hogy ez most Ő lesz és megnyomtam a lámpa kapcsolóját.
Az erős zöld fényben felvillant a két kis ferde parázs, a róka abban a pillanatban ugrott is.
Követtem, és csodák-csodája, egyszer csak megállt, sőt félig keresztbe fordulva visszanézett, egyenesen bele a lámpámba.
A piros pont egy másodperc alatt a mellére került és dördült is a lövés.
A 300-as igencsak csúnya munkát végzett szegényen, a bal oldalának közel felét, gyakorlatilag eltávolította.
A fényképhez persze megfordítottam.
Köszönet érte Barátomnak és persze Diana-nak!
