Ködös hajnal…Furcsa, mégis ismerős hangon „csörög” az ébresztő. Álmosan villan a felismerés: hiszen a telefon csörög!
- Na mi a helyzet?
- Várj, megnézem… Köd van! Nem olyan vészes, de nagyobb, mint az este volt. Mi legyen?
- Nem tudom. Próbáljuk meg, legfeljebb hazajövünk.
- Rendben, készülök!
Szinte fáj minden lépés. Nem, nem a vadász fájdalma ez, hanem az erdőé. A fagyos hólepelbe történő minden lépéssel egy-egy tátongó sebet szakítunk az erdő meghitt csendjébe. Cserkelésről szó sem lehet, pedig a szobából minden jel arra utalt, az olvadozó fehér paplan el fogja az erdőlakók elől rejteni óvatos lépteinket. De nem. A következő felvonás már a lesen talál. Csepeg körben minden, mégis fagyos a táj. Idő kell, míg körülöttünk megnyugszik minden, van idő az apró csivitelők vidám dalát hallgatni, csodálni az oly hangos erdőszéli nyugalmat. Néha messziről egy-egy holló krúgatása hallatszik, mára természetes, gyakori résztvevői az erdei életnek. Jó félkört tesz a nagymutató, mikor is jobb szemem sarkában mozgást vélek felfedezni. Róka! Igazi kereső, téli bundás kanróka! Két év... Még talán valamivel több is, hogy puskám a vörösfrakkosok nemzedéke felé dörrent, azóta valahogy elkerültük egymást. A sapka halkan csúszik a leskorlátra, majd csendesen, nyugodt mozdulatokkal ráfekszik a hideg, párás puskacső. Az utolsó, szertartásszerűen csendesen végbevitt kattanások után a szálkereszt stabilan követi erdőnk ragadozójának minden mozdulatát, testének minden rezdülését. A fekete orr a földön, keres, és keres, de amikor egy pillanatra megáll, hatalmas dörrenéssel vágja ketté a csendet az északi lőszer füstje. A lovag még utolsó erejével kinyújtja magát, majd végleg elcsendesedik. A hollók egyre közelebb és közelebb merészkednek, de a zöldruhás ember jelenléte okozta elegáns tartást nem múlja felül bátorságuk. Kis ücsörgés után birtokba veszem zsákmányom, hálát adok Dianának, majd utoljára megcsodálom a köröző párt, akik békés krúgatással intenek búcsút…
