Van, aki hetekig-hónapokig les egy disznót, vagy szellembakokra vadászik kitartóan, és akad olyan is, akinek egy róka jelentett leküzdhetelennek tűnő kihívást...
A történet még májusban kezdődött. A vadőrünkkel karöltve rókalesre indultunk. Szürkületkor a leshelye felől lövés hangját hozta felém a szél. Telefonhívásomra bosszankodva mondja, hogy hibázott... 2 nap múlva már az ominózus helyen ültem és vártam. Nem csalatkoztam: egy vörös frakkos kibújt a kiszáradt tómeder sűrűjéből. Lövésről azonban szó sem lehetett, túl közelinek ítéltem a szomszéd település házait egy esetleges hibázás esetén. Figyeltem, ahogy a gyümölcsösök felé visz az útja. Aztán végignéztem még egy párszor ugyanezt a mutatványt. Egy este azonban nem a szokott útját járta. Már a leshelyem felé menet megugrasztottam egyszer, pár méterre tőlem ugrott fel és sietett a biztonságos sűrűbe. Megtört puskával és tekintettel bambultam utána... Nem is reménykedtem aznap már semmiben, mégis - akkor először - úgy jött ki a rejtekéből, hogy egy lövést megkockáztathattam rá. Elhibáztam.
Teltek-múltak a vadásznapok, én pedig makacsul újra és újra lesbe álltam. Megint kegyes volt hozzám Diana: újabb esélyt kaptam, hogy lövést tehessek rá. Azaz, hogy csak tehettem volna, mert a puska emelésekor az üveg vizem sikeresen leverődött az ülődeszkáról. Azonnal elugrott. Aznap még egyszer láttam, de abban biztos vagyok, hogy ezt már szándékosan csinálta: kijött a lestől 10 méterre. Jól megnézett magának, aztán usgyi... Egyszercsak eltűnt, hiába vártam esténként a "szokott helyen", nem jelentkezett. Ekkor már magasan állt a búza. Továbbra sem adtam fel, amikor csak tehettem újra és újra lestem, vártam. Aztán egy alkonyati órán újra megpillantottam ismerős alakját. De már nem a megszokottnak mondható helyéről bújt elő, hanem Zámori-patak mederben vert magának új tanyát. Sokszor megfigyelhetett útvonala azonban ugyanaz volt. Irdatlan messze volt, esélytelen belepuskázásról szó sem lehetett.
Egy vadásztársam is megpróbálkozott vele azokban a napokban. Rálőtt, a rálövés helyén egy kevés vágott szőrön kívül azonban mást nem talált. Már azt hittem, hogy mégis végzetes sérülést szenvedett, amikor egy este újra feltűnt sovány alakja a búzában. Ekkor már csak a feje bukkant nagyritkán elő, de tudtam, hogy él és – talán – rám vár…
Eljött a várva várt aratás, jómagam pedig új reménnyel telve kapaszkodtam fel a les létrájára. Aznap este, ahogy számítottam rá, előbukkant a kukoricából, de a másik lesünk szimpatikusabb volt neki, arrafele indult. Sebaj, a következő alkalommal egy vadásztársamat, aki még nem lőtt rókát, odaültettem, hátha avatásra is sor kerülhet aznap este… A róka ki is jött. De nekem. Nagyon lőhatáron volt, ennek ellenére vállaltam a lövést. Hiba. Néztem, ahogy pár métert odébb fut, nézelődik, aztán, mintha mi sem történt volna, egerészni kezd. Újratöltöttem, lőttem. Megint elvétettem. Erre elindult felém, szinte incselkedett velem, hogy „akkor közelebb jövök neked, te balfék!” Ekkor már elvesztettem a józan ítélőképességem. Persze, hogy újra mellélőttem. Ez már neki is sok volt. Legalább is pár órára. Mert aznap éjjel még egyszer megmutatta magát. Virtusból. Olyan hangosan lépdelt a tarlón, hogy őznek gondolván nem is foglalkoztam vele. Aztán, miután percekig hallgattam egyre közeledő neszezését, megtávcsöveztem. Volt nagy kapkodás, hiszen ekkor már nem volt tőlem távolabb, mint 15 méter. A sörétes csővel nyúltam utána a megugró komának. Egy hektár földet lőttem ki mögüle…
Néhány napon belül újra ugyanott voltam. Mikor megpillantottam, nem lehetett messzebb, mint 150 méter. Stabilan megtámasztottnak gondolt kombipuskámmal sikerült újabb lyukat ütnöm a tarló megtépázott földjén. Ezt nem hiszem el!!! Két nap múlva a lőtéren bebizonyosodott a sejtésem: 100 méteren 13 centit fölé és 4 cm-t balra hordott a fegyverem.
A következő alkonyattal újra a „szószéken” gubbasztottam. Nem csalódtam, rókám újra megjelent. De az istennek sem akart a nekem megfelelő közelségbe jönni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a Fórumtalálkozón nyert nyúlsirámomat és fájdalommal telt hangon sírtam egy rövidebb strófát. Futva indult a hang irányába. Puskámat lövésre emeltem. A vörös bundás hirtelen megtorpant, füleit előre csapva fülelni kezdett. Ekkor már én is hallottam: pár fiatal mögöttem éppen ezt a patakpartot választotta magasröptű beszélgetésének székhelyéül. Rókám azonnal kereket oldott.
Ekkor már elátkozottnak éreztem magam, a komát meg egyenesen fantomnak gondoltam. De, ha én nem tudom terítékre hozni, lője meg más!
Anti fórumtársunkra gondoltam. Beültettem a jónak vélt helyre. A róka immár menetrendszerűen kibújt a kukoricából és megindult vendégem irányába. Kocogott a fogam az izgalomtól. Anti, lőj már, lőőőj mááár végre! Durr! Porfelhőjelezte a becsapódást, aztán egy egészségesen elkocogó ravaszdit láttam már csak… Ez a róka nem élő állat, ez egy szellem!!! (Lesem elhagyva még átkocogott előttem egy disznó, de nem mertem rálőni, ahol meg már mertem volna, ott meg már nem láttam.)
Tegnapelőtt jobb dolgom nem lévén, újfent beírtam magam az említett helyre, de most már a látott süldő reményében is, hátha… Ahogy a gyümölcsös sarkához értem, egy kétségbeesetten menekülő őzsutát vettem észre. Rögtön megláttam fejvesztett rohanásának okát is: 5 kutya csatárláncban felállva űzte-hajtotta. Ahogy kiléptem eléjük, a három kisebb korcs azonnal menekülőre fogta, de a két nagy morogva megindult felém. Villámgyorsan egy golyót toltam a vegyesbe, aztán vállba kaptam. Az egyik megtorpanva hörgött rám, a nagyobbik meg hirtelen az oldalát mutatta… Most egy hóhérral kevesebb miatt kell rettegni őzeinknek.
A lesen sötétedésig semmi nem történt. Aztán valami mintha futott volna a tarlón, de pár pillanat múlva elvesztettem szem elől. Mi lehetett vajon? Morfondírozásomból telefonom rezgése zökkentett ki. A vadászmesterünk érdeklődött a helyzetről, én meg elpanaszoltam, hogy eseménytelen magányomban ülök, hogy fogalmam sincs hol vannak a süldő rókák, hogy…, hogy…
Elköszöntünk egymástól, körbetávcsöveztem. Először egy hosszúkás mozgó valamit pillantottam meg, amint tőlem balra kocogott magabiztosan. Hátát világosra színezte a hold fénye. Aztán felismertem: az „én rókám” az. Ma este kicsit később kezdte a területbejárást. Felemeltem a puskám, de nem találtam a céltávcsőben ott, ahol lennie kellett volna. Ekkor már előttem volt. Egy fél rókányit eléfogtam, aztán ujjam ráfeszült a sörétes cső billentyűjére… Csak a felverődött port láttam, a róka eltűnt. Elhibáztam megint? Lehetetlen! Mintha ólomból lettek volna a lábaim, úgy húztam magam oda a rálövés helyére. Ott feküdt. A 6-os Nike extra egy pillanat alatt kirántotta belőle az életet. Egy hihetetlenül kis testű, öreg, kopott szuka volt. Az én szellemrókám. Percekig álltam felette. Végigéltem gondolatban az elmúlt hónapok történéseit, amire ezen az estén pont került. Egy dolgot tudtam: ez a róka nem lehet csak úgy az enyészeté. Rövid telefonálás után most a társaság hűtőjében várja, hogy vizsgálat céljából leadásra kerüljön.
Egyetlen dolgot sajnálok csak, hogy eléggé méltatlan fotót készítettem róla.
Remélem, hogy hosszúra nyúlt beszámolómmal senkit nem untattam! Köszönöm, hogy végigolvastátok!
Ui.: Aznap éjjel még terítékre került az általam is látott kansüldő egy másik szerencsés vadásztársam jóvoltából.
