Szervusztok!
Egy különleges vadászélményemet szeretném megosztani.
Igazából sem a helyzet, sem az eredmény nem indokolja, hogy itt megjelenjen, de egy dolog számomra nagyon emlékezetessé teszi: az első - eredményes - vadászatom volt a Fiammal!
Vadkárelhárítás volt a feladatunk, az elnök megengedte, hogy kísérőként a csemete is velem legyen. Ebből kifolyólag nem is készültünk hajnalig maradni, bár a főnök (Anya) sokáig elengedett minket. (Kitört a szünet...) Kértem, hogy olyan lesre kerüljünk, ahol nem lesz se közel, se távol szomszédunk, így nem zavarunk senkit a korai távozással. (és a biztonságérzetem is nőtt egy kicsit...)
Kb. 5 órakor másztunk fel a tejes búza szélén lévő lesre és egy jó órán át csendesen beszélgettünk. A téma: Mire vadászunk és miért? Szóba került a disznók által okozott kár, de a ragadozók is. Fél hét körül, egy kicsit hangos figyelmeztetés hangzott el: "APA! Róka! Nem, rókák!!!" Nyugalomra intés után már ketten távcsöveztük -mint később kiderült- a szukát és kölykét. A szemfüles "Sentinel" a keresővel, én a céltávcsövön keresztül. Még messze voltak, de felénk tartottak. Érdekes lélegzetvételeknek voltam fültanúja... Olyan 80-90 méterre becsültem a távot, amikor úgy láttam, hogy itt az ideje a lövésnek. Az élen kocogó szukát egy pillanat alatt küldte az egerektől és bamba nyúlfiaktól hemzsegő túlvilágra a 7x64-es Sako HH. A kölyke egy gyors iramodás után megállt és tétován nézelődve várakozott. Ekkor érte a lövés, szinte elseperte az útról. Rövid várakozás és hüvely-gyüjtögetés után leszálltam a lesről és a fiam irányítását követve, a helyszínre mentem. Természetesen élettelenül találtam mindkét rókát. Lejött Péter is, megszemlélni az eredményt. Elbúcsúztattuk a két rókát, megköszöntük a vadászélményt, amit az életük árán szereztünk. Ekkor vettem észre, hogy elkámpicsorodott és nagyon sajnálja őket. ÉS itt vettem hasznát, egy, a Fórumon olvasott gondolatnak: Sajnáljuk őket, de a fácán és nyúl szülők is sajnálják a "gyerekeiket". Most sok-sok nyúl és fácán nekünk is köszönheti, hogy felnőhet. Ebben megnyugodva, eltakarítottuk a rókákat és számolva a lépéseket (120), ismét feltelepedtünk a lesre. 11-ig maradtunk, disznót nem is hallottunk és egy nagyon maradandó vadászélménnyel gazdagabban hazaautóztunk.
Hát ennyi. Ahogy mondani szoktam: Kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekem...
A kölyökről nem készült kép, nem volt publikus...
