Szinte nyáresti hangulat hatotta át azt a pár száz méteres utat, mely az autótól a lesig vezetett. Lepkék, bogarak, és a madarak olyan szabad, örömteli csiripelése, melyet a szalonkalesek adnak a téli ébredés után. Vadásztársammal jószerencsét kívánva egymásnak a dombtető felé vettem az irányt, ahol a bozótos szélén meg-megállva hallgattam a "fekete siserehad" töréseit, ténykedését. Felülve az ülőkére a mindennapi gondok átalakultak. Később az életről kezdtem merengeni - a rozoga les apropóján, mely olyan állapotban volt, hogy esetleges lövésem az én életem végét is jelenthetnék... Nem csoda, hiszen itt áll évtizedek tanújaként. Lövés zaja töri meg a csendet: Barátom szép rókát zsákmányolt. Én is inkább leszálltam és még néhány száz métert sétáltam a biztonságos, újszerű magasles felé. Felülve kicsit megpihentem, majd mire az erdő széli zaj okozóját, a vörösrushást felismertem, már jó 100 méterre járt. Sietős léptei ellenére sikerült megállítani, de lövésem célt tévesztett. Jó fél óra múltán a természet lehetőséget adott hibámat helyre hozni, és a jó 400-500 méterre poroszkáló rókára ráhívva közelebb csábítani. Talán 80 méterre lehetett, amikor az északon készült lőszer hatalmas dörrenése a nyugalmas estét félbeszakította. Egy keréknyomban végleg megpihent a talán az imént elhibázott ravaszdi...
