Kedves Fórumozók!
Végre megtört a jég!!!
Fog a jókívánságotok! Az elmúlt hétvégén - két sikertelen próbálkozásokkal telt év után - sikerült elejtenem első bikámat! Leírhatatlan élmény volt, azóta is szinte óránként gyönyörködöm a képekben! Biztosan örök emlék marad, de a legapróbb részletek elhomályosodását is megelőzve, és ahogyan korábban ígértem, álljon alább a történet:
Pénteken reggel még volt egy kis dolgom a munkámmal kapcsolatban, de igyekeztem elvégezni, mert már tűkön ültem. Előző eset mindent összekészítettem, fegyver, távcső, lőszer, papírok, ruha,...stb, és alig bírtam aludni. Már májusban lefoglaltam az időpontot, azóta gyakorlatilag számoltam a napokat.
Végül aztán úgy délelőtt 10 körül minden készen állt az indulásra. Eredetileg hárman mentünk volna feleségemmel, és imádott Kislányommal, ezért gyerekbarát wellness-t foglaltam a hétvégére, hogy mindenkinek legyen kikapcsolódás és pihenés. Utóbb azonban úgy alakult, hogy a csemete nem tartott velünk, így viszont párom ki tudott velem jönni vadászni is. Lényeg a lényeg, közel három és fél órás utat és 250 km-t magunk mögött hagyva odaértünk a vadászházhoz, ahol már sógorom, és egy közös barátunk vártak. Ők szintén bikára érkeztek az én tavalyi élményeim és beszámolóm alapján, még csütörtök este. Voltak is ki mind a ketten reggel, de a kívánt agancssúlyú, lőhető bikával nem találkoztak, bőgést sem nagyon hallottak már, disznót viszont láttak jócskán. Rövid beszélgetés és a papírozást követően tovább indultunk kedvesemmel, hogy elfoglaljuk a szállodai szobát, ahonnan gyors átöltözést követően már robogtunk is a kísérő hivatásos vadásszal fél 5-re megbeszélt találkozóra. Időben érkeztünk, Gyula (a HV) is befutott, üdvözöltük egymást, átpakoltunk a terepjárójába, és már mentünk is ki a területre.
Tavaly is ezen a területrészen, szintén Gyulával vadásztunk, akiben egy nagyon segítőkész, védkerületét jól ismerő, kedves kísérőt ismertünk meg, így idén kifejezetten kértem is a szervezőktől, hogy újra vele mehessünk. Ezúton is hálásan köszönöm neki az eredményes, szép vadászatot!
A terület bikavadászat szempontjából érdekes része egyébként egy közel 300 Ha-os erdőtagból, és egy jókora nádas-cserjés területből áll, melyeket mezőgazdasági területek vesznek körül. A kukorica egy részét már levágták, de még maradt talpon nagy tábla, amibe behúzódik a vad, ezért kétesélyes volt a dolog. Kifelé tartva elmondtam Gyulának, hogy 5-6 kg közötti trófeasúlyra vonatkozik a szerződésünk, aminél nagyobbat első bikának semmiképpen sem szeretnék, de ha valami ennél kisebb, érdekes, szemre való selejt bikát ismer, azt szívesen elejteném. Vasárnap reggelig négy kimenetelt terveztünk, reggel és este.
Az elmúlt évben az erdőtagot jártuk keresztül-kasul, ezért most Gyula lesvadászatot irányzott elő a nádas területen. Elmondása szerint itt viszonylag korán összefuthatunk bikával, még jó lővilágnál. Ennek megfelelően rövid földutas kocsikázás után befordultunk egy rétre, aminek túlsó felében letettük az autót, és gyalog közelítettük meg a kb. 100 m-re található lest. Elfoglaltuk helyünket, és szemrevételeztük a környezetet. Előttünk nagy kiterjedésű, igen magas nádas, melyet egy nyiladék vág ketté, pontosan a lessel egy vonalban. A nádas mellet jobb és bal oldalon is erdősáv, balra srégan mögöttünk tüskés cserjés. Előttünk a nádason túl kb. 350 m-re egy csatornapart, ami előtt alacsonyabb a növényzet. Gyönyörű környezet! Gyula elmondása szerint elsősorban balról várható a vadak kiváltása, remélhetőleg előttünk fognak átmenni, és lesz lehetőség lövést tenni a nyiladékon.
Kb. öt órakor foglaltuk el a lest, és mintegy fél óra elteltével Gyula súgja, hogy előttünk balra feltűnt egy bika. Kapom a távcsövet, és nézek abba az irányba, amerre ő. Meg is látom a csatorna partján a gyönyörű koronás agancsát és fejét. Komótosan lépked, meg-meg áll és olykor lehajtja a fejét. Azonnal látszik, hogy nem a mi "kategóriánk", hatalmas, lomár típusú agancsának súlya biztosan túl van a 10 kg-on - kísérőnk találóan megjegyzi, hogy "egy kisebb ház ára
", ezért csak gyönyörködünk benne néhány percig, páros 20-asnak nézzük. Végül letesszük a távcsövet, de alig telik el öt perc, és újra villogni látok egy agancspárt pár méterre attól, ahol a nagy bika feltűnt. Először arra gondoltam, hogy ugyanaz lehet, de ahogy felvettem a gukkert, látom, hogy ez bizony nem az, hanem egy éppen nekem való, 5-6 kg közötti, villa-villás bika, vékony, de aránylag hosszú szárakkal. Mondom is a kísérőnknek, hogy "ez éppen nekem való lehet", ő is megnézi, bólogat, de lövésről a távolság miatt innen szó sem lehet. Vacilálok, hogy rá kellene cserkelni a nyiladékon, de csak két percig mutatta magát, és eltűnt. Sebaj, hátha megjelenik valahol közelebb, ha meg nem, időnk , mint a tenger...
Újabb öt perc elteltével Gyula megböki az oldalam, és súgja, hogy nézzek srégan balra hátra, mert az egyik bokor mellett lát egy bikát. Keresem, de az istennek sem látom!
Végül kis idő múlva azért felfedezem, amikor már minden iránypontot felsorolt szegény kísérőm. Egy formás kis agancsot látok, de csak azt, illetve a bika fejét. Egy helyben toporog, csak néha fordul ide-oda. Gyula elmondja, hogy látta már ezt a bikát egyszer, de nem tudta teljesen pontosan megnézni, úgy véli dárda-dárda, harmadik (esetleg negyedik) agancs, úgy 4 kg körül. Igazi jó, mutatós selejt bika. Nézem én is, tetszik nagyon, de annyira szeretem a természetet járni, no meg nem is akarom, hogy ilyen gyorsan vége legyen az egész évben várt vadászatnak, hogy egyelőre gondolkodóba esek az elejtését illetően, hátha lenne egy kicsivel nagyobb is... Lövésről egyébként sem lehet szó egyelőre, mert - mint mondtam - csak a feje és az agancsa látszik olykor-olykor, a többit takarja a cserjés. Nézegetjük, gusztáljuk egy darabig, amikor feleségem jelzi, hogy jobbra előttünk, szintén a csatorna partján újabb bika tűnt fel. Nézzük mi is Gyulával, kisebb mint az első, rövidebbek a szárai, nem is olyan lombár típus, szűkebb állású, de a súlya ennek is veri a 8 kg-ot. Gyönyörű vad ez is, de nem nekem való. Nézzük ezt is amíg látjuk, de aztán visszafordulunk a dárdás felé.
Közben elkezdett sétálni párhuzamosan a lessel, de még mindig nem látunk a testéből semmit. Aztán elfordul balra, és végig szinte teljes takarásban elindul az erdősáv felé, ahol aztán el is tűnik. "Na, ez már nem lesz a mi bikánk, mert ha kivált az erdősáv mögötti levágott kukorica tarlóra, onnan aligha jön vissza lővilágnál" mondja Gyula. Ismét átgondolom, és arra eszmélek, hogy már meg nagyon bánom, hogy elment...
Úton kifelé pont azt mondtam a kísérőmnek, hogy egy dárda-dárdás, vagy dárda-villás, korban megfelelő bikát szívesen elejtenék... Most meg vaciláltam... Mekkora balfék vagyok... Első bikának éppen megfelelő lett volna ez a formás kis herceg... Lövésről ugyan nem lehett szó a takarás miatt, de lehet, hogy akkor sem lőttem volna meg, ha van rá lehetőség. Ezt elbaltáztam, nincs mit tenni! :
Ismét pár perc telik el az önváddal magamban, amikor néhány böffentést hallunk abból az erdősávból abból az irányból, ahol a kis bika eltűnt. Nem tudom megítélni, hogy az ő hangja-e, de Gyula szerint az. Hátha visszajön! Alig gondolom ezt át, amikor megjelenik ugyanott, ahol eltűnt. Még mindig csak a feje és az agancsa látszik, de felénk veszi az irányt, és halad erre. Gyula mondja, hogy tovább jön, akkor lesz a cserjésben egy kiemelkedés, ahol esetleg látni fogunk a testéből is valamit. A szívem a torkomban dobog, elhatározom, hogy ha lehetőség lesz rá, lövök. Jön a bika, lassan, de jön. Egyszer eltűnik egy bokor mögött, kicsit megijedek, de Gyula súgja, hogy ott van, jön, és mindjárt kiér arra a kimagasló részre. izzad a tenyerem... Puska a les oldalán, a szálkereszttel keresem a bikát... Egyszer csak meglátom, kijött a bokor mögül, kicsit srégan oldalt ugyan, de megáll, felénk néz. Látom a vállapjának egy részét... Kérdezem suttogva Gyulát, hogy lőhetem-e, mire a válasz, hogy ha úgy érzem, hogy jól áll, akkor igen... Nagy levegő, benntart, a szálkereszt megáll a blatton, újjam az elsütőbillentyűn, összeszedem magam, és...dörrenés! Felkapom a fejem (rossz szokásom, hogy lövés után nem a távcsőben követem a vadat, hanem felnézek, és szabad szemmel próbálom nézni, hogy mi történik), és látom, hogy a bika nagyot szökell, és kirúg hátra... Találat! A bika eliramlik a nádas felé. Gyors újratöltés, és már a céltávcsővel keresem, de nem látom... Hallok némi nádropogást, aztán semmi. Eltűnt a nádasban. Leeresztem a fegyvert, bebiztosítom, és kérdőn nézek Gyulára és feleségemre. "Szerintem eltaláltam! Láttam a jelzést! Hallottatok becsapódást? Mert én nem a lövéstől..." Feleségem határozottan bólogat, hogy ő hallotta a tompa puffanást a lövés után, és Gyula is mondja, hogy "jó hangja volt". Mégis látok valamit az arcán... Ekkor úgy 300 m-re az erdő szélén feltűnik egy agancs egy szemvillanásra... Remélem nem az én bikám, mert ha addig elment, akkor nincs súlyos sebe... Remegve kérdezem Gyulát, hogy "baj van?", mire ő, hogy "nem volt teljesen meggyőző a találatjezés...". Elsápadok... Te Jó Isten! Életem első bikája sebzéssel indul... Kicsit összetörök, és millió kérdés cikázik át az agyamon. Mi történhetett? A szálkereszt a vállán volt... Hátracsúszott volna? Nem hiszem, akkor felpúpozva begörnyedt volna, és betegebben ment volna... Ellőttem az első lábát? Akkor azt meg csak láttuk volna, hogy lesántult... Nem tudom... Feleségem kérdezi, hogy elővegye-e a hátizsákból az ásványvizet, iszok-e egy kicsit, mert kb. olyan fehér vagyok, mint mikor teljes erőből rávágtam az autó ajtaját a középső újjamra... Összetörve veszem el tőle az üveget... Ideges vagyok!
Szívjunk el egy cigit... rágyújtok, és közben újra meg újra rekonstruálom a történteket magamban. "Jó lesz az, meg lesz az" ismételgetem... Gyula arckifejezése csak nem akar változni... Gyorsan fogy a cigi... "Szerintem szívjunk el még egyet" javaslom, mire a kísérőm "én is pont ezt akartam mondani". Lesújtó...
A második cigi sem tart túl sokáig, de azért már kb. 10 perc eltelt a lövés óta. Végül Gyula adja ki az ukázt, "gyerünk, keressük meg". Kicsit megnyugszom, hátha ő is azt gondolja, hogy meglesz, de azért nagyon szorongok! Semmi esetre sem akarok megpiszkolni egy ilyen nemes vadat! A lesről belőjjük, hogy hol állt a bika a lövéskor, és lemászunk. Öles léptekkel indulunk, azaz csak indulnánk, mert a nekem hasig, Kedvesemnek (162 cm) mellig érő tüskés bozót bizony nem egy könnyű terep. De hát mit nekem a tüskék marasztalása, úgy csörtetek előre, mintha egy éhes kutyák lennének a nyomomban. Nagyjából odaérünk a rálövés helyére, keressük a vért, de sehol... Indulunk befelé a nádba a legközelebbi váltón, de itt sem találunk vért. Alig haladunk, mert 2,5 m magas a náddzsungel. Keresztül kasul járjuk jó részét, amerre sejtettük a bika útját, de egyelőre semmi. Végül kikötünk az erdősáv mellett. Mondom Gyulának, hogy én megnézem ott, ahol a villanó agancsot láttam, mire ő meg azt, hogy ő meg visszamegy a rálövés helyére, és másik váltón megy be a nádba. Szegény feleségem meg a kettőnk közt marad, az erdősáv szélén, és ott kutat (azért szegény, mert idegességemben ott hagytam egyedül, pedig tudom, hogy fél a disznótól, és hiába mondtam neki, hogy 20 perces nádi kajtatás után már egy béka se marat a közelben, nemhogy disznó...ő azért félt, amit csak később mondott el nekem) :
Keresem a vért az erdősávban, de sehol semmi... Kezd alkonyodni, negyed hét van... Visszamegyek Kedvesemhez, hátha ő talált valamit, és mikor éppen oda érek hozzá, hallom, hogy Gyula kiabál a nádas közepe felől, hogy "találtam vért". Ez már valami! Szerintem a feleségem hallotta, ahogy egy nagy kő kisebb darabja leesett a szívemről... Hátha! Keressük Gyulát, de az égig érő nádban csak a hang után megyünk. Végül szól, hogy kitépett egy nádszálat, azt felemelve integet vele, próbáljuk azt nézni. Meg is találjuk, és így már célirányosan tartunk felé. Odaérünk, mutatja a vért a nádlevélen. Újabb kis megkönnyebbülés, mert a váltó bal oldalán találtuk a vért, ezek szerint vélhetően átütötte a lövedék! Ezt követően már felgyorsulnak az események, méterenként újabb vér, és kb. 10 méter után az elől lévő Gyula kimondja az ilyen esetben a lehető legszebb, és legjobban várt mondatot: "itt fekszik a bika".
Mi is odaértünk, és azt hiszem abban a pillanatban, mikor megláttam, én voltam közel, s távol a legboldogabb ember. Azt az érzést - hiába is próbálnám - nem tudom leírni. Odatérdeltem a bal oldalán fekvő bikához, és csak simogattam a testét, tapogattam az agancsát. Nem is jutottam igazán szóhoz, csak annyit tudtam kinyögni, hogy "köszönöm, nagyon boldog vagyok". Csók a feleségemnek, aki amióta bika után járok, mindig hűségesen velem tartott, nem törődve a hajnali kelésekkel, a hideggel, esővel! Köszönet, megbecsülés és csodálat érte! Köszönet Gyulának, a kísérésért, és azért, hogy kitartó keresésével végül rátalált, és nem kellett vérebet hívni! Itt van, meg van, sikerült, az enyém! Ezt már senki nem veheti el tőlem, tőlünk!
Az első örömmámort követően jobban szemügyre vettük a bikát. Mint mondtam, a bal oldalán feküdt, jobb oldalán - a lövés felőli oldalon habbuborékok. Kicsit előrébb érte a lövés, mint ahová szántam, de így is érte a lapockát, és a jelek szerint a tüdőt (később a zsigereléskor is igazolást nyert, hogy egy előre csúszott vállap lövést kapott, ami átlyukasztotta a tüdejét). Érdekes, hogy befelé vérzett, és csak a halálvágta végén találtunk vérnyomot. Egyébként a rálövés helyétől kb. 80 m-re fejezte be földi létét, de mégis nagyjából 40 percig tartott az utánkeresés a magas nádasban. A trófea a várakozásoknak megfelelően kb. 3,5-4 kg közötti, páratlan 10-es, dárda-kis villa, rövid ágak, mégis mutatós agancs. A dárda - a trófea méretéhez képest - elég hosszú. Számomra gyönyörű! A legszebb!
A többiről már csak röviden... Kalandos módon ugyan, de Gyula nagy nehezen betolatott a nádas legközepébe a HILUX-al, de még így is kb. 8 m-t csörlővel kellett kihúzni a bikát, mert oda már abszolut nem tudott volna bejönni. Amíg elment, mi gyönyörködtünk a bikában. Zsigerelés után együtt bementünk a vadászházhoz, ahová barátunk is egy jó selejt bikával érkezett. Gratulációk és történetmesélés után visszamentünk a szállodába, ahol gyors vacsorát követően lepihentünk, bár aludni nem tudtam...olyan boldog voltam!
Másnap reggel még kimentünk a területre, hátha tudok lőni egy süldőt, de ez nem jött össze, amit nem is bános, hiszen ez már csak egy örömvadászat volt, hogy még egy kicsit élvezhessük az őszi erdőt!
Ezt követően megtörtént az avatásom is, ami egyszerre volt felemelő és megható! Mindenkinek köszönöm, akinek része volt benne!
A hétvége további részében már csak pihentünk, és újra meg újra felidéztük a történteket. Az első bikám történetét!
Köszönöm Diánának, Szent Hubertusnak, és Mindenkinek, aki hozzásegített!
U.I.: Nagyon szívesen tennék fel képeket is, de én sajnos nem értek hozzá, hogy ide a fórumba ezt hogyan kell. Ha valaki esetleg tud ebben segíteni, úgy annak nagyon szívesen küldök néhányat email-ban, és hálásan megköszönöm, ha felteszi őket! Örülnék, ha megmutathatnám, és megoszthatnám e módon is az örömömet! Előre is köszönöm!
