Szombat hajnal
Szombat hajnalban, még sötéttel ballagtam ki vadászterületünk egyik erdős részére, ahol már egy hete is csak én voltam az utolsó beíró.
A világost egy háromszögletű fenyves egyik sarkán vártam meg, egy hármas útkereszteződésben, ahol egy széles nyiladékon jól végig is láttam. Persze mozgás semmi sem volt, csak a makkok és levelek potyogása borzolta időnként a képzeletemet.
Mikor elég világos lett, elhatároztam, hogy a fenyves mellett vezető úton fogok sétálni, egy kissé odébb eső sűrű felé, ahol még világosban is jó eséllyel lehet a visszaváltó vadat megpillantani. Így is tettem, de épp csak a fenyves túlsó sarkáig jutottam, mikor földbe gyökeredzett a lábam, hallván agancskoppanásokat az előttem lévő szálerdőből!
A fenyves másik oldalán is nyiladék húzódik, ide helyezkedtem, leszúrva a lőbotom, ráfektetve a puskát.
Mikor mindent elrendeztem, nagyítást beállítottam, botmagasságot beállítottam, próbacélzást tettem a nyiladékra, valami másfajta roppanást hallottam a nyiladék széléről, mint a korábbi makk-koppanások, majd hamarosan valami megváltozott a képben, egy sötétebb kontúr állt a nyiladék jobb szélén!
Minden vadász ismeri az ilyenkor fél másodperc alatt átfutó gondolatokat. Mi ez? Szarvastehén? Ha igen, átengedem, mögötte jöhet a bika! Nem, nem gímtehén, vastagabb a nyaka! Ahogy felém fordítja a fejét, az nem faág fölötte, hanem agancs! Dámagancs! Hasadt a lapátja! De észre is vett, hisz nincs 70 lépésre sem! A nyiladék csak két méter széles! Be sem gyorsítottam...!
De milyen jó, hogy vállban van a puska, ki van biztosítva, és már a céltávcsövön át nézem, hogy a bika fordítja a fejét menetirányba. A 9,3-as lövedék megakasztja az induló mozgást, és jó nyaktő lövéssel a nyiladék közepén maradt a bika.
Köszönöm, hogy megoszthattam!