Üdv Mindenkinek!
Kicsit régen szólaltam már meg, most, ha nem bánjátok nagyon, akkor egy kis "olvasnivalót" mutogatnék nektek a közelmúlt élményeiből....
Ivánka
Itt állok a nagy tölgynek támaszkodva, az ivánkai sűrű és a szélesparlagi borókás találkozásánál, az öregerdőben. Pontosan ott, ahol egy bő hónapja is álltam, de akkor még nem volt kan a disznajainkkal, pedig három különböző konda is előbújt sötétedéskor… most lenni kell! Benne vagyunk a búgás javában, és az idő…!? Jó háromnegyednyi dagadó hold, tízcenti porhó, mínusz nyolc-tíz fok. Lehet ettől jobbat kívánni? Tavaly egész télen – nem sok – egyetlenegy ilyen este nem volt, szenvedtünk is búgás alatt rendesen. Idén is csak annyit kívántam, hogy egy ilyen este legyen november-decemberben, csak egy! És most itt van… és nekem még megfordult a fejemben délután, hogy inkább otthon maradok a meleg szobában, a kandalló tüze mellett… bár, túl sok esélye nem volt a gondolatnak, de azért csak megszületett…
Fél öt múlt, éppen kigondolom, hogy már illene lábon lenni a disznóknak, amikor erős visítás ér hozzám. A sűrűnek éppen azon oldaláról, ahonnan várnám, hogy előbújjanak a disznajaim – minő véletlen! Már szöszmötölést is hallani, sőt, már látok is megvillanni egy disznót, amint épp a vágás szélén a „szöszösben” (a lábaserdőben sűrűn alánőve juharral, fagyallal) bolyong, sőt! Bizony, akárhogy is nézem, jelölgeti a bokrokat – a szája szélével kenegeti az összes „szöszt”, és jön kifelé. Közben tőle jobbra – tehát nekem balra – sorakozik a vágás szélén öt disznó, gyorsan végighúzom rajtuk a távcsövet, amolyan forma-forma süldők, úgyhogy már kapom is vissza a „szemem” az alul bóklászó kanomra, merthogy kan, az ugye nem kérdéses?!
Próbálnám felmérni, hogy mekkora is lehet a vészesen közeledő disznó (kellett nekem tíz méterrel állni a váltó mellé). Akárhogy is nézem, azt érzem, hogy „nem nagy”, pedig egy teljesen kifejlett kannak tűnik az alkata alapján. Vagy csak becsap a sejtelmes holdfény? Hirtelen felhúzom a tekintetem a közben húsz-harminc méterre felém érő süldőkre, onnan egyből vissza a szemből érkező kanra… hát azoktól nagyobb… nos, ha amazok ötven-hatvan kilosak, emez bizonyára megvan hetven-nyolcvan… ami… akármi is lehet. Ugyanúgy lehet egy jól fejlett másodikos, mint egy kistestű, korosabb disznó. Ezen gondolatok bolygatják az agyamat, közben a kanom beér a vonalamba, nemigen van tizenöt méterre, már a száját nézegetem, ennyiről látnom kéne a fogait is, hisz szinte nappali világosság van, csak éppen feketefehér minden, mint egy régi filmben. Fogát éppen nem látok, de elkezd az első két lábával egyhelyben dögönyözni – tipikus búgáskori kandisznó viselkedés, olvastam már róla többször, de élőben még csak a mangalicatelepen láttam ilyesmit… már ezért megérte kijönni, és ezen viselkedése sugallja azt nekem, mely alapján meghozom a döntést; meglövöm (legalábbis megpróbálkozok vele).
Óvatosan nyúlok a tölgyhez támasztott puskámért, bármennyire is vaksi a disznó, azért ilyen közelről nem kellene túl sokat hirtelenkedni. Felemelés közben kapcsolom a világítópontot, aztán vállnál kattan kettőt a cz biztosítója, a disznóm nyugodtan ballag felettem a váltón, kacsingat a rajta túl turkáló süldők felé… pirospont a lapján… CSETTT! – mifene?! Nem értem hirtelen a dolgot, hisz tisztán emlékszek, hogy az imént mindkét állásán átkattintottam a biztosítót, most mégis úgy érzem, hogy csak a gyorsító csettent el, az ütőszeg nem klattyant. A kanom meg sétál tovább nyugodtan a váltón, nemsoká felér a horizontra… én meg húzom hátra óvatosan a zárdugattyút, a csőből kiveszem a lőszert, nézegetem a holdfényben, bizony nincs benyomva a csappantyú, szóval nem a golóbis volt csütörtökös, hanem – ahogy éreztem is – nem sült el az ütőszeg. Talán annyira óvatosan tologattam ezt a kétállású biztosítót, hogy valahol a középső és az első állás között megállt? Vagy a hidegtől bedermedt az olaj a szerkezetben? – ilyen gondolatok kavarnak, közben a kanom kisétált a képből, úgyhogy csinálunk egy „próbalövést”, üres csőre zárom rá a dugattyút, gyorsító nélkül elsütöm, jó nagyot csetten (na, ezt nem hallottam az elébb), aztán még egyet, most gyorsítóval, így is elcsetten rendesen, úgyhogy visszavarázsolom a csőbe az imént már megijesztett lőszert, aztán várok. A disznók kicsit túlmentek rajtam, oda nemigen kéne utánuk menni, mert a borókásban ők vannak előnyben, de úgy hallom, hogy felettem van a vágás szélén több disznó is, aztán nagy sunggal beszalad elém egy koca, gurgulázva-morgolódva hívja a „párját”, ami nem is várat soká’, megérkezik mögé – na, ezt már most komolyabbnak érzem az iméntinél – de már kergeti is a kocát, ami visszarohan a vágásba. De már hallom is, hogy jönnek megint, most a puskát fogom, elrohannak felettem azon a váltón, amin az elébb „rálőttem” a toporzékolóra, de olyan tempóban mennek, hogy esélyem sincs összejönni velük, aztán már ezek is a borókásban vannak. Pár vinnyantást hallok a távozásuk irányából, aztán egy kis csend következik.
Azon gondolkodom, hogy akár el is ballaghatnék a borókás másik oldalára, ott is fel van rendesen túrva a lábaserdő, bizonyára utol lehetne érni a brigádot, amikor irtózatos disznóordítás – amolyan fél percig tartó – szólal meg előlem, az Ivánka másik katlanjából. Már indulok is, hisz ezen a szakaszon bőgéskor is jól lehet cserkelgetni a katlanok között, ennek is hasonló a „fílingje” – a fene enné meg ezt a piszkos szlenget – csak tán még kicsit jobban bizseregteti a véremet… Óvatosan felkapaszkodok a katlan peremére, éppen kigondolom, hogy lehet, várnom kellett volna még egy ordítást, talán kicsit elhamarkodottan ugrottam neki a dolognak, de nem… hisz motozást hallok a katlanból, de már látom is… csak a fene vinné el, hogy állandóan bepárásodik ebben a hidegben a szememtől a keresőtávcső, most is itt maszatolom a lencséjét, a disznó meg itt feketlik előttem… nézem… valami kanféle, sétál slégan felém… van vagy hatvan méterre. Megint az az érzésem van, mint korábban a toporzékolósnál, hogy ez nem az „én kanom”, nameg most még az eszem is azt mondja, hogy ő lehetett az, aki ordította azt a szép hosszút pár perccel ezelőtt, és őt verte el a kondától az apjok’, amikor megint visítás, de a hátamtól… pontosan onnan, ahonnan az imént idejöttem… kellett nekem hirtelenkedni! Amíg átjöttem ebbe a katlanba, addig a konda „java” a vágás szélén – a látóhatáromon kívül, velem párhuzamosan – átment az iménti leshelyemhez… Forr is a fejem rendesen, főleg azért, mert ugyanezen katlanokon visszafelé cserkelni, már nem olyan fantasztikus, mint idefelé, ugyanis innen menve úgy hajlik a hegy, hogy közel sincs olyan jó „belátás” a katlanba, mint van arról az oldalról, ahol az este elején ácsorogtam. De már megyek is. Otthagyom a felém – vagyis inkább a többiek felé – közeledő kant, aztán vagy tíz méterrel lejjebb megyek a rétegvonalon, és onnan osonok vissza az első katlanomba. Hamar meglátom a disznókat, vannak vagy nyolcan-tizen, de úgy látom, hogy a brigád túlsó vége felé mozdul valami darabosabb, de – a már emlegetett – hegy hajlása miatt azoknak csak a háta csíkját látom, pedig nemigen van a legtávolabbi messzebb hatvan métertől. Viszont előttem harminc méterre itt van három egyéb disznó, amolyan hatvan-hetven kiló-formák, tőlük nem mehetek egy lépéssel sem közelebb a csapat „elejéhez”, úgyhogy várok. Nem kell soká, ugyanis megérkezik mellettem az imént látott (mostanra meg teljesen elfelejtett) kan(ocska). Amint az előttem turkáló koca meglátja, elkezd neki gurgulázni, emez meg ért a szóból, rögtön a hátulját szaglássza az asszonypajtásnak. Egyéb sem kellett a konda túlvégén tevékenykedő „darabosnak”, robog is hozzájuk (közben ugye elém is), a kis kan – mielőtt elérni a másik – már ordít is, és pucol elfelé, fel a vágásnak, az apjok’ (merthogy egyértelmű, hogy ő az uralkodó itt) utána… én meg már a puskát fogom, világítópont be, aztán várom, hogy visszatérjen a kanunk’. Nem kell soká várnom, mert már itt is van, gurgulázik a koca neki is, én meg a biztosítót háromszor is megfeszítem előre – biztos, ami biztos -, a kan (ez már tényleg jó darab), nekiáll leellenőrizni, hogy a kispajtás nem-e tett valami kárt az asszonyában, éppen előttem keresztben állva (legalább harminc méterre) szaglássza a koca hátulját, amikor a lapján éri a lövésem… a kan pedig helyben marad. A többiek rohannak mindenfelé, új lőszert tolok a csőbe, aztán előkotrom a fejlámpámat, akármennyire is „éget” a holdvilág, azért mégiscsak lámpával kellene odamenni… A disznóm fekszik, de még igencsak forgatja a szemét, meg csattog az agyarával, úgyhogy úgy három méterről a fejlámpám fényénél megadom neki a kegyelemlövést… nagy párát fúj az orra, kinyújtózik a hátsó lába és vége… mint ahogy nekem is… nem érdekel a hó, a hideg, leülök mellé, simogatom a fejét, az agyarait – merthogy vannak ám neki tisztességesen – közben szívom magamba a jó erős kanszagot, nézem a holdat… szóval próbálom magamba szívni az este minden pillanatát, azon estének, melyből bizony kevés adatik meg egy vadászember számára, de hát ezért is ilyen értékes, és ezért indulunk neki minden egyes alkalommal az erdőnek, hogy majd hátha most…! És most itt van!
Aztán felhasaltatom a disznómat, csinálok pár fényképet…
Majd zsigerlés következik, vagyis pontosabban a romlandó részeit elválasztom tőle, ráteszem a kesztyűmet, aztán kint hagyom reggelig, hisz magam úgysem bírok most vele, nameg azért megérdemel a dolog reggel is még pár fotót az elejtés helyén…
jf
