Így írunk mi...

[Tomek]

Gratulálok Tomek! 

Köszönöm!

[Tomek]

Ez nagyon jó!
Bár felfogom a búskomor hangulatú írások szépségét is, de mostanában a reményt adó, vidámabb írásokat kedvelem. Mint ez. 

Néha ilyen is megy, de inkább a másik vonal fekszik, nem tudom miért.

[Tomek]

Óriások

Az első ütést az oldalába kapta. Megtántorodott tőle, kissé meg is szédült. Olyan erő volt benne, milyet idáig még nem tapasztalt. Ezidáig mindig ő adott, soha nem kapott. Rögtön jött a következő, kisvártatva érkezett a másik is... szemei elé ködfátyol úszott, és ismételten úgy érezte, hogy forog vele a világ. Ám nem adta fel. Patáit a talajba vágta, nyakát megfeszítette, és támadott. Most számára jött ki a lépés. Hatalmas csapást vitt be ellefelének, s aztán még egyet, majd még egyet. Szeme sarkából megpillantotta a bokrok között álldogáló teheneket, ez arra ösztönözte, hogy még vehemensebben rohamozzon. A kis tisztás talaját egyre jobban felszaggatták. Hangos koppanások, elfojtott nyögések verték fel az erdő csendjét.
Úgy érezte, nyerésre áll. Kihívója mintha fáradna. Most... most kell még egy utolsó, mindent elsöprő roham!
Kissé meghátrált és várta, hogy az ismeretlen újra támadást indítson. Vére forrt az indulattól, hiszen a lengedező szellő felé sodorta a tisztás szélén legelésző tehenek kihívó illatát. Küzdeni kell!
Újra rohamra indult.
Ám az ellenséges nyakat mintha acélból öntötték volna. Meg sem tántorodott a hatalmas ütéstől. Könnyed fejmozdulattal elcsúsztatta a csapás lendületét, majd újult erővel indult revansot venni.
Ez nem lehet... a tizenhatos kétségbeesetten próbált lábainak kapaszkodót találni. Túl hamar érkezett a válasz. Feje megbicsaklott, nyakába éles fájdalom hasított. De mindez semmi volt ahhoz a két hatalmas ütéshez képest, melyek mellkasát rengették végig. A levegő is elfogyott. Zihálva próbált előtörni, de nem lehetett.
A roham nem szűnt meg. Újabb és újabb ütlegek zúdultak rá, folyamatosan kijjebb és kijjebb szorítva őt a küzdőtérről.
Nem bírta tovább. Lábai remegtek, nyaka megbicsaklott, s amikor a következő támadásnál fejébe kínzó fájdalom hasított, megfutamodott.
Most előtte nyíltak szét védelmezően a bokrok, mint korábban megvert ellenfelei előtt, és ahogyan egyre gyorsabban és gyorsabban menekült, még hallotta, ahogy a győztes harsogó bőgésébe egy tehén halk, izgatott hívó hangja vegyül…

Álmos görcsös kézzel markolta a magasles kosarának deszkáját. Hiába emelte szeme elé a keresőt, a hajnali szürkületben az előtte zajló gigászi küzdelemből semmit sem látott. Az elfojtott nyögések, szapora agancskoppanások nehéz küzdelmet sejtettek, és amikor a győztes elharsogta magát, szíve kihagyott egy-két ütemet.
Elverték innen a régóta figyelt nagy bikát… A menekülés zaját csak rövid ideig hallotta, de szemei előtt megjelent a jól ismert vastag szárú, szinte fekete tizenhatos agancs, amit az öreg bika hordott a fején...
A szarvasok nagy, fekete árnyakként tűntek elő a rét derengéséből. A hat tehén között egy hatalmas testű bika forgolódott, de hogy mit hord a fején, abból Álmos semmit sem látott.
A nap csak lassan emelkedett a fák fölé. A vékony ködpára, mely a szeptemberi reggelt köszöntötte, beterítette az egész rétet.
A kis rudliból már csak két tehén állt tisztán, takarás nélkül, a többit elnyelte a rejtekadó sűrű. A bika is félig takarásban állt, fejét és elejét már fedték a fiatalos sűrűn nőtt fái. Aztán lassan a két tehén is eltűnt a sötéten magasodó erdőben, majd mintha sosem lett volna, a bika mögött is jótékonyan összezáródtak a bokrok.
Álmos elgondolkodott, ám végül mégis arra jutott, hogy ide ül ki este a vendéggel, akit ma kora délután vártak. Ha pedig valami miatt mégsem sikerülne este meglátni a bikát, másnap reggel még mindig elcsíphetik ugyanezen a lesen, vagy azon a keskeny nyiladékon, melyen mindenképpen át kell haladniuk, hogy elérjék nappali pihenőhelyüket. Ha nem változik semmi…

A vendég Álmos számára nem volt szimpatikus. Udvariassága sem tudta leplezni rámenősségét, ellentmondást nem tűrő stílusát. A vadőrnek volt már dolga hasonló vadásszal, igyekezett nem törődni vele, ám a területre tartó úton közöttük feszülő kínos csend nem vetített előre kellemes perceket. Ez az ember nem vadászni, lőni jött. Álmos jól beszélt németül, mégsem tett kísérletet arra, hogy társalgást indítson. Ha a vendég beszélgetni szeretne, kérdez, ő pedig tapintatosabb volt annál, hogy a nyilvánvalóan zárkózott emberből bármit kicsikarjon.
A les előtt jóval leállították a kocsit, és kiszállva Álmos elsuttogta merre indulnak, mi van körülöttük, és hogy körülbelül merről várható a szarvasok érkezése.
Lassan, a lehető legcsendesebben megközelítették a lest, majd várták, hogy meginduljon a mozgás.
A kis rét túlsó végén három suta legelészett, az erdő alján pedig egy róka cikkcakkozott egér után kutatva. A fátyolfelhős égen három nyári lúd gyűrte szárnyaival langyos, szeptemberi levegőt, geggenésük fagyos, decemberi hajnalok emlékét hullatta a vadőr ölébe.
Jobbról, nagyon messziről elnyújtott bőgés hallatszott. Álmos arra fordította fejét,  fülelt egy kicsit. Nem várta még, hogy ilyen korán megindul a mozgás, mégis távcsövezni kezdett.
A mellettük elterülő kukorica csendesen hullámzott a könnyű, esti szélben. Álmos lassan húzta a sorok között a keresőt, mígnem elért a kukorica és az erdő között húzódó útig. Kicsit várakozott, hátha lát valamit, és nem tette hiába: három süldő kocogott át az erdőből a tengeribe, hogy vacsoráját megkezdje.
A szarvasok felől semmi zaj nem érkezett. Az őzek eltűntek, a róka is továbbállt a   rétről. Álmos kitartóan távcsövezett tovább. A távolból jobbról is, balról is megindult a bőgés, de előttük még mindig nem volt mozgás, s nem hangzott egy hang sem.
Mellette a vendég a les sarkába dőlve kémlelt körbe, és kérdően nézett Álmosra, mit lát? A vadőr megcsóválta a fejét, finoman legyintett egyet, majd ő is hátradőlt.
Ám ekkor az erdőszélen a bokrok között egy tehén hosszú, csontos feje jelent meg, és tágra nyílt orral szívta magába a levegőt. Álmos megelevenedett. Elindultak… finoman megérintette a mellette ülőt, az erdőszél felé mutatott, majd szemét a látcsőre tapasztva kémlelni kezdett.
A tehén nem mozdult. A mögötte lévő sűrűben azonban elpattant egy-két ág, jelezve, hogy a rudli kifelé tart, de a vezértehén még mindig kivárt.
Balról, a szálerdő felől ekkor bőgés harsant. Az öreg tarvad arra fordította a fejét,    s nyakát kissé megemelve figyelt a hang irányába. A bőgés közeledett. A tehén kíváncsian tett egy lépést, fejével bólintott egyet, ám még mindig nem lépett ki teljesen. A szél a tehenek felől fújt, s a közeledő bika jó tempóban haladt egyre közelebb és közelebb.
Álmos kíváncsian várta a fejleményeket. A tehéncsapat gazdája még mindig hallgatott. A hivatásos vadász kíváncsian figyelte a vezértehén mögötti bokrokat, hátha meglátja a bikát is, amikor avar ropogása hallatszott balról, majd agancs is koppant az ágakon.
Átlendítette a távcsövet a rét másik oldalára, és látta, amint egy jó, középkorú tizennyolcas kilép. Kíváncsian nézte… a bika feltartott fejjel szimatolt a tehenek felé. Álmos szemügyre vette az agancsot: sötét színű, hosszú ágú, de nem túlságosan hosszú szárú, fejlődőképes bika állt előtte. Nem foglalkozott vele. Nem ítélte lőhetőnek, a jobbról érkező tarvad felé figyelt. A tehén mellett megjelent még két tarvad, de a bikát továbbra sem fedezte fel.
Ekkor, mintha ágyú dörrent volna mellette, megszólalt a vendég .375-öse. Álmos elképedve kapta oda a fejét. A férfi a céltávcsőre borulva figyelte az utolsókat rúgó bikát.
A lövésre hatalmas kavarodás támadt a bokrosban. A tehenek eltűntek, de az ágak koppanásából hallani lehetett, hogy a bika is velük együtt menekül. A kukorica felé tartottak, egyre gyorsabb ütemben.
A kis réten fekvő tizennyolcas végleg elpihent. Álmos dühösen távcsövezett a jobbra távolodó rudli után. A tehenek rendezetlen tömegben vetődtek át az úton, nem is tudta őket megszámolni. A távcsőre szorított kezekkel várta a bikát…
Mellette a vendég megszólalt.
- Jó bika, ugye? - kérdezte, elismerést várva.
Álmos nem válaszolt.
Ő már látta.
A vendég felé fordult, és mérgesen mutatta, hogy nézze.
A keskeny nyiladékon ott állt a bika. Szürke testű, kosorrú, vastag szárú tizennégyes. Fejét elfordítva visszanézett az erdő felé, ahonnan karcsú ünő vált el, és beugrott a kukorica közé.
A bika nyújtott nyakkal indult utána. A hatalmas agancs, ahogyan hátravetette fejét, túlért a horpaszán. Aztán eltűnt a látomás.
Álmos dühösen, a vendéget hátrahagyva mászott le a lesről, hogy az elejtett vadhoz induljon. Szájában keserű nyál gyűlt össze, bal kezét összecsípte a csalán, és valahonnan a háta mögül elterülő sűrűből egy falka sakál üvöltése jelezte, hogy közelít az éjszaka...

[Corbett]

Itt sem happy end a vége, de nagyon jó írás 

[Tomek]

 

[Erdojaro (Molnár Attila)]

Tetszett, mint mindig! Köszönöm!   

[dama]

Jó volt olvasni, remek írás! 

[Tomek]

Köszönöm nektek! 

Szikra

- Ez is késik… - pillantott az égre fortyogva Lóránt. A megbeszélt időpont óta már eltelt csaknem háromnegyed óra, de a bemondott színű autó, csak nem akart felbukkanni. Egyre szaladóbb szívveréssel bámult át a poros szélvédőn. Gyűlölte az egészet, mindinkább, teljes szívéből. Lassan és alattomosan közelített az este, ha most megkésnek az indulással, odakint már a szürkület fog elnyújtózkodni mindenhol, és a bírálathoz nem lesz elég fény. Utána pedig ki tudja, mennyi idő lesz, mire találnak a gusztusnak megfelelő agancsot? Idegesen dobolt a műszerfalon jobb kezével, állát a kormányra támasztotta és hunyorgó pillákkal hallgatta az esti kívánságműsor szószátyár bemondóját. Az unásig ismételt dalokra fel sem figyelt. Ott kopogtattak valahol a dobhártyáján, bebocsájtást kérve, ám kívül rekedtek… a férfi máshol járt.
Otthon volt... halkan súrlódott a fém a fémen, amikor félrehúzta a függönyt. A feljárón mintha látta volna még a kedves kisautót, az árnyékban feltűnő karcsú testet, ahogyan a kulccsal babrál, mint mindig szokott. Ahogy felvillan az udvari lámpa sárgás, gyenge fénye és az imbolygó árnyék elindul az ajtó felé. Három éve. Ezt látta utoljára… agyába égett a kép, az utolsó esti találkozás emléke. Az utolsó csók, az utolsó vacsora. A mosogatás szobába szűrődő zörejei. A vízcsobogás közé vágódó koppanás éles hangja… a villogó kék-piros fények, a piros kabátos, arctalan alakok, a több mint egy órás, egyre inkább reménytelen küzdelem. Az utána következő nyúlós lassúsággal múló, kiüresedett éjszaka…
Gyomra kínzón rándult össze. Remegő kézzel kotort cigaretta után. Szétnyomódott dobozt rángatott elő farzsebéből, sokadik próbálkozásra az öngyújtó is lángra lobbant. Bal keze megpihent a kormányon, jobbjával beletúrt hajába. Nagyot sóhajtott, a benne munkáló feszültségtől lába ütemesen dobolt a padlón, és összehúzottt szemmel figyelte a kanyart, amerről a vendégnek érkeznie kellene… mert jön! A gondolatra becsukta szemeit, mélyet sóhajtott…
Egészen üzekedésig megúszta. Addig csak a tagok vadásztak. Őket ismerte, ha menni kellett, hát néhány tétova mondattal, kényszeredett vigyorral megúszta.
Hanem őznászra ismét ki kellett rukkolni, mint régen. Pedig az utolsó pillanatig bízott benne, hogy a határok zárva maradnak, de nem... hárman érkeztek. Egy nagyhasú tohonya pénzeszsák, aki még a kocsiból sem akart kiszállni, nem is lőtt semmit, nem akart vele lövetni. Elment mérgesen… Utána jött a vékony, mitugrász, az legalább értett valamennyire a vadászathoz, de úgy beszélt vele, mint egy zupás őrmester, parancsolgatott. Ám mindegy volt neki, mekkora a bak. Meg is lőtte a nagy bakot, nincs vele gond tovább, nem kell félni, megugrasztja e valaki, éjszakai lámpás zsiványok oldalba nem durrantják. Már várja a postát. Meg az öregúr. Vele nem volt sok gond. Kettőt sem szólt, rá is vitte a Tőzeges vén, visszarakott bakjára, este elhibázta, reggel sípra beugrott, akkor meglőtte. Ínyig visszakopott fogú matuzsálem. Örült az öreg, ő meg feszengve vigyorgott, parolázott, majd búcsúzott a vadászháznál. Kifőzés, bírálat… majd újra a nyugalom. A sötét szoba, ahol alig látott még nappal is, az egyiket a másik után követő cigaretták, az esti sörök és fröccsök… belefáradt. Nem akarta. Legalábbis nem úgy, mint régen. Elveszett valahol az erdő romantikája… megutált mindent. Vadat, embert egyaránt…
Autó fékezett mellette. Fiatal, szemüveges, felnyírt hajú fiatalember hajolt ki az ablakon.
- Jó estét! Ön a hivatásos vadász? – szólt át.
- Stét… - morogta Lóránt. – Én hát... maga jött bikára vadászni?
Amaz bólintott.
- Jöjjön utánam. – vakkantott a vadőr. – Egyszerűbb, mint magyarázni.
Indított, aztán gépiesen tekerve a kormányt, megindult az úton. A bolt mellett balra, a kocsmánál megint. Alig észrevehető kézmozdulattal intett az ismerős poharazóknak, kalapját mélyen a szemébe húzta. Aztán végig a csatornaparton, lépésben át a rozoga hídon. Keresztül a murvás úton, majd jobbra azon a bicskanyitogatóan rossz, rövid szakaszon. Onnantól végig újra a csatorna partján, be a házhoz… elfordította a kulcsot, kiszállt. Nekidőlt az autó oldalának, és karba tett kézzel várta a fiatalembert. Ugrálva közeledtek a terepjáró fényei a tompult fényű tájon.
A hadaró bemutatkozást nem is értette. Valamilyen Péter… ez elég is lesz. Ha értette volna, akkor is elfelejti. Nyúlánk, magas, szemüveges fiatalember állt vele szemben, kipirult arccal. Izzadó tenyere összemaszatolta tenyerét, amikor kezet fogtak.
Péter gyűrött csomagot kotort elő a hátsó ülésről.
- Elnézést a késésért, de nem találtam megfelelő bort, amit én is meginnék. Egy kis válogatás… - nyújtotta át a tasakot. – Későn jutott eszembe, fogyassza egészséggel!
Lóránt megütközött. Régóta az első ember, aki partnerként kezeli. Eszébe jutottak a fennhéjázó, pökhendi tagok, a lekezelő vendégek, a tivornyák utáni hajnali mosogatások, amikor a zsíros edények koccanva, locsogva úsztak tovább előle a dézsában, akaratlanul is eszébe juttatva azt a borzasztó novemberi éjszakát
- Köszönöm… - motyogta. – Tegeződjünk. – csúszott ki a száján. – Pakolj át gyorsan és induljunk, mert alig maradt fél óránk, hogy körülnézzünk.
Peti valószínűtlen gyorsasággal rámolta át holmiját, és pattant az anyósülésre. Két perc múlva már kifelé zötykölődtek. A férfi nagyokat szippantott a dohányfüstös vadászkocsi-illatból. Érdeklődve nézett körbe.
A hűvösödő estére párakabátot gombolt a mellettük kanyargó csatorna, és messziről mintha bikabőgést sodort volna feléjük a szél. Péter megborzongott.
- Gyönyörű esténk van! – fordult Lóránt felé.
- Az. – bólintott kedvetlenül Lóránt, aki éppen azon gondolkodott, merre induljanak. Messzire menni nem volt kedve, nem is lett volna célszerű. Az erdőben már félhomály terpeszkedik ilyenkor. Merre? Nagyot zökkent a kerék, majdnem a válla is megrándult, elnézett Péter irányába. Eszébe jutott az a hosszú nyiladék, ami a régi községi kaszálóról indul, mélyen be az erdőbe. Van is ott a sarkon egy rossz les, hátha… az ördög nem alszik. Jobb bőgés ugyan a terület túlsó sarkán van, az egyik tag látott is ott egy szemrevaló bikát még a hónap elején…
- Mekkora bikát is szeretnél lőni? – kérdezte.
- Legfeljebb hat kilósat. – motyogta Péter. – De tényleg, legfeljebb hatkilósat! Mióta dolgozni kezdtem, erre az estére spóroltam az összes félrerakható pénzem, nem szeretnék anyagi csődbe kerülni, de azért vadásznék egy jót, ha tudunk. Ha nem jön semmi, az sem baj, már ezért a kis kocsikázásért is hálás vagyok. – mosolygott.
Lóránt arcára erőltetett egy vigyort.
A leshez rövid séta következett. Elöl ment Lóránt, lába nyomán ledőlt a fű, száraz szálaival egyenes utat mutatva a vadőr mögött a szószékig vezető úton. Felcihelődtek. Péter izgatottan forgolódva távcsövezett körbe.
- Merről várható a rudli? – kérdezte feszült suttogással.
Lóránt hatalmas nyugalommal intett körbe.
- Itt? Bárhonnan… - lehelte, aztán újra rágyújtott egy cigarettára. A kékesszürke füst nyílegyenesen spirálozott a magasba. A férfi elégedetten dőlt hátra. – A szelünk jó. – susogta, és összehúzott szemmel figyelte, ahogyan Péter egy percig nem ül nyugodtan. Ziháló szuszogása, kipirult arca, kapkodó mozdulatai mind-mind a benne szunnyadó izgalmat sugározták, azt, amit régen Lóránt is érzett, és nagyon kevés vadásztársán látta manapság. Most meg csak ül, és unottan várja a szürkületet, hogy hazamehessen a söre mellé. Mélyet szívott a cigarettából.
- Mi az ott? – kérdezte hirtelen Péter, és elnézett a messzelátó felett. Állával bökött a jelzett irányba. Lóránt feltápászkodott, jobbra-balra nézett, magasra tartva az ujjai között égő dohányt. A vékony kabát alatt rejtőzött a gukker. Hanyagul emelte maga elé. Kicsit tétovázott, mire megtalálta, mire gondol vadásztársa.
- Sakál! – válaszolt azonnal, mikor a kerek látómezőben feltűnt a fűszálak között leselkedő tömzsi fej.
Péter a puska után nyúlt, és miközben emelte, megkérdezte.
- Meglőhetem?
- Úgy tudtam, régóta bikára spórolsz. - válaszolt a másik. - Felőlem meg, de akkor a mai, rövid estének is vége.
Péter sóhajtott egyet, és halkan visszatette a golyóst a sarokba. A sakál szemét nem kerülte el a mocorgás, eltűnt a magas fűben.
Kacsák süvítettek át felettük az égen. Lóránt nyakát kitekerve bámult utánuk. A kis csapat gyorsan alábukott a fák mögött, ahol a csatorna húzódott. Halk loccsanással értek vizet. Mellettük, a kinyúló fák mögött őzbak riasztott. Az álomra készülődő erdő neszei közé hirtelen messziről jövő roppanás hangja csattant. Aztán kisvártatva még egy. Péter kérdőn nézett a mellett ülőre.
- Tedd fel a puskát. Szarvasok lesznek, konda nem jön ilyen csendben, ez nem magányosan járó vad… - motyogta Lóránt és felemelte a távcsövet. A cigaretta maradékát eldörzsölte a korláton, majd két könyökét a deszkára támasztva figyelte a szürkülő nyiladékot. Szabad szemmel már nem voltak kivehetőek az alakok, pár perc még, és a kereső sem fog segíteni a bírálatban.
Péter nagyokat szuszogva markolta a puskát. Vékony, nyekergő bőgés előttük. Mintha távolodóban lenne a rudli, gondolta Lóránt, miközben feszült figyelemmel próbálta elkapni tekintetével a szabad területen mozduló vadat.
- Látsz valamit? - kérdezte Péter vacogó fogakkal, mert bár nem volt hideg, egész testében reszketett az izgalomtól.
- Semmit. Talán táv... - harapta el a mondatot a vadőr, amikor meglátta a nyiladékra kiálló ünőt és a tehenet. - Ott vannak a szarvasok! Két tarvad. - hadarta.
Péter belenézett a céltávcsőbe. Alaktalan homály fogadta, a nagy szuszogástól bepárásodott a lencse, kapkodó mozdulataival csak elkente rajtuk a porral keveredett lecsapódott leheletet. Sietve túrt zsebébe a szemüvegtörlő kendő után, de nem találta. Némi aprópénz, papír zsebkendő, kulcskarika, toll hullott a padlóra.
- Csendben, te! - sziszegte a vadőr, ám úgy látszik a szarvasokat különösképpen nem zavarta a hirtelen jött zaj. Nyugodtan vonultak a túloldal felé.
- Egy, kettő, há… ott a bika! - bukott ki Lórántból az izgalom. - Ott van!
Péter kétségbeesetten küzdött a lencsékkel. A kendőt a padlóra dobta, sűrűn pislogva igyekezett tájékozódni a céltávcső imbolygó képében. Elöl a három kisebb, mögöttük a nagyobb, az lesz a bika, gondolta, aztán arra gondolt, hogy ekkora izgalommal, ilyen remegéssel lőni sem fog tudni.
- Jó bika! Bal szárán lapátos, a jobbon hármas korona, nincsen jégága. Rövid, de vastag.
Péter egy pillanatig még nézte a szürkületben vonuló rudlit. Próbálta odaképzelni a Lóránt által mondottakat a bika fejére, látta ugyan a bika fején ékeskedő agancsot, de azt, hogy milyen, már nem tudta volna megmondani. Odapillantott a keresővel. Abban valamivel többet látott. Öreg, tömzsi szarvas ballagott a tehenek után, aztán megállt, és belenyekergett a készülő éjszakába. Valószínűtlenül erőtlen, elcsukló hangja volt.
- Mekkora? - kérdezte hirtelen Péter.
Lóránt vacillált kissé. Mondja, hogy hat kiló? Nem annyi… Hat és fél inkább, de az is lehet, hogy közelebb a héthez. Ha más ült volna mellette, rávágja, hogy hat, aztán kifőzi, és az elszámolás már nem az ő gondja, több lett, majd megoldják. Hanem, ennek a fiatalembernek nem tudott hazudni. Volt benne valami a régi önmagából, ami meghalt a feleségével együtt, de most talán a lelkében szunnyadó hamu alatt életre kapott.
- Hat és fél, inkább hét. Nagyobb, mint amekkorát terveztél.
Péter ránézett a mellette kuporgó alakra. Aztán újra megkereste a bikát. Fejében cikáztak a gondolatok, a vadászvizsga pillanatai, az első golyós, az első őzbak, disznó emlékei, a régi-régi álmok, milyen lesz majd, ha ő is egyszer bikát lőhet… eljött a pillanat. Tisztán érezte.
A szarvas nem mozdult. A távolodó tehenek közül kettő már el is tűnt a bokrok között, de az agancsos csak nézett utánuk. A bajor tüske odatáncolt a lapocka mögé, és a dörrenés összetörte az este nyugalmát. A háremúr meglódult, de futása imbolygó volt. Hatalmas töréssel ért be a bokrok közé, majd még hatalmasabb reccsenéssel zuhant össze. Mélységes csend borult a tájra. Csak a két vadász szuszogását lehetett hallani.
- Meglesz… - nyugtatta Pétert a vadőr.
A vendég csak törölgette arcát és homlokát. Kibukott belőle az elmúlt alig fél óra összes izgalma. A remegés visszatért, és miután elmorzsolt szeme sarkában egy könnycseppet, alig tudott lemászni a lesről.
A bikáig megtett lépések élete egyik leghosszabb útját jelentették. A rálövés helyén látott elugrás, az ujjak között szétmorzsolt tüdődarab, a csapa mellett kétoldalt kifújt vérnyom, mind-mind mélyen bevésődött emlékei közé.
Az alacsonyan nőtt bokrok és a magasra verődött fű között ott pihent a basa. Sötét agancsszárain szürkére száradt sár tapadt, lábai maga alá kapva, feje oldalra billenve.
Péter nem szólt semmit, csak megölelte Lórántot. Az megveregette a vendég hátát, és amíg a férfi leült, hogy az agancsot tapogatva hallgassa az éjszakát, elbotorkált töretet keresni.
Sokáig kotorászott a túloldali fák között, mire egy igazán egészséges levelekkel bíró tölgyágacskát talált, majd kettétörte. Hosszan állt ott a fák alatt. Ha valaki kérdezte volna, mit csinál, azt válaszolja, avatóbotot keres.
Valójában újból máshol járt. Ismét feltűnt előtte az az éjszaka, az értelmetlen veszteség, az életéből elvesztegetett három év, amit nem lehet visszahozni. A régi önmaga, aki még boldog volt. Merev tekintettel bámulta az előtte hajladozó vékony gallyat.
Levágta, majd lassan visszaindult a bika és a vendég felé.
Közben arra gondolt, hogy három éve először ma nem fogja kinyitni a hűtőajtót, hogy kivegye belőle a gondosan bekészített két üveg sört.

[Embandy]

jó volt olvasni Tomek 

[Plank Csaba]

                                                                                                       
                                                                                                           11-es beíró körzet

 Beálltunk a garázsba és megszólalt a telefonom…
 A történet 10 évvel ezelőtt kezdődött. Ültem a Mentőállomás előtt a padon és azon gondolkodtam, hogy kit lehetne „megkörnyékezni” hivatalos erdőjárás, fényképezés engedélyének céljából. Munkánk folyamán bejárjuk, bejártuk a vidéket és a magával ragadó táj felkeltette kíváncsiságomat, a vadregényes széltörések, az ezüsttörzsű bükkösök, mintha mind – mind egy szál gyertyaként állnánk a felkelő nap fényében. Vadásznak s vadfotósnak szemet gyönyörködtető! Mégis csak a Bakonyban vagyunk!
  Ezen gondolataimat megosztottam Bajtáraimmal, többeket megkérdezve, hogy ismernek-e olyan személyt, aki ebben segítségemre lehet!?
Egyhangúan említették, hogy a Mentőállomással szembeni lakóépület aljában található  garázsok egyikében, ha az ajtó nyitva áll, és előtte egy fekete terepjáró parkol, nyugodtan menjek oda, Laci bácsi vadász, biztosan segíteni fog. No, persze, nem utolsó sorban, hogy korábban már volt „szerencséje” találkozni velünk, „egyenruhásokkal”, sajnos munka kapcsán, maximálisan megelégedve az ellátással és szerencsés kimenetellel.
No, nekem sem kellett több. Onnantól kezdve figyeltem a garázst! Mígnem egyszer a várva várt kép fogadott, a nyitott garázsajtónál mozgolódást láttam. Összeszedtem magam és gondolataimat, felbátorodva odasétáltam. Bekopogtam, és egy szikár, termetes, ősz hajú urat találtam. Elmondtam, hogy ki fia - borja vagyok, milyen szándékkal és kérdéssel érkeztem. Segítő jobbat nyújtott, egyáltalán nem határolódott el a kérésemtől. Pár napra rá a piros kisautóm kettő személlyel lassan falta a kilométereket, amelyet a Bakony hegyvonulata állított vele szembe. Haladtunk a lőteret kettőszelő úton, a körzet felé, amelyen Laci bácsi vadászott. Megegyeztünk, hogy megmutatja a körzetét, a határait, hogy utána előre egyeztetve ne tévedjek el, esetlegesen át ne tévedjek a szomszédos körzetbe.
Akkor még nem is gondoltam, hogy mennyi élménnyel ajándékoz meg ez a terület. Letérve az aszfaltról egy földes útra, mezőgazdasági táblák mellett elhaladva értünk be az említett helyre. Nagyon hangulatos környezetbe érkeztünk. Erdős tag mellett mindjárt egy mezőgazdasági tábla, majd az erdő által körbe ölelt kaszálóra értünk. Onnan utunkat folytatva egy nagyobb nyílt részre, ismét egy kaszálóra. Körbe erdő, sűrű, kiváló vadrejtő helyek! Balra tekintve a horizonton már a szomszéd birodalma. No, de maradjunk a saját területünknél! Nagyon ígéretes hely! És ami a legfontosabb, hogy nyugalmat találjon a vad, nincs szétzavarva „össze – vissza” vadászva! Két kézen meg lehet számolni az elengedett lövések számát évente! Itt figyelmet kap a vad!
Találkozásunkkor Laci bácsi már nem vadászott csak figyelte a vadmozgást, nézelődött, sétált. Egy vadász fiatalember (Z. vadász) „kezelte” a területet. Említette, hogy vele egyeztetve bármikor mehetek fényképezni!
Egy kis idő eltelt mire megjegyeztem a neveket; - Rakató, Körtvélyes, Tábornoki les, Üveges les, Dagonyás és így tovább, végül, de nem utolsó sorban pedig, hogy melyik körzetben is vagyunk; a 11-es körzetben – kaptam a választ.
Így indult a megismerkedésünk.
 Rögtön el is érkezett az első „önálló” kimenetelem. Egy verőfényes szeptember eleji délutánra esett az időpont. Próbáltam felidézni, hogy merre is mentünk pontosan ennek előtte, de hál’ Istennek a tájékozódó képességemmel nem volt baj előtte sem. Fel tudtam idézni, hogy melyik bekötőútra és onnan merre tovább is mutatták az utat. Kisautóm nyelte a kilométereket a földesúton, igaz lassan, az út minősége miatt, de elértem a kiszemelt helyet, ahol is az autót terveztem hagyni. Onnan gyalogosan óvatoskodtam tovább, minden feltűnés nélkül.  Vállamra vettem az állványt és elindultam a kiszemelt leshely irányába. Utamat folytatva egy kaszálóra értem, amelyet körbe ölelt az erdő. Viszont mielőtt kiértem volna a nyílt placcra egy enyhe kanyart vett az út. Onnan még óvatosabban haladtam. Figyeltem, mert a két erdőtag között egy szórót létesítettek, ahol ilyentájt már bármi megjelenhet. Úgy tűnt, hogy korai az idő. Utamat folytattam a nagy kaszáló irányába, a körzet „központjába”. Kióvatoskodtam a szélére, mindenhol csend honolt. Nem volt mozgás rajta. Így feltűnés nélkül, csendesen el tudtam foglalni a kiszemelt helyemet, amely az egyik sarkon álló les alatt volt. A perspektíva miatt nem a lesre ültem, hanem alá. Megkezdődött a türelemjáték és figyelés. Most alkalmam nyílt pontosabban ismerkedni a terület eme szegletével. Velem szemben 350 méterre egy fenyves erdős rész  volt látható. Tőlem bal kézre egy tölgyes, elegyes fiatalos, fentebb benne szintén egy fenyő csoport magasodott ki belőle. Ez a sűrű, elegyes rész folytatódott a hátam mögött. Jobb kézre egy enyhe emelkedő volt a kaszálón, a horizonton túl közvetlen a körzethatár. Nos, szóval ide vártam mozgást.
Amint tüzetesen átnéztem és betájoltam a vidéket egy süldő róka váltott ki a tőlem balra eső tagból, a Rakatóból és elindult merőlegesen a kaszálón, figyelve, bogarászva. Gondolta, hogy most megtölti korgó gyomrát némi mezei pocokkal. A gépnek kissé messze volt még, ahogy a keresőbe néztem. Viszont minden mozdulatát látni lehetett. Láttam, ahogy a hegyes fülét meredten egy pontra irányítja és hegyes pofájával egy helyre koncentrál. A vacsorának való nem dughatta ki teljesen az orrát, hogy a rókakoma asztalán végezze, ezért csalódottan irányomba kezdett kocogni. Figyeltem, ha az irányát tartja akár még „lövésre” is jöhet az objektívnek. Közben a kocogását meg-meg szakította némi vizsgálódással, figyeléssel, de azért méterenként közeledett. Tőlem 30 méterre ért a kaszáló szélére, pár képet sikerült készítenem róla mielőtt korgó gyomorral beváltott az erdőbe. Alig tűnt el a vörösfrakkos, tőlem az ellenkező oldalon kiváltott két siheder gímbika. Ahogy kiléptek a rétre egyből nekiálltak legelni, látszott, hogy régen volt már „ebédidő” náluk. Megpróbáltam képet készíteni róluk, amelyek valamennyire sikerültek is, dokumentációs jellegű képek születtek, de első alkalomnak nem is kívánhattam volna szebb és hangulatosabb délutánt, estét. Ugyanis időközben a Nap alábukott a horizonton és a nappali világosságot váltotta a kora esti szürkület. A gépnek már kevés volt a fény, ezért szedtem a sátorfámat, és amíg nem támad nagyobb mozgás a réten, elhagyom leshelyem, nem szeretném megzavarni a kiváltó, táplálkozni szándékozó vadat.
Szeptemberi hónapot írtunk, feltűnt, hogy síri csend honolt a tájon! Egy mordulás, egy bőgés nem hallatszott közel s távolról. Úgy tűnt, hogy a királyok még váratnak magukra.
Így telt az első „önálló” kimentelem.
 Ugorjunk pár évet az időben… Egy verőfényes délelőtt gondoltam egyet, hogy vétek lenne kihagyni ezt a szép időt. Telefonon egyeztettem Laci bácsival, hogy szabd-e a terület délutánra. Ennek előtte már megbeszéltük  - ha van is vadászat, vagy vadászat lesz - , elég nagy a terület,  el tudunk úgy helyezkedni -  persze szigorúan betartva a megbeszélteket -, hogy elférjünk, és ne zavarjuk egymást. Ha betartjuk a megbeszélteket és a szabályokat, akkor a fényképezés és vadászat tud egymás mellett működni! Mint azt bebizonyították a területen eltöltött évek!
 De térjünk vissza a délutánhoz. Megbeszéltük, hogy mehetek, nem lesz vadászat. Kora tavaszi, kellemes időjárás volt. Érezni lehetett az ébredő természet minden pezsdülését, a föld illatát, ahogy visszatér az élet - mint zsibbadt végtagokba a vérkeringés, a madarak felszabadult dalát, amivel köszöntötték az életet adó napsugarakat. Teli reményekkel ballagtam én is a „központi” kaszáló felé, bízva benne, hogy a jó idő korábban kicsalogatja a csülkös vadat táplálkozni, napozni nappali rejtekéből. Az erdő szélén egy bokor tövében letáboroztam, magam elé vettem a gépet és vártam. Élveztem a langyos meleget, amely már nagyon jól esett a hosszú téli szürkeség után. A nap még fent volt, beragyogta a vidéket, mikor a szemközti sűrű szélén mozgolódás támadt. A keresőtávcső magam elé hozta a látottakat: hat főből álló bikarudli váltott ki. Az idősebb bikák már elhullajtották fejdíszüket, a fiatalok még hordozták. Ahogy tüzetesen megnézem őket, feltűnt közöttük egy félszárú, fiatal bika. Nos, ez még érdekes is lehet – gondoltam. A távolság elég nagy volt közöttünk, a rét is elég nagy még nem tudtam beazonosítani, hogy merre indulnak meg. Legeltek kissé balra, aztán vissza, de folyamatosan irányomba tartottak. Lassan, de haladtak. A kaszáló közepénél járhattak, mikor szinte nyíl egyenesen elindultak felém, mintha zsinórón húzták volna őket. Kezdett izgalmassá válni a dolog. Én féltérdelő helyzetben, a szememet le sem véve a gép keresőjéről követtem őket! Közeledtek ahhoz a távolsághoz, ahol minden szemrebbenés számít. Tőlem 30 méterre szétszéledt a társaság, mondhatni, hogy megkörnyékeztek a szarvasok. A félszárú bika pont velem szemben legelt. Akkor láttam, hogy az agancs töve még véres. Apró vércseppek csorogtak végig a fején, a kiváltás előtt hagyhatta el agancsát. Én lapultam, pislogni sem mertem, nehogy gyanús legyek számukra! Így is félő volt, hogy a gép hangjára felfigyelnek. Szerencsére ügyet sem vetettek rá! A nap lassan közeledett a határhoz, nagyon szép színekben festette meg a vidéket. Ahogy helyezkedtek a rudli tagjai, egyszer csak látni lehetett, amint a félszárú keresztezi az egyik korosabb, „kontyos” bika útját. Fülek hátra csapódtak, fejek felemelkedtek, látni lehetett a fenyegető magatartást. Háttérben a lemenő nap színesítette meg az ég alját, én lapulva vártam a pillanatot, mikor regulázza meg az idősebb király a gyerekbikát. Ez a pillanat nem is váratott sokat magára. Mindkét bika kétlábra állt és mellső patáikkal próbáltak dűlőre jutni. Ezt vártam! A gép csak kattogott! Abban bíztam, hogy több kocka kép közül csak sikerülni fog egy! Elárulom, sikerült! A kép címe „Regula” lett. Amint földet értek és megnyugodott a hangulat, kezdtem számukra gyanússá válni. Egyre többször figyeltek irányomba - hol felnézve, hol legelve -, a szemük egyfolytában rám szegeződött. A rudli nagyobb része elindult tőlem ellenkező irányba, követte a többi is őket. Megvártam, hogy olyan távolságba kerüljenek, mikor már nem zavarom őket a mozgásommal. A leírtak kb. négy óra alatt játszódtak le. Alig tudtam megmozdulni, úgy elgémberdtek a lábaim. Ezen a napon az égiek szintén egy nem mindennapi élménnyel ajándékoztak meg!
Rengeteg élménnyel ajándékozott meg ez a terület. Kevés lenne a hely, ha mindet leírnám! Most ennyit ragadtam ki közülük…
Az idő haladt! Laci bácsi egészségi állapota is romlott, sajnos újból találkozott velünk, egyenruhásokkal. Bárcsak ne lett volna ránk szüksége! Nem így kellett volna találkoznunk!
Szolgálat. Este. A hasábrádió riasztása felveri az állomás csendjét. Ilyenkor tudjuk, hogy valahol, valaki vár minket, valaki bajba került és számít a gyorsaságunkra. Egy kismamának van szüksége a segítségünkre, kicsivel előbb szándékozik előbújni a baba a kiírtnál. Miután elindultunk a kórház irányába a fájások erősödnek. Kérdéses, hogy beérünk-e? Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy rendben menjenek a dolgok. A mentőbejáróban a fájások már egy percen belüliek, szinte futva érkezünk a szülőszobára, ahol már várnak bennünket. Pár pillanat múlva gyermeksírás veri fel a szülészet csendjét. A mentőállomásra érve beállunk a garázsba, alig áll le az autó zaja, csörög a zsebemben a telefon. Laci bácsi örökre elaludt, feladta a küzdelmet a gyilkos kórral szemben.
Néhány perccel ez előtt, amikor egy új élet született, egy másik élet készült távozni, hogy örök nyugalomra szenderüljön.
Fülembe csengenek Laci bácsi szavai, amikor a vadászterület felkeresésének lehetőségéről érdeklődtem nála, mert Z. vadász azt mondta, hogy vadászni szeretne.
 -Z. vadásznak, nem szabad hinni…Ha azt mondja, hogy „jó napot!”, mindig ki kell menni megnézni, hogy fent van-e a nap!  Olyan mint Láng Vince…
 Isten veled Laci bácsi! Égiek kísérjenek utadon!
    Id.Kóti László emlékére.

[chris]

 
 

[Plank Csaba]

 

 Köszönöm szépen! 

[Erdojaro (Molnár Attila)]

                                                                                                       
                                                                                                           11-es beíró körzet

 

 

[Corbett]

Csaba 

[dama]

Köszönjük a jó írásokat! Jó volt olvasni!