Egy kis nosztalgia/ráhangolódás így idénykezdésre...
2008
Ebben a szezonban bőgésben vadásztattam bikára. Olyan vendég volt, aki azt mondta, hogy 9 kilóig meglő mindent, ami nekem tetszik, teljesen rám bízza magát. Örültem is neki nagyon, hogy szinte az én kedvem szerint "vadászhatok" bikára, annyi icipici eltéréssel, hogy nem én fogom elsütni a fegyvert. Úgyhogy válogattam is a kedvem szerint, első délután becserkeltünk 5 bikát is, de egyik sem "tetszett" nekem, meg igazából csak egy lőhető lett volna köztük egy fiatal villás bika. Aztán jött a másnap hajnal... Szakad az eső, ennek ellenére elég jó bőgés van. Egy "jó hangú" bikára cserkeltünk éppen, de úgy 3-400 méterre lehettünk tőle, amikor elhallgatott, de azért mentünk a vélt bőgőhelye felé. Ahogy odaérünk - egy öreg bükkös, hegy gerincén cserkeltünk, mindkét oldalra kb. 50-50 métert látunk, alatta hirtelen kezdődik a hegyoldal-, ahol gondoltam, hogy lennie kell, hirtelen, mintha zavarná valami őket, jön egy tehén, mögötte a bika, vagy 10 méterrel lemaradva. Gyors bírálás - 5-6kg körüli gyönyörű, öreg, villás tízes (olyan igazi)- mondom a Vendégnek, hogy az úton megállítom, aztán lője is! Úgy is volt... Kiér elénk az útra, rábőgök egy rövidet, a bika megáll előttünk 30 méterre keresztben, mint a céltábla... Néz... És.... Csetttttt.... A Vendég nem biztosított ki, csak a gyorsító csettent... A bika továbblépett, erre ugye a vendég részéről jön az anyázás, meg minden, de a bika nem úgy ugrott el, mint aki nagyon megijedt, inkább a tehén után ment csak, így is volt, kb 20 méter megtétele után megint megáll keresztben, mondom, hogy "Lőjjjjön" ekkor: Durrrrrrrrrrrrrr.... -na most kibiztosított (gondoltam magamba), a bika pedig jól jelez, aztán eltűnik a szemünk elől, mert a dombhajlattól nem látjuk a további útját. A Vendéggel elszívatok 2 szál cigit is (ő dohányzik, én nem), aztán csőre töltök én is, és megyünk a rálövés helyére... A rálövés helyén kaparászik valamit a Vendég, én inkább keresőtávcsővel nézek az elugrás irányába... És nem hiába... A bika ott fekszik a rálövéstől 50 méterre, csakhogy igencsak tartja a fejét és néz minket... Rögtön fogom rá a puskámat, de ekkor inkább úgy gondoltam, hogy adja meg az elejtő NEKI a kegyelemlövést (nagy HIBA volt), mert, ha a Bika lefeküdt ilyen hamar, akkor nagy baja lehet - gondoltam én-. Aztán intek az Emberünknek, hogy jöjjön oda hozzám, aztán lője nyakon. Oda is jön, de hajlong össze-vissza, fát keres, ki akar támasztani, mindezt a bika "türelmesen" nézi – egy darabig! Aztán vagy – nem tudom mennyi idő, ilyenkor nem érzi az ember, hogy mennyire múlik, de óráknak tűnt – 2 perc ilyen szöszmötölés után a bika unta meg, és felállt, mint akinek semmi baja, és egészséges kocogással elindul, ekkor a Vendég utána lőtt - persze feleslegesen - én is fogom rá a puskát, de már csak néha látom megvillanni a fák között, és eltünt a szemünk elől... Gondolom, nem kell mondanom, hogy mekkora méreg volt bennem, főleg saját magamra, hogy nem lőttem nyakon az előttem 40-50 méterre fekvő bikát. Aztán még bizakodtunk, hogy jó lövése volt, és meglesz a bika... Még vagy 20 perc egyhelyben állás után megnéztük azt a helyet, ahol lefeküdt (mert a rálövés helyén, az elugráson kívül nem találtunk semmit), és ott találtunk egy maréknyi fekete vért - máj vér! Ekkor megint kezdtem bizakodni egy kicsit, aztán még várakozásra intettem a Vendéget, ugyanis biztos voltam benne, hogy a Bika hamarosan lefekszik megint valahol, ahol majd már dermedten találjuk meg. Aztán elindultunk megint az elugrás irányába... Semmi jel... Se vér, se semmi (közben szakad az eső), néhol láttuk a "nyomát", ahol az avart kirúgta futás közben. Aztán vagy 100 méter után egy 20 méteres szakaszon iszonyatosan sok vér, mintha locsolóból öntötték volna, habos tüdővér, fekete májvér, és látszott, hogy a száján is jön, ugyanis nyálas vér is volt. Ekkor újabb hatalmas bizakodás, ami hamar abbamaradt, ugyanúgy, mint a vérnyom is... Ugyanis megint megállt a vérzés, elvesztettük a nyomát teljesen. Ekkor telefon egy ismerősnek, tud-e kutyát! Tud! Nagyon jó kutya - egy szálkás tacsi – a napokban talált meg egy comblövött bikát, tuti megtalálja! Jó.... Visszamegyünk a vadászházhoz, egy óra múlva jön az emberünk - mellesleg a szomszéd vadőr az- hozza a tacsit, mehetünk. Aztán útközben megbeszéltük, hogy a kutya még csak 10 hónapos, és ahogy a meséléséből kiderült, azt a bikát is csak teljes véletlenségből találta meg... Mondanom sem kell, hogy mennyi reményt fűztem a kutyához, de csak jobb orra van, mint nekem, úgyhogy meg kell próbálni. És hát bejött a saját "elképzelésem", a kutya megy mindenfelé, egyáltalán nem érdekli a vérnyom, amúgy is mindenhol bikaszag van, meg van bolondulva a tacsi... Úgyhogy a saját szemünkre bízva magunkat, elindultunk a vendéggel abba az irányba, ahova a kutya egyáltalán nem akart menni, de mi arra véltük a bikát. És nekünk lett igazunk, ugyanis a bika nyoma egy évszázados váltón tart lefelé, mellette egy-két csepp vér is van. Odahívom a kutyás tagot, együtt megyünk tovább. A váltó egy nagy gödrön megy keresztül, biztos vagyok benne, hogy a bika ott lesz benne kimúlva... De nem! Ugyanis a nyoma átmegy a gödrön, a másik oldalon is egy csepp vér jelzi, hogy jó helyen vagyunk, és szemmel láthatóan neki megy a szomszéd hegy legmeredekebb részének, és egyenesen tart felfelé... Annak a hegynek a tetején egy olyan 25 ha-os borókás sűrű van, ahova a Bika megállás nélkül felment. A sűrű szélén még találunk egy csepp vért, aztán semmi! Bújjuk a gazt a rálövés helyétől 600 méterre, 5 órával a rálövés után, a kutya is ott szaladgál mindenfelé, de a bikának se híre, se hamva... Aztán kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy bizony ez a Bika már nem lesz a miénk, úgyhogy felfüggesztjük a keresést... És azóta sincs meg! Se nem bőgött többet, se a szagáról nem találtuk meg.
Azt elfelejtettem közölni a történet elején, hogy a Vendég 6.5X68-as kalibert használ. Az én gondolatom az, hogy a bikát éppen kilégzéskor érte a lövés (amikor a tüdő össze van húzódva), és ez a kis gyors lövedék expandálás nélkül ment át a tüdő és a máj között - mindkettőt "karcolva" egy kicsit - megtépve a rekeszizmot - ami igencsak fájhat, ennek magyarázható, hogy olyan hamar lefeküdt, amit a szívós, bőgő bika akár kivihet a világból is, de sajnos valószínű, hogy belepusztul!
…az öregvillás elvesztése után aznap délután valahogy „nem volt kedvünk kimenni”, de aztán eljött a másnap reggel... Szóval az előző napi kudarc után eléggé letörve, de bizonyítási vággyal indultunk neki még a sötét erdőnek. Gyengén csepergő eső, nagyon halkan lehet cserkelni – ideális vadászidő. A vadászháztól 500 méterre 3 bika is bőg elég rendesen, a hangjuk alapján egyik sem gyerekbika, oda is megyünk hozzájuk, vagy 150 méterre, de még sötét van. Egy nagy cser mellett hallgatjuk őket, és várjuk, hogy világosodjon. És ugye, ahogy ilyenkor lenni szokott a sötétség múlásával egyenes arányban múlik a bőgés intenzitása is, mire már lővilág lesz, kitisztul előttünk a terep, és egy mukkanás sincs. Úgyhogy elindulunk a fejemben levő forgatókönyv szerint egy reggeli sétára (a legjobb bőgőhelyeink felé). Egy nagy gerincen megyünk végig, ami vagy 4km-en keresztül tart (az Upponyi-hegység vonulata), és erről a gerincről „ágazik le” Észak felé egy-egy 4-500 méter hosszú hegy (orom), amelyek között néhol jelentős szakadékok, völgyek vannak. És ezekből az északi völgyekből várjuk a szarvasokat átváltani a déli oldalak felé (ahol a nappali fekvőhelyük van általában). Éppen az egyik ilyen „leágazásnál” járunk, amikor bent az ormon megszólal egy – már hajnalról, a hangjáról ismert – jó hangú bika. Intek is a Vendégnek, és fordulunk is le a gerincútról, és megyünk befelé az Újházi gerincén, aztán ahol gondolom, hogy át kell váltania a vadnak, megtelepedünk egy fa mellett, és várunk. Eltelik 5 perc… Eltelik 10 perc… Semmi! Se bőgés, se szarvas. Úgyhogy indulunk vissza, és folytatjuk az utunkat tovább a fő gerincen. Amikor a másik leágazáshoz érünk, ismét megszólal a bikánk… Úgyhogy az előző taktika szerint, ismét balra el, és sétálunk befelé, most a Szív-erdőn. Itt annyi a különbség, hogy pontosan tudom, hogy hol van a szarvasoknak egy jó váltója, és ahhoz rendezkedünk be. Itt is várunk vagy 10 percet, de se kép, se hang… Aztán ismét visszakapaszkodunk a fő gerincre, ahogy kiérünk, megszólal a bika ugyanott… Ekkor már nem az úton, hanem irányba indulunk a hang felé (szórakozik itt velünk ez a Bika – mostantól nagy B-vel – és mégcsak meg sem láttuk). Ahogy ráérünk arra az imént említett váltóra, jön rajta egy szarvas… Gyorsan fa mellé húzódás… Távcsövezés… bika!!! (kis b-vel), de ez nem a mi bikánk. Egy 3 éves 2,5 kiló körüli kis sárga agancsú 8as. Hát nem őt képzeltem el ehhez a hanghoz, úgyhogy biztos, hogy nem is ő az! De más nem jön… Se bőgés, se semmi… a Vendég kezdi nekem bemagyarázni, hogy ez a bikácska bőgött olyan erőteljesen, el is indulunk vissza a gerincre, amikor ismét bőg lent a völgyben egy nagyot a BIKA! És most már szinte szaladva megyünk a hang irányába, és közben most már folyamatosan bőgve közelít felénk a Hang is! Ahogy ismét a váltóhoz érünk, beállunk egy fa mellé, már jön is egy tehén… Aztán mögötte 30 méterrel jön a Bika… Nézem távcsővel… Gyönyörű… Öreg… Jobb agancson villa, balon négyes korona, nagy terpesztés… Biztos van 7-7,5 kg. Mondom a Vendégnek, ha megáll lőjed! Közben folyamatosan közelednek… A tehén már nincs 10 méterre, észre is vesz, megáll és néz! Izzasztó másodpercek… A Bika is megáll, csak pont úgy egy belógó gyertyánnak a lombja mögött, hogy ki van a feje, meg deréktól hátrafelé - egyértelmű, hogy a Vendég (főleg a tegnapi után), nem lő rá. Elugranak… Visszafelé… Ezzel ez egy tehénnel van a Bikánk, de ez elvitte előlünk rendesen… Aztán mi irány vissza a gerincre, azzal a szándékkal, hogy keresünk másikat, ugyanis ezt tuti kivitte a világból az asszony… De NEM! Ahogy felérünk a gerincre, ismét bőg a Bikánk, csak most egészen a Szív-erdő ormán. Most már azt mondtam, hogy nem érdekel másik bika, nekünk ez kell, úgyhogy gyerünk! Megyünk is, de ahogy odaérünk már a szomszéd hegyen (Mile-hegy) bőg a Bikánk… És halhatóan annak az oldalán akar kisétálni a gerincre, és ott átváltani a déli lejtőkre. Úgyhogy futunk, ahogy bírunk, hogy eléjük kerüljünk. Sikerült is! Megállunk, ahol gondoltam egy jókora tölgy mellett, és a Bika még visszább bőg tőlünk, de közeledik, mostmár folyamatosan bőgve. Nem is kell neki 2 perc, és már látom is meg-megvillanni a fák között, és ha így folytatja, akkor felettünk fog elmenni kb. 80 méterre az oldalban. A tehenet valahol elhagyta, mert most egyedül van, de ez most kevésbé lényeges. A Bika, ahogy odaért felénk, valamit észrevett, ugyanis megáll, és néz minket. Jó félkeresztbe áll szembe egy fa mellett a lapockája, és a nyaka van ki. Mondom a vendégnek: Na, most mutasd meg, mit tud az a pontos „kis puska”, lődd nyaktövön… A Vendég térdepel a fa mellett, céloz… A Bika néz… Ismét izzasztó másodpercek… A Bikát nézem a keresőben… Durrr... A lövés pillanatában a bika összecsuklik… Kapálózik erőteljesen… Úgyhogy a tegnapiból tanulva már a puskatávcsövön keresztül nézem tovább, hogyha felállna, akkor most lehet, hogy nem várnék a vendégre… De már most nem került sor másik lövésre… Ugyanis a Bikánk szépen lassan elcsendesedik, és kileheli a lelkét… A Vendég még csak most kérdezi: „Oszt milyen az agancsa?” – Nem fogsz csalódni… Tudom le ezzel a rövid, de velős mondattal a választ… Aztán, ahogy odamegyünk, hirtelen könny szökik mindkettőnk szemébe, és megöleljük egymást. Gratuláció, töret, utolsó falat, ÖRÖM! A Bika egy kicsit nagyobb, mint amilyennek először hittem, de a 9 kilós határba belefér. A főzés utáni 24 órás súlya az agancsnak 8,2 kg, a bírálaton 189, 85 pontot kapott. De itt az élmény szerintem sokkal többet számított, mint a pontok…
2008. szeptember 27-e…
Egy olyan vendégünk érkezett, aki 6kg-ig akart bikát lőni… Egy régi ismerősünk a vendég, sokszor jár hozzánk saját vendégként (vadkárelhárításon) is vadászni. Egy „alföldi” – remélem ezzel senkit sem sértek meg, nem rossz értelemben, főleg nem lenézően írom ezt, csupán megszokásból, ugyanis Ők minket „hegyieknek”, mi pedig őket „alföldieknek” hívjuk. - Szóval jól ismerem az Emberünket, ebből adódóan, ha egy kicsit groteszk akarok lenni, akkor azt mondanám: hogy nem hall, nem lát, nem bír menni, de ettől függetlenül biztos jó vele bikára cserkelni… Na jó, azért ennyire ne sarkítsuk ki a dolgot, de egy kicsit „nehéz lesz a dolog” úgy érzem. Főleg úgy, hogy amíg én az egyetemen voltam hét közben, apám már „tesztelte” emberünket, és úgy fogadott, hogy ő már nem bírja… Se szerencséjük nincs (pedig bika van), de ha az lenne is, akkor éppen a vendégnek nem úgy jön ki a lépés, hogy a bikát akárcsak meg is lássa, mielőtt elugrik, vagy csak egyszerűen továbbsétál, mindenesetre már egy jó pár cserkelés, les volt a hátuk mögött eredménytelenül. Így szombat hajnalra „az enyém lett a Vendég”. Szóval, a „forgatókönyv” ugyanaz a fejemben, mint a múlt héten volt a másik vendéggel: végigsétálunk a főgerincen, és ha hallunk valahol bikát, akkor rácserkelünk, de a gerincen is akárhol összefuthatunk „akármivel”. Hajnali indulás a vadászháztól még sötétben. Ugyanott, mint egy hete kb. kétszer olyan jó bőgés van, most öt-hat bika adja egymásnak kegyetlenül. Ahogy odaérünk, éppen lővilág határán vagyunk, és ugye, ahogy azt várhattuk, ismét üres a színpad, se szarvas, se bőgés. Mondanám, hogy akkor menjünk tovább, de a vendég pihenőt int, - pedig sok helyen szeretnék most ott lenni egyszerre, amikor az éjszaka éppen átmegy nappallá, ezt érzem mindig a hajnali cserkelés legalkalmasabb időpontjának, ekkor kell ott lenni, ahol a legjobban számítunk a vadra, és bizony még sok ilyen hely van ma reggelre e fejemben, és biza azt nem tudjuk egy pillanat alatt végig nézni, és a vendég pont a legjobb időben áll le pihenni. - Sőt! Suttogja, hogy bizony neki sz…ni kell, úgyhogy odébb megy és leguggol egy fa mellé, ez megint csak sok-sok percet vesz el a hajnali vadászat legértékesebb perceiből… De hát Ő akar bikát lőni, úgyhogy én nyugodt, és türelmes vagyok. De aztán csak elintézte a dolgait, és indulhatunk tovább, mostmár teljes lővilág van, sétálunk az enyhén lejtős gerincúton. Megállunk minden „leágazásnál”, szorgalmasan nézem végig távcsővel, a terepet, de bizony három ilyen „megálló” után is csak egy suta, és iker gidái eddig a ma reggeli látnivaló, azon kívül, hogy gyönyörűszép őszi reggel született… A színesedni kezdő őszi erdő, a völgyek szép párában úsznak… Mindenki tudja, hogy milyen leírhatatlan szépségű egy középhegységi erdő egy őszi hajnalon, úgyhogy nem is igazán próbálom leírni, na meg most nem is igazán erről szól a történet (bár a hangulathoz, az igazi beleéléshez, mindenképpen kell egy kicsi belőle). Na szóval, már túlhaladtunk a múltheti „bikakerülgetésünk” helyszínén is, éppen címszavakban mesélgetem a történteket a Vendégnek, amikor a déli lejtők felől zörgést, ágroppanást hallunk. Megállunk, hallgatózunk… Valami, vagy inkább valamik igencsak zörgölődnek ott (erős a gyanúm, hogy disznók), de nem jönnek ki elénk. Úgyhogy a hegy meg Mohamed elv alapján, mi próbálunk a ropogó ágakat kerülgetve odaosonni a gerinc peremére, hogy megbizonyosodjunk a zörgés milétéről… Sikerrel! Ahogy benézünk, beigazolódik előttünk az imént felvetett gyanúm, három koca vagy 15 süldő méretű malacával (jobban szeretem a disznókat korra osztályozni, mintsem kilóra, úgyhogy a disznó nálam egy éves koráig, ha 30 kilós, akkor is malac, majd ha már megszülettek a „kistestvérei” akkortól hívhatja magát süldőnek, de addig bizony malac). Az Emberünk rögtön a puskájához nyúlkál, és kérlel, hogy hagy lőjön már egy malacot, kifizeti, meg minden, de már a mai üres reggelben nem lát sok lehetőséget, tehát magyarul kimondva, igencsak elkezdett viszketni a mutatóujja, de hát eszem ágában sem volt „feleslegesen” durrogtatni az egyik legjobb szarvasos helyünkön, úgyhogy hamar lebeszéltem a dologról, vagyis inkább a vezérkoca oldotta meg a dolgot, mert pár fújással, és morgással elvitte előlünk a családját, ezzel együtt a kísértést is. Ez után a Vendég kezdett fűzni, hogy lassan indulhatnánk visszafelé is, ugyanis már eljöttünk vagy 3 km-t, és eddig végig lefelé, és oda vissza is kell mászni. De nem adom magam olyan könnyen, ami utat mára beterveztem, akkor azon végig is megyünk,(esetleg, ha nem jön közbe egy bika), még vagy 600 méter, aztán visszafelé is ugyanolyan eséllyel megyünk, mert ilyenkor a bikák kóborolhatnak akármerre. Szóval tovább folytatjuk az utunkat, és közben azon elmélkedek, hogy ezek a disznók széttúrták nekünk a reggeli bőgést. De hát ez van, ilyen a vadászat, ha nem lesz semmi, akkor is egy szép reggellel lettünk gazdagabbak. Aztán elérjük az általam tervezett útvonal végét, mondom is a Vendégnek, hogy innen már felfelé mehet, ha már annyira kérte, de azért megállunk vagy öt percre, és hallgatózunk, távcsövezgetek, de semmi újat nem tudok mondani, csakis, hogy ez egy „üres reggel” szarvas szempontból. Aztán éppen indulok visszafelé az úton, amikor valami azt súgja nekem, hogy menjünk még végig azon a gerincen, amelynek a leágazásánál megálltunk. Nagyot is néz az Emberem, amikor hirtelen 90 fokkal a elfordulok a tervezett útvonaltól, kérdezi is, hogy mi van, de letudom annyival, hogy „erre rövidebb”, holott egyértelmű volt, hogy távolodunk a vadászháztól. Aztán ahogy az elágazástól kb. 200 métert eljövünk, éppen egy olyan helyre érünk, hogy nekünk bal kézre a hegy oldalán egy nagy, kb.1,5 ha-os szedres van, jobb kézre pedig egy jókora lapos rész. A szedres völgyében gyenge pára hömpölyög, de mintha valami más is mozogna ott… Mondom a Vendégnek: „Állj be a fa mellé, és fogd a puskát”, ugyanis már látom is, hogy egy szarvas jön éppen kifelé a szederből. Távcsövezem… Egy olyan látvány fogadott, amit, míg élek nem fogok elfelejteni… A hajnali párában 10 gyönyörű gyertya… Koromfekete agancs… Az ágvégek kifenve… A BIKA teste is olyan sötét, hogy inkább fekete, mint barna… Leírhatatlan látvány… GYÖNYÖRŰ! Visszatérve az agancsra, olyan 5-5,5 kg körülinek saccolom, a bikát erős középkorúnak, de mindenképpen lőhető, villás tízes. Mindezt a Vendég ugyan nem látja még, de nekem talán a szívverésem is kihagyott vagy kettőt. Mondom: „Ott a BIKA!” – „Látom…, de ez kis fiatal…” Ekkor elég csúnyán nézhettem a Vendégre… „Te melyik bikát nézed???” – kérdezem. „Hát azt, ami ott jön felfelé…” „Ez pont Neked való! Ha kiér elénk az útra, biztos, hogy megáll, de akkor lőjed is!” „Jó…”- jön a rövid válasz. Utána gusztálom tovább a Bikát, ugyanis még van vagy 20 métere az útig, amikor… Duuurrrrrrrrrr… Ugrik egy nagyot, mögötte visszhangzik a völgy a Bika pedig elkezd futni felénk. Nézem távcsővel, makkegészséges, csak összezavarta a visszhang, ezért szalad felénk. Nézek a Vendégre, erre Ő: „Biztos, hogy jól meglőttem, mindjárt összeesik…” „Dehogy lőtted EMBER!!! Fölélőttél, ahogy kell, húzd újra, mert megáll mindjárt!” Úgy is lett. A Bika megáll mellettünk kb. 40 méterre szépen kersztben, és figyel visszafelé. Durrrrrrr… Erre a Bikánk (mert most már a miénk), mintha villám vágta volna agyon, összecsuklik, nem is rúg. Ekkor már fogom én is a puskát, indulunk is oda rögtön, nem tudom, hogy hol érte a lövés, de nehogy tüske legyen, úgyhogy odasietünk, és bizony a fejét még elég jól tartja, és „értelmesen” néz, úgyhogy biztatom a Vendéget, hogy lője nyakon… Meg is teszi (mindössze 3 méterről), és mostmár tényleg vége… Gratuláció, ölelés, töret, utolsó falat. Agancsfogdosás, öröm, öröm, és persze van bennem egy kis bánat is, ugyanis előttem van, ahogy nagy büszkén kiemelte a fejét a szederből, és a tíz gyertya hegyesen nézett kifelé a reggeli párából, és bizony lehet, hogy szebb látvány volt, mint, hogy most itt van előttünk vérbe fagyva… De hát ez a VADÁSZAT… És azt hiszem, hogy minden igaz vadászban megvan ez a kicsike sajnálat, amikor odaáll az elejtett vad felé… És nem tagadom, amikor ott álltam eme királyi vad ravatalánál, ugyanúgy, mint egy héttel előtte, ismét egy kis könny gyűlt össze a szemem sarkában… Na, de most egy kicsit még az agancsról: Ez is nagyobb lett, mint amit sejtettem, de még éppen belefért a keretbe. 8 éves bika, páros (villás) 10-es. Amikor megláttam, írtam is, hogy 5-5,5 kg-ra saccoltam. Amikor odamentünk hozzá azt mondtam, hogy 5,5-6kg. Aztán a bírálati súlya 6,08 kg lett...
A két agancs együtt:
2009
… két vendég érkezett bikára, az egyikük már tavaly is volt, vele lövettem a 8 kilós páratlan 14-est, a másikuk pedig neki egy jó barátja. Péntek éjszaka érkeztek meg a vadászházhoz. Így egyértelmű, hogy szombat hajnalán volt az első vadászat. A „tavalyi vendéget” én kísértem a társát nagybátyám. Az utunk a tavalyi sebzés helyszíne felé vezetett. Elég tűrhető bőgés ígérkezett, a Boglyos lábánál a Csalanasban három bika is feleselgetett egymásnak. Óvatosan próbáltunk rájukcserkelni, de nagyon zörgött a száraz avar, meg a szél is bekavart, így sajnos sikerült szétzavarnunk a bőgést. Majd átmásztunk a Szurdok gödrén, ott a lankás emelkedőn szándékoztunk visszacserkelni a vadászházhoz, amikor az előző háromból ismét rázendített két bika, de pontosan ott, amerre egyébként is vitt az utunk. Hamarosan sikerült is meglátni a közelebb levő bikát egy tarvaddal. Egy négy éves bika, páratlan tízes, egyik oldalon villa, a másikon dárda, nem nagyobb 4 kilónál, lövendő lenne, de a vendég nagyobbat szeretne, így egyértelmű, hogy nem bántjuk, sétálunk tovább. Kb. kétszáz métert haladtunk, amikor az előzőleg látott szarvasok irányából zörgés, odanézünk, három szarvas – tehén, borjú, bika – szaporázzák a lépést – felénk! Olyan hirtelen jöttek, hogy még fához lépni sem volt időnk. Gyors bírálat, a bika erős középkorú, hat kiló körüli „érdekes agancsú” 14-es. A bal agancson szabályos három koronaág + az egyik ágon van még egy kicsi, tehát négyes az a korona, alatta szabályosan közép- jég- és szemág, de a jobb agancs… ott a szemág az egyértelmű csak, de hogy most melyik ág tartozik a koronába, vagy melyik a középág, vagy jégág, azt nem igazán lehet eldönteni, minden esetre a szemágon kívül még van öt ág szinte szabályosan elosztva 15 cm-enként. Mondom a vendégnek, hogy 6 kiló körüli érdekes agancsú, lövendő, ha tetszik, lője meg (mindössze 40 méterre állt meg előttünk, céltávcsőben is jól láthatta). Válasz egyszerű – és várható volt – tetszik, meglövöm! Majd a következő pillanatban csattant is a lövés, és a bika minden rugás nélkül egyszerűen „beleáll fejjel a földbe”. Nyakon lőtte szabadkézből. Alig bírtuk kihúzni a szemágat a földből. Majd gratuláció, töret, öröm...
A másik vendég nem járt szerencsével se reggel, se délután, aztán pedig nagybátyámnak dolga akadt, így „rám hárult” az ő kísérése vasárnapra. Hajnalban fantasztikus bőgés volt, soha életemben nem is hallottam még hasonlót sem. Becserkeltünk öt bika közé (amelyek között három olyan hangú volt, hogy csak a hangja alapján is ki mertem volna mondani, hogy lőhető), egy katlanban bőgtek (Kukuccsó-gödör), még délelőtt 10-kor is, de nem sikerült lövéshez jutnunk. A reggeli cserkelés eredménye végül is annyi lett, hogy hallottunk a közvetlen közelünkből tíz bikát, meg tudtunk nézni hatot, ezekből háromra mondtam ki a „halálos ítéletet” – egyik 10 év körüli nagyon hosszú agancsú, páratlan 10-es, legalább 6 kilós, egy másik egy erős 12-es 7 kiló körüli, és egy szintén erős agancsú középkorú villás tízes, bizonyára 6 kiló feletti aganccsal – de lövésig mégsem jutottunk el, mert mindig másképp alakította a sors. Mindenesetre azt már tudtuk, hogy a délután hol fog minket találni… Mégpedig annak a katlannak az alján található dagonya mellett, ahol reggel öt bika is bőgött.
Az elgondolást tett követte és már délután négy órakor egy nagy cserfa tövénél találtak minket a fák közé beszűrődő napsugarak. Az öreg gyertyános-tölgyesnek elég jó aljnövényzete lévén, mindössze 60-80 méterre látunk el a leshelyünkről, tehát bízunk benne, hogy hamarébb halljuk meg a közeledő vadat, minthogy meglátjuk. És még jobban bíztunk abban, hogy a reggeli harmadik jó hangú bikát, amely talán a legjobb volt hang alapján, elénk veti a sors (mi csak „Repedtfazéknak” emlegettük reggel óta – elég sokszor a nap folyamán). Öt óra körül egy gyenge morgás, majd egy elnyújtott bőgés(ecske), tudtuk, hogy egy fiatal bika közeledik felénk. Oda is jött 20 méterre a nagyon ígéretes, második agancsú ujjnyi hármas koronát viselő legényke, aztán valami gyanús volt neki, mert a dagonyát kihagyta aznapra. Majd olyan hat óra körül éppen az indulást fontolgattuk, amikor iszonyatosan beleordított a késő délutáni csendbe a „Repedtfazék” a felettünk lévő gerincről. Csak összenéztünk a vendéggel, és tudtuk, hogy Ő az, akiért jöttünk. Majd szinte folyamatosan bőgve közeledett egyre felénk. Amikor megjelent egy nagyfejű tehén előttünk 60 méterre, majd nyomában a bika. Gyönyörű látvány volt… Olyan nyaka volt, hogy a feje kicsinek látszott rajta, az orrát a földön hozta, minden lépésnél biccentett egy nagyot a fejével. Az agancs… Rögtön szembetűnt, hogy a jobb agancson egy hatalmas, 40 cm-es villa van, a bal agancson duplavilla… Nem is néztem egyebet, rögtön súgtam a vendégnek, hogy lője a bikát, mert egyszem tehene vészesen közeledett felénk. Csakhát a 80 centis tőátmérőjű cser két oldaláról nem ugyanazt láttuk. Nekem tisztán mutatta magát a bika, míg a vendég a másik oldalról csak részleteket látott a vadból egy gyertyánnak köszönhetően, a tehén pedig vészesen közeledett, a bika meg csak nem mozdult. Izzasztó másodpercek következtek. A tehén mindössze három méterre állt meg mellettem, és nézett… Nem sokáig, mert egy nagy ugrással elugrott balra, amire végre a bika is megmozdult, és 10 métert szaladt felénk, és megállt félkeresztben, jó 50 méterre. A vendégnek sem kellett több, hatalmasat csattant a 8x68-asa, a bika orra esett, majd merev bal lábbal és vérző lapockával bukdácsolt lefelé a hegyoldalon, majd egy 80 méteres félkör végén felhemperedett, rúgott még párat és végleg kinyújtózott… A vendéggel egymás nyakába ugrottunk, gratuláció, majd pedig mentünk az elejtett vadunk ravatalához. Az agancsban nem csalódtunk, egy „alulról visszarakott” bika, - rövid, csökött szemágak(valószínű, hogy a fogatlansága és a február-márciusi táplálékhiány miatt rakott vissza innen), a jobb agancson picike jégág, ami a balról már elmaradt, nem túl erős középág, majd már az imént említett hatalmas villa, és a duplavilla díszelgett előttünk, egy nem túl hosszú abroncsos, vastag szárú, 7 kiló körüli agancson. Gondosan töretet válogattam egy bükk behajló ágáról, majd ismét gratuláció, és nagyon örültünk neki, hogy az egész napos fáradozásunk ilyen szépen ért véget...
A két bika együtt:
Mindenkinek hasonló szépeket erre az idényre is! Mind vadásztató, mind vadász oldalról...
