Szóval akkor az ígért történet:
Nem is tudom, hol kezdjem…
Ott, hogy összevesztem a zasszonnyal, vagy ott, hogy fölültem a lesre
Szóval a területünkön váltóvadként előfordul a muflon is. Vadásztatni nem lehet rá, mert bizonytalan, vadászni viszont igen.
Általában ilyen tartósan hideg, hosszantartóan havas télutókon szoktak lehúzódni hozzánk, ilyenkor van esély velük összefutni.
Ezt tudva, persze gondolkodtam már egy ideje, hogy hogyan tudnék egy pár napot összehozni, mikor otthon tudnék vadászni. Pláne, hogy a vadásztársakkal beszélgetve hallottam, hogy egyszer-egyszer már láttak lent muflont, sőt hibáztak is kost.
Ezt a hétvégét gondoltam ki, különösebb program nem lévén.
Mondtam is a mamának, hogy nekem most muflonozni kell menni.
Na lett is erre csinnadratta-égiháború, hogy arról szó sem lehet, szombaton családi összejövetel van (többek között az én születésnapomat is köszöntendő), úgyhogy ott kell lennem.
Na mondom oké, de akkor vasárnap. Hát azt meg megint hogy gondolom, hogy vasárnap vadászni, stb.-stb. Menjek pénteken, meg szombat reggel. Na jó, ebben maradtunk.
Igazából én sem gondoltam komolyan, hogy muflonnal találkozhatok, hisz nap-mint-nap kijárva is óriási szerencse kellene hozzá, nem így két alkalomból…
Meséltem egy barátomnak a tervet, hogy megyek „muflonozni”. Persze mondtam neki, hogy nem nagyon bízok az eredményben, mert két alkalomból…
Erre aztán a megszokott mondásával válaszolt: Ne korlátozzuk Isten kegyelmét!
Szóval beírtam a jó előre kigondolt lest, a Seg-hegyben a kilátót, és négy óra körül fölültem.
A Seg-hegy egy észak-déli vonulatú dolomitgerinc, itt-ott keresztvölgyekkel megszakítva – talán erről kaphatta nevét is…
A les a hegy oldalában van, a gerinc felé a les mögött erdő, a gerinc 50-60 méterre mögötte, és 10-20 méterre fölötte húzódik. A les előtt galagonyás-kökényes elvadult valamikori legelő, a bokrok között kisebb-nagyobb tisztásokkal. A völgy alján öreg égeres, a hó helyenként ide is jó belátást enged.
A les viszonylag magasan van, így jól belátni az előtte elterülő völgyet, ill. még a szemközti hegyoldalt is. Szép helyen van – ráadásul a vad is szereti a környéket.
Szeretek ilyen helyeken ülni, ahonnan nagy területet belátni. Sokkal élvezetesebb, mint egy nyiladékon, vagy egy kis lukba bedugott szórón ülni, még ha utóbbiak esetleg több eséllyel is kecsegtetnek.
A les előtt a bokrosba be van vágva egy nyiladék, ezen van a szóró is. Jobbra-balra az erdő szélén van egy max. két méter szélességű út, ill. a szóró jobb oldalán még 45 fokban is van egy lőnyiladék.
Balra kb. 100-150 méterre van egy nagyobb tisztás.
Itt láttam meg az első vadat, nem sokkal azután, hogy felültem; egy rókát. Jött-ment, közben az egerekre is figyelt, de szerintem egész máson járt az esze…
Hamarosan jött egy kanalas dámbika is, de nem jött rá a szóróra, elment inkább az égeres túloldalán lévő másik szóró irányába.
Az én szórómon viszont megjelent egy gombnyársas!
Viszont azt nem tudom, hogy dámbikára meg van-e kérve a hosszabítás. Gyors telefonos segítség a hivatásostól: lehet még lőni. Nézem jobban, de mintha olyan borjú arca lenne, meg az agancs is „háncsban van”.
Újabb telefonos segítség. Telefon egy barátomnak – ő dámos területen dolgozik, és még fel is vette.
Létezik az hogy a bikaborjúnak ilyenkor már akkora agancstövei vannak, mint egy gombnyársasnak?
Persze létezik, a jóképességű borjak ilyenkor már így néznek ki, csak amíg a gombosnak világít a kifent agancs, addig a bikaborjúé olyan mintha háncsban lenne.
Ok, f@sza, mindig tanul az ember valamit!
Persze ezek után a borjú zavartalanul eszegethetett a szórón.
Egy idő után gyanúsan sokat nézegetett felém. Nem tudtam, mi lelhette, hisz a szelem jó, meg sem hallhatott. Aztán én is meghallottam a hátam mögött a hegyoldalban, egész a gerinc alatt a lépteket, sustorgást.
Nézem távcsővel: Uram fia! Fehérgatyás lábak! Itt a muflonok!
Aztán kiértek egy tisztább foltra és dámtarvadakká változtak…
Lejöttek a szóró irányába, de nem tudtam őket összehasonlítani, hogy mifélék lehetnek így aztán nem lőttem, mikor kiállítottak az erdő széli útra. Rá is mentek hamarosan a szóróra, két egyformaforma volt, talán az egyik egy árnyalattal kisebb.
Közben megint sustorgás, léptek a hegytető felől, de olyan disznós ütemben. Egy pillanatra láttam megvillanni a disznót – darabosabb forma volt, és elfelé tartott. Bíztam benne, hátha rájön a szóróra.
Aztán telt-múlt az idő, közben a szemközti hegyoldalban is láttam egy rudli gímbikát kijönni az erdőből.
Kezdett kicsit szürkülni, aztán úgy gondoltam, hogy a két dámtarvad közül a kisebbiket csak meglövöm. Pont keresztben állt, helyben is maradt.
A kolléganője a lövésre beugrott a bokrok közé, de aztán még visszajött kíváncsiskodni (milyenek is a nők!...), de már lövésre nem gondoltam. Aztán el is ballagott hamarosan nagyokat riasztva – gondolom, miket mondhatott rám…
A riasztások között hallom, hogy a szórótól jobbra a bokrosban pattog-kopol valami. Egyszer csak a 45 fokban vágott lőnyiladékra kilép egy kos. Atyaúristen!
Szabad szemmel már csak a sziluettjét látom, hamar távcső – jó kos, vastagnak is tűnik, meg a szarvhegy is inkább felfelé kunkorodik, mint előre. Gyorsan puska, de mire lőkész vagyok már be is lépett a nyiladék másik oldalán. A francba!
De jön a másik. Ő már jobban siet, csak egy pillantást enged a keresővel és lép is tovább. Ezzel a pillantással gyengébb, fiatalabb legénynek nézem.
Na ráfordulok az erdőszéli keskeny nyílásra, hátha ott is átjönnek. Hamarosan kint is a kos, de mire keresővel beazonosítom, már lép is tovább. A másikkal ugyanígy járok.
Hát asszem nem kell hosszasan ecsetelni a lelkiállapotomat….
Legszívesebben vertem volna a fejemet a leslábba, hogy mi a lóalkaltrésznek kellett nekem azt a dámot meglőni, hisz kijöttek volna a kosok is.
De aztán letettem erről, mert az erdőben mögöttem egyre közeledett a ropogás-pattogás. Talán felém jönnek a kosok rétegvonalmentén? Hamar hátrafordultam, és áldottam az eszemet, hogy fölhoztam magammal a lőbotot, és a les hátulján keresztbefektettem.
Mögöttem pont egy öregerdőfolt van, ami alá elég jól belátni, szinte a gerincig föllátok. Havas is, így a háttér is jó lenne, ha – ha esetleg ideszíveskedne a kos.
Csak jöttek a roppanások, egyre közelebbről, így a helyzet kezdett bíztatóan alakulni, csak ne sötétedett volna annyira!
Aztán csak megkapta egy mozdulat a szememet a tisztább folt szélén. Jön ki a kos!
Megállt hamarosan, de persze úgy, hogy a lapockáját egy fa takarja. Mindegy legalább meg tudom nézni (már amennyire a remegő kéz, meg az izgalomban belehelt keresőtávcső engedi…). Látom, hogy jó kos vastag csiga van a fején és a vége felfelé kunkorodik. Csak lépne már párat, előtte szép tiszta helyek vannak.
De nem. Áll rendületlenül, én meg egyre inkább remegek. Közben jobbra a kos előtt is hallatszik, látszik mozgás. Csak pár pillantásra nézek oda, valami tarvadak mennek ott – de hogy dámok vagy muflonok, azt már nem látni. Meg nagyon nem is erőltetem a kérdés tisztázását, inkább a kosra koncentrálok. Áll még mindig.
Aztán persze csak elindult, és pont beállt a mögöttem lévő nyílásba. Max. 50 méterre lehetett, de meredeken fölfelé. Látni már bizony csak a kontúrját lehetett, a támasztéknak használt lőbot is alacsonyan volt, de nem mertem fészkalódni, mert közel volt, és a talpam alatt ropogott a lespadlón a hó.
Aztán csak-csak megállapodni látszott a szálkereszt a jónak vélt helyen – duuurrrrrrrr
A francba, még a jégcsap is leesett a les ereszéről!
A kos megpördült, irány vissza neki a hegynek, itt-ott egy-egy koppanás.
Na itt teljesen összetörtem.
Elhibáztam. Minek is lőttem? Nem volt elég jó a támaszték. Miért nem vártam?..................
Aztán mikor már vagy tíz perce remegtem, és szidtam magam, azért csak nekiálltam összepakolni. Fölösleges dolgok a hátizsákba, lámpa elő, aztán irány a hegyoldal. Elég jól betájoltam, hogy hol állhatott (meg nem is volt messze), így hamar oda is találtam, csak az emelkedő szuszogtatott meg kissé – lehet némi igazuk azoknak a rosszindulatú egyéneknek, akik szerint kezdek komoly pocakot ereszteni??? Fene tudja!
Nna! Itt vagyok a rálövés helyén. Itt a nyoma, itt kapirgált, ezekről a gyertyánokról csipegethetett, de se szőr, se vér.
De! Itt a vér! De csak pár csepp.
Na vajon hol találhattam el?
Mindegy! Ha más nem holnap vérebbel, de megkeressük!
Megyek közben a nyomokon, amerre láttam elugrani. Itt is – ott is pár csepp vér a nyomok mellett. Előrevilágítok, úgy húsz méterre véres egy cserfa töve, a tövénél a hó lenyomva, és indul lefelé egy csúszásnyom…
Csak nem????
De! Sőt: DE!!!
És a csúszás végén, vagy húsz méterrel lejjebb ott fekszik a kos.
A KOSOM!
Odacsúszkálok hozzá, és … és azt az érzést nem lehet leírni. Legalábbis én nem tudom.
Már vagy tíz éve nevelgetem magamban ezt az álmot. Hogy itthon lőhessek egy jó kost. Lélekben körülbelül a Marco Poloval, meg a kőszáli kecskével tettem egy polcra ezt a vadászálmot, és íme itt vagyok, beteljesült.
Mikor minden esély ellene szólt, mikor nem tudom hány ezred százalékot adtam volna csak neki, hogy két alkalomból akár csak vadat is lássak, nemhogy kost lőjek, ráadásul ilyen jót…
Dehát ez a szép a vadászatban! Hogy nem százalékban mérik…
Aztán leszánkóztunk a les mellé, megkapta az utolsó falatot, a töretet, aztán … aztán csak vigyorogtam, és simogattam-markolásztam. Fantasztikus!
Sajnos a helyszínen csak egy zseblámpával megvilágított, telefonos kép készült, azt hamarjában el is küldtem a barátoknak (jöttek is az irigykedő-gratuláló sms-ek, hívások).
Aztán autó, zsigerelés, másnap reggel fotózás (minden elképzelhető szögből és beállítással), aztán preparátorkeresés, aztán nyúzás, aztán irány a preparátorhoz, stb.-stb.
Szóval szerencsém, hogy vannak füleim. Mert különben körbeért volna a vigyorom...
Azért meg is mértem: 78+82 cm.
Kis bírálói jóindulattal akár az aranyérembe is belecsúszhat: én 202,2 IP-nek mértem.
Most úgy gondolom, nem biztos, hogy lövök több kost.
Dehát: Ne korlátozzuk Isten kegyelmét!
