Németh Lajos
Globális moderátor
Vadász
 Elérhető
Hozzászólások: 9997
|
 |
« Új üzenet #8495 Dátum: 2013. Február 01. - 21:55:20 » |
|
A történet sajnos nem valami fényes…
Október végén történt, az un. palánkos lesen. Aki még nem volt nálam, annak kedvéért mondom el, hogy ez egy cca. 3 hektáros, erdőkkel körülvett szántóföld déli végén áll, alatta egy régi földút húzódik, amit a hajdanán ott elhaladó lovas kocsik kereke alaposan felvágott, a víz elhordta és kialakult egy szép mély horhos, amiben észrevétlenül fel lehet osonni a lesre, akkor is, ha a szántóföldön vad tartózkodik. Az észrevétlen felosonást egy deszkapalánk segíti a leslábak előtt, innen a név.
Szóval este kissé elkéstem. Amikor felmásztam, már tele volt a föld szarvassal, volt közel 40 db volt a kukoricatarlón, ebből 9-10 bika. Azt még meg lehetett állapítani, melyik a bika, ill. a tarvadak korcsoportjait is, de bikát bírálni már sötét volt.
Egy darabig gyönyörködtem bennük, aztán amennyire lehetett, észrevétlenül visszahúzódtam.
Eredetileg nem akartam kint aludni, de bíztam abban, hogy reggel esetleg jobb lehetőségem lesz.
Befűtöttem a vadászházba, és elaludtam.
Egyszer felriadok, látom ám, hogy fény szűrődik be a zárt spaletta résein. Na, fasza, elaludtam!
Kinyitom az ajtót, hát uram fia – csupa hó az udvar, meg a háztető. Esett 10 cm hó az éjjel.
Nézem az órát 4 óra!
Gyorsan haraptam valamit, aztán irány a palánkos, közben szépen esett a hó. A felhők ellenére átszivárgott egy csipetnyi holdfény, úgyhogy egészen jól lehetett látni, disznót szemrebbenés nélkül meglőttem volna.
Felóvatoskodom a lesre, a tarlón ugyanúgy kint vannak a szarvasok, nagyjából hasonló összetételben, mint az este.
Nézek, majd kigúvad a kukker, de bírálni nem lehet. Várok. A hó szakad, szarvasék eszegetnek. Várok. Fázom. Soha nem kelt fel ilyen nehezen a nap. Sapkámról vidáman csordogál a hólé az ölembe. Várok. Mintha derengene. Várok. Fél hét. Ott van a nyugati szélen két bika, (ill. hoppá, most emelte fel a fejét még egy) vagyis három.
Az első 8 kiló feletti, jó vastag nyakú. Koronás mindkét száron. Hagyjuk.
A másik egy hajszálnyival kisebb, egyik oldal korona, másik villás. Hagyjuk ezt is.
A harmadik dupla villás, ez a legkisebb. Na végigfutjuk a többit is, erre alkalmasint még visszanézhetünk.
Előttem kb 50-60 méterre felemeli a fejét egy bika: DÁRDÁS MINDKÉT OLDAL. 5 percig nézem, nincs tévedés, ez lesz az első bikám. A kukker ekkor már majd kiesik a kezemből, a számat nem tudom összefogni, citera, meg amit akartok. Nagy levegő, lehiggadás, szem becsuk, lemegy alfába, megnyugszik, amikor a kéz már biztos, mint a sebészé, puskát célra tart.
Céltávcsőben még egyszer alaposan megnézem, tisztán látom a szemág végén a mogyorónyi hó gomolyagot is, lap mögé célozva elküldöm a lövést.
Megindul a rudli, mint a tatársereg, egyenesen északnak. Az én bikám is fut velük, de föld túlsó szélén megáll. Kb 200 méter, de csak odaküldöm a második lövést is. Erre továbbfut a többiek nyomában, elnyeli az erdősáv.
A cigit elfüstölöm, és nyugodtan megyek a rálövés helyére, keresem a biztosan ott lévő vért. Semmi. Végigmegyek a rudli nyomán a föld végéig, ahol megállt a bika. Egy csepp vér nincs.
Ahol megállt, ott sem. Ekkor már tépem a hajamat. 50 méterről nem lehet elhibázni egy ekkora állatot.
Elindulok a rudli nyomán tovább. Átmentek az erdősávon, azután egy félhektáros tisztás van, amibe valaha csicsókát vetettem, most tiszta jágerkender. A bugákon egyenként egy marék hó, kivéve a rudli csapását, ott barnállik a növényzet szára. Ahogy beértek a tisztásra, keletnek fordultak, neki a domboldalnak. Megyek innéttől még vagy 3-400 métert a nyomon, vér sehol.
Tépem a hajamat, ilyen nincs! Tisztán rajta voltam, higgadtan lőttem, megállt a föld szélén.
Átfésülöm az erdősávot. Se szarvas, se vér.
Vissza a rálövés helyére. Centinként nézem végig azt az utat, amin végigfutni láttam a bikát. Semmi.
Fél kilenc, feladom. Elhibáztam. Nincs rá magyarázat, de nem lehet másként. Legalább 150-180 méteren pontosan tudom merre ment, friss hó, gombostűfejnyi vért is meglátnám, ha lenne.
Lógó orral irány a munkahely. Délutánra elolvadt a hó. Még egyszer átnéztem a környéket, kivéve persze a jágerkenderest, mert oda nem mehetett, akkor leverte volna reggel a bugákról a havat. Semmi.
Pár nap múlva mindkét hegyhátat átjártam tüzetesen. Egy álló napig bolyongtam.
Se szarvas, se szag.
Elmentünk Romániába disznóhajtásra. Hazajövet csörög a telefonom, az egyik vadásztárs kérdi, hogy nem lőtt-e valamelyik vendégem rá egy dárdás bikára.
- Vendég nem, de én igen!
Ott van dögön – mondja - az agancsát behoztuk. Disznóhajtás volt, elmentek egy sebzett disznó nyomán kutyával, úgy akadtak rá.
Ott volt a jágerkenderben. Csak nem abból az irányból ment be, ahonnan gondoltam volna, hanem – vélhetően – ment egy darabig a rudlival a partnak, de nem bírta és visszafordult a lapra és a másik sarkon ment be. Ezt a kiváltást nem vettem észre, vér híján.
Megnéztem a tetemet, minden bordája ép volt.
Vélhetően az történt, hogy besuttyant két borda között a lövedék és mivel kissé félsrégen állt, a vékonyán kijött anélkül, hogy vérző sebet szakított volna. 350 métert mehetett becslésem szerint.
Hát ez volt az első bikám története. Nagy pofára eséssel, ezer kétellyel, önváddal és végül mégis örömmel, amibe azért csak keveredik némi keserű szájíz.
|
