A reggeli frissítő sétánk után, megnéztünk pár nádast. Diana ma a tenyerén hordozott, a szegény vörösbundás csirketolvajok vesztére.
Először egy régi kiszáradt tómeder bal oldalán álldogáltam, mikor egy vörös villanást láttam a szemem sarkából, de mire emeltem a puskát, már egy nagyobbacska földkupac takarásában eltünt a kis vörös. Pár méteres gyors futás és már látom is újra. Talán még futtomban oda dobom az első lövést, ami persze nem is ül, de a másodikra karikára bukfencezik, pedig már igencsak a lőtáv végső határán lavírozott. Kis fiatal szuka róka, már nem tüzelt.
A pulykatelep melletti kicsiny nád és zsombék, mindig rejt egy-két vörösbundást. Most sem volt ez másképp, ez a kihízott, kicsit viseltes bundájú, sötétvörös, Karak képű betyár sem kerülhette el a végzetét. Az egyik nádfoltból menekült volna a másikba a zsombékon kereszetül, de nem volt elég figyelmes. Nem vette észre a csipkebogyóbokor tövén lapuló simabőrűt. A villámló bot megmarta a fejvesztve rohanó bolhafészket, s pillanatok alatt átrepítette a végtelen egérmezőkre.
Ismét egy szép, élmény és eseménydús vadásznap van mögöttem.
Köszönet érte Diana!
