Üdv mindenkinek
!
Nincsen külön dám-tarvad oldal ezért ide írok, habár a "selejtezéshez" (hú de gyűlölöm ezt a kifejezést) is köze van a történetnek.
Január eleji terelő vadászaton a hajtást vezettem, majd kiérve a nyiladékra, az egyik vendég nagyon integet, hogy menjek oda hozzá.
Mutatja, hogy rálőtt egy dámtehénre, az felbukott, de aztán újra talpra kapott és elrohant.
Néztem a sebzés helyét, kevés vért és nagyon rövid, finom világos szőrt találtam a hó tetején.
Láblövésre gyanakodtam, amiről a bizonyosságot is hamarjában megkaptam, mert a tehén teljes bal első lábszárát megtaláltam méterekkel arrébb
.
A másnapi keresés eredménytelenül záródott.
.........
Nyáron, úgy június elején ugyan ott ültem magaslesen, a szóróra érkező dámokat-disznókat "leltározva", mikor a szemem sarkából oda nem illő mozgást észleltem.
Odafordulok, hát egy erősen sánta dámtarvad biceg elő a sűrűből. Bal melső lába hiányzik, meg-megállva közelít szemből egyenesen felém.
Azonnal eszembe jutott a téli, fél évvel ezelőtti sebzés. Kerületvezetőként vadásztatni és ellenőrizni is gyakran jártam arra a helyre, de eddig nem találkoztunk.
Feltámasztottam a puskát, kibiztosítottam és már csak azt vártam, hogy keresztbe forduljon.
Ekkor pillantottam meg a magas siskafűben a mögötte mozgó vöröses foltot.
Rókára gondoltam, még az is átvillant rajtam, hogy miként lehetne vajon mindkettőt meglőni..........mikor a borjú odaszökdécselt a tehénhez és elkezdett szopni.
Elállt a lélegzetem.
A tehén nem csak, hogy túlélte a súlyos sérülését, de a borját is kihordta és szemmel láthatóan jó kondícióban voltak mindketten.
Persze a lövés már eszembe sem jutott, csak néztem őket csodálkozva perceken át, amíg el nem tűntek a szemem elől.
Később több alkalommal találkoztunk, még három évig élt azon a helyen, de nem engedtem senkinek meglőni. Minden évben gyönyörű borjat nevelt.
Aztán egyszer csak nyoma veszett (a közeli faluban igen nagy hagyománya van a rabsickodásnak
), akkor nagyon sajnáltam.
A természet csodás dolgokra képes
