Erdojaro (Molnár Attila)
|
|
« Dátum: 2009. December 20. - 20:32:25 » |
|
Részletek vadásznaplómból
Albertirsa, 2019. december 20. Csütörtök
Három méter magasan lógok a szürke nyár ágai között egy beülőben, amilyet az alpinisták használnak. Kényelmesnek egyáltalán nem mondható, de a célnak nagyon megfelel. Egy - régen nagyon erősnek számító, de ma már szinte alig használt- váltó felett himbálódzok, és várom a jószerencsét. Két napja erre sétáltam, akkor szórtam ide két, három marék kukoricát, de még a madarak sem nyúltak hozzá.
A közelgő karácsony miatt szeretnék valami vadat lőni. Lehetőleg sutát, vagy gidát. Három éve nem volt vadhús, a karácsonyi asztalon, és mi tagadás, igen csak megkívántam. Három éve még volt vadásztársaság, és terület is ahol vadászhattunk, de a haszonbérleti szerződések lejárta után nagyot változott a világ. Hat éve, - hála az Európai Uniós tagságunknak - mióta a külföldiek is vehetnek földet hazánkban, szinte kirántották a vadászok alól a területet. Persze nem csak a vadászok alól, de a gazdálkodók, a termelők alól is. Voltak kik a versenyt nem bírták a fejlett külföldi technikával szemben, voltak, akik a magas áraknak, az ígérgetéseknek, és olyanok is, akik a fenyegetéseknek nem tudtak ellenállni, és eladták a földjeiket. Így hát, kik eddig saját földjeiken gazdálkodtak, most napszámba járnak a mások birtokaira. Itt felénk, ameddig a szem ellát, a Mayer család vette meg a földeke. Az öreg Josef von Mayer aki, egy osztrák erdész leszármazottja, igen csak messze gurult a fájától. Nem, hogy a vadászat nem érdekli, de legszívesebben kiirtana minden élőlényt, ami termését veszélyezteti. Mikor a földeket megvette, rohant fűhöz, fához, és annyi vadkártérítést harácsolt össze, amennyit csak tudott. Amióta saját jogon vadászik, meg is tesz mindent, hogy hírmondója se maradjon itt vadnak. Bekeríttette az erdeit, lezáratta, beszántatta a földjein átmenő utakat. Leromboltatta a magasleseket, etetőket. Táblák százai jelzik, hogy a magánterületre tilos a belépés. Ez az egyetlen erdő ami még nincs bekerítve, bár az oszlopok már állnak. Most én is ilyen tilosban járok. Még ha csak járnék, de vénségemre, orvvadászatra adtam a fejem! Megpróbálok vadhúst vinni az ünnepi asztalra. Ezért vagyok hát itt, e madár sem járta erdőben. Elsőre elhessegettem a bűnös gondolatot, de mikor kisebbik unokám megkérdezte „Papa, neked minek van puskád, ha soha sem vadászol?” döntöttem. Ezért lógok most a fán, ahelyett, hogy egy magaslesen várnám a vadat, vagy cserkelmék kedvemre. De hiába, ezt már én nem tudom megfizetni. Vadászbarátaim túlnyomó része is rég abbahagyta már a vadászatot. Akinek szerencséje volt, az fegyvereit is eladta. Én ragaszkodtam hozzájuk, nyakamon is maradtak. Kézbe is csak ritkán veszem fegyvereimet. Jobb, ha nem is látom őket, csak elszomorodok. Maradt a rabsickodás, és a puska helyett a két hete vásárolt számszeríj használata. Most azt szorongatom.
Szürkül. Erősen fúj az északi szél, elgémberedett lábaim majd lefagynak. Nem mozdul semmi. Végül is nincs itt nagyon minek mozognia. Távolabb szajkók rikácsolnak. Valami, vagy valaki mégis csak mozog arra. Pár perc múlva látom is a szép téli szőrben kocogó rókát. Ahogy mellém ér emelem az íjat, de belém hasít a tudat, hogy nem szabad kockáztatni! Csalódottan engedem el. Bezzeg pár éve! Már rég dörrent volna a puska. Sötétedik. Indulni kell, mert, még ha jönne is ide valami, már nem tudnám meglőni. A kocsi messze van, még oda is kell gyalogolni. Alig tudok lekecmeregni a fáról. Hiába, nem nekem való már az ilyen légtornászat! A beülőt összehajtom, és a szétszedett íjjal együtt a közeli fa odvába dugom. Csak az ideg kerül a zsebembe, hogy az ne legyen vizes, ha esne. Kiveszem az odúból fényképezőgépemet, és elindulok. Egy órába telik, mire a sötétben elbotorkálok a jó két kilométerre lévő kocsihoz.
Albertirsa, 2019. december 21 Péntek.
Újra itt lógok a fán. A kukoricát valami felszedte, és ahogy jöttem befelé, egy őznyomot is láttam az úton. Reménykeltő! Régen, tán észre sem veszem, vagy nem foglalkoztam volna vele különösebben, annyi volt itt az őz. Lám, most milyen örömöt okoz egy árva őznyom is. Dám is volt szépen, de annak már nyomát sem látták, még az itt élők sem egy jó éve. Kiszórom a zsebembe maradt fél marék kukoricát, és várok. Innen pár száz méterre lőttem valamikor első dámborjúmat. Ez az erdő volt az egyik kedvenc tartózkodási helyük. Egy hétig lestem őket, s csak hazautazásom előtti este lőttem meg egyiküket. Puskával, és főleg nem titokban! Volt is öröm, mikor a vadászház udvarára bevittem. Vadásztársaim, nem csak a sikeremnek, hanem a várható avatásnak, és a kitöltött konyaknak is igen örültek. El is verték a fenekemet rendesen. Én is szerettem ezt a Hollósiról elnevezett erdőt. Van benne sűrű, soros nyárfa, fenyves, legelő, egyszóval igen változatos. Azaz, csak volt! Mert tán mondanom sem kell, átváltozott ez is. Már csak ez a középkorú akácos áll, a többit felváltotta a nyárfa. Vad pedig szinte semmi. Tavaly télen, mikor a tulajdonos vendégei hetekig itt vadásztak kilőttek mindent. A volt vadőrünk elmondása alapján, lőttek 17 dámot, és 41 őzet, hat disznót, csak itt, ezen az alig több mint négyszáz hektáron. Lőttek bikát, bakot, kocát, és mindent, ami a szemük elé került! Sokszor eszembe jutnak mostanság, a társaság utolsó közgyűléseinek vitái. Hányan mondták, emeljük meg jól a kilövéseket, mert az öreg Mayer úgy is csak elherdál, kipusztít itt mindent. Mi pedig többet nem vadászunk itt sem, meg máshol sem. Álmodni sem mertem, hogy igazuk lesz. Most meg közel a hetvenhez itt csüngök egy fán, és készülök vadat lopni! Ha szegény Apám most látná, hogy pereg le rólam minden tanítása, miként fordítok hátat elveimnek, vadászerkölcsnek, valószínűleg elszomorodna. Fel sem merek nézni az égre, nehogy találkozzon a tekintetünk.
Gondolataimból valami ropogtatás térít vissza a jelenbe. Egy őz szedegeti előttem a leszórt kukoricát! Hogy került ide, és mikor, nem is tudom. Fiatal, agancsát hullatott bakocska. Lassan emelem az íjat, és pár pillanat múlva az irányzék már lapocka mögé mutat. Bakot lőni decemberben? Hát idáig süllyedtem! –mar belém a gondolat. Ahogy leengedem az íjat, a bak észrevesz. Csak les rám nagy barna szemeivel, de nem mozdul, míg rá nem pisszegek. Akkor viszont nagy méltatlankodva megugrik. Nehezen lemászok a fáról. Az ülőke, és az íj a megszokott rejtekhelyére kerül. Fényképezőgép a nyakba, és irány haza.
Gondolataimba mélyedve lépek a Szarvasi útra. Szinte nekimegyek a lóháton ülő, engem figyelő vadőröknek. Vadőrök? Szürke egyenruhájukkal, pisztollyal, gumibottal a derekukon inkább nézem őket csendőrnek. Ha a vegyescsövű bock nem lenne a hátukon nem is hinném, hogy vajmi közük lenne a vadászathoz. A nyolcezer hektáron tizenkét ilyen pribék teljesít szolgálatot. Általában lóháton, vagy terepjárón közlekednek. A vadászathoz, vadgazdálkodáshoz szinte semmi közük, igazából inkább csak őrök. Elzavarnak minden sétálót a területről, a gallyszedő, vagy netán hurkozó pedig akit elfognak, egy életre megemlegeti a találkozásuk napját.
- Mi a francot keres itt? - förmed rám a szakállas. - Hagyd az öreget! Ismerem. Valamikor itt vadászott, már csak fotózni jár ide. – mondja a fiatal - Hajtsa szét a kabátját! – mordul a szakálas Szétnyitom. Nyakamban a fényképezőgép.Csak meg ne nézze- gondolom. Még elem sincs benne. - Na kotródjon csak haza innen! Az kell, hogy itt fagyjon meg az erdőn, és holnap megtaláljuk megpunnyadva! – recseg a szőrös.
Nem válaszolok. Begombolom a kabátom, és elindulok. Forr bennem a méreg! A szakálas anyja, és a legősibb női foglalkozás jut eszembe, meg az, hogy ez a szarjankó pár éve még a Csapó birkáit legeltette ellátásért, és napi egy üveg borért, Koszossága, szaga, esze meg egy volt a birkákéval. Most meg maga az Atyaúristen.
Albertirsa, 2019. december 22 Szombat
Délben indultam otthonról. Mire Pilisre érek szállingózni kezd a hó. Irsán már vékony fehér lepel fedi a tájat. A Geisz útnál megfordulok a kocsival, és hazaindulok. Annyira azért nem vagyok bátor, hogy nyomot hagyjak magam után. Az országút szélén egy nyúl baktat. Nem igazán szerettem az ízét, de most összefut a nyál a számban. Hmm! Egy jó vadas zsemlegombóccal! Monoron a hentesnél megállok. Veszek egy nagydarab marhahúst. Egy kis szalonnával, gombával megbolondítom, és mint szarvas sültet tálalom majd karácsonykor. Az unokák úgy sem ismerik meg, (a kicsi még vadat sem evett soha) mi felnőttek meg majd hallgatunk.
|