Gratulálok a sikeres rókavadászoknak!
Én ma így jártam:
Ma hajnalban kedvenc legelőmben próbálkoztam az őzekkel.
Egy jó barátom (gyakran volt szerencsemalacom) kísért el. Félszelünk volt, amivel ki lehetett békülni, viszont a tervezett útvonalon sok helyen megmaradt még pár cm-es hó, ami csúnyán ropogott. A nyugati oldalon kellett mennünk, a legelőt a szomszédos mezőtől elválasztó 20-30 lépés széles akácos mellett.
Nem terveztem hosszú sétát, mert semmi kedvem nem volt az esetleg elejtett őzet kilométereket cipelni, de a belátható részen nem is mozdult semmi…
Mintegy 500 méter séta után az akácoson átlopakodva a mellettünk levő vetést szerettem volna megnézni és minden figyelmemet oda koncentráltam – annál is inkább, mert teljesen friss őznyomok mutattak arra –, amikor társam rámpisszent.
Tőlünk jobbra, közel 200 méterre állt valami a szántás szélében. A távcső mindjárt mutatta, hogy nagy valószínűséggel egy sakál néz bennünket! Teste alsó részét a terephajlat takarta, így lábait, farkát nem láthattam, de a test- és fejnagyság, és a szín (bár még nem kelt fel a Nap, így még kissé szürke volt minden) is ezt valószínűsítette.
Épp mellettem állt egy sárga vasoszlop, biztos határjelzőnek tették oda. A lőbotomat nekitámasztva lövéshez készülődtem. Már a gyorsítót is megnyomtam, és csak annyi volt vissza, hogy a szálkeresztet rátéve elengedjem a lövést, amikor a botom eldőlt (én is a vékony oszlopnak támaszkodtam) és összetartó csavarja fémes sikoltással karcolta végig a pózna oldalát. A következő pillanatban üres volt a távcső mezeje…
Hiába osontunk vissza a legelőbe és cincogtam pár sort, ez már veszett fejsze nyele volt.
Vissza is fordultunk, más területrészre szándékoztam menni. A legelő déli oldalán rét van, nádas bozótossal, kis patakkal.
Ezen a helyen volt szerencsém tavaly, szinte napra pontosan a szép rókabukfenchez, ami annyira megörvendeztetett. Most első pillantással észrevettem a nádas utolsó bokrai mellett keresgélő rókát. Kicsit messzinek tűnt a lövéshez, illetve saját képességeimhez, így nem kapkodtam, a koma viszont felénk közeledett, majd pár lépést után eltűnt.
Ez nem okozott bosszúságot, úgy gondoltam, hogy ha nem jön elő, akkor kicsit előrébb húzódunk és majd az ott található kukoricaszár-kúp takarásából becincogom. A szelünk most tökéletes volt.
Egy-két perc múlva óvatosan el is indultunk, de szinte azonnal visszavonulót fújt az ismét megjelenő koma. Átjött az árkon, ki elénk a rétre, de szaladt fel a falu felé, és nem tudtam megállítani.
Már kezdtem elkönyvelni magamban, hogy észrevett bennünket, amikor a nyomában feltűnt a másik róka. Úgy látszik, elkergette a területéről a betolakodót.
Ő már lassabban ment, a réten szépen meg is állt, mintegy 150 méterre, az elmenekült kolléga után figyelve, de sajnos izgalmamban kicsit előbb értem a ravaszhoz, mint kellett volna, és egy hajszállal elé lőttem.
Nagy szerencsémre a róka visszafutott ugyan a patakpartra, de ott felénk indult, és immár egy 20-30 lépéssel közelebb ismét kikocogott a rétre. Ment ő is fel a régi fűrésztelep felé. Cincogással, egy halk füttyel lassítani tudtam rajta valamit, de nem állt meg. Nem is nagyon bántam, most már jobban rajta voltam és egy kicsit a szügye elé célozva engedtem el a második lövést.
Ez már még közelebb lehetett hozzá, mert elbukott, majd az elejével a havat szántó, meg-megboruló vágtában szaladt a mintegy 25-30 lépésre levő kis gazos mélyedés felé, amelyben eltűnt.
Nem nagyon szoktam hozzá, hogy a 30-06-os normális találatával utánkeresni kelljen egy rókát
, ezért hát vártunk pár percet. Még így is kétségekkel viaskodva mentem a rálövés helyére, és igencsak örültem volna valamelyik sörétes puskámnak a kezemben a golyós helyett – de azok otthon pihentek a szekrény mélyén.
Aztán egy pillanat alatt elmúlt minden kétely:
Feltűnően kistestű kanróka feküdt a mélyedésben, nagy vértócsában, utolsó erejével még visszafordulva a rálövés irányába.
Jó helyen érte a golyó is:
Igen örülök neki, de azért az a sakál…
