|
Tomek
|
 |
« Új üzenet #63 Dátum: 2008. Június 01. - 23:47:14 » |
|
A hétvége termése.
Remélem tetszeni fog.
Egy marék fűrészpor
Csend terpeszkedett szét a szobában, csak a falióra ütemes kattogása hallatszódott, ahogyan minden másodperccel kevesebb lett a várakozás. Az öreg bútorok kissé dohos szagot párállottak magukból, de ez nem volt kellemetlen, sőt a dohánylevelek fanyar, édeskés illatával keveredve csodálatos bukét kölcsönöztek a helyiségnek. Félhomály volt. A tárgyak körvonalai csak sejtelmesen látszódtak, de a sarokban álló fegyverszekrény üvegein meg-megcsillant a nap sugara.
A szekrény előtt egy nyúlánk kamasz álmodozott. Törökülésben ült, karjait összekeresztezte combjai fölött, s előrehajolva úgy látszódott a rossz világításban, mintha egy szobor helyezkedne el ott a fegyverek előtt. Néha hintázott egyet ültében, s kezével végigsimította az üveget, mely mögött ott állott álmai netovábbja: a golyós puska. Nem érhette el, de szemével olyan szeretettel simogatta, mint ahogy talán majd kedvesét sem fogja. Istenem, ha az az üveg eltűnhetne… s a kezébe vehetné, akkor nem is kívánna semmi mást. Méregetné kezében a súlyát, célozna vele, simogatná, becézgetné, mint anya a gyermekét. Aztán vállára akasztaná, s a kertek alatt osonva el is érne tán odáig, ahol az öreg bak szokott átváltani a földekről nappali búvóhelye felé, nem messze kedvenc fájától. Semmibe sem tartana felemelni azt a puskát, s akkor övé lenne igazán az a bak, mert szép bak ám az! Neki különösen szép. Másnak lehet, hogy nem tetszene, de neki az az őz a bakok bakja, az Egyetlen, az örök. Hej, milyen agancsa van annak! Talán nem is lehet agancsnak nevezni azt a két csenevész, vékony ágat, ami az öreg fején nő. Amikor először meglátta, tompa kábulattal kísérte tekintetével, ahogyan a tarlón végiglépegetett. Apja egyik kedves vendégének szánta, de a férfi azt mondta rá: „Csúnya kis bak ez, kérlek… keressünk másikat.” S nevetett teli szájjal, hogy megcsillant fogain a napsugár. Ő is ott ült akkor a szekéren, s ahogy ezeket meghallotta, úgy érezte forró tűz önti el arcát, keményen megmarkolta a padot, amin ült, mert kedve lett volna megütni azt az embert. Gyilkos tekintettel méregette. Azóta úgy fél, remeg az ő bakjáért, mint egy eszelős. Lesi, kémleli hajnalban, alkonyatkor, mikor csak tudja, s minden reggel úgy kel fel, hogy jaj, Istenem, csak a bakom éljen még, meg ne lőjék. Majd megnyugvással látja, ahogy az öreg a szokott időben átlépdel a kis réten át a bokrosba.
Nézi hát a puskát. Végigfalja tekintetével minden porcikáját, agyát, závárzatát, ravaszát, előagyát, csövét, aztán csak bámulja úgy egészében. Észre sem veszi magát, hogy homlokával már a hideg üvegnek támaszkodik, s lehelete apró cseppekben csapódik oda az üveglapra. Nem törődik semmivel. Egyedül van a szobában, apja a jószág körül forgolódik, egyhamar nem kerül be a házba, álmodozhat szabadon. Valahogyan ki kellene onnan venni azt a puskát. Csak ez körül forog agyának minden fogaskereke, s ahogy lázasan gondolkodik, jobb kezének mutatóujjával az ezerszer átkozott zárat babrálgatja. De jó is lenne varázslónak lenni… idehívni a kulcsot, mit a kulcsot, kivarázsolni a fegyvert onnan rabságból, s vinni ki a mezőre, várni a bakot, meglőni, markolászni a csodálatos agancsot. Eljátszik a gondolattal. Talán még azt is érzi, ahogyan a hűvös szél simogatja homlokát. De valami mindig visszarántja a keserű valóságba. Nem lehet, rázza a fejét, s ül tovább, csaknem átöleli a szekrényt.
Egyszerre csak megelevenedik. Eszébe jut egy történet, amit múlt nyáron olvasott egy ponyvaregényben, ahol a betörő, gittel, vagy gyurmával, tudja is már ő hogy mivel, másolta le a lakás kulcsát, ahonnan rabolni szándékozott. Ez kell hát neki! Gitt, gyurma, akármi, még puhára rágott kenyérbél is megteszi, meg a kulcs kell, s kész a lenyomat. Ő bizony kireszeli, akármeddig is tart, akkor pedig szabad a vásár, kezében lesz a puska, töltény, s kezében lesz az öreg bak is. Megrészegedett a gondolattól. Még egy utolsó pillantást vetett a rabságba zárt puskára, s a tespedt vágyakozást egyszerre a cselekvés gyorsan múló percei követték.
Tudta, hogy valahol, régi iskolai felszerelései között kallódik egy csomag gyurma, azt kereste. Már a kis vászonzsákot is nehezen találta meg: a padláson akadt rá, a kémény mögött hevert, s vastag por rakódott rá az évek alatt. Nem is tudja mikor használta utoljára. Talán hetedik osztályban? Azóta kezébe sem vette, a mostani iskolában nem foglalkoztak ilyen tantárgyakkal. Izgatottan bogozta ki a zsák száját lezáró csomót. Beletúrt a sötéten ásító batyuba.
Vízfesték, összeszáradt szőrű ecsetek kerültek elő, s igen, ez az! Fóliába csavartan, kissé kiszáradva, de még mindig megtartva formáját ott szürkült a gyurmagolyó. Párszor átgyúrta, élvezte, ahogy ujjai között átalakul a gömb alak, kígyókat formázott, aztán újra egybeolvasztotta őket, s egy rozsdás vasdarabbal még a mintavételt is megpróbálta. Tökéletesen sikerült, a puha anyagban ott maradt az ácskapocs testének negatív lenyomata, még a finoman futó erezet is látható volt benne. Az öröm hullámai öntötték el a kamaszt. Mégis sikerülhet a terv. A zsákba újra visszarámolta az előkotort tárgyakat, s visszatette a kémény mögé. A gyurmát zsebre vágta, majd lemászott a padlásról.
Az udvaron hunyorogva vágott át a hirtelen támadt fénytől, s benyitott a műhelybe, ahol forgácsolt vas, és fáradt olaj szaga lebegett a levegőben, amiről nagyapja jutott eszébe. Éjt nappallá téve dolgozott itt az öreg lakatos, aki fáradhatatlan munkával rendezte be a műhelyt, s a fiú hálásan gondolt rá. Két éve ment el: minden, amit élete és munkája során felhalmozott itt maradt a műhelyben. Gépek, műszerek, fogók, reszelők, vésők egész hada, de aminek talán a fiú legjobban örült az a falon lógó nyers kulcsok sora volt. Ahogy végigtekintett a félhomályban fürdő helyiségen úgy érezte, sikerülni fog. Csak ez lebegett szeme előtt. Izgatottan várta az estét, s amint meghallotta apja horkolását a kulcscsomó keresésére indult. Nem félt, hogy apja felébred, jó alvó volt, s ha valami miatt fel is kellett kelteni, csak nagy sokára nyitotta ki szemeit.
Felvillantotta az apró zseblámpát, s a fénycsóvával lassan átnézte a szobát. Kutakodott az asztalon, áttúrta a fiókokat, beletekintett az üveges szekrény polcán álló kis ládába is, de abban csak varrótűk, gyűszűk hevertek kusza összevisszaságban, részvéttelenül verve vissza a rájuk hulló ezüstös fényt. A kamasz tovább keresett, s nem is hiába. A szögön lógó munkáskabát belső zsebében végre a kulcscsomóra tapintott. Remegő kézzel nyomta a ragadós gyurmába a fegyverszekrény tollas kulcsát. Elégedetten szemlélte a képlékeny masszában mélyedő nyomatot. A kulcsot visszasüllyesztette a zseb mélyére, a gyurmadarabot biztos helyre tette, s a jól végzett munka örömével aludni tért.
Ettől kezdve délutánonként vagy esténként a műhelyben töltötte szabad óráit, ha apja az erdőt járta, vagy más elfoglaltságai miatt távol volt otthonról. A reszelő apránként, de annál biztosabban marta bele magát a hideg fémbe, s lassan kezdett kialakulni a kulcs tollainak alakja, ám a kész kulcs még messze volt. Szurtos volt az alkalom szülte lakatos arca, az izzadságot törlő kéz nyomán szürke csíkok születtek a gyermekiből felnőtté váló arcon, s egy egy nap végére húrokként feszítette izmait az izomláz. De a munka haladt, s ez volt a lényeg.
Ha valami csodálatos kéz fellebbentette volna előtte a jövő fátylát, vajon folytatta volna-e a munkát? Nem tudni. A lelkesedése talán még a realitás talajáról is elemelte.
Aztán felvirradt a várva várt nap is. A kulcs tollaiból már csak milliméterek voltak hátra, úgy érezte, mintha a reszelő is jobban vájná magát előre, s mire a templom tornyában hatot kondult a harang, már a kész kulcsot tartotta zsibbadt ujjai között.
Rohant a szobába, ahogyan tudott. Izgatottan illesztette a zárba művét, s kicsit félve fordította el. Enyhe ellenállást érzett, kicsit erősebben forgatta meg, mire még mindig nehezen ugyan, de engedett a zár, s halk nyikorgással feltárult előtte a szentély. Csak ült meredten, el sem hitte, hogy sikerült végre. Óvatosan nyúlt a golyós felé, de még szinte ki sem vette, még át sem ölelhette, megnyikordult a kiskapu sarokvasa, és apja léptei kopogtak a járdán. Sietve tette vissza a puskát, zárta be a szekrényt, de a kulcsot zsebébe süllyesztette, majd titkos rejtekhelyére tette, várva a napot, amikor végre övé lesz az öreg bak.
Nehezen múlt az idő. Minden óra ólomlábakon vánszorgott most már számára, zsebét szinte égette a lopva kireszelt kulcs, s a csigalassan múló órák napokká összesűrűsödve odaültek a vállára, hogy társává szegődjenek a várakozásban. Kellemetlen társaság volt, ám ezt a nehézséget minden alkalommal enyhítette kissé az öröm, mikor karjaiban tarthatja vágyai tárgyát.
Nem is akarta elhinni apja szavait, aki egy estén bejelentette, hogy másnap hajnalban a szomszéd falu vásárába megy. A kamasz remegő izgalommal hallgatta apját, s még lefekvés előtt is a mondatok hatása alatt volt. Nem is tudott elaludni. Állandóan forgolódott, gombóccá gyűrte maga alatt a pokrócot, s a kényszerű várakozás miatt enyhe hányingere támadt. Negyed óránként felvillantotta zseblámpáját a falon kattogó órára, de a mutatók részvétlen lassan kattogtak csak előre. Ha néha elszunnyadt egy percre, furcsa, kavargó álomképeket látott maga előtt: egészen megszédült tőlük. Arcát belefúrta a párnába, s hallgatta saját szuszogását, szíve zakatolását, szeme előtt már látta az öreg bakot, amikor kilép a harmatos útra, és a fegyver csövét, amint a célgömb a vad vállára mutat, ám ahogy eddig eljutott, újra kényszert érzett, hogy az órára pillantson.
Megváltásnak érezte a halk motoszkálást, amellyel apja felébredt. Nem is szólt hozzá, összehúzta magát az ágyon, s úgy mutatta, mintha aludna, de leengedett pillái alól feszülten figyelte a félhomályban öltözködő férfit. Amikor meghallotta a kiskapu nyikordulását, egyszerre megélénkült. Gyorsan magára kapkodta ruháit, s a kerítéshez osont, hogy utánanézzen apjának. Az éppen akkor tűnt el az út kanyarulatában. A kamasz úgy érezte, eljött a cselekvés ideje.
Előkotorta a kulcsot, ami még mindig nehezen ugyan, de nyitotta a szekrényt. Most már nem gyönyörködött a fegyverben, sietve kapta ki a tartórudak közül, markolt fel néhány golyót és zárta vissza az üveges ajtókat. Vállára akasztotta a puskát, átvágott az udvaron, a műhelyben még magához vett egy tekercs spárgát, aztán keresztülgyalogolt a kerten, s átlendítette magát az alacsony kerítésen. Meglapult a tövében, mint a nyúl, remegő szívvel kémlelt körbe, hogy valaki meglátta-e, ám a hajnali félhomályban úszó poros utcában nem mozdult senki és semmi. Kissé megnyugodott, de szíve zakatolásán nem tudott úrrá lenni. Árnyként keresztezte az utat, majd a szélső házak után ráállt a mező szélén kanyargó keskeny ösvényre. Arról nem is kell majd letérnie egészen a régi présházig, ott éles kanyart vesz az ösvény, s átvág a hegyen, de neki másfelé van dolga. A présháznál megállt, hallgatta egy kicsit az ébredő erdő hangjait. Aztán eszébe jutott, miért is van úton. Egyszerre kizökkent a madárdal nyújtotta örömökből, megigazította vállán a fegyver szíját, s ráállt a kökényen keresztül vivő vadváltóra. Talán tíz percig ha bújkált a bokrok között, aztán lassan tisztulni kezdett előtte a tér, egyre világosabb lett körülötte minden, míg végül kibújhatott az apró rétre. A rét túloldalán ott magasodott az öreg tölgyfa, melyen oly sokszor leste már meg az öreget. A bokrok szélén ballagott el a fáig, melynek két méter magasan elágazó villáját már simára koptatta a régóta tartó leselkedés.
Kibújt a puska szíjának öleléséből, s a földre fektette a fegyvert. Ahogy a felette szétágazó ágakra nézett, megvakarta fejét. Hogyan kellene oda a puskát felvinni? Szórakozottságában, s izgatottságában kétségbeesetten gondolkodott… aztán eszébe jutott a zsebében tekergő spárgagomolyag. Előhalászta, majd a zsinórt átbújtatta a puskaszíj alatt, és megcsomózta. Az egyszerű kis hurkot azután meghúzta, hogy az felcsúszott a csatig, ezáltal a puska egyenesen és biztosan függött rajta, mint hal a horgon. Elégedetten szemlélte. Jó darab madzagot legörgetett a gomolyagról, aztán megkapaszkodott a legalsó ágban, s felhúzta magát. Onnan már gyerekjáték volt felhágni a villásan elágazó ágak között kialakult kis mélyedésig. Elhelyezkedett, feszesre húzta a zsinórt, aztán lassan, vigyázva felhúzta maga után a puskát. Imbolyogva emelkedett a fegyver, s néhányszor meg is akadt az ágakban, ám ennek ellenére nemsokára kezében tarthatta.
Kapkodva töltötte meg, hiszen nem volt biztos benne, hogy az öreg bak már nem e átváltott a réten, akkor pedig hiába volt a munka, a cselezés. Ahogy megtöltötte a golyóst, tenyerére fűrészpor tapadt. Ámulva nézte, hol tenyerelhetett bele? Beletúrt zsebébe, megnézte a töltényeket, hát azoknak a hüvelyére tapadt a vékony porréteg. Gondolkodott, vajon hogyan kerülhetett oda, de nem tudott magának választ adni. Csak nézte meredten a töltényeket.
Közben a nap lassan emelkedett égi útján, de még nem lehetett tisztán látni, inkább csak sejthetően szürkültek a bokrok a rét szélén. Ha zörgött az avar, vagy mozdult egy ág, izzadó tenyérrel markolta meg a fegyver nyakát a fán leselkedő kis orvvadász, de csalódnia kellett minduntalan: vagy egy táplálék után kutató feketerigó csalta meg érzékeit, vagy más énekesmadár lendült a bokrok közé. Még egy hazatérő rókát is sikerült meglesnie. Izgatottan várt az igazi pillanatra.
Érzékei élesre állítódtak, s úgy gubbasztott az ágak között, akár egy zsákmányára leső vadmacska. Álmosítóan zümmögött a lomb között a szél, s az átvirasztott éjszaka hatását lassan érezni kezdte. Feje nagyot bólintott néha, ekkor ijedten kapaszkodott meg egy kiálló vastagabb ágban, mert félt, hogy a töltött puskával együtt leesik a fáról, azt pedig nem szerette volna.
Egy ilyen bóbiskolás közben hallotta meg a közeledő léptek neszét. Óvatosan emelte fel a fegyvert, s kereste vele az irányt, amerről a vadat várta. Zsigereiben érezte, hogy a hőn áhított öreg bak fog kilépni a hajnali rétre. Keze remegett, s a puskacső óvatos, bizonytalan táncot lejtett, mintha a vadászat szentjei kapkodták volna ki egymás kezéből, melyikük segedelmével is induljon útjának a golyó. Próbálta fékezni öntudatlanul kóválygó karjait, de csak kevés sikerrel. Mintha a teste önállósította volna magát. Szíve zakatolt, olyannyira, hogy attól félt, meghallja a vad, s orrán át úgy fújta a levegőt, akár egy gőzgép. Hunyorogva függesztette tekintetét a csipkebokor mellett mozgó satnya kis tölgycsemetére. Mutatóujját a ravaszon tartotta, hegyével finoman simogatta hideg fémet, hüvelykujját pedig az elzáróra támasztotta, mikor a bak kilépett a tisztásra. Fejét büszkén, magasan tartotta, s körülkémlelt a bokrok között támadt kis szabad területen, aztán csippentett egyet a zsenge fűből.
A faágon ülő fiú örömmel, s egy kis sajnálattal nézte. Most már tényleg az övé lesz… azzal élesítette a fegyvert, mutatóujját pedig lassan, mintha félne, hogy fájdalmat okoz neki, rágörbítette a ravaszra. Éles csettenés hallatszott csupán az egetverő dörrenés helyett. A bak felkapta fejét, s egy hosszú ugrással eltűnt a bokrok között, a kamasz pedig elnyúlt képpel nézett utána. Szeme az imádott, a hőn áhított puskára villant, már egyáltalán nem volt szeretet tárgya, dühös volt rá, hogy éppen most mondott csütörtököt. Vagy mégsem?
Éppen csak elgondolhatta ezt, mikor a fa alatt megzörrent a tavalyi avar, s egy gyanúsan ismerős köhhentést hallott. Apja állt a fa alatt. A fiúban egyszerre összeállt a kép, s szeméről lehullott a hályog. Megtévesztés volt hát az egész! Félt most már lemászni a földre, sziszegve gondolt a nagyon is valószínű nyaklevesekre. Aztán mégis jobb belátásra tért, ahogyan felhúzta a puskát le is engedte, majd ő is utána mászott. Megtörten hallgatta apja feddő szavait, aki tudott mindenről. Már a kulcson felfedezte a gyurma maradékát, látta a satupad mellett csillogó friss fém forgácsot, s úgy helyezte el a puskát a szekrényben, hogy tudja, ha fia kivenné onnan. Fűrészport töltött hát a hüvelyekbe puskapor helyett, s várta a pillanatot, amikor eljöhet a lecke ideje… s a lecke bevált. Nem volt dühös fiára. Élénken élt még benne a kép egy vásott kölökről, aki ellopta az erdész puskáját, hogy azzal nyulat lőjön a lucernásban. Amikor erre gondolt, és fiára nézett, mintha magát látta volna. Kézen fogta hát a gyereket, vállára akasztotta a puskát, s békességben megtértek az otthon ölelésébe.
***
Lágyan csattant a viaszos kártyalap, ahogyan az asztalra vágták. Erő volt a mozdulatban, s ettől az erőtől megbillent a borosüveg, megugrott a sültes tál, megremegett a bútor, mert Lóczai Kázmér nyerésben volt. Már az előbbi húzásnál látta, hogy övé a parti, de ahogy meglátta a lapot, elöntötte az öröm, s kivágta, ami a kezében volt.
- Huszonegy! – kiáltotta, s felnevetett. – Harmadszor, öcsém! Mondd, hogy csak szerencse, és nem tudás! Ehhez már érzék kell. – csapta össze tenyereit, majd miután összedörzsölte őket, cigaretta után kotort az ing zsebében. Zizegett a papír, ahogyan kihalászta füstölnivalót, majd fellobbant a láng, s felizzott a dohánylevél, hogy azután füstöt leheljen ki magából.
- Még egy kört! – harsogta vörös fejjel, s végigtekintett az asztaltársaságon. Akkor már az asztalnál ült a böllér, a sógor, a szomszédok, ellustulva az egész napos jövés-menéstől, telítve a zsír és a húsok szagával. Hajnal óta talpon voltak, s mit sem kívántak többet, mint puha ágyat, csendes nyugalommal. De ez az átkozott Kázmér még cigányt is hozatott, folyt a bor, a sör, s a nagyra méretezett mulatozásban lassan elolvadt a disznó fele. Az asszonyok a kálya körül darvadoztak, csak akkor pillantottak fel néha, amikor harsány kurjantások hallatszottak az asztal felől, jelezve, hogy Kázmér ismét nyert. Halkan szólt a hegedű, mert a cigány feltette a hangfogót, s csak finoman futtatta végig ujjait a húrokon, de úgy, hogy aki a zenére figyelt, azon finom borzongás futott végig a nóta hangjaira. Az asztalnál ülők már hazaindultak volna. De nem lehetett megsérteni a házigazdát, mikor annyi finomságot tömött beléjük egész nap, s most is olyan fesztelenül kínál mindenkit, mintha örökké tartana a disznótor, s nem fogyna el semmi. Jó ember ez a Kázmér, gondolták, csak kicsit nagy a vére… hónapokig szerényen él, hanem aztán egyszer belé bújik az ördög, s ki sem jön onnan jópár napig, akár még egy hétig sem. Most is ott ficánkolhat benne, mert igazán jó kedve támadt, hogy ötödjére is ő nyert. Senkinek sem akaródzott már a játék. Az asszonyok fáradt arccal pillantottak férjük felé, akik finoman bólintottak feléjük, hogy észrevették, de nem tudnak mit tenni. Ám Kázmér szemét nem kerülték el sem a pillantások, sem a bólintások.
- Innen ugyan haza nem mentek, amíg éltek! – kurjantotta, s azzal az asztalra vágta a borospoharat.
– Hé, füstös, az apád irgalmát, ne nyekeregtesd ott azt a száraz fát, mert kettétöröm a hátadon – szólt a muzsikushoz vigyorogva – hanem állj ki ide középre, aztán csárdást húzz nekem, de frisset ám! – azzal megkapta a cigány karját, s kipenderítette a szoba közepére. – Azt húzd, hogy „Lányok, lányok, lányok a faluba’…” – énekelte, s már meg is kapott egy asszonyt a kucóból, aztán rákezdte a táncot.
- Táncoljatok tik is! – intett az asztalnál kókadozók felé – ne mondjátok, hogy rossz vendéglátótok voltam!
Nem volt mit tenni. Fel kellett állni, s unottan lötyögni, mert bizony aki nem állt fel, azt Kázmér vitte táncba. Bizony, táncolt az egész ház. Még a nagyra nőtt fiatalember is megmozdult, aki addig a kemencepadkára húzódott, s ott tette a szépet egy menyecskének. Kázmér büszkén nézte.
- Az én fiam, – mondta a táncosának – hej, kutya egy rossz gyerek volt ám, de már kinőtte. Ez kilopta a szekrényemből a puskát, hogy őzre lövöldözzön vele. De kinőtte már! Ki bizony! Olyan vadász lett belőle, hogy csak na! – s elégedett pillantásokkal méregette az ajtó mellett csendesen ringatózó párt.
A mulatság csak hajnalfelé kezdett csitulni, mikorra már többen az asztalra borulva hortyogtak. A házigazda unottan méregette a vendégeit.
- Ej, gyenge egy társaság, – legyintett, miközben a cigány markába olvasta a bérét. Körbenézett a szobában, ahol csodálatos rendetlenség volt, itt is, ott is kimerülve aludt egy egy pár, de ahogy elhalgatott a nótaszó, hát egyre másra nyitogatták fel fáradt pilláikat, kapkodták magukra a kabátot, s sűrű hálákodások között elsiettek.
- Na, magunk maradtunk, édes egy barátom! – fordult a ház ura egy testes ember felé, aki egy széken bóbiskolt, és ahogy Kázmér szólt, felriadt.
- Csakhogy elmentek, már széthasadt a fejem ettől a lármától. – nyekeregte, mert beszédnek nem lehetett nevezni azokat az elkent, fáradt szófoszlányokat, amik elhagyták ajkát.
- Ugyan már! – rázta meg vállát Kázmér – Fiatal vagy te még. Meg se árt egy ilyen kis tivornya. Na, eredj aludni, mert holnap ki kell lőnünk azt a selejt tehenet, amiért idejöttél. Hétre itt a szánkó értünk, addig én is ledőlök egy kicsit szundítani. – mondta, aztán mikor barátja elvonult, ő is végigterült az ágyon, s álomba merült.
Bizony, ugyancsak rövidre sikerült az éjszaka. Úgy érezte, hogy éppen csak lehunyta szemeit, mikor már csörömpölt a vekker, mint egy csapás, s kirántotta az álom édesen ölelő karjaiból. De ha már ilyen veszettül lármázik az átkozott szerkezet, ne tegye hiába, gondolta, s kikászálódott a paplan alól. Hűvös volt már a szobában, s kissé meg is borzongott, amikor bőre megérezte a hideget. Hunyorgott még egy kicsit ott az ágy szélén ülve, aztán átkopogott a szomszéd szobába, hogy felkeltse barátját.
- Kelj fel, hé, hasadra süt a nap! – dörömbölt az ajtón – Vagy talán ezért jöttél? Aludni a sírban is lehet!
- Jövök már – hallatszódott az ajtón túlról – csak felöltöznék, ha megengeded.
- Na, azt még szabad. – nevetett fel Kázmér, azzal a konyhába indult, hogy kávét főzzön a barkácsolás fagyos perceire. Ám még bele sem kezdhetett, mikor felnyerített egy ló, s a nyerítésben ráismert Pali bácsi Csillagjának hangjára. „Az irgalmát” – gondolta – „Már itt van az öreg, én pedig még össze sem készültem. Ehh, ördög vigye azt a kávét, gyerünk!” Azzal kisietett az útra, ahol az öreg kocsis már előszedte a pokrócokat, hogy betakarja velük a ficánkoló lovakat.
-Egy perc, Pali bácsi, és itt vagyunk. Kissé elmulattuk tegnap az időt, aztán most nehezen indult a nap.
- Jól van, fiam – intett az öreg kocsis – de igyekezzetek, nem szeretném, ha megfáznának a csikóim. – s megsimogatta a rudas fejét.
Kázmér sietve kapkodta magára ruháit. Vastagon öltözködött, de fejébe kucsma helyett kalapot nyomott. Majd kiszellőzik a feje az erdőben, gondolta, s szólt Ivánnak, hogy ne vacakoljon annyit, mert az öreg mérges lesz, annak pedig nem lesz jó vége. Elővette a puskát, kotorászott a töltények között, de nem talált egyet sem. Végre a polc alatt, egészen a sarokban meglátott három darab kallódó lőszert. Hogy kerülhettek ezek ide? Nem ért rá most ezen gondolkodni. Zsebre vágta őket, aztán Ivánt maga elé terelve kilépett az ajtón, s bezárta. A kulcsot a tetőgerenda alá tette, ha véletlen hazajönne a gyerek, be tudjon menni.
Szuszogva kapaszkodtak fel a szánkó hátuljába.
- Adjon Isten jó reggelt Pali bácsi – üdvözölte Iván a kocsist, mire az megbiccentette a fejét, s megindította a szánkót, csak azután fordult hátra, hogy viszonozza a köszönést.
- Na, mester úr, merre menjünk, mit lövünk ma? – kérdezte Kázmértól, miközben a síkról bekanyarodtak a dombok közé.
- Kerüljünk el Pali bátyám az alsókúti erdő felé, oda szeret beállni a rudli. Ha ott nem járunk szerencsével, végigmegyünk a dombhajlatban, és visszafordulunk a csatári szélnek. Ott biztosan találunk valamit, ha meg nem, magára bízom, merre kerülünk.
Az öreg kocsis bólintott, s felhajtotta a bundája gallérját, majd gyönyörködve figyelte lovait, akinek léptei nyomán ezüstös csillogóan pergett a hó.
A két vadász csendesen gubbasztott a háta mögött. Még ott zsibogott bennünk a tegnap esti tűz, ami kihunyt már, csak itt-ott parázslott, s most ezt a parazsat is kioltotta a bágyadtan pislákoló nap, s a fehéren ásító táj hidege. Csend volt. Csak a lovak puha trappolása hallattszott, a szántalpak csendesen úsztak a hóban, s a sima utazásban álmosító lassúsággal haladtak tova a távoli fák. Bizony, el is bóbiskoltak néha, és akkor ébredtek újra fel, ha prüszkölt valamelyik ló, vagy hídon kopogtak át a patkók. Az alsókúti erdő széle feketedett már előttük, amikor Iván megtöltötte a puskát. Félrelódította kabátja szélét, hogy elővegye a lőszereket, s Kázmér szeme megakadt az oldalán függő hatalmas tőrön.
- Ezt a gyilkot, ugyan minek hordod magaddal? Hisz’ lehúzza a derekad! – mondta.
- Nono, ez mindig nálam van, sosem tudhatom mikor kell! – válaszolta Iván, miközben egymás után tűntek el a lőszerek a tárban.
Finoman, egyetlen zökkenés nélkül indult meg újra a szán. Mostmár nem kocogtak a csikók, csak lassú lépésben haladtak előre, ahogy egyre közelebb jöttek hozzájuk a fák, a két barát pedig felemelkedett a pokrócok közül, s figyelemmel néztek a szürke törzsű, kopasz fák közé. Végighaladtak az erdő szélén, aztán Pali bácsi hátrafordult.
- Kerüljük meg, vagy induljunk a csatári szélnek? – kérdezte.
- Kerüljünk, ha már itt vagyunk. – intett Kázmér, s megveregette Iván vállát, aki izgatottan tekintett rá, elszállt már belőle a bágyadt lustaság.
Nemsokára az erdő sarkánál voltak, onnan már nem sokáig tartott megkerülni az erdőt, indulhattak volna csatári szél felé, ha a távolban szarvasrudli nem vonul át előttük az úton. Nem siettek, nyugodtan sorjáztak át a nyiladékon, csak egyik-másik kíváncsi tehén bámulta meg a szánkót, de aztán megukkal sodorták őket a többiek. Kázmér hosszan távcsövezte őket.
- Ezek megállnak a túloldalban. – jelentette ki, s előrehajolt a kocsihoz. – Lassan csorogjunk előre Pali bácsi, s az égett fánál álljunk meg, onnan megnézzük őket.
Az öreg bólintott. Halkan indult meg a szán, s lassan, de biztosan közelített a furcsán álló égett törzsű fa felé. Annak tövében aztán megállt. A két vadász szeméhez kapta a távcsöveket. Ott forgolódott előttük a rudli úgy hatvan-hetvenméternyire. Vegyes társaság volt, fiatal bikák, s tavalyi, idei borjaikat vezető tehenek. Kázmér kinézett egy borzas szőrú borjút, és hasonlóan gyenge testű anyját, de rosszul álltak, valamelyik állat mindig takarta őket, vagy mögöttük állt.
Iván már régóta tartotta a nehéz fegyvert, amikor egy zörgő csontú öreg tehén vált el a csapattól, s megállt, bámulni a fa alatt álló szánt. Ivánt meghúzta a ravaszt. A lovak megrándultak egy kissé a dörrenéstől, de nem ugrottak meg, s Kázmér távcsövével kísérte a dübörögve meginduló rudlit, s mögötte a sántikálva menekülő tehenet.
- Rosszul találtad el – szólt Ivánnak, aztán az öreghez fordult. – Gyerünk eléjük a keresztnyiladékon, aztán hátrazökkent az ülésbe, olyan gyorsan indították meg a szánkót a kapáló lovak. Suhantak mellettük a fák. Fogyott a távolság, s már egyik másik szarvas előbarnállott a fák közül, aztán láthatóvá is vált, ahogyan egymás után átváltottak a nyiladékon. A két vadász számolta őket.
- Amott jön! – intett a fák a között közeledő tehén felé Kázmér, mire Iván odakapta a fegyvert, s tüzelt. Hangos csattanással forgácsolta szét a golyó egy fiatal fa törzsét. Mire ismételt volna, a tehén eltűnt az erdő szélén növő bokrok között.
- Előre, a Kövesárok mellett még elérhetjük őket! – szólt Kázmér a kocsisnak, de inkább Ivánnak mondta, mert Pali bácsi úgyis tudta, merre kell vezetnie a szánt, hogy utolérjék a menekülő rudlit.
Előbb értek oda a szarvasoknál. Már messziről feltűnt a bicegő tehén, s ezúttal Iván nem hibázott, biztos lövéssel váltotta meg szenvedésétől a vadat. Következő lövésével még egy gyenge borjat döntött a hóba. A rudli elporzott.
A három férfi halkan beszélgetve közelítették meg az elesett vadat. Előbb a bikaborjút szemlélték meg, aztán a tehenet: előbbinek jó kamralövése volt, utóbbi láblövéssel vánszorgott idáig, aztán lapocka mögött érte el a golyó. Kázmér átnyújtotta a töretet, s kis ideig elgondolkodva álltak a két szarvas mellett. A zsigerelés gyorsan megvolt, s a szarvasok hamarosan a szánkó hátulján utaztak tovább.
Iván most már csak szemlélődött. Meglőtték a tehenet, ráadásul még egy borjú is esett, igazán szép vadásznap volt. A nap közben magasabbra hágott az égen, s erőre kapva elkergette maga elől a fátyolosan úszó felhőket. Ragyogásban fürdött a táj, s a zúzmarától csillogó ágak lassan levetették fehér kabátjukat. Már a Kiáltónál jártak, amikor Pali bácsi megállította a szánkót, és hátrafordulva suttogta:
- Amott közelít valami a fák között jobbkéz felől, csak csendesen készülődjenek, magányos kannak nézem. – s ahogy ezeket elmondta, lapulva figyelte a szálerdőben közeledő vadat. Csakugyan az volt, magányos kan, megkésett fekete csuhás lovag, aki kinn felejtkezett nappalra is, éjszakai körútja után. Vagy tán a kocák kegyei után járt? Búgás felé közeledett az idő… Iván izgatottan nézte.
- Lődd meg! – lehelte neki Kázmér, s a disznó közben egyre közelebb ért hozzájuk, ahogy közeledett, egyre nagyobbat mutatott. Iván nem szólt semmit, csak halkan felemelte a puskát. A kan közeledett. Az út széléhez érve megdermedt: észrevette a szánkót. Pillanatig sem tartott talán, amíg ott állt, aztán elrugaszkodott, és hosszú ugrásokkal kezdett menekülni. Hóból vont maga köré porfelhőt. Mikor az út széle felé járt, akkor csattant el Iván lövése. A kan meglassult, de tovább rohant. Iván új golyót rántott volna a csőbe, de a kihulló üres hüvelyt nem követte másik.
- Ó, én tökkelütött. – kesergett – most jut eszembe, csak öt golyót hoztam magammal, nem készültem ilyen esetekre. És savanyú képpel nézett Kázmérra.
- Hát itt a puskám, vidd el ezt – mondta, miközben megtöltötte a fegyvert, s átadta Ivánnak. – Ebben még van három golyó.
- Köszönöm! Már indulok is, nem szeretném ha elszalasztanám ezt a kant. – s azzal ki is pattant a szánból.
- No, csak vigyázz vele, ne kapkodd el a dolgot – intette Kázmér – várj meg engem is. Kibontotta magát ismét a pokrócokból, és ki akart szállni, de lába beakadt az ülés alá, s kizuhant a szánból, bokája fájdalmas reccsenéssel szorult teste alá.
- Összetörted magad? – aggodalmaskodott Iván, s barátjához lépett.
- Semmi ez, csak meghúzódott – legyintett Kázmér – eredj, majd tipegek utánad.
Iván elindult a vérnyomon, de Kázmér csak támaszkodott a szán oldalának, bokáját tapogatva. Mégis meg kellene nézni, mi történt, gondolta, s bakancsát bogozva nekilátott, hogy megszemlélje a sérülést. Sokáig tartott, mire a hidegben ellustult ujjaival ki tudta oldani a csomót, és lehúzta lábáról a lábbelit. Bizony, bokája megduzzadva, és enyhe pirossággal nézett vissza rá.
- Pali bácsi, egy korty pálinkát, ha kérhetnék – fordult a kocsis felé, aki semmit nem szólt, csak a bak alól előhúzta a butykost, s a férfinek nyújtotta.
- Egészségedre.
- Nem inni kell, bedörzsölöm vele a lábam, hátha kihúzná belőle a fájást. – és nekilátott, hogy bokáját masszíroza.
Ebben a pillanatban nem is nagyon messziről, de kivehetően hallatszott egy ordítás. Nem is emberi, szinte már állati kiáltás, arról, amerre Iván távozott. Rögtön utána sivított egy disznó, és ezután mintha elvágták volna, halálos csend telepedett az erdőre.
Kázmér elhajította a pálinkás butykost, és úgy ahogy volt, futott a vérnyomon, egyik lába bakancs nélkül, de nem törődött vele. Rohant, ha rohanásnak lehet nevezni azt a bukdácsoló futást, amivel előrehaladt. Fejében egymást kergették a vadabbnál vadabb gondolatok, szívébe félelem fészkelte be magát, s nem is tudta mi várhat rá. Pali bácsi mögötte lemaradva követte.
Aztán egyszer csak feltárult előtte a véres tragédia színhelye. A hó széttúrva, a kis tisztás bal oldalán hevert a kan, oldalából kimeredt a tőr nyele, még hörögve szedte néha a levegőt, de Kázmér most nem vele törődött, hanem Ivánnal, aki szánalmasan kitekeredve feküdt nem messze a vaddisznótól. Kezéből kihullva a puska, s ágyékától egészen föl, ki volt hasítva. Remegő pillákkal nézett Kázmérra.
- A puska… - suttogta – aztán kezén remegés futott végig, s lehunyta szemeit.
Kázmér eszelősen kapott a hóban heverő fegyver után. Először nem is sikerült neki kierőszakolnia a golyót a tárból, ujjai alig akartak engedelmeskedni a parancsnak, mire végre kezében tarthatta a golyót. Könnyes szemekkel forgatta. Végül belé hasított a felismerés. Fogával tépte ki a golyót a hüvelyből, s tenyerére szórta tartalmát.
Mire Pali bácsi a tisztás szélére sántikált, és fújtatva megállt a bokrok szélén a kan már elcsendesedett. Kázmér furcsán meghajolva térdelt Iván mellett, úgy tetszett mintha imádkozna. Az öreg mellé lépett. Kezét Kázmér vállára helyezte, s csak állt némán, megrendülten. A férfi nem szólt semmit, csak kinyitotta tenyerét, melyben fűrészpor sárgállott, s hagyta, hogy elkapkodja belőle a szél a forgácsot, s vigye, ki tudja merre…
|
