|
Forma4
|
 |
« Új üzenet #738 Dátum: 2012. Február 06. - 19:11:00 » |
|
2011.február 5.
Már a héten szolt, Dani barátom (Ő csinálta a puskatusaimat, így ismerkedtünk meg. Szeret vadászni, de leginkább a lőfegyverekbe szerelmes… ennek jelentősége lesz még), mivel tudta, hogy megvan a vizsgám és szeretnék az első vadászatomra valamilyen formában elmenni, hogy itt a lehetőség.
Szintén egy „ügyfele”, Pali révén (meghívással) Vácújfaluba lenne lehetőség őzezni, vagy akár vaddisznót is lőhetnénk.
Nem igazán tudtam az új puska-távcsőbelövését megoldani (időhiány, időjárás stb), így mondtam, hogy szerintem én ezt elhalasztanám. Mondta, hogy lézerrel megoldjuk, ha lőttek vele, nagy gond nem lehet.
Türelmetlenségem és a havas időben való lehetőség elvakított… belementem.
Szombat este megbeszéltük, hogy amennyiben nem lesz ítéletidő (Pali majd jelzi, hogy tudunk-e menni) akkor Vasárnap délkörül menjek ki érte, a puskát belézerezi, átmegyünk Palihoz és onnan terepjáróval megyünk ki a területre.
Így is lett, annyi különbséggel, hogy végig a BMW-vel mentünk a terepjáró után, abban a bömösnek sajnos esős-kelős falukon átvezető téli utakon… de megoldottuk, csak az esti lefagyott utak miatt kezdtem aggódni. A ruházattal nem volt gond, rendesen felkészültem a várható hideg ellen…gondoltam én.
Vasárnap délelőtt mind egy kisiskolás, aki az első turista szakköri kirándulásra készül, elkezdtem összepakolni. Átrágtam mit hallottam, olvastam, tanultam.
Egy pléd, két termosz tea, olló, bicska, kés, karabiner, plusz kesztyű, plusz sapka, plusz zokni, rongy, WD40, kötél, kacsalámpa, toll, filctoll, EŰ csomag, lőszer, fényképezőgép, iratok, papírzsepi, WC papír, plusz cigi, plusz öngyújtó, keresőtávcső, tartalék elemek,…szóval lett mit vinnem.
Megérkezéskor Pali elment beírni, majd irány a les. Gyönyörű napsütéses idő volt du. 16óra… rókákat lestük és közben beszélgettünk.
Gondoltam illik szólnom…mondom, „elnézést csak mondanám, hogy nekem az első vadászatom lesz, tehát ha lehet, inkább mondjon mindet, nehogy balfékséget csináljak.”
Pali:…”nem mondod”, és nagy kerek szemeket mereszt, „Dani ezt nem mondtad.”
Dani:…”mondtam, hogy kezdő vadász.”
Pufff, na ez jól kezdődik gondoltam, kész égés.
Mondom: ..”remélem, nem okozok galibát, nagyon fogok mindenre figyelni, de kérem segítsen, had tanuljak, mert most ez az elsődleges cél”
Pali (mosolyogva, kedvesen)…”semmi gond, nem lesz baj…csak figyelj mindenre…és kérdezz folyamatosan.”
Közben megérkeztünk…”V” alakban végződő erdős rész, az alsó száránál a les, két oldalán egy-egy szóró.
Kicuccoltunk az autóból (én mondjuk szerencsétlenkedtem, mire puska ki, hátizsák ki, ami kellett kocsi kulcs, igazolvány még mind a kezemben volt, eltettem…volna, de a cipzárral nem bírtam egy kézzel. Lepakoltam, elpakoltam…áááá már kellemetlen volt…(Pali csak nézett és észrevétlenül mosolygott), majd a kezembe nyomott egy hatalmas, meleg kabátot (szinte semmit nem láttam tőle) „ ezt is légy szíves vigyétek fel”, majd autóba ült és elment letenni a terepjárót.
Megfordultam…és megláttam magam előtt élőben a „LEST”…na ez nem semmi. Dani már ment felfelé, minden lépésnél lekotorva a havat, jeget a lépcsőnek nevezendő kereszt lécekről (komolyan összerakott dolog volt, mint később jobban megnéztem a dolgokat).
Én csak álltam, jobbomon a fegyver, ballomon a hátizsák, két karomban a hatalmas kabát…és csak néztem,néztem, hogy a rossebbe fogok felmászni abba a marha nagy magasságba…ha nem volt öt méter, akkor egy centi sem. Ez egy dolog, de majd egyszer le is kell onnan jönni, síkosan, cuccal…nnnnaaaa jól kezdődik.
Dani fent volt…”jössz?” , kérdezte
„Basszus, egy kéz legalább kellene.. nem jönnél vissza a kabátért” - mondtam…mosolygott, majd elindult lefelé. Kikapta a kezemből a kabátot, lekapta a vállamról a hátizsákot, és elindult felfelé…” várd meg, amíg felérek”…mondta.
Megvártam, majd elindultam a „Himalájára”.
Száguldottam éveken keresztül 100 km/h feletti tempóban versenykörülmények között a vízen, vitorláztam embert próbáló viharban, kaszkadőr képzőt is megjártam…öregszem, vagy mi a túró van?...de rájöttem…csupán egy teljesen új állapot, közeg, bizonytalanság…majd megszokom.
Felértem, nem haltam meg, nem estem le.. és a hideget sem éreztem már (-10 volt)
Beléptem Danihoz a fedett és zárt les belsejébe…hátizsákok a sarokba, pad a bejárat elé keresztbe, fegyver betölt, biztosít…stabilan letámaszt a szemközti sarokba…meg érkezett közben Pali is.
Gyorsan, csendesen, otthonosan, minden mozdulata precízen, de megszokottan intézte a dolgokat.
A padra (nem tudom honnan került elő) egy kb. másfél cent vastag, meleg, puha pléd került, négyrét hajtva..”nehogy már felfázzatok nekem”, mondta. „Fegyverek rendbe?”, kérdezte…”igen”, volt a válasz… leellenőrizte…”helyes” mondta.
Ketten leültek a pad, két szélére, én álltam és vártam, hogy ne legyek esetleg tolakodó…”Feri gyere, ülj le”, mondta Pali, és maga mellé, illetve a középen szabad helyre mutatott.
Jó és szép idő volt, a nap már kezdett lebukni, de még a kesztyű sem kellett. A havas táj, csendet, nyugalmat és szépséget árasztott… valami megfogott… jó lesz ez.
Percekig csendben ültünk, és mindenki kifele tekintve, csodálta a pillanatot.
Félénken megszólaltam… „készíthetek egy pár képet?” (na… hülye turista). „Természetesen” jött a mosolygós válasz…”persze, mindent fotózz le, hiszen szép a táj…és csak az első kint léted”,mondta Pali. Aztán hozzátette: „van egy barátom az naplót ír és az is imád mellé fotózni”.
Bátortalanul hozzátettem „hááát én is elkezdtem, nekem is a szándékom”
Persze, kiscipzár le a kabáton… nagy cipzár le az alatta levő polárpulcsin, majd cipzár ki az övtáskán… majd elő a gépet. Éreztem ez sok a cipzárból…a képek után ment a táska tetejére a gép…ha kell, csak felkeljen venni.
Képek készen… leültem… vártunk… kezdett hűlni az idő (-13.5)…és megjöttek,… megjött két suta…suttogva kaptam az infót, „mostantól egy moccanást se, mert mindenre megugranak”
Kereső távcső óvatosan a szemem elé… csoda…a számomra igen is az volt. A természetben, a tisztás szélén, óvatosan, minden idegszálával mereven figyelve, pont a szemembe nézett..és csak néztük egymást…gyönyörű, suta volt ( vizsgán azt mondták „nincs gyönyörű őz.. csak ilyen és olyan pontos szakmai vadászias meghatározásokkal bíró őzek vannak”..levizsgáztam.. itt és most, ez GYÖNYÖRŰ volt, a számomra.
Hideg volt, nagy hó.. nem találtak élelmet, így a szóróra egyre többen érkeztek.. bakok nélkül.. először csak kettő suta jött
Dani vállba kapta a stucniját, távcső nélkül, nyílt irányzékkal. „Megvan” mondta.. „lőném”…Pali csak annyit mondott „cső nélkül hoztad? (hadipuska, és nem cseszi el egy csővel a fegyver… mondta anno Dani)..nem lesz ez igy jó”….. DURRRRR… eldördült a lövés.
Azt hittem, hogy lefordulok a padról… bentről lőtt, nem tolta ki a csövet az ablakon.. azt hittem megsüketültem (még most is xszar a jobb fülem kissé).
Távcsőbe nézem…suták szétugrottak….nem talált…hibázás.
„Baxus”, mondta Pali, „b@szod ez nem ember, ez nem háború…távcső nélkül…áááá”
Nem mertem megszólalni…nem is lett volna illendő.
„Nem az a gond, hogy hibáztál, hanem hogy nem hiszik el, hogy lövés volt és nem találtunk…én még nem lőttem mellé.. sebezni sebeztem ezt tudják…na mindegy, nem gond, legközelebb majd hozom a puskámat amin van cső és azzal lősz, ha nem akarod a tiedét elrondítani”, mondta Pali.
Nagy lett a csend…Danin látszott, hogy restelli.
„…de a múlthéten egyből lefeküdt a disznó…és azt is így lőttem” mondta.
Egész halkan beszélgettünk Palival.. oktatott, fegyver, távcső, őzek, disznó viselkedése, lövése. Szóval sok mindenről… észre sem vettem és már kezdett sötétedni, de a hó és hold szinte világosságot adott a tájnak.
Nagyon óvatosan, de jöttek az őzek mindkét szóróra.. felvettem a puskát (kíváncsi voltam a 40 es csővel hogy látok). „Lőni fogsz”?, jött a halk, kimért, de nyugalmat árasztó hangon a kérdés Palitól.
„Nem lövök, csak a távcsövet nézem, mennyire lehet még benne látni…jó, még teljesen tiszta látható képet ad”..válaszoltam.
Tudtuk… mindenki tudta, hogy nincs tutira belőve a fegyver…nem tehetem meg, hogy hibázzak, vagy feleslegesen sebezzek.
Ezt ők nem tudták még, de én már tudtam. Ma, itt én nem fogok lőni, de nem is biztos, hogy annyira erről keljen, hogy szóljon az első vadászatom…nem ez a lényeg szerintem…bár nagyon dobogott miatta a szívem…de nem kések le semmiről.
DURRRRR… eszméltem fel a morfondírozásomból…a távcsővel pont a sutát néztem, ami felett elszáguldva a 7,62, szántásnyi nyomot vágott az őz mögötti fagyott talajba.
„B@szd meeeg” ... jött a vélemény egyszerre Palitól és Danitól.
Az egyik felháborodott, a másik egy elkeseredett megnyilvánulás volt…ha most nem lettem süket, akkor sosem…a kuva életbe, hogy lehet valaki ennyire megszállott, és önkontroll nélküli?
Ugyan is, amíg én nézelődtem, Dani úgy döntött, ha én nem lövök, akkor elereszti Ő…hát ez sem jött össze. (idővel elmondta, hogy múlt héten 50-70 m-re lőtte a disznót és arra volt állítva a nyílt irányzék…nos lehet rosszul tudom…de akkor talán nem fölé hanem alá kellett volna, hogy 40m-nél becsapódjon a lövedék…nem tudom, nem is firtatom)
Nagyon kezdett hűlni az idő (-17).
A továbbiakban nyújtott lábbal ültem a padon, hogy ne legyen lent a talpam, mert kezdett a lábam fázni (ma reggelre a 1.5 órás ilyen üléstől olyan izomláz lett a combomba, hogy nem tudtam feljönni az ötödikre lépcsőn).
Minden apró neszre szétugrottak a már rudliba érkező csapatok.. két csodálatos két és három éves bak is jött ment a csapattal…szépek voltak.
A 40-es csövet próbálgatva, ilyen időben, még sötétedés után is látható a vad,(persze, ha nincs hó, akkor szerintem lehetetlen)
Kérdeztem a csapatot, kérnek-e teát.
Pali mosolygott és kérdezte „hoztál”?.
Mondom „igen, két termosszal.”
”Hátha hoztál, ne vidd vissza…meg most tényleg jól jön, bár nem szoktunk inni, hogy ne keljen pisilni”…és mosolygott, majd elmondott ezzel kapcsolatban egy cudar történetet.. de azt majd máskor mondom el.
Már otthon tudtam, hogy marhaságot csinálok, de a két termoszt egy-egy nylon zacskóba tettem, hogy a hátizsákba nehogy kifolyjon, ha nem áll egyenesen a zsák, meg, ha felborulna a kocsiba.. hiba volt…tudtam és most is tudom.
Óvatos duhajként zacskóstól adtam oda a termoszt, hogy „elnézést tudom, de most ez van”… Pali elmondva az oktatást ezzel kapcsolatban, mosolyogva nyitotta ki a cuccot és jóízűen kortyolgatták Danival a teát… jólesett nekik..és én ennek örültem.
A hideg egyre keményebb lett (-19).
Palit kivéve, Daninak és nekem, kezdett határesetre hűlni a kezünk és a lábunk…mit sem ért a bunda bakancs, dupla jégzokni, thermókesztű.
„Lábzsák kell…a nélkül nem lehet ilyen időben…menjünk…ha menni akartok, azonnal indulhatunk”, mondta Pali, olyan „Matula bácsisan”..de kedvesen.
Lehetett érezni a hangján, hogy addig maradunk amíg mi akarunk, ha akarjuk megvárjuk a disznókat és lőhetünk is akár, az Ő puskájával is, ha kedvünk tartja.
„Én ezzel a fegyverrel nem lövök ma már, nem szeretnék kellemetlenséget okozni”…mondtam
„Te lőnél disznót?,” kérdeztem Palit.
„Mint a rosseb” jött a válasz..
Hát csendben, tovább várakoztunk…Dani szótlan maradt. Bántották a történtek, de talán nem kellett volna ez a vehemencia.
Mintha egy napja ültünk volna kint, olyan hosszúnak tűnt az idő. Hallgattuk a zajokat, zörejeket. Pali mindenről elmondta, hogy éppen mit hallunk és miért és honnan.
Nagyon fáztam.. Láttam Dani is
.
„Menjünk”?, kérdeztem.
„Felőlem maradhatunk, de ha akarsz, akkor szólj és megyünk”. ezt szinte vacogva mondta.
Itt fagyunk meg… nagyon hideg lett, és nagyon át voltunk hűlve.
Pali nem szolt, semmit, nézelődött, bár nem igaz, mert felajánlotta a hatalmas meleg kabátot többször is, de hát nagylegényeknek nem kellett.
Most láttam, somolygott magában. Kérdezte ismét „menjünk?, nem éri meg, hogy megfázzatok”
Elkezdett járni az agyam. Amennyiben ebben a pillanatban elindulunk, már akkor sem tudom, hogy rakom össze a hátizsákot, hogy szedem ki a lőszert, és hogy megyek le a létrán, mert az ujjaimat szinte nem éreztem, a lábamra szinte rá sem tudtam állni.
Amennyiben még várunk… ez csak rosszabb lesz.
Amennyiben fél óra, de lehet, hogy egy óra múlva esetleg megjönnek a disznók és lövünk.. már, mint Pali (én már a puskát sem tudtam volna remegés nélkül felvenni…és az enyémmel biztos nem lőttem volna…Paliéval meg nem akartam, nem is illett volna, első alkalommal főleg nem.).
Amennyiben tuti a találat, lesről lemász, zsigerel, elvonszol autóhoz, vadőrház stb…még belegondolni is fájdalmas volt és ebben a helyzetben szinte lehetetlennek tartottam.
Akkor megszólalt Pali: „Nem éri meg az a disznó, hogy betegek legyünk”. Tudtam, hogy ránk céloz.. hisz Ő Szibériába is ellett volna még pár órát…de a jó szándék szolt belőle.
„Menjünk”, jött ki belőlem alig hallhatóan.
Pali fellát, Dani is, én is… odamentem a sarokba a táskáért és a cuccért, feltettem a padra, amiről már eltűnt a pléd…Pali sehol…a nagykabát is eltűnt.
Bepakoltam.. nem tudom,hogy, de bepakoltam, kesztyű nélkül, mert nem éreztem a dolgokat és normálisan akartam a táskába a cuccokat, nehogy összetörjön termosz, vagy lámpa, vagy bármi.
Megkértem Danit, szedje ki a három lőszert a puskából, mert én még azt sem csináltam, legalább most meglátom, megtanulom.
Elkezdte.. egy kint…a többi nem ment…nézett rám, mosolygott és közölte „b@xsza meg, úgy el van fagyva az ujjam, hogy nem megy”.
„Nyisd ki a tárat és vedd onnan”, mondtam…na ez már egyszerűbb volt.
Lőszerek a helyükre, táska bezár, fel a vállra, puska vállra.. nem akarja…lóg…így nem tudok lemenni…kezdődik a szerencsétlenkedés. Szíj feszesebbre vesz, táska közben lecsúszik…kuva hideg van, reszketek…szíj a helyén, fegyver jól fent a vállamon szinte keresztbe, nem lóg le, stabil. Táska újra fel.. háttal a lejáratnak…nem megy…széles a táska…csúszik, mint a rosseb a létra.
„Elindulunk, vagy itt reggelizünk?”.. hallom Dani hangját.
Igaza van, pöcsölök…és közben mind ketten megfagyunk (közel 20 fok hideg).
„Menj előre”... mondom
Elindul, kikapja kezemből a táskát, óvatosan, de gyakorlottan megy lefelé… látszik, hogy járt már egy két lesen.
Szégyellem magam… a sport arra tanított, hogy mindig számíthassanak rám a társaim, akkor számíthatok én is a másikra. Sosem volt ezzel gond…és most,mint egy nyavalygós gyerek. Akik velem vannak, segítenek, de én nem teszek szinte semmit…ez bánt..és ez nem jó így.
„Figyelj a fokokra…stabilak, de figyelj oda” zökkentett ki Dani hangja lentről.
Egy mozdulattal fordultam, elindultam, óvatosan, de határozottan lefelé.
Lent voltam…Dani az autónyomnál várt. Átmentem a két bokor között, látta, hogy ott vagyok, csak akkor indult el az autó felé.
Nem láttam az autót, csak a szántóföldet, autónyomot, és a távolban egy bokros részt.
A nyomba recsegve, ropogva haladtunk erőltetett menetben.
„Dani, a táskát add ide”, szóltam utána… valamit morgott, de nem állt meg, erőteljes tempóban mentünk a semmibe.
Ez jól esett, mozogtunk, ettől kicsit felmelegedtünk, de lábaink a fagyáshatárt súrolták.(én úgy éreztem…persze messze volt ez attól még)
Megérkeztünk a bokros részhez…mögötte az autó, motor járt, Pali mellette állt és mosolygott.
Dani bepakolt a hátsó ülésre, és beült a cuccok mellé.
Puskatartót kivettem, első ajtónál befektettem az ülésekre, cipzár ki, puska be, távcsőre akarom rátenni kis rongyocskámat, puskát takarnám be a saját rongyával, mikor érzem Pali tekintetét.
„Mit csinálsz?”, kérdi, de mosolyog.
„háát betakarom, meg a csövet megvédeném.. ááá semmit”, válaszoltam, aztán vihar módjára úgy ahogy volt behúztam a cipzárt és beültem az autóba, lábam közé fogva a kis csomagomat.
Nem éreztem a fűtést, de nem is érdekelt, mert már azon járt az eszem, hogy remélem nem okoztam galibát, mi volt a vélemény rólam.
Kiértünk az útra, átpakoltunk a bömibe, motort beindítottam, hagy járjon…nagyon hideg volt.
Elbúcsúztunk Pealtól, megkérdeztem, mivel tartozunk, kezet ráztunk… megölelt…” a héten beszéljünk, lesz itt helyed, a puska az első, nézek egy távcsövet holnapra a haveroknál, ha utánam jöttök, húzzatok ki az árokból, ha látjátok, hogy beleestem”… mosolyogva beült az autójába és elindult.
Köszönöm…
A haza utat nem ecsetelem, de Pestre értem mire használható állapotra kiolvadtam.
Ma beszéltem Pealval, azt mondta, hogy első alkalommal nem is illik lőni a meghívottnak, és nagyon becsülte az egész hozzáállásomat, és köszöni, hogy megismerhetett.
Nekem ez volt az első kint létem, és többet ért a számomra, hogy ilyen szavakat kiérdemeltem, mint, hogy elsüthettem volna a fegyveremet.
Ilyen is van, gondolom és még ennél cifrább is lesz…ez most ilyenre sikeredett, egy élményem már van és nem is akármilyen
Köszönöm ezt a négy órát a vendéglátómnak
( A nevek kitaláltak, a személyek valódiak és az eset megtörtént)
|
