Sziasztok!
Úgy tűnik Soma újra a régi. A hétvégi terelés alkalmával volt lehetőségünk kicsit visszarázódni a régi kerékvágásba.
Kiskutyám már az érkezéskor helyre igazított egy helybéli fiatal hannoveri vérebet. Később mikor az autóban maradt a rangidős bajor vérebbel egy rövid időre, akkor azt is a Niva hátsó üléséről csomagtartóba szorította
. Szóval önbizalomban nem volt hiány. A teríték viszonylag szűkös volt, mivel már sokadjára tartottak ezen a környéken hajtást, riglizést. Nem is akadt csak kettő sebzés. A nap érdekességét főként az adta, hogy ismét térkép és elmondás alapján kellett megtalálni a rálövések helyeit. Szerencsére ebben már nagy gyakorlata van a vérebes kolléganőnek, így rám csak a "kiutalt" szolgálati Niva vezetésének élménye maradt a nem éppen hétköznapi terepen. Az orosz csoda - külsejét meghazudtolva - becsülettel helytállt.
Az első rálövés olyan helyen volt, amire azt mondtuk, hogy a hallani vélt becsapódás valószínű csak a lövedék fába csapódásának hangja lehetett. Én legalábbis nem kockáztattam volna kb 150 méterre a fák közé való belövést egy ilyen helyen. Egyéb támpont híján a megadott 10-11 óra irányában igyekeztünk megtalálni a lőjeleket, ami abból állt, hogy az előttünk lévő hegyoldalon elindultunk felfelé, hátha valamelyik kutya belebotlik a sebzett disznó csapájába. Már-már valószínűtlen távolságban találtunk néhány jól járt keresztváltót, ahol több vad is elhaladhatott aznap. Végül az elől haladó véreb megtalálta a vért. Zsuzsi aztán nagyon előzékenyen átadta a lehetőséget, és Somával kicsapáztuk az 560 méter távolságban lévő kis babos kant. Néhány kisebb törésen kívül nem volt semmi különös, a disznó váltókon igyekezett, megkerülte a hegyoldalt és pechjére belefutott a másik puskás sorba is, így hamar befejezte a pályafutását, bár az elsőként kapott gyomorlövéssel amúgy sem volt sok esélye.
Aztán kellemes ebéd, melegedés a hatalmas máglyánál, ismerkedés a helyi erőkkel
. EGy néprajzkutató számára egy ilyen esemény felérne egy kéjutazással, abban egészen biztos vagyok.
A másik sebzés délután még az elsőnél is könnyebb eset volt. A magaslesről az előtte lévő völgyben elterülő csipkés sűrűbe lőtt bele a sebző/elejtő. Itt is a megközelítés, aztán a hely betájolása volt, ami érdekessé tette a dolgot, mivel itt sem nézték meg a rálövés helyét. Megmutatták, hogy ott 11 óra irányában, vagy 120 méterre annál a magasabb fánál valahol. Na ott minden fa egyforma volt, de még egyforma lombtalan is. Kinéztem egy fát, amire úgy gondoltam, hogy az lehet, aztán nekivágtunk Somával, hogy majd Zsuzsi odairányít. Hát éppen semmit nem láttam lentről a völgyből, se a lest, se az "irányítót", a kinézett fát is szem elől veszítettem már az első métereken, mert nem akartam orra esni a nagy figyelésben
. Na azért volt lent egy szimpatikus vadcseresznyefa, az valahol ott volt, meg aztán fentről is úgy látszott, hogy jó helyen járok. Megvártam Zsuzsit, mindketten kiválasztottunk egy-egy szimpatikus váltót, hogy majd csak keresztezzük megint a sebzett nyomát, és meg lesz a csapa. Mivel a disznó visított a rálövés után, gerinc vagy vese lövésre gyanakodtunk. Tán 10 lépést tettem, amikor Zsuzsi kiáltott, hogy ott a disznó szemben előtte a váltón, Szöcske kiszúrta légszimattal. Mivel puska csak nálam volt, gyorsan visszafordultam és előre mentem, de már nem volt szükség lövésre. A mázsa körüli koca már éppen befejezte földi pályafutását, még egészen meleg volt. Talán épp minket várt "harcállásba helyezkedve", csak elfogyott az ideje... Jobb is, hogy nem abajgatták, mert vagy megszalajtotta volna őket, vagy kiment volna a világból. Soma aztán nagy bátran úgy megrángatta, mint a papucsomat szokta reggelenként.
Üdv, Dani
