Üdv!
Szeretném megosztani, egy tegnapelőtt este elejtett bakom történetét. Az első találkozásunk már egy jó hónapja volt, egy hajnali cserkelésen, mikor elindultam gombnyársas bakot keresni. Egy lucerna földön pillantottam meg, az akkor még anyjával, és testvérével együtt legelésző bakot. A testvére, egyébként először sutának tűnt, később kiderült egy "agancstöves" bak, mert agancs az nem látszott fejlődni rajta, csak épp a dudor. Na de mikor megpillantottam "Félszárú"-t, mert így neveztem el, azonnal tudatosult bennem, hogy ő kell nekem. A jobb szár is rövidebb a fülénél, a másik szár pedig nem is látszott. A távolság nem nagy, max.120-130 méter, bár elég "homályos" még a kép, de "odapróbálok". Távcsőben azért tisztán látom, de az izgalom elvakít, és a hibázásom után veszem észre, hogy az elugró bak még barkás. De hogyisne lenne, hisz még május eleje van, ááá de jó hogy hibáztam, nyugtázom magamban, kicsit rossz szájízzel néztem volna a barkás trófeára. Innentől kezdve mindig meg meg lestem, hogy "áll" már a tisztítással, és persze hogy ott van e még, és meg van e még, és hogy milyen is pontosan és....
Közben Félszárú és testvére elhagyta anyját, és már saját sutájuk társaságát keresték. Többször rácserkeltem Félszárúra, időközben az is kiderült, hogy igazából "másfélszárú"
, volt szerencsém kb. 60 méterről is megvizsgálni. Hosszas várakozás után, kb. egy héttel ezelőtt ismét arra cserkeltem hajnalban. Azon a bizonyos lucernán két őz legelt, távcsövezem, és igen, Félszárú volt, és a sutája. Őszintén mondom alá becsültem, a szél jó, bár a takarás kicsi, gondoltam könnyű cserkelés következik. Ennek eredményeként nem jutottam lövéshez, hamar észrevettek, és elnyelte őket a 'gaztenger'. Még nagyobb lelkesedéssel eredtem nyomába. Este és hajnal kint ért a lucernán. Első találkozásunk óta többször is változtatott helyet, és mivel már 3 napja nem láttam, ismét erre gondoltam. Ekkor este elindultam cserkelni, nem várok tovább. Már teljesen reménytelen volt a helyzet, mikor a távolba(a szokott helyétől kb 5-600 méterre) megpillantok egy őzet. Egy suta, de nagyon figyel a gazba maga mellé. Közeledek, és látom egy másik őz hátát, na mondom ezt figyelte ő. Észrevették egymást, és elindultak egymás felé. Látom ám, hogy egy kis bak az illető, de mikor még közelebb cserkeltem, akkor döbbenek rá, hogy Ő az. Vadászlázamon nem tudtam úrrá lenni, mindenem remegett. Nyugtattam magam, a szél jó, takarásom van, és ráadásul elindultak felém. Már messziről követtem a céltávcsőben, miközben folyamatosan vizsgálgattam a keresőben is, hogy minden kétséget kizáróan ő legyen az. És csak jött jött felém, mikor már elég közel 80-100 méter körül járhatott, felkapta a fejét és felém nézett. Azonnal villant az agyamba, észrevett, lőni kell, ebben a pillanatban már indult is a lövedék, és a céltávcsőben látom, hogy még egyet lép előre, de már késő, visszacsinálni nem lehet, és hatalmas becsapódással éri el a lövedék, majdnem testközépen. Szerencsére a Superhammerhead tette a dolgát, tűzben maradt, és két fej emelés után hamar kimúlt. Majd szétesett a puska a kezemben a remegésemtől. Újratöltök, várok picit, figyelem, nem mozdul. Elindulok felé, és mikor levett kalappal mellé térdelek, a világ összes búja-baja mintha egy pillanatra megszűnne létezni. A lövés kicsit hátul érte ahogy sejtettem, a tüdő szélét érte, és a lágy részen távozott. Elkészítem a ravatalt, és megadom a végtisztességet! határtalan az örömöm, amit az sem árnyékolhat be hogy még másfél kilométer az autóig, nyakamban a bakommal...(sőt igazából nekem ezzel teljes a vadászat, ennyi szenvedéssel legalább én is tartozom)
