Ember tervez…Állok az ablak előtt, kint ömlik az eső, az orromig sem látok. Ha időben eláll, kimegyek és most puskát is viszek, határozom el. Mostanában elég sokat tekeregtem őzbak figyelés ürügyén puska nélkül a határban, valahogy nem hiányzott a flinta. Szorgalmasan kijártam, de nem találtam még meg a kedvemre való bakot. Gálos Csabi mondásával élve, egyik sem bizsergette meg a cerkát. Bámulok a csendesedő esőbe és eszembe jut Zoli komám. Vártam hátha elszabadul munkahelyi rabigájából fiatalkori cimborám, jó lett volna egy kis időt együtt tölteni. Vártam tavasz óta, sőt tavaly ugyanígy. Többször hívtam, de szerdán végképp lemondta.
Közben a csajok évődnek velem kicsit, a nappaliban nyekergetik a buttolót.
– Apa, mi lesz, nem mész? - kérdi feleségem - Mindjárt eláll az eső. Lili, itt egy őzike! Pííí-pííí…pííííí.- sír a buttóló síp anya kezében.
– Inkább madár lesz az. – szól közbe Janka.
– De, megyek már.
Zsebre vágom a sípot, vállamon a puska, amikor még utánam szólnak.
– Sok sikert! – bosszúsan visszafordulok, mire nevetés válaszol – Tudom, egy nagy kalappal!
Nehezen döntöm el útközben hová üljek. Két les forog a fejemben és két bak, akiket kora tavasszal láttam. Öreg legények, homoki bakok. Egyiküket már barkában is figyeltem. Rossz bőrben volt, de átvészelte a telet, két fehér agancsszárán összesen egyetlen ágacska díszlik. A másik bak jó kondícióban van, olyan testes, egybe nyakú fajta, gyenge hatos, visszarakott rövid ágakkal, amolyan füle hosszú sötét, rücskös agancsú, de valami nagyon mutatós rózsákkal. Ha jobban belegondolok, az elmúlt húsz évben talán méltatlanul hanyagoltam a hatos bakokat. Egyszer el kell kezdeni, határozom el magamat. Megnézem az öregfiút, hátha mozdul már a sípra. Lassan itt az üzekedés ideje, már érdeklődnek a bakok, itt is ott is kísérgetik a sutákat. Idő előtt erőltetni nem szabad az őzhívást, de úgy érzem, ma van itt a kezdés napja, ahogy cserkelek a lesem felé a villanypászta nyiladékán. Nincs messze, talán 6-700 méter. Majd gidahanggal hívok, így az elején beválhat, az nem lesz gyanús –tervezgetek út közben. Bal felől szilvával vegyes nyaras, jobbról homoki feketefenyő erdő kísér utamon. Párás, csepergős, fülledt idő van, nem valami ideális az őzhívásra, bár olvastam valahol, talán Studinka Laci bácsi könyvében, hogy egy német mondás szerint a nyári nap hevétől felforr a szerelmes őzbak vére…. de ennek ellenére nincs rá szabály, mert a bak akkor fog jönni hívásra, amikor ő akar! Egy kicsit lassítok útközben, mert nagyon kuttyog a csizmaszár. Nem is tudom, minek sietek? A bak is bár mikor elém kerülhetne, de most nem, kisvártatva elérem a fedett magaslest.
Eltelik bő tíz perc, a les környékén visszatér az erdőbe az élet. Vadgerlék búgnak, gyurgyalagok hangoskodnak, és két sárgarigó rendez légi csatát előttem. Elzúgnak a les előtt egymást üldözve, majd a nyárfák előtt felvágnak és V betűt formázva hirtelen szétválnak, amint az égbe törve eltűnnek a magasban.
A vadászmellény szárnya alól halkan szólal meg a gidahang, majd kisvártatva még egyszer és hosszabb szünet után harmadjára is, kicsit panaszosabban, amire balról avarzörgés támad! Gyorsan közeledik a hang, miközben nyugodtan, lassan emelkedik a messzelátó a szemem felé, de úgy meglódul a szívem, majdhogy ki nem ugrik. A nyaras szélén kidőlt fa mögött egy eddig ismeretlen, felemás agancsú őzbak vágja haptákba magát! A következő düllő már a terület határ, talán a szomszédból jött. Tekinget jobbra – balra a szerelemre vágyó őzbak, lehajol, majd kihúzza ismét magát, keresi a hangját hallató gidát és legfőképp annak az anyukáját. Eközben én is körbegusztálom a jövevényt. Jobb szára szabályos hatos, de a másik oldalon egy sokkalta alacsonyabb, kacskán előrehajló hegyes és elágazás nélküli nyárs díszíti a dalia homlokát. Semmi kétség ez remek, nekem való baknak látszik, ezért lódult meg az imént a szívem hirtelen, és ahogy elnézem a szárak bütykös gyöngyözését, a mutatós rózsákat, hát a szívritmusom nem akar sehogyan rendeződni. Közben a bak elindul a képzeletbéli szépasszony keresésére az erdőszélen tengődő csenevész szilvafák alatt. Közben én sem tétlenkedem tovább, a céltávcső fonálkeresztjével követem a vad oldalát. Még egy pillantás a remek trófeát ígérő agancsokra, megnyugszom és amint ritkább részhez ér a kereső bak, fogam között rácippantok és a megtorpanás pillanatában zutty, odalövök! Pendülve koppan a les padlón a kirántott hüvely, szememmel követem a bak eszeveszett rohanását, amint menekül a megváltoztathatatlan elől. Már nem látom csak hallom, ahogy távolodik a zaj, aztán egy nagy reccsenéssel hirtelen csendes lesz minden. Oda lett a gyönyörű látomás és oda a gerlék búgása, csak a beállt hatalmas csend. Lassan szöszmötölni kezdek, összekészítem a cuccaimat és lekászálódok a lesről is kis idő után. Elmehetnék egyből a bakhoz is, de szépen megkeresem a rálövést és végigbogarászom a vércsapást is a fehér törzsű fák között bolyongva egészen a kusza rőzserakásig, ahonnan 4 kecses őzláb mered az ég felé.
Amint elfogyott az élet a rohanó vörös csuhás őzbakból az ágkupacba bukfencezett, innen volt a nagy reccsenés. Agancsait hanyatt fektében egészen a nedves homokba fúrta. Mellételepedek, mint egy gyerek, aki tudja, milyen ajándékot rejt karácsonykor a csomag, és ahogy kifordítom a földből a kincset, mindjárt el is kámpicsorodok, mert nem ilyen ajándékot vártam. Mechanikai sérülés miatt nyársas a bak. Egy régi törés van a bal agancsszáron hátul, amit azóta szépen le is fent a bak, ettől volt olyan érdekes, szívdobogtató a nyárs. Távcsőben semmit sem vettem észre ebből.
Hát így történt, duplán sikerült az átverés. Átvertem a bakot és végül még én magam is becsapódtam.
Később odaért a cimborám, és addigra bennem is oldódott a csalódottság és végül is együtt csak jobban lehet örülni, ha már megváltoztatni nem lehet a történteket. Ember tervez, Isten végez-tartja a régi közmondás.
