! Azért a " kakas " története is beleférhetne .
10 évesen olvastam Széchenyitől az Ünnepnapokat, ami azonnal megfogott benne, azok az alpesi vadászatok voltak. Attól kezdve én nem első sorban nagyfogú kant, tízkilós bikát, vagy aranyérmes bakot szerettem volna lőni, hanem bármit, ami az Alpok hegyei között található, de legfőképp zergét és nyírfajdot.
Aztán hivatásos vadászként nagyon sok osztrák vadásszal és új magyar vadásszal ismerkedtem meg. A sógorok tele voltak vadászati lehetőséggel, a gyorsan gazdagodó honfitársak meg pénzzel, nekem már csak szinkronizálni kellett az igényeket
Jól jött az ápolt kapcsolat itt is-ott is, no meg a nyelvtudás, amivel "olajszőkítőink" igen csehül álltak.
Hordtam/küldtem is szépen a vendégeket és a tisztes jutalékot nem csörgő Schilling formájában, hanem szolgáltatásban kértem, első sorban természetesen vadászat formájábn.
Így került sor 1998-ban dürrgés idején a saját nyírfajd vadászatomra is. Már túl voltunk pár vendégen, akik kivétel nélkül eredményesek voltak, de ettől függetlenül nagyon izgultam az első alkalom miatt.
Külön a kérésemre már előző nap szépen felsétáltunk a kb. 1300 méteren álló vadászlakhoz (azóta elvitte egy lavina, nagyon szép helyen volt, gyönyörű kilátással, kár érte), hogy a lehető legtovább élvezhessük a vadászatot, minden körítésével együtt. Egy magyar vadászbarátom is velem tartott, de csak kibicként. Mellettünk két helybéli Jäger volt még és egy bajor véreb, aki állítólag nagyon eredményeesen kereste a sebzett kiskakast (szerencsére nem kellett igénybe venni a szolgálatát, békésen aludta végig a teljes időt a fekvőkémény alatti vackában).
Este kint ültünk a tornácon, néztük a lemenő Nap fényénél itt is- ott is mozgolódó zergéket, majd pár sörital és egy kiadós beszélgetés után aludni tértünk a 6 személyes, láb felé lejtő vörösfenyő-deszka priccsen, igazi szalmazsákon, lószőr pokróccal takarózva. Ha behunyomm a szemem, még most is az orromban van az illata...na meg a sok elfogyasztott vöröshagyma és almkäse (havasi lágy sajt) illó eredményének is
!!
Hajnalban aztán 2 körül kerregettt az ébresztőóra és rövid szöszmötölés és egy tea után útnak indultunk a hűvös, újhold-sötét éjszakában. Vezetőnk használt egy nagyon kis fényű lámpácskát, hátizsákjára fehér papírzsebkendőt tűzött, ahogyan mi is a mienkre, így mindenki az előtte menő kis fehér foltot követte. Néhol a nyaktörő meredélyek felett a 30 cm széles párkányokon nem fért volna a zabszem az "O" gyűrűbe, de végül egy jó órányi sétát követően elértük a leshelyünket úgy 1600 méteres magasságban. Egy nyári tehenészkunyhó rejtek zárját nyitotta Alfréd az általa ismert módon két bot segítségével és beültünk a havasi legelőre, kelet felé néző szoba ablaka elé egy kispadra. Rövid kontroll, hogy nem nyikorog-e az ablak, de mivel az eredmény erősen pozitívra sikerült, nyitva is hagyta, utat engedve a hidegnek. Kellett is a friss levegő az éberségünkhöz, a rövid alvás és a mászás kivette belőlünk az energiát. A fegyver ekkor került betöltésre, a tök sötétben tapogatás útján győződve meg a megfelelő lőszerrel megrakott tár behelyezéséről. De errről még később szó lesz. Lassan kúsztak a percek, ráadásul teljes csendet követelt meg vasszigorú, ám valójában vajlelkű fővadászunk. Aztán megjelent a horizonton a vöröses kis sávocska, ami után már visszavonhatatlanul megkezdődik a pirkadat. Ekkor hallottam meg az első dürgéshez készülődő kiskakas hangját, ami valami mély üvegbalonból hangzó "bulubulubulu"-nak tűnt.
Aztán Alfréd elkezdte hívogatni őket, markába rejtve száját, furcsa "csuihíííí........csuihhhhííííííí" hangokatv eregetve az éterbe. De a válasz nem is késlekedett, innen is, onnan is felajzott kis vitézek szájaltak vissza azonnal minden kihívó provokációra. Aztán mindenhonnan szárnysuhogás hallatszott, melyek végén megzörrent a száraz fű, egyre közelebb jötte és egyre többen a lakodalmas vendégek.
A háztól kb. 8 méternyire volt egy méter magas kőrakás, azt már elég korán mondta kísérőm, hogy valószínűleg oda fognak szállni a kakasok és azért a fő helyért fognak küzdeni, csak ki kell várnunk, míg egy nekünk tetsző dalia elfoglalja a neki kijáró posztot. Na, nekem mindjárt az első megtetszett, de Fred lefogta a távcsőért nyúló karomat, csak lehelve felém, hogy "náááá...zu jung", vagyis fiatal.
Már nem is kellettt hívnia, jöttek a kakasok maguktól is, egymást hergelve, időnként verekedve, összekapaszkodva gurulva a meredek oldalban. Csak úgy szállt a tolluk.
Ekkor mutatta, hogy lassan tegyem fel a puskát, mert már lőni is lehet, ha megfelelő kakas érkezne.
Erre sem kellett sokáig várnunk, ahogy egy kakaskodó páros sikeresen legurult a kőrakásról, egyszer csak egy öreg, nagy sarlós faroktollú kakas foglalta el nyilván megszokott helyét és ott pörögve, bókolva, forgolódva mondta szerelmes énekét egy pillanatnyi szünet nélkül, a körülötte szürkén megbújó, lassan mozgó tyúkoknak. Alfréd csak rám nézett és bólintott.
A biztosító kattanására a kakas megmeredt, magasra nyújtotta a nyakát és minden tollával a vélt veszélyt kutatta. Már nyitotta volna szárnyait, de megkésett vele. A kis Hornet mérgesen törte apró darabokra a havasi legelő hajnali áhitatát és véget vetett a lakodalomnak. Minden madár egy szempillantás alatt eltűnt, csak egy kis felete gombóc maradt ott, ahová a kőrakásról a lendület legurította.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, csak ültünk ott tovább csendben és azon gondolkodtunk (én legalább is), hogy ez most mire volt jó? Ha tudtam volna, biztos visszafordítom abban a pillanatban az idő kerekét.
De persze ez nem tartott sokáig, elő került az enciánsnapszos flaska és halk "waidmannsheil" mellett húztunk egy-egy kortyot a sikeres vadászatra és a kiskakas emlékére.
Eközben a szomszédos legelőről egyre másra jöttek a csuhikoló és bluggyogó hangfoszlányok, ami azt mutatta, hogy hiába loptunk el valamit a hajnali természet varázslatából, az előadás attól még megy tovább a maga rendjén.
Megvártuk míg rendesen kivilágosodik és kikászálódtunk rejtekünkből. Ahogyan közeledtünk, Alfrédnak egyre komorabb lett a tekintete, elkérte a puskát, kivette a tárat és.....na amiket akkor mondott, azok nincsenek benne a német nyelvkönyvekben. A hajnali sötétben elvétette a tárazást és a teljes burkolatú lőszer helyett a softpoint lőszer került betöltésre. Ezt látta már ő, a szétszóródott tollak tömkelegéből.
Még rontotta a helyzetet az én hibám is. Jól megtanultam, hogy az oldalvást álló kiskakasnak a szárnyfoltját kell célozni, csak nem vettem számításba, hogy a nagyon rövid lőtáv miatt ekkor a lövedék kissé alacsonyabban fogja érni a testet és a mellkas helyett még a comb felső részén is áthatol. Ez a vollmantell lőszerrel nem lett volna végzetes hiba, de a rendkívül expanzív maggal bizony csúnya munkához vezetett.
Összeszedtük az összes tollat, a kunyhónál illő ravatalt készítettünk a kis vitéznek, majd leballagva a várakozó autókhoz, beautóztunk Zell am See városába, a környék legjobb preparátorához.
A mester igen csak ingatta a fejét, hümmögött nagyokat, nem tetszett neki amit látott. Túl nagynak találta a roncsolódást. Felajánlotta, hogy csinál belőle egy fél preparátumot, ami a nyakrészből áll begytől a csőrig, mögé pedig legyező alakban kerülnek a farktollak. De sem nekem, sem kísérőmnek nem tetszett az ötlet. Végül abban maradtunk, hogy nyúzás után felhívja vendéglátómat és megbeszéljük a dolgot.
Este csörgött is a telefon, a következő hírrel: a jobb lába és a hasa alja menthetetlen, innen két lehetőség adódik. Vagy készít egy fantáziadús montázst úgy, hogy a hiányzó részek valami bokorba lesznek rejtve, vagy ha tud hozzá donort venni (elmondása szerint minden évben visznek hozzá "elütött" fajdokat, de házigazdám inkább a környék orvvadászatit sejtette az ügy mögött), akkor abból kipótolja és lesz egy teljes preparátumom. Mindkét lehetőséget meghagyva jöttem haza, aztán egyszer csak nyár derekán hívott Fred, hogy van donor, lesz teljes madár a falamon.
Nagyon szépen megcsinálta a mester, csak egészen közelről látni némi folytonossági hiányt a tollazatban
Így esett, hogy megvalósulhatott egy gyerekkori álmom