|
U.Péter
|
 |
« Új üzenet #465 Dátum: 2010. Március 22. - 11:34:43 » |
|
Azon kedves olvasóim számára, akik múltkor örömüket lelték történetemben, amelyben beszámoltam róla, hogy nyomoztam ki, hajtottam gazdám puskája elé és végül nagy harcban az örök vadászmezőkre küldtem egy vörös zsiványt (jó, tudom, hogy félig már halott volt, mire megtaláltam, de a munka oroszlánrészét akkor is én végeztem), elmesélem, mi is történt velünk két nappal ezelőtt:
Sajnos abból a februári jó időből (hideg, hó, szél) csak a szél maradt meg, de ez is olyan meleg volt, hogy legszívesebben a bőrömet is levetettem volna. Nagy gond ez nekem, ilyenkor sem erőm, sem kitartásom nincs megközelítően sem annyi, mint télen. De hát vadásztunk, és mint mondtam már, nekem ez az életem!
Valami disznókról beszéltek reggel, meg csemetésről, meg vadkárról, de ezekhez én nem értek. Azt tudom, hogy az erdőnek ebben a részében szárazság volt, amit elég nehezen viseltem, azonban semmit nem tehettem ellene.
Fogalmam sem volt, mit is keressek, viszont arra gondoltam, nem véletlenül jöttünk éppen ide. Mindenesetre körbenézek, aztán majd gazdi eldönti, mire is vadászunk. Hátha megint látunk olyan sunyi bolhafészket, és akkor mindkét részről nagy lesz az öröm.
Ahogy beléptünk a fiatalosba, kitaposott ösvények vezettek mindenféle irányba. Ezeken kitűnően lehetett ide-oda cirkálni, csak ritkán akadtam meg egy-egy lelógó indában. Gazdám már lassabban jött, és néha fájdalmasan szisszent fel a hasonló akadályoknál. Ezek szerint a nadrágja vékonyabb a bőrömnél…
Az első ilyen bozótosabb részen keresztüljutva, szépen kitisztult minden. Meg is álltunk körülnézni. Gazdám odaszólt a tőlünk távolabb, nagyon visszafelé nézelődő társunknak, mire az is mondott valamit, majd elindult, hogy ismét a sűrűbe bújjon. Addig vártunk.
Hirtelen erre csapott a kicsit kavargó szél, és furcsa szagot vágott az orromba. Azonnal elindultam, hogy megnézzem, mi is ez…
A váltók éppen arra kanyarogtak és én hangtalanul jutottam egyre közelebb. Úgy suhantam a kijárt utakon, mint egy kissé teltkarcsú, koromfekete szellem, orromban a széllel, neki annak a valaminek, ami ott tanyázik a bokrok között. Aminek eddig csak a szagát éreztem, de szemtől-szembe még soha nem találkoztunk.
Aztán megláttam. És amint lehetett, sarkon fordultam, irány vissza a gazdi lába mellé. És nagyon szerettem volna, ha megérti a viselkedésem, amivel azt akartam jelezni, hogy szerény véleményem szerint minél előbb pucoljunk el innét. Amíg egyáltalán még lehet.
Mert egy szörnyeteg lapul a sűrű mélyén…
Sajnos az emberek (és ez alól a gazdám sem kivétel) csak a legritkább esetben értik meg a kutyáik finom jelzéseit. Pedig ezen javítani kéne, hiszen hozzánk képest süketek, vakok, lassúak és a szaglásuk kész röhej. Mennyivel jobban össze tudnánk dolgozni, ha ők is úgy olvasnának a mozdulatainkban, lelkivilágunkban, mit mi az övékben.
Gazdám mellett rendeztem a gondolataimat. Tudtam, nekem annyi esélyem sincs ez ellen a rém ellen, mint a múltkori rókának volt csekélységemmel szemben. Legalább kétszer magasabb és talán háromszor is nehezebb nálam, olyan őserőt sugároz, amilyent még soha nem láttam. Ez egy pillanat alatt végezne velem…
De, ha kicsit kutatok emlékeim között, rájövök, régebben gazdám többször is jött úgy haza, hogy éreztem a szagán, legyőzött egy-egy ilyen szörnyet. Állkapcsot, belsőséget hozott belőle, az íze finom. Tehát mellette talán biztonságban vagyok.
Vártunk. A feszültség mindkettőnkben egyre nőtt, de míg bennem valamennyi félelem is lappangott, gazdámon csak a vadászat izgalmát éreztem. Vajon tudta-e, hogy mit láttam az előbb?
Már kezdem én is lehiggadni, amikor ott, a tisztás túlsó szélén elszabadult a pokol…
A következő események annyi idő alatt játszódtak le, amennyi ahhoz kell, hogy lenyeljek egy vastagabb szelet felvágottat. Két harapás, egy nyelés, kész. Nem szoktam vakarózni közben…
Úgy jött egyenesen felénk, mint a mindent elsöprő szélvihar, mint maga a kutyaevő végzet. Abban a sűrűben mozdulni sem tudtam volna, és ő sokkal könnyebben nyomta széjjel, mint én a tavalyi nádat. A vaskos, tüskés indák, amiket csak kikerülni lehet, most cérnaszálként szakadtak, és alig pár ugrás után már ki is bukkant a bozótból.
Ha nincs mellettem a gazdi, ez idő szerint alighanem csúnya futás kerekedett volna a dologból, bár kétlem, hogy sikerült volna elmenekülnöm. Így viszont kíváncsisággal vegyes szorongással néztem, ahogy lövésre emeli a puskát.
De még várt. Bizonytalanság vibrált körülötte és nem lőtt, miközben a változatlan lendülettel törtető szörny bennünket észrevéve kissé elfordult és így teljes terjedelmében megmutatta vaskos elejét, magas marját, rövid, csapott farát.
Ezt látva éreztem meg gazdámban az elhatározást, és az utolsó pillanatban, amikor az útban levő fatörzsek még engedték, tompán dörrent a fegyver…
Mostanra ért volna le a felvágott…
Lassan 8 éve, hogy elhagytam az anyámat, a testvéreimet és idekerültem a gazdámhoz. Képzelhetitek, mennyit vadásztunk ezalatt. Sok vadat láttam már meglőni, de erre a látványra nem voltam felkészülve.
Az előbb még megállíthatatlannak, elpusztíthatatlannak tűnő hatalmas tömeget valami iszonyú erő úgy vágta földhöz, hogy a talaj beleremegett. Tehetetlenül kalimpáló lábakkal próbált ismét talpra állni, de akkor már elindultunk felé.
Micsoda puska ez, hogy egy ilyen fenevadat is azonnal letaglóz!!! Nem is félek többet, ha mellette vagyok!
Ezen úgy felbátorodtam, hogy megelőzve gazdámat, a vergődő szörnyhöz rohantam és elkaptam a hasát. Nehogy még a végén felkeljen itt nekünk! Hátrafelé csapkodó nagy fejétől, félelmetes agyaraitól eléggé biztonságban voltam, azonnal láttam, hogy itt nem ér el. Ami nagyon is üdvös dolognak látszott, hiszen akkora fogak voltak a szájában, hogy Ramboé (az óriás szomszéd németjuhász) ezekhez képest apró gumicsont.
Gondoltam, megpróbálom most már ezt a zsákmányt is úgy elintézni, mint múltkor a ravaszdit, lehet, hogy lassabban megy majd, de fogom, ameddig bírom. El már nem mehet!
Gazdám azonban kissé más véleményen volt:
- Bella!- reccsent rám. – Takarodj onnét!
Ellentmondást nem tűrő hang volt, és éreztem benne a féltés hullámait is. Elléptem hát oldalra, tudván, hogy mi következik most. De csak valami kis fémes vacakolás hallatszott…
- Talán próbálnád a töltött csővel gazdi! Úgy esetleg sikerülhet! - javasoltam volna kellő tisztelettel, ha éppen van időm hátranézni, helyette azonban ismét elkaptam a vastag csuhát és cibáltam, ahogy csak tudtam.
- Bella!!! Takarodj!!!
Ismét helyet adtam hát.
Forró szél vágott el mellettem, lehelete meglebbentette bal fülemet, az iszonyú dörrenés süketté tett egy pár pillanatra. De a busa fej tehetetlenül hanyatlott hátra és néhány rángás után elcsendesedett a nagy test. Most már igazán a miénk volt!
A fényképeken nem szerepelek, akkor én már a kocsiban voltam és azon gondolkoztam, hogy tipikus elhozóból időnként vérebbé, most meg talán már disznós kutyává is váltam. Ezt sem gondoltam volna soha!
És az is eszembe jutott, hogy ha a hőstettemet (a taktikus visszavonulásról persze majd bölcsen hallgatok) elmesélem annak a mulya Rambonak, meg azt is, hogy micsoda puskánk van nekünk, valószínűleg soha többet nem meri az udvarunkba végezni a dolgát…
|
