egyszeri vadász
|
|
« Új üzenet #848 Dátum: 2018. Február 15. - 19:34:59 » |
|
Már megint közlési ingerem van, bocsi. Most nem egy "brilliáns" értékű irodalmi művet teszek közzé, csak egy régebbi írásomat, de a téma, sajnos időszerű:
Min múlik a biztonság ?
Elmondanék néhány történetet, lehetséges és sajnos megtörtént vadászbalesetekről, hátha valaki okul belőle. * * * A közelmúltban az a “megtiszteltetés” ért, hogy külföldi vadászvendégeket kísérhettem apróvadra, mégpedig olaszokat. Két napra jött egy régóta idejáró hattagú csoport. Eddig még nem volt hozzájuk szerencsém, hiszen új vagyok a cégnél. Az egyik erdészkollégám szintén meg lett bízva a csoport kíséretével, mert eredetileg az volt a terv, hogy kettéválnak. Kollégám kísérte volna azt a négy vendéget akik a Sz.-i szőllőhegyet járják körül, nyúlra és fácánra, én pedig a megmaradt két időssebb vadászt vittem a szomszédos völgybe , elsősorban nyúlra vadászva. Előzőleg próbáltam magam szellemileg felkészíteni a csoport érkezésére, mivelhogy olaszok. Sokmindent hallani ezen nép vadászairól, de feltettem magamban, hogy nem indulok el előítéletekkel. Lássuk, hogy kivel van dolgunk, majd aztán bocsájtkozunk vélemény-nyilvánításba. A kommunikáció sajátos volt, mivel a vendégek nem voltak hajlandóak egyéb nyelven értekezni , mint a sajátjuk, így kénytelen voltam összeszedni a kétes értékű kevéske olasztudásomat. A nyáron már volt itt két időssebb vadász azoktól tanúltam pár létfontosságú szót, mondatot, most próbáltam emlékezetemből kibányászni őket. Az öregekkel nem volt semmi baj, fürjészni jöttek, az augusztusi kánikulában. Talán csak az olasz temperamnetumnak köszönhető, hogy egyikük, aki mellesleg nyolcvan éves múlt , a saját kutyáját fenyítette meg aprósöréttel úgy száz méterről, miután a szeleburdi vizsla nem reagált a többszörös behívásra. A kutyának nem lett semmi baja, drótszőrű volt, de azért mégis csak finomabb és hatásosabb módszer lett volna , mondjuk - egy elektromos nyakörv használata. Visszatérve a mostani csoportra - első reggel , tökéletes látási körülmények közt, verőfényes indián nyári, november eleji idő - elindultunk kollégámmal, ki-ki a maga embereivel. Nekem jutott Silvano és Domenico, két hatvanon túli, kiegyensúlyozottnak látszó, szolíd úriember. Feladatom az lett volna, hogy olyan helyre vigyem őket ahol nyulat lőhetnek. Gondolatban hátratoltam a sárga sapkát és vakargattam a fejem búbját : hogy a fenébe fogunk nyulat lőni két puskával nyílt mezőn, két idióta kutyával? … Mert ez volt a dolog buktatója: a két speciális nyúlászó kutya. Úgy tessék elképzelni őket mint két elkorcsosúlt, alacsony növésű, csúnya drótszőrű magyar vizslát, csak az egyik túl sovány a másik túl kövér volt és sajnos mind a ketten folyamatosan nyüszítettek ha szagot fogtak. Rohantak leszegett orral a már rég messze járó nyúl nyomán, észre sem vették mikor ugrott fel , vagy ha igen, akkor meg kihajtották a világból. Azért a mi egészséges jó kondiban lévő falusi nyulaink megfutottak párszáz métert, aztán megálltak és visszanéztek elcsodálkozva – még ők sem láttak ilyen hülye kutyákat. Lehet, hogy az én vadászebekről szóló ismereteim nem elég széleskörűek, de arra az első öt percben rájöttem, hogy így nem lessz nagy eredmény. Egyetlen nyulat sikerűlt lőniük, ami tőllem ugrott lábtól, mikor a kutyák a közelben sem voltak. Szerencsére a gazdájuk is belátta, úgy egy órányi “vadászat” után, hogy ez így nem vezet célra és megkötözte a kutyákat. Aztán mikor csatlakoztunk a szőllőhegyen kószáló négytagú csapathoz, akkor megint szabadon lett eresztve a két mihaszna „speciális” kutya, persze megint mindent elrontva. Mondtam az egyik vadásznak, amelyik közelebb járt hozzám, hogy szóljon az ebek gazdáinak, kösse meg őket, erre ő azt mondta, hogy szóljak én. Hát igaz ami igaz , végül is én vagyok a vadőr. Na de hagytam a fenébe, majd rájön megint magától. Mikor a hegyen találkoztunk, akkor néztem meg, hogyan vadásznak ezek a vendégek. Valójában semmilyen rendszert nem fedeztem fel a mozgásukban : ment mindegyik amerre kedve tartotta. Volt amelyiknek egy vizslája volt, olyan is volt amelyiknek öt, meg olyan is amelyiknek egy sem. De azt nem láttam, hogy a kutya nélküliek leálltak volna egy-egy lábonálló tengeri-kóróföld vagy bozótos végén, hogy majd a kutyás rájuk hajtja a lapuló vadat. Olyan rendszertelennek tűnt az egész, mintha egy elfuserált mediterrán hadmozdulatot néznék. Hol van már a római birodalom magasfokú katonai szervezettsége? Ezek a cacciatore-k cseppet sem idézik a centúriók fegyelmezettségét, a légiók összehangolt taktikáját. Sic transit gloria mundi ... Na de sebaj, ahogy A. kollégám mondja - ne törődj vele , menjenek ahogy akarnak, mi csak menjünk utánuk, tudják a járást – így hát hagytam én is, hadd menjenek ahogy jónak látják. Azért titokban alíg vártam a pillanatot, hogy valamit kérdezzenek, akkor aztán tettem pár javaslatot, megpróbáltam elmagyarázni, hogy errefelé hogyan szoktunk vadászni. Végül is minden rendben ment, láttak is, lőttek is, el is fáradtak, igaz meleg is volt aznap.
Másnap már minden megváltozott. Olyan ködös, novemberi, igazi libázó időre ébredt a táj, hogy alíg lehetett ötven méterre ellátni. Most éreztem csak indokoltnak a jólláthatósági-ruhát amit hordtam, nem csak sárga sapka, de narancs vállú nyúlzsebes mellény is volt rajtam. El is neveztem magamat Don Papagallo-nak, persze nem mondtam senkinek. A hajtókra is adtam golyóálló kukásmellényt, csak A. kollégám nem akart felvenni ilyesmit. Na ő tudja, én szóltam. Elindultunk a “nagyfeneköd”-ben , az erdő alatt a Nagyréten. Néha láttuk egymást, de többnyire nem. Hanem az olaszok sem tettek sokat a láthatóságukért, az egyetlen aki tegnap még felvett egy sárga mellényt, ma a térdét fájlalta és a kocsinál maradt, a többiek vagy zöldben, vagy tereptarkában jöttek, csak a csoportvezetőnek volt egy fehér sapkája. Úgy déligforma alíg esett lövés, igaz nem is nagyon volt mire, alíg láttunk vadat. A terep sem volt az igazi – mi a fenét kerestek volna a kakasok egy sima kaszálón – na de hogy a nádasokban sem voltak , az már engem is meglepett. Aztán ritkúlt a köd, már el lehetett látni száz méterre,majd kétszázra, ötszázra, végűl a Nap is kisütött. Megtaláltuk a vadat is, a tengeritáblákba, levágot, derékig érő napraforgókba húzódtak. Lőttek is rá, esett is, nyúl is - fácán is. Hanem az egyik tarlón majdnem megtörtént a baj. Épp egy kökény-gyepü résein vergődtünk át, a túlsó szélén falsorakozva, hogy tovább hajtsuk az előttünk levő rövíd tarlót a leállók irányába. Mert a tegnapi „szisztémá”-val ellentétben , most már voltak leállók is : a kutyátlanokat előreküldték, s a két kutyás, a két kísérő erdész meg a két vadcipelő-hajtó terelte rájuk a vadat. Épp így kellett volna a tegnap is. Elindultunk a gyepütől, alíg mentünk harminc métert mikor köztünk és a százméterre levő leálló Domenico közt felugrik egy nyúl, hozzá közelebb, irány mifelénk. Az öreg vadász meg szépen rádupláz, a hajtósor irányába, szerencsére úgy lőve hogy az egymástól huszonöt-harminc méterre vonulók közé egy résbe lőtte a nyulat. Erre már én is elővettem a cziframagyar temperamentumomat és vendég ide - öregvadász oda, rákiabáltam, hogy ne lőjjön mifelénk. Legnagyobb megdöbbenésemre olasz szomszédaim megnyugtattak, hogy nem volt veszély ... Most már komolyan kezdtem magamban imádkozni, a magam ateista-keresztény módján, hogy csak ezt a napot ússzuk meg, csak ma ne lőjjenek meg senkit ezek a cacciatore-k. Hiszen mindenért én felelek, én vagyok a megbízott kísérő, akár minket, akár egymást lövik is meg. Túl sok rossz hírt hallani az olasz vadászokról, most már kezdtem komolyan venni. Ráadásúl pont az az öreg , tapasztaltnak és nyugodtnak tűnő vadász lőtt közénk aki tegnap mesélte, hogy a francia vadászok némely szokása mennyire etikátlan. Hát ez szép , igazán szép ... Mentünk tovább, lehet, hogy csak nekem tűnt fel a hiba. De azért értették a jelzésemet, mert egy másik, a vadászok közt felugró nyúlra már máshogy reagáltak – akire ráfutott nem lőtt rá, mert szemben állt egy kollégája, hanem félre-ijjesztette, aztán egy másik vadász tudott rálőni semleges irányba. Kezdett szimpatikus lenni nekem az a Marco aki megijjesztette a nyulat - hát mégiscsak szorult beléjük egy kis biztonságos fegyverkezelés, reméltem akkor. Aztán egy dombon felfelé menet, mikor egy keskeny tengeriben haladt Marco a kutyáival, jobbra tőlle én, előttem harminc méterre egy másik hajtó, felugrott egy nyúl a tengeriből, pont köztem és a hajtó közt menekülve. Hirtelen a fülem mellett pár méterre, a hátamtól hallom a lövést, a nyulat elkaszálja a sörétraj. Kétségtelenűl jól lő ez a Marco gyerek, de nekem még most is cseng a fülem néha. Természetesen hiába mondtam, hogy ilyet azért nem kéne csinálni, széles mosollyal válaszolt, hogy “nem volt veszély” … Úgy látszik náluk ez a szokásos magyarázat. Na, mindegy ezt megúsztuk. Ezúttal azt hiszem én voltam a hibás, mert nem tartattam be a vonalat és hagytam a hajtót előremenni. Most már fokozottabb figyelemmel irányítottam a hajtókat, mondtam nekik, hogy csak a vadászokkal egyvonalban, se előrébb se hátrébb ne haladjanak. Aztán egy pihenő után , amikor az utolsó pásztára indultunk, láttam csak, hogy a csoportvezető, az egyetlen akinek nem félautomatája, hanem egy szép Beretta bockpuskája volt – betölt és előrenyomja a biztosítót, tűzkész állapotban vetve hátra a vállán a puskacsövet. Ezután már mögötte sem mertem járni, persze addig is kerültem a csővel való szemezést. Ez sokmindent elmond a vendégek fegyverkezeléséről, csak a biztonságot nem. Mifelénk az a szokás, hogy csak abban a pillanatban nyomjuk tűzkész állapotba a biztosítót, amikor a vadra emeljük a fegyvert. Nem tudom, őket hogyan tanították, de megfogadtam, hogy ha jönnek jövőre is és még én is itt leszek, akkor személyesen tartok majd nekik biztonsági kiképzést, még ha szegényes is az olasz tudásom. Majd demonstrálom üres puskával. Azért nem minden olasz vadász bánik felelőtlenűl a fegyverével, szerencsére. Volt másik csoporttal is dolgom, ahol majdnem minden rendben ment, csak néha felejtették el kiüríteni a félautomatát, vagy legalább egy keresztbetett tölténnyel jelezni, hogy biztonságos. De az előzetes kiképzés sosem árt, akármilyen „vecchio” is a cacciatore. *** Mikor rámbízzák a szervezést, az eligazítás végén a szokásos "sz.rt a tarisznyába!”- kívánság után még hozzáteszem, hogy az a legfontosabb, hogy mindannyian épségben hazatérjünk. Elég egy másodpercnyi hiba és derékba törhet egy vadászkarrier, elvágódhat egy emberi élet fonala.
Disznóhajtás. Első az idei szezonban. Meglátjuk milyen lesz az eredmény, sajnos nem nagy a mozgás az erdőn. Még mindíg túl meleg van, bár már elmúlt november közepe. A határban több élelmet és esetenként több nyugalmat is talál a vad. Paradoxonnak tűnhet, de sajnos ez a valóság: az erdőt állandóan megzavarják a rőzsegyűjtők –“csak egy kis száraz gallyat szedünk”- szokták mondani, meg aztán tördelnek amit csak el tudnak érni a hatméteres rúdra kötött horgokkal. Bejárják az egész erdőt, nap mint nap, így persze, hogy nem áll meg a vad hanem kihúzódik a nádasokba, tüskés bozótokba, gyepükbe, elvadult gyümölcsösökbe, szedetlen tengeritáblákba. Mi meg csak húzogatjuk a vállunkat amikor a főnök azt kérdi – “hol vannak a disznók?” Reméljük azért most is csak lesz valami, a múlt héten és a hétvégén sűrjebben járőröztünk, hogy elzavarjuk a szedegetőket, meg hátha az eső is segített egy kicsit, hogy a disznók bejöjjenek az erdőbe, bár a kitett eleségből nem sokat fogyasztottak. Indúl az első hajtás a Cseresben, a Lápostó-i dűlőtől egészen a vadászház melletti széles léniáig. Jó másfél, inkább két kilóméter hosszú, vegyes erdődarabokon halad keresztűl. Van köztük akácos, égeres, feketediós, de legtöbb a sarj-cseres, s van még tölgyes elegy-ültetés is. Némelyik ritkább aljú, mások sűrű galagonyások. Meg persze ott vannak az erdőszéli vadrejtő rakottyás nádasok, szederindás tövisbozótok. Szóval remény az van, hátha lesz eredmény is. Már majdnem a hajtás vége felé járunk, én a szokásos helyemen a jobbszárny közepén, amikor hallok két mélyhangú dübbenést a szélső stand felől. Ez mindenképpen disznó kellett, hogy legyen. Mikor kiérünk a stand-léniára, megtudom, hogy az erdőszéli szedresből ugrasztottak ki a szélső hajtók egy nagy kant, arra lőtt rá az egyik idős külföldi vadász. El is felejtettem, mondani, egy svájci csoport a vendégünk, az átlag életkor hetven feletti. Ez nem jelent semmit, mondhatnám, ha visszaemlékszem arra a jó húsz évvel ezelőtti esetre, amikor a hetvenhat éves Herr von Bismarck ( a vaskancellár unokája) egy hajtásban három golyóból három disznót lőtt, úgy feküdtek ott tíz-húsz méteren belűl egymástól, mintha csak terítékre lettek volna előkészítve. Jó kézben egy golyós puska nem viccel. A kan valóban nagy volt, ahogy a vadász is elmondta, de a lövés csak sebezte. Egyik kollégám elindúlt a vérnyomon, de hamar visszarendelték, mert a következő hajtás úgyis azt a darabot fogja fel amibe a sebzett menekűlt . Mire mi megkerüljük az erdőt a Limbóhintóval , leérünk a domb aljába , hajtósorban felvonulunk és elindulunk - már lehet, hogy ki is szenved a nagy kan és csak ki kell majd húzni. Csak azt tudnám milyen lövést kapott ... Indulunk, dombnak fel, három parcellányit, a második darab végén majd lesz egy kis szünet, amikor majd balra kell húzódnunk. Oda is érünk, eredmény nélkül, nem találtuk meg a sebzettet, lehet, hogy másfelé kanyarodott. A vonalra kiérve rendezzük sorainkat, már csak egy parcellányit kell menni a standokig. Kiabálunk jobbra balra - hogy kiért-e már az egyik, vagy másik szárny? - nem akarunk sokáig időzni. Jobbról valami felbolydulás hallatszik, majd két lövés, gyors egymásutánban. Ez a sebzett lehetett, mindenkit fokozott figyelemre intek mikor tovább indulunk. Hamar lejárjuk az utolsó parcellát a standokig, itt már nincs domb, egy akácoson haladtunk keresztűl. Kiérve a leálló vadászokhoz, mondom az érdeklődve hozzám forduló egyik vendégnek, hogy igencsak megtalálták a sebzettet, az lehetett a két lövés. Aztán megjönnek a többiek is, hajtók, erdészek, vonulunk le a csapatszállítóhoz, ami elvisz a következő hajtás kezdőpontjára. Közben kiderűl hogy mi történt: egyik kollégám, egy valóságos óriás, két méter magas, jó száznegyven kilós erdész szembenézett a nagy kannal. Azt mondja, hogy neki derékig ért. Piszok nagy jószág lehet. Mint mesélte - amikor a hajtók kiértek az utolsó parcella előtti léniára az egyik , földbe-gyökerezett lábakkal kiabált neki, hogy “itt a disznó, lűdd meg!!! ” Kolégám gyorsan bevágott két brenekkét a tizenkettes duplába és odafutott a pár méterre levő hajtóhoz. A kan egy akácos sűrűben állt, vele srégen szemben, alíg tizenöt méterre . Rálőtt, de nem találta halálosan, a disznó nekifordúlt, az erdész félreugrott és mikor elrohant mellette, csővégről belelőtt még egyszer. Nem volt lehetősége rendesen célozni, mert a hajtó a disznó túloldalán állt, még mindíg lecövekelve. Meg aztán ideje sem volt, olyan gyorsan történt minden. De az biztos, hogy mind a két brenekke benne van, az egyik lapocka tájékon, a másik a hasában. Egy másik erdész még ment egy darabig az újjabb vérnyomon, de aztán vissza lett hívva, mert megint csak azt a darabot szándékoztunk meghajtani, ahova a sebzett menekűlt, a hajtósoron visszatörve, s elkanyarodva. Igazság szerint hagyni kellett volna betegedni, és kutyával utánkeresni, de sajnos erre nem volt lehetőség. Folytatnunk kellett a vadászatot, nem rajtunk múlott . Felálltunk hát újjra az erdő szélén, most már harmadjára hajtani a nagy kant. Előttünk egy ültetett akácos, balra a völgyben levő tóig húzódik a századosnál időssebb tölgyes rezervátum. De a legesélyesebb a következő parcella, egy kb. négyszáz méter széles és majdnem ugyanolyan hosszú , több sávban levágott cseres-gyertyános-hársas utáni újulat. A katlanszerű, pászmákra osztott parcellában van négy-öt méter magas kefesűrű gyertyános, ugyanolyaforma hársas, derékigérő gazos ültetés és a hab a tortán – egy embermagas tölgyes-diós ültetés, ahol a szeder át meg átszőtte a csemeték közti gazfoltokat, mindez tarkítva kétméter magas gyertyán-sarj szigetekkel amiben csak a disznók által kitaposott alagutakon lehet közlekedni. Aki ebbe belekeveredik, az csak igen lassan tud mozogni, nem lát messzebb három–négy méternél és nincs sok lehetősége ugrálni, ha forró a helyzet. Felmászni meg végképp nincs mire, a legvastagabb tölgy is csak csuklónyi és mindössze két méter magas. Ez az igazi disznótanya. Elindulunk a délelőtti utolsó hajtásra . Átvágunk az első parcellákon, ki a tetőn jön az az akácoson - ki az oldalban a tölgyrezervátumban. Elérünk a sűrű szélére. Nem volt mit tenni, az a parancs, hogy ezt is meg kell hajtani. Itt mégegyszer végig-kiabáljuk a hajtóvonalat, hogy nagyon vigyázzanak, ahol vért találnak azonnal szóljanak, ha disznót látnak ne menjenek közel hozzá, ott vagyunk a puskákkal köztük, szóljanak az erdészeknek. Lassan haladunk, én a hársasban, aztán a gyertyánosban. Kiabálnak, hogy – „itt a disznó előttük, megy előre!” – erre lövök egyet a levegőbe söréttel, aztán beteszek két brenekkét. Balról, a völgy felől is hallatszik pár ijjesztő-lövés, aztán lassan közeledünk az első léniáig, ami a sűrűt elválasztja a megritkított lábas-cserestől. Még van vagy száz méter, mikor tőllem jobbra , vagy két hajtóval arrébb vért találnak. Azonnal odamegyek, és mondom a hajtónak hogy tartsa a nyomot, én meg mellette megyek s figyelek előre. A rudas hársasban haladunk, csepp csepp után látszik a lehullott tarka leveleken. Kiérünk a parcella szélére, a hajtósor igazodása után át a lábas-cseresbe, de hatvan-hetven méter után eltévesztjük a gyenge vérnyomot. Azért lassan figyelmesen végigmegyünk a háromszáz méter széles cseresen amelyik már vágásérett lévén, megynyitott foltokkal van ritkítva. Itt nagyon figyelmesen haladunk, mert bármelyik gazos sarjbokor vagy szedres mögűl kiugorhat a sebzett. Azonban nem kerül elő. Felsorakozunk a standoknál a lénián, ekkor ér utól a hír, hogy látták a sebzett kant kijönni a sűrűből és visszamenni, csak egy kis félkört tett a lábaserdőben. Azt mondják alíg bírt menni, húzta az egyik hátsó lábát, meg a bele is kilógott. A vadászatvezető értesített, hogy a vendégek most ebédelni mennek, de nekünk még van egy félóránk, így ebédszünetben meghajthatjuk mégegyszer a sűrűt. Igazán baráti gesztus. Ebéd helyett kétmázsás, súlyosan sebzett bosszúszomjas vadkannal szembenézni, egy olyan sűrűben ahol minden esély az ő oldalán áll. És mi erdészek még csak hagyján, de a szerencsétlen hajtóknak csak egy botjuk van, amivel a bokrokat csapkodják. De a parancs az parancs, megkerüljük a parcellát, visszasétálunk megint a sűrű másik oldalára , felvonulunk és elindulunk. A szakszemélyzet közül én és G. Kollégám a hajtásban megyünk, másik négy erdész pedig a cseres felől standban áll, közvetlenűl a sűrű szélén. Immár negyedjére indulunk a kan után és lassan, figyelmesen, pásztázzuk végig a süsnyőt. A hajtóknak mondtuk, hogy csak akkor kiabáljanak, ha disznó van előttük, inkább csapkodják a szedret, gyertyánt, gazfoltokat. Középtájon haladok, pont ahol a szederbokrokkal tarkított tölgyültetés határos a gyertyános kefével. Már megint csak mintegy száz méter van hátra a lábaserdőig, amikor jobbról a gyetyánosból vért kiáltanak a hajtók. Mondom nekik, hogy tartsák a nyomot, megyek én is arrafelé amint tudok. Piszokul nehéz ám haladni ebben a gyertyánban, keresem az alagutakat. Egyik hajtó megy a nyomon, én tőlle balra pár méterre, másik hajtó jobbra a nyomolvasótól. Szerencsésen kiérünk, baj nélkül, de a disznó ezúttal nem kerűlt elő. Most már mennünk kéne, ha nem akarjuk lekésni a következő hajtást, ami egy öt kilóméterrel arrébb fekvő erdődarbban lesz. Azért hárman, puskások, csak visszamegyünk, egyikünk a második vérnyomon, a másik kettő pedig tőlle jobbra - balra tíz-tíz méterre. Egyszer csak előttem mozdul egy szederbokor és vagy hat-nyolc méterre a túloldalán kiugrik egy mázsás-kanforma. Elkiálltom magam, hogy „itt van!” – „lűdd meg!” jön a válasz. Aztán magyarázom, hogy lehet, hogy nem is az vót, túl gyorsan ugrott meg, meg kissebb is vót. Azért a biztonság kedvéért beletaposok a szederbe ami alatt feküdt, megtalálom a fekvést, de ez nem sebágy , csak vacok, semmi vér. Most már tényleg indulnunk kell, marad holnapra a keresés. Meg is egyezünk, hogy reggel majd itt találkozunk, én hozom a kutyát, már keresett vérnyomon, talált is disznót, igaz hogy csak malacot. Az utolsó hajtásban úgy alakúlt, hogy megint történt egy sebzés, a mellettem jövő hajtó ráált a vérnyomra, én közvetlenül mellette haladva figyeltem a lábnyomokat, meg néztem előre, szépen látszott, hogy merre van felforgatva az avar. Mentünk vagy négyszáz métert, kiértünk egy széles nyiladékra ahol megjelöltem egy fát a vércsapa közelében, hogy majd holnap innen folytatjuk, mert már sötétedett. Még egy utánkeresés tehát, de előbb a nagy kan. Egész éjjel forgolódtam, rémálmaim voltak. Láttam a kétmázsás, habzó szájú, agyarait csattogtató dühös vadkant nekemfordulni, ahogy irtózatosan gyorsan jön, áttörve minden bokron, bozóton, megállíthatatlanúl. Az a kétméteres erdész aki rálőtt, nem ijjed meg az árnyékától, de tegnap láttam az arcán, hogy rendesen megijjedt volna ha lett volna rá ideje. Én meg csak feleakkora vagyok mint ő ... Aztán meg visszagondoltam a nyári disznós kalandjaimra, akkor mondogattam magamban, hogy : „egyszer még ráfázol erre a bozótban bújkálásra, vakmerősködésre ...” Hát ennél jobb alkalmat keresve se találnék. Féltettem a kutyámat is, igaz, hogy szépen megtalálta a sebzett malacomat, de most egy igazi vadkannal van dolgunk, amilyen már sok neves férfiút elintézett a világtörténelem folyamán és mégtöbb névtelen négylábú hőst. Abban reménykedtem, hogy nem lessz harc, nem kell kegyelemlövés, hogy dermedten találjuk meg a disznót. Az utánkereséshez összegyűltünk négyen puskások, egy fiatal hajtó plusz Ani-kutya. Aztán a rangidős K. el kellett menjen más ügyben, de a közelben maradt. Helyette később megjön majd A. barátunk egy másik hajtóval. A fiatal gyerekkel és G.-vel bementünk hát megint a sűrűbe, a megmaradt kollégát pedig elküldtük, hogy járja körbe a sűrű völgy felőli szélét, lehetséges kivezető nyomot keresve, ami nagy valószínüséggel a víz irányába vezethet. Habár G. mondta, hogy tegnap megtalálta a disznó csapáját ami elvezetett egy dagonyáig a süsnyő közepén, így ha éppen vízre vágyott a sebzett - nem kellett elhagynia a katlant. Én a tegnapi első csapán mentem a hajtófiúval, G. pedig száz méterel lejjebb a másodikon próbált nyomozni. A kutya egy darabig ment a nyomon, de aztán elvesztette az érdeklődését. Végűl is ő csak egy átlagos német vizsla, nem kapott utánkereső kiképzést, igaz ez az én hibám. Mentünk tovább a nyomon, a kutyámat nem látom - s egyszer csak a hátunk mögött csaholt. “Mi van megtaláltátok?” – jött a kérdés a rádióból. “Csak egy őz volt” – válaszoltam. Pedig már kezdtünk fellélegezni mikor meghallottuk a csaholást. Aztán a dagonya közelében mozgást hallottunk a kefesűrű gyertyánosból. Csak én vagyok – kiáltott G. Onnan átvette a vezetést, mentünk a tegnapi csapán. Le a dagonyáig - odáig még láttuk a folyamatos vérnyomot, cseppeket a leveleken, kenést az alacsony cserjéken. Láttuk az egyik hárscserjén, hogy emberi vállmagasságig véres - “miazisten, ekkora nem lehet a disznó!?!” – de G. megoldotta a rejtéjt: a disznó lehajtotta az ágat és a hasa alatt végighúzta rajta a sebet, a kilógó zsigereit. A dagonyától megszűnt a vérzés, onnan a tegnapi sárnyomon haladtunk. Elől G. , utánna én, hátúl a hajtófiú. Ani meg ott nyüzsgött körülöttünk, hol erre, hol arra, meg-megindúlva a csapások útvesztőjében. Reméltem, hogy jelezni fog, ha valamit talál. Még vagy ötven métert tudtuk tartani a sárcsapát, aztán egy forgalmasabb helyen azt is elvesztettük. Olyan volt a hely mint egy közlekedési csomópont, mindenütt csülöknyomok, alagutak, folyosók a csemeték, bokrok közt . Kollégám azt javasolta, hogy menjünk ki a cseres szélére, onnan majd felvesszük újra a csapát, ott tudja merre kell indúlni. Csakhogy egy kicsit még bonyolódjon a helyzet, a hajtógyerek azt mondja, hogy nem csak a nagy kant hanem egy kissebb disznót is látott kijönni a léniára amikor tegnap elősször meghajtottuk, és az is húzta a lábát. Na csak ez kellett még, most aztán melyik vérnyom kié? Azért egy kicsit gyanús volt a dolog ,mert nem tudtunk több lövésről, csak ami a nagy kanra esett. Mikor elvesztettük a nyomot a sűrűben, G. javasolta, hogy ha már úgyis ki kell menjünk a parcella szélére, akkor álljunk fel ötméterenként és fésüljük át kifelé a süsnyőt. Közben megjött A. is még egy hajtóval, így öten indúltunk meg, na és persze Ani. A szomszédaimat sem láttam, olyan bozótosban haladtunk, de a kutya ott volt mellettem. Most hogy már csak mi ketten voltunk egy csapáson, rá is jobban oda tudtam figyelni, meg ő is komolyabban vette a munkáját. G. szólt, hogy innen már figyeljünk jobban, valahol itt kell legyen a vérnyomon egy kanyar oldalirányba jobbra, aztán kiáltott, hogy erőss disznószagot érez. Én visszaszóltam, hogy a kutya is érez valamit, mert láttam, hogy lemerevedik és csak szagol befelé egy szederbokorba. Meg kellett kerüljek egy tölgyfácskát, aztán átnéztem a szeder felett : ott feküdt a kan, az oldalán. Már nem mozdúlt , még az éjjel kiszenvedhetett. Borzasztó nagy kő esett le a szívemről, megvan a Nagy Kan! Öröm , hogy nem lett senkinek baja, öröm, hogy nem veszett el az érétkes vad, öröm, hogy az elejtő megkaphatja a trófeáját . Most láttuk csak, hogy mekkora. Iszonyatos nagy állat. Igazat mondott a kétméteres erdész, hatalmas kan feküdt előttünk. Körülbelül két mázsa lehetett, csupa izom, őserő. A kilátszó agyara tíz centis, borotvaéles, tökéletesen halálos fegyver. A bal oldalán feküdt, a jobb válla volt felül, rajta kis helyen szőrmentes kráterke – a vállövés helye. Az erőss olasz brenekke csak a bőrébe hatolt, G. kézzel ki tudta piszkálni . A kan hasa alatt harminc centis vastagbél darab csüngött a földre, a bemenet valahol feljebb deréktájon, ez volt a végső, halálos lövés. Később a zsigereléskor kiderűlt, hogy a vendégvadász a jobb hátsó combját lőtte el, a golyó csontot is tört, s a sebek okozta eggyüttes vérveszteség fogyasztotta el cseppenként a hatalmas vad erejét. A jobb hónaljában nyolc-tíz centis, széles, mély vágás, alíg pár napos lehet. Mekkora jószág lehetett az amelyik ezt meg tudta vágni? Összegyűltünk mind az öten az erdő kimúlt ura felett. Most jött csak a neheze, ki kellett innen vinni. Végigkerestem a zsebeimet, eszembejutott, hogy a vadhúzó kötelet a kocsiban hagytam, lehet úgy ötszáz méterre légvonalban. Kerestem egy kivezető alagutat a süsnyőből, Anival gyorsan elfutottunk a hegymászókötélért, tíz perc alatt vissza is értünk, addigra a kollégáim már kitapostak egy utat ami kivezet a katlanból. Persze nem egyenesen a léniára, hanem balra kerűlve egy közelebbi lábas-foltig, azon sikerűlt ötőnknek nehezen, botladozva, néha elakadva, egyszer-kétszer hasraesve, dombnak fel kivonszolni a hatalmas testet. Platós kocsira tettük, küzdöttük, nyögtük, beszállítottuk. A kan tehát meglett, s a baj is elkerűlt. Nekem már csak a trófea kifőzése maradt, de ezt majd holnap. Ma reggel azt a parancsot kaptam, hogy maradjak itthon, nem kell menjek hajtani a másik vadászterületünkre, sürgősen főzzem ki a nagy kan agyarait . Bevallom részben csalódott voltam, de titokban egy kicsit még örűltem is. Tegnap jócskán kifárasztott a kettős utánkeresés. Mert miután a nagy kant beszállítottuk, G.-vel még kimentünk az utolsó hajtás helyszínére és végigkövettük az utolsó vércsapát. Az ottani erdész is velünk tartott, aki eredetileg azt hitte, hogy a hajtás napján rossz irányba mentem a nyomon. Aztán kiderűlt, hogy mégiscsak jófelé kerestem, de egy cseres újulatban csak elfogyott a vércseppek sora. Megkerestük a csapa kiindulópontját is, ott egy kis tölgycsemetén húsz centis magasságban szalonnadarabkát talált éles szemű kollégám, így a végigjárt kb. hétszáz méteres csapa ismeretében, a nyomot elvesztve - húslövésre gyanakodtunk és abbahagytuk a kutatást. Reméljük túléli. Otthon szép nyugodtan kifőztem, megtisztítottam a gyönyörű agyarpárt. A jobb nagyagyar 22,2cm, a bal 21,5cm lett. A jobb kisagyar tökéletes, a bal törött végű, de így is szépen mutat majd a montírfán. Feltéve, hogy hozzáértő mesterember kezébe kerűl. Aztán estig nem volt dolgom, csak készenlétben kellett várnom, hogy ha még lőnek valamit ma, akkor majd én rendezem a zsigerelést, trófea-levételt, kifőzést. Öt óra körűl telefonál az egyik kollégám. Azt mondja, meglőttek egy hajtót ... Döbbenet. Hosszú másodpercek múlva, tompán kérdem - túlélte? ... Még nem tudja, majd szól ha megtud valamit. Godolkodom, hogy történhetett ilyesmi. Mindenkin volt sárgamellény. Mindenkinek el lett magyarázva, hogy ne ugráljanak a hajtásban, maradjanak vonalban, tartsák a kapcsolatot egymással, hangosan jelezzék hollétüket ... Ha minden szabályt betartottak a hajtók, akkor , ... akkor is bármi történhetett. Valamelyik öreg jágert elkaphatta a vadászláz és a hajtósor irányába lőhetett, ... vagy visszatört egy disznó és arra lőtt valaki, csak célt tévesztett, ... vagy gellert kapott egy lövedék ... vagy bármi , de bármi történhetett ... csak túlélje az a szerencsétlen ... Aztán jön az újjabb hír – nem súlyos a sérülése, a péniszét súrolta a golyó, még a mentőig is a lábán ment. Hát az azért csak elég súlyos … Később kiderűlt, hogy nagyobb a baj. Két szilánk érte, az egyik a fent említett nemesebb szervét ütötte át , a másik pedig a medencéjébe fúródott és a végbélt roncsolta. Ott elég sok vastag ér van, ha elkapja az alhasi vagy valamelyik lefutó femurális artériát egy szilánk, a fiú már a mentőig sem ért volna el. Szerencséje volt, de lehet, hogy már nem lessz belőlle férfi többé. A golyós puska nem viccel. A baleset az utolsó hajtás utolsó méterein történt. Az egyik idős vendégvadász standja közelében disznók mozogtak, aztán a tiltás ellenére, belőtt a hajtásba. A golyó egy vékony akácfába csapódott, átütötte és irányt váltva továbbrepűlt majd még egy akácot kettéhasított , közben az energiája nagy részét elvesztette, de két szilánk elérte a szerencsétlenűl járt hajtót. Ha nincs ott az a két fa, egy lépést sem tett volna többé a fiú. S, ha aznap nem kellett volna otthon maradnom, akár én is lehettem volna az a fiú.
Már láttam két olyan esetet , ahol a puskát ürítve történhetett volna szörnyű szerencsétlenség : Tavaly, egy disznóhajtás szünetében az erdőszélen, az egyik portugál csoport tagja elsütéssel ellenőrízte a fegyvere ürességét és derékmagasságban belelőtt az erdőbe. Tőlle húsz méteres körzetben hajtók csoportjai beszélgettek, várva a továbbindulást. Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem maradt senki az erdőben amerre lőtt az az idióta ... A másik eset még cifrább volt. Egy spanyol csapat tagjai készűltek továbbindúlni a következő hajtás helyszínére, miután a hajtók kiértek a standokra. A vadász beűlt a Land Rover hátsó ajtaján a hosszanti padra és eszébe jutott, hogy kiüríti a puskáját. Aztán ellenőrízte, hogy nem maradt-e töltény a csövön és végiglőtt a lénián a Rover-ből ... Ott álltam a kocsi mellett egy méterre ... Szóval akárhogy vigyázhat az ember, betarthatunk minden szabályt, hogy mi magunk ne okozzunk balesetet, de valamitől csak nem szabadulhatunk meg – a mások emberi hülyeségétől. Egyszeri vadász
|