Egyik kedvencem Tőle:
FEKETE ISTVÁN
Február
Éjjel esett a hó. Az ablakrések zümmögtek, a kéményben elátkozott lelkek jajgattak, és a függöny meglebbent néha, mintha valaki be akart volna nézni a szobába, hol csak a szívem dobogott, és az óra tikk-takkolt éjszakai hangossággal.
Nyitott szemmel feküdtem az ágyon, és lestem az időt, melyet az óra és a szívem a sötétségbe szórva elvettek tőlem.
A szoba feketeségében árnyak kavarogtak, mint a füst, és ha megmozdultam, besurrantak a kályhába, melyet nem láttam, de éreztem, hogy nagy száját nyitva tartja, és hideg hamuja alá bújnak a ködből lett szellemek.
Azután elaludtam.
Amikor felébredtem, már reggel járt a kertben. Leseperte az éjszakát a völgyekbe, és megintette az órát, hogy jó lesz csendesebben viselkedni... A szívem is elhalkult már, mint a többi órák, melyek csak akkor járnak kemény léptekkel az idő útján, ha egyedül van az ember.
De - mondom - ekkor már reggel volt, melyben emberek, varjak és cinkék jártak. Az emberek boltba mentek, hol pálinkát mértek, a varjuk az utakon lépkedtek, alaposan megnézve minden szemetet, a cinkék pedig ablakom alatt cserregtek, és a kis fekete szemük vidám volt, mintha tavasz lett volna.
Akkor még magas volt nekem az ablak, hát székre térdeltem, és úgy lestem a cinkéket, melyek elrebbentek és visszajöttek üdén, színesen, és szabadok, érintetlenek voltak, mint a téli reggel.
Egyébként csütörtök volt. Szabad, kalandleső csütörtök, amikor nem kellett iskolába menni.
Az öltözködés percek alatt megtörtént, utána pedig kiforgattam zsebeimet, hogy megvan-e minden. Minden alatt: bicska, ceruza, madzag, parafadugó, órakerék és sok lószőr értendő. Főleg lószőrt, amit féltő gondossággal simítottam ki, hogy össze ne kuszálódjon, és a sodrásnál baj ne legyen vele. A lószőrt egyébként nem kaptuk ingyen. A lószőr azelőtt Csillag lovunk tulajdona volt, és nyáron a legyeket hajtotta vele. Most azonban tél van, légy nincs, minek a Csillag farkában az a sok lószőr? Ezt Péter mondta, a barátom, aki ritka nagy lókötő volt, s akiben - éppen ezért - tanítómesteremet tisztelhettem.
Csillag azonban más véleményen volt a farkát illetőleg, mert amikor Péter a huszadik szálát szakította ki, úgy felrúgta, hogy Péter még engem is feldöntött, ki egyenlőre mint néző vettem részt a lószőr szerzésben.
Péternek nagyobb baja nem esett, és nekem támadt: - Minek áll "ilyenkor" az útba?
Beláttam, hogy Péternek igaza volt, de mentségemre szolgált, hogy nem tudhattam előre, hogy Péter "útja" felém fog vezetni.
Miután feltápászkodtunk, és Péter korát meghaladó tökéletességgel kikáromkodta magát, kezdetét vette a lószőr sodrása, ami nem is olyan egyszerű munka. A kemény szálak sehogy sem akarnak sodródni, és visszaugranak, mint a rugók. Azt a pár szál lószőrt mégis hamar megfontuk, viszont Csillag minden további közeledésre nyugodtan felemelte a lábát, mutatván, hogy rúgási kedve cseppet sem csökkent. A lószőr az övé, és ingyen nem adja...
- Egye meg a fene ezt a dögöt - mérgelődött Péter. - Majd holnap szerzek a tejcsarnoknál. - És ezzel el is felejtettük Csillagot, bár nem volt szép tőle ez a szűkkeblűség.
Csillag azonban nem felejtett, és este, amikor Péter apja gyanútlanul közeledett hozzá, úgy felrúgta, hogy az öreg Pétert a fal fogta meg, mert neki senki sem állott az útjában.
Másnap reggel pedig Péter megszerezte a kellő farokszőr mennyiséget a tejcsarnoknál, hol felügyelet nélkül álltak a lovak. Délben már az enyém volt ez a kincs, három szivar árán. Három szivar, mi az? Hát észre lehet venni három szivar hiányát egy rendes szivardobozban?
A lószőrt aztán rejtegettem, és közben feldolgoztam immár kellő szakértelemmel. Ez a maradék azonban még mindig nagy érték... és szeretettel simogattam meg azon a csütörtök reggelen, amikor félméteres párnát rakott kertünkbe a hó, és nagy volt a csend, mintha a hó minden kiáltásra még az éjjel ráfeküdt volna.
Kis csizmáim nyakig szakadtak a laza hóba, amikor kertünk alól elindultam a mezők felé.
Túl a dombon, mint fekete írás fehér táblán, kökénybokrok ezer ága-boga hallgatott. Furcsa bokor ez a kökény. Ha majd a föld fekete barázdái megnyílnak körülötte, akkor fehérbe öltözik, most meg milyen fekete... Messziről látni kemény, sötét pálcáit és az árkot, melyet nem temetett be a hó, mert fújt a szél, és kopaszon maradt a kökényes oldala, hova odasüt a nap, és szívesen elkaparásznak rajta a foglyok.
A foglyok! Robajló repülésű, elérhetetlen madarak. Ó, hogy vágytam utánuk. De ma aztán vége az elérhetetlenségnek. Annyit fogok belőlük, amennyit akarok, mert hónom alatt van a kincsek kincse, a „Tőr"! Erre kellett a lószőr.
Nem nagy dolog az egész. Egy vasabroncson madzagküllők, s a küllőkön finom lószőrhurkok, melyekbe ha a fogoly belelép, elveszett.
Siettem, amennyire lehetett. Szemem ösztönösen kutatta a határt, és éreztem: rosszban járok. - Nono - biztatott az ördög - , hiszen ez a ti vadászterületetek.
De ilyenkor nem szabad a foglyokat bántani - hadonászott bennem a lelkiismeret.
- Puskával - mondta az ördög - de tőrrel...
Ekkor már odaértem a gazos mellé, és folyt rólam a víz a rohanástól.
A tőrt úgy állítottam fel, mintha az iskolában ez lett volna a fő tárgy, és én színjeles tanuló, ami a valóságban nem állta meg a helyét.
Letapostam kicsit a havat, elhintettem a búzát egy kis polyvával, és elbújtam egy kukoricaszár-rakásban, amely alig puskalövésnyire csúcsosodott a tőrtől. Az "én tőrömtől".
A szár közt nem fáztam. Lestem a foglyokat, melyek nem látszottak, hallgattam az egeret, amely nagy zörgéssel mászkált a
fejem felett, és a nagy magányosságban férfinak éreztem magam, ki - ha tőrrel is - de vadászik.
Néha varjak szálltak magasan a falu felé, néha vadludak kiáltoztak, és egy nyúl is elbaktatott előttem, olyan közel, hogy a gyönyörűségtől a szívemre szorítottam a kezem. Közben elhatároztam, hogy kunyhót építek itt a bokrok között, orvvadászatból élek, és feleségül veszem Kovács Ilonát...
Boldog voltam! Álmodoztam, és szinte elállt a lélegzetem, amikor tőröm felé néztem. Ott kapargáltak a foglyok... Hogy honnét jöttek, a jó Isten tudja. A tőrt gyanakvással kerülgették, de a körülötte elhullott szemeket már szedegették... (Ilona, Ilona, ha most velem lehetnél! Meglátnád, hogy egy kilencéves „fiatalember" is lehet férfi.)
A foglyok közben belemelegedtek az evésbe, és már rajta álltak a tőrön. Jöttek, mentek, de a hurok még egynek sem akadt a lábába...
Nem baj. Majd beleakadt
Az első foglyot mindenesetre Ilona kapja.
A foglyok ekkor mintha figyeltek volna valamire, amit én nem láthattam, és látszott rajtuk, hogy sietve kapkodják össze, amit még lehet, aztán: burrr... fel a levegőbe!
De nem ám mind! Nem ám! A dicsőségtől könnybelábadt a szemem, mert egy ott vergődött a tőrben, aztán pedig ijedten himbálózott meg velem a havas világ, mert a bokrok mellett kutyával, puskával megjelent az édesapám...
Szinte éjszaka lett körülöttem. A szívem ijedten mérte megint az időt, apám pedig levette kalapját, és azt mondta: - A ponciusát a gazemberének! Pfuj, Nórai! Neked is csak ennyi eszed van?
Aztán kibontotta a hurkot és a foglyot, az én foglyomat - eleresztette. Aztán felemelte a tőrt, és vizsgálgatta; Nóra pedig, az öreg, hűséges Nóra szép lassan szimatolgatva elindult a nyomomon.
Még a farkát is csóválta hozzá. Megérezte az ismerős szagot, úgy jött búvóhelyem felé, mint a végzet.
A szívem, mintha már nem is bennem, de kint a havon dobogott volna, és vadul mérte azt a kis időt, ami még életemből vissza van...
Az öreg kutya bedugta orrát a kukoricaszár közé, és vad örömmel ugrálta körül vesztőhelyemet, széles vigyorgással, mint odahaza, amikor bújócskát játszottunk.
Apám gyanakodva nézte a kutya viháncolását, és elindult a szárrakás felé. Arcán csodálkozás volt, kezében pedig az én tőröm, mellyel Ilonának akartam megszerezni a „kenyeret"; aztán elhúzta előlem a takarást, és Nóra széles jókedvében megnyalta a képemet.
Fülemben valami csobogás indult el, és ekkor úgy éreztem, valami rettenetes dolgot tettem. Édesapám szótlanul nézett rám, és azt hittem, többet soha nem fog szólni, holott később tudtam meg, hogy úgy megijedt sápadtságomtól, hogy nem jött szó ki a torkán.
Csak Nóra, az öreg Nóra nem ismerte fel a helyzetet és összevissza rohant körülöttünk vidám ugatással, mely megtörte a jeget köztünk.
Édesapám ledobta a tőrt, lefektette a puskáját, és elővette kését. Úristeni Mi lesz ebből?I
Levágott egy hajlós vesszőt, és azt mondta: - Gyere ide! - mentem, mint az áldozat a máglyára, mellettem Nóra, mint díszkíséret.
- Hajolj le!
Az öreg Nóra csak akkor vette észre, hogy itt valami baj van. Elugrott mellőlem, amikor megsuhogott a pálca a levegőben. Én nyöszörögtem, Nóra pedig égnek emelt fejjel vonított. Hazafelé állandóan mellettem jött, nyalta a kezem, és rá se nézett apámra.
Nem is tőröztem én azóta se, de nem is lett Kovács Ilona a feleségem.