Horrido
Globális moderátor
Vadász
 Nem elérhető
Hozzászólások: 7949
Generalbakter
|
 |
« Új üzenet #625 Dátum: 2011. Február 05. - 14:59:26 » |
|
A kert beleveszett a hajnalelőtti szürke homályba, amikor kiléptem az oldalajtón és berakodtam a terepjáróba. Legszívesebben visszabújtam volna a meleg ágyba, de a szálkássál nem tehettem ezt meg, no meg magammal sem, ha már sikeresen vettem a korai kelés akadályait. Rövid beírás a könyvnél és már robogunk is ki a területre, a köd szürke folyosójában.
Szálas és mellette a rét a célunk, ahol beváltanak az őzek, mert őzre vadászunk ma, egyes sutára meg gyenge gidára. Természetesen, ha egy eltévedt süldő az utunkba áll, azt sem eresztjük tovább. Sajnos régen láttunk disznót errefelé.
A szálasba érve teljes sötétség fogad bennünket, ismerve a járást kimegyünk a rét szélére és várunk.
Várunk, hogy a hajnal megjöjjön és átvilágítsa ezt a sötét, szürke ködöt. A negyedórák lassan telnek, a szálkás bevackolt mellettem és csak nem világosodik. Rendes körülmények között ilyenkor már szépen lehetne látni, de most itt ez a fene nagy köd. Behomályosít, szürkít, tompít mindent.
A szálasban annyi történik, hogy kezdek látni néhány fatörzset felettem, mellettem. Mintha egy hatalmas elhanyagolt akvárium alján állnék a koszban és a fák, mellettem felnyúló gigantikus vízinövények lennének, szürkés-zölden, mosódottan. Semmibe veszően. Ködösen.
Előttem a rét is szürke, a gyümölcsfák, melyeket jól tudom, hogy ott vannak, csendben lapulnak a ködben.
Legalább egy kis szél jönne! Odébb lökné ezt a szürke falat. Kezdek mérges lenni rá, a ködre, a szürkeségre.
Takarodjon és mutassa meg nekem a rétet, az őzeket, a süldőt, mely biztos nincsen ott, de akkor is. Látni akarom a rétet! Nem zöld hályogos akváriumot! A rétet! Meg is igazítom a karabélyt a vállamon! Lása az a fránya szürke ködje, hogy nem tréfálok. A szálkás is halkan felmordul, tudja, hogy erősek vagyunk.
A szürkeség mégsem tágít, sőt egyre jobban szorongatja a rétet és a szálast.
Majd hirtelen, mintha távoli lovas hadsereg robogna, halkan recsegve, suhogva mozdul meg a szálas felettem. Szellő érkezett, északi irányból mozgatja végig a szürkeséget.
A szellőből szép kis szél kerekedik és már-már megmozgatja a ködöt. Megmutatja az egyik almafát előttem a réten. No, nem teljesen, csak egy kicsit a koronából, a kesze-kusza levéltelen télvégi ágakból, majd újra semmi, csak a szürkeség.
Most viszont újra támad, fúj, jön szembe, érzem az arcomon és máris ott a négy almafa a réten. A sárga tavalyi sarjfű majdhogynem világít ebben a hirtelen jött világosságban.
Hopp!! Sötét foltok a sárga földön! Őzek! Bizony! Hatan vannak, két suta és a négy gida. Ritkák az ilyen szép családok már februárban. Szürke barátom persze összezár megint és elrejti őket újra. Nem bánom, mert őket nem bántom. Szépek, egészségesek, éljenek!
Nyugodt lélekkel, jó érzésekkel állunk immár a szálas szélén a ködben. Nem is haragszom már rá, borítson el mindent, ha ilyen kedve tartja, csinálja!
Bizonyára meg is érezte, hogy nem tud már mérgesíteni, mert most újra ritkulni kezd. Egy almafa, mégegy… három őz, még három, sőt még egy hetedik is a sor végén.
Gyenge tavalyi sutagida, vékonyka, borzas, erre szokták mondani, hogy selejt. Csúnya szó ez a selejt. Mit tehet arról ez a szegény gida, hogy már koraősszel ellőtték a sutáját, majd nem találta helyét sehol, bakok hajtják, kutyák üldözik. Vékony marad, borzas, selejt, de Ő ezt nem tudja, csak áll az almafa alatt. A köd már a barátom, még jobban fellibben és megmutatja a töltés is mögötte, szabad a lövés útja és látható a vége.
A puska hangtalanul simul a mogyorófa pálcához, a lövés alig csattan, a gida oldalából pára csapódik fel, mintha az élet szállna el, kis fehér felhő formájában, majd eltűnik a bokáig érő ködben. Egy hátsó láb még felemelkedik, és remegve visszacsúszik a szürkeségbe.
Lassan húzom hátra a zárat és gurítom bele a bal tenyerembe a kilőtt töltényt. Mint oly sokszor már, automatikusan emelem az orromhoz és szippantok bele. Vadászembernek gyönyörű ez az illat. Ugyan olyan gyönyörű, mint anno vagy 30 évvel ezelőtt először…
A sokat látott nagybácsi az öreg hadipuskával célba lövetett a kisfiúval a falu feletti fenyvesben. A csorba zománcbögre nagyot pattanva repült le a tuskóról, a kisfiú csillogó szemmel szippant az üres hadipatronba, a nagybácsi pedig csillogó szemmel csomagolja vissza az orkánkabátba a puskát, hogy mihamarabb visszakerüljön az évtizedes helyére, a két 62-es géppuskaheveder és a három kukoricagránát mellé…
A szálkás mellettem, indulna, sőt nagyon is indulna, hát elindulunk. A kis gida ott fekszik ahol elesett, almafa tövében, sárguló tavalyi sarjún.
Lepakolom a zsákot. Előkotrom a pipát, dohányt és letelepszek a gidánk mellé. Amíg a szálkás dolgozza a zsákmányt megtömöm a pipát, kattan a sokat látott Zippo, egy sercegés és bodorog a finom füst felfelé, a köd felé.
Tacskó sem sokáig tépi a zsákmányt, néhányszor körbejár és jelöl mindent, majd elém áll, vakkant kettőt és elugrik oldalt, arra amerre a többi őz menekült. Nem mozdulok, erre visszajön, csinál még néhány ráutaló mozgást, de már nem vakkant.
Tudja Ő is, hogy mára elég volt. Kicsit még jön-megy felcsapott farokkal, megrángatja a gidát, majd odajön hozzám és lassan az ölembe bújik. Fejét a lábamra rakja, szigorúan úgy, hogy a gidát jól láthassa.
Hátára teszem a kezem és együtt nézzük a ködöt. A gida szeme lassan elveszti a csillogását, a felszálló kékes pipafüst összekeveredik a szürkeséggel, majd eltűnik.
Vadásztunk! Vadászunk! Vadászok vagyunk!
Hirtelen rés nyílik a ködben és egy pillanatra beragyog a már-már tavasziasan aranyló februári napfény.
Szépen, csendesen reggel lett, szürkén ködös gyönyörű reggel….
|
